RSS

2009. május 28.

Mosolyalbum












Gyerekkoromban anyukám, akkori szokás szerint elvitt bennünket a Jókai lakótelep melletti szolgáltatóházba, hogy ott a Főfotó vállalat mosolyalbum részlege remek, pózolós képeket készitsen rólam és bátyámról. Úgy emlékszem élveztem, hogy fényképeznek, örültem, hogy labdát, fém kisvödröt foghatok a kezemben, de a fél aktnál már nemtetszésemet fejeztem ki. Azért mégis megadtam magam, lehet hogy nyalókával vesztegettek meg, mindenesetre párnás hasamat is megörökitették. Örök emlék, néha a kezembe kerül, anyukámnál meg még gyakrabban az akkori sorozat.
Gyakran kapom kezembe én is fényképezőgépem, a közös pillanatokat, vicces jeleneteket, arcokat, grimaszokat igyekszem megörökiteni a magam amatőr módján, de persze ezek nagyon messze elmaradnak egy profi fotós képeitől. Márpedig én ilyen profi, világos hátterű, vidám képre vágytam egy ideje, igy bevetettem minden rábeszélő képességemet és meggyőzőerőmet, hogy Zoltánt is rádöbbentsem, neki is pont ez hiányzik az életéből..
Igy aztán vasárnap ,épp úgy, mint régen anyukám, most én cipeltem el a lányokat és Zoltánt egy ilyen "örök emlék gyártó" fotós műterem lakásába. Napokkal előtte már dobozokba pakoltam azokat a kellékeket, tárgyakat, ruhákat, amikről úgy gondolom a lányok mindennapjaihoz most éppen szorosan hozzátartozik és jó lenne ezt a fotókon is viszontlátni. A gumicsizma, esernyő, sárga párna és a mesekönyv sem maradhatott ki.
Külön emlitést érdemel Zoltán hihetlen együttműködése, mert azért azt tudtam, hogy a legtöbb férfihoz hasonlóan neki sem tartozik a legkedvesebb vasárnapi elfoglaltságai közé, hogy fotóztassa magát, mégha családi fotókról is van szó. De persze megvannak a módszereim, amivel meggyőztem mennyire jó mulatság lesz ez, a végeredményről nem is beszélve. Összeszoritott fogakkal pakolta be az irdatlan mennyiségű ruhát a kocsiba, én meg _nem tehetek róla_ de bugyborékozva nevettem rajta. "A Forma 1 futamot már itthon nézheted", igértem és igy is lett.
Másfél óra pörgős, nevetős de nagyon profi fotózás után már farkaséhesen és fáradtam cipeltük le a dobozokat a csomagtartóba. Ünnepélyesen elismerem, hogy nem könnyű a modellek élete (sem). Az a sok öltözködés, frizuraváltás, engedelmeskedés, koncentrálás.. A lányok (és végül Zoltán is) hihetetlenül jó formában voltak, az első fél óra ment, mint a karikacsapás, magam is meglepődtem azon,hogy vadidegen környezetben lámpaláz mentesen, felszabadultan teszik a dolgukat, azaz mosolyognak és pózolnak.

ui.

Kár lenne tagadni, észrevettem hogy a végeredmény láttán, bizony Zoltán is meghatódott.

2009. május 24.

Eszter napja


"Ma van Eszterem névnapja, bár még nincs felhajtás körülötte." Így kezdődött egy évvel ezelőtt írt bejegyzésem. Idén sincs nagy felhajtás, nem halmozzuk el ajándékokkal, de reggel ő választhatta ki melyik csészéből inná a kakaót és Hanna,- aki a családban a névnap felelős- is elénekelte az ilyenkorra tartogatott dalát. Ez a nap arra is jó, hogy felidézzük lányiank névválasztásának történetét. Eszembe juttatja, hogy viszonylag gyorsan és teljes egyetértésben döntöttünk úgy Zoltánnal,hogy ikerlányaink egyikét Eszternek nevezzük el. Nem bántam meg, remélem ő is szeretni fogja. Vajon hányszor ejtem ki nevét egy nap? Nem tudom, de gyönyörűen cseng valahányszor megteszem.
Eszter(ke), Eszti(ke), csillagom, boldog névnapot!

2009. május 23.

Botanika






Észrevettem, hogy idegenek megállnak a kerítésünk előtt, csak azért, hogy rácsodálkozzanak a kikandikáló bojtokra, amik úgy keletkeztek, hogy amikor itt volt az ideje, én csak azért se metszettem le az égbe nyúló ágakat. Ha valaki hozzánk látogat, először megtorpan és hosszan gyönyörködik a fehér, pihepuha virágzatban, megkérdezi mi a neve ennek a csodafának és csak azután fárad be a házba.. Én pedig zavarban vagyok, mert amikor a házunkat vettük, a tervezett kert már készen volt és én akkor felírtam az összes ránk bízott növény nevét latinul és magyarul, de arra a bizonyos szemet gyönyörködtetőre, amit anyukámmal csak menyasszonyfának hívunk,- nem emlékszem. Van aranyeső, madárbirs, babérmeggy bokor, aztán kecskerágó meg valami lonc is. Én ültettem a levendulát, ami káprázatos módon terjeszkedik és harmadik éve nő három tő szőlő is, aminek termését a világ legfinomabb szőlőjének tituláltam és amiről megtudtam,hogy a "Csaba gyöngye" nevet viseli. A magnólia virágaitól nem tudok betelni, csak azt sajnálom, hogy rövid ideig tart a látvány, ezért aztán minden évben több tucat képet készítek róla. Ültettem lila iszalagot és remélem jövőre már szépen befutja a hátsó kertrészt, hogy igazán mediterrán hangulatban élvezhessük a medence szezont.
Az ablakokban mindig van muskátli, aminek öntözése most már családi feladat. Persze nem árt felügyelni a túlbuzgó kis kertészeket, akik nem sajnálják a vizet a növényektől...
A házhoz tartozik egy automata öntözőrendszer is, aminek nagyon örültünk, amikor kiderült,hogy a föld alatt megbújik, mert magunktól aligha jutott volna eszünkbe erre áldozni. Időnként fő funkciójának eleget téve a fű locsolását szolgálja, de legtöbbször a lányok (és bevallom én is) hűsölnek alatta a tavaszi, nyári melegben. Megunhatatlan, hangos kacagásokkal és sikításokkal teli egy-egy menet, ami után csurom vizesen, kórusban kiabálják, hogy "még egyszer még egyszer!" Sárga locsolókannájukkal ki-be rohangálnak, hogy aztán hagyományos módon is megöntözzék a virágokat.
Azt hiszem mogyoróvesszőnek hívják a csodafát. De hiszen a mogyoróvessző hírhedt a rendszabályozás, a finomnak, kíméletesnek nem nevezhető, népi nevelési módról. Biztos csíp, biztos fáj ha rásuhintanak valakire vele. Sose tenném és egyébként is,- aki a virágot szereti rossz gyerek nem lehet.

2009. május 22.

Ágyrajárók



Ma megint kitúrtak. Noémi hajnali öt órakor szólítgatott, hogy menjek már be hozzá. Esze ágában se volt visszaaludni, így hónom alá csaptam és vittem át az én helyemre, ahová viszont addigra már Hanna is befészkelte magát. Sebaj. Kettő gyerek + 1 férj mellet még elférek valahogy. Csakhogy Eszti megérezte, hogy egyedül maradna a szobában, így finoman jelezte, hogy ő is szívesen részt venne a "hogyan túrjuk ki anyánkat az ágyból" című műsorban. Így aztán három göndör fejecskén néztem végig amíg oldalamra fordulva alvást mímeltem, abban a reményben,hogy ez majd meghatja koránkelő gyerekeimet. Hanna aludt tovább, mint a bunda, Noémi viszont a párnámat rángatva jelezte, hogy kukorékol a kakas, azaz ideje felkelni. Hiába mondtam neki, hogy csak a dalban lévő Pálnak, Katának és Péternek kell felkelni ha szól a kakas, nem hagyta abba. Vannak pillanatok, amikor a kertvárosban való élés szépségeként tartom számon azt, hogy kakas kukorékolást is hallhatok. Ez nem az a pillanat volt. Kénytelen kellett a két kicsivel kikeltem az ágyból, irígykedve nézve Hannát és Zoltánt (aki persze a legtöbb férfihoz hasonlóan nem hallja meg a legelviselhetetlenebb, gyerektorokból érkező frekvenciát se (érdekes, mert a riasztó hangjára azért elég gyorsan reagál).
Négy évvel ezelőtt arra kértem Annát, lakberendező barátnőmet, hogy valami igazán nagy és kényelmes ágyat tervezzen hálószobánkba, hogy luxus hotel érzésem legyen ha benne fekszem. A terv megvalósult és valóban extra nagynak, szélesnek, kényelmesnek bizonyult és még a hotel érzés sem maradt el. No igen, négy éve nemigen sejtettük, hogy családunk egycsapásra öt tagúra bővül és azt sem, hogy eljön az a pillanat, amikor mindhárom gyerek a mi ágyunkban érzi jól magát és tűrjük, hogy bordarugásokra, illetve gyereklábbal a szánkban ébredjünk.
Hanna igazán példamutatóan alszik el ágyában feltéve ha a megszokott forgatókönyv szerint zajlik altatása. Fürdés a hugicákkal, közös vihánc, majd a kicsik altatási ceremóniája alatt társasjátékozás apukájával, és legújabban valami meglepetés rajz vagy egyéb kreatív ragasztó és olló használatát igénylő remekmű készítése nekem, amit ahogy kilépek testvérei szobájából, át is ad ünnepélyesen. Egész szép kollekcióm gyűlt össze. A meseolvasás elmaradhatatlan persze, most olvastuk ki a Bogármesék második részét, úgyhogy Pöttyös Pannival folytatjuk ma.
Mindhárom lányunk elfogadta a szabályt, hogy mindenki a saját ágyában alszik. Kivételes alkalmak persze mindig adódnak. Ha Hanna rosszat álmodik átjöhet egy kis időre, aztán ha elég erősnek érzem magam az éjszaka közepén, akkor visszaviszem szobájába. Ha betegek, megintcsak engedékenyebbek vagyunk. Valahogy nyugodtabb vagyok ha közvetlenül mellettem köhög valamelyik vagy ha lázas, folyamatosan nyomon követhetem hőmérsékletét, puszilgathatom, dédelgethetem.
Külön fejezetet érdemel a két ikeás sárga rákocska, ami nélkülözhetetlen tartozéka az alvásnak és amelyik akkor tölti be igazi altató funkcióját, ha kellően nyálszagú, más szóval, büdös. Anyukám, megkönnyítve a mosást, meglepett két ugyanilyen plüss párnával de hamarosan elajándékozom őket, mert pontosan érzik tapintásából, hogy az nem ugyanaz az agyonmosott, gyűrött darab, amihez ők ragaszkodnak, őket csak ne próbálja senki átverni. Eszter a legviccesebb, ő szagminta alapján még azt is beazonosítja, hogy melyik az övé és melyik Nonóé. Esténként kezébe adom mindkettőt ő pedig minden alkalommal megnevettet, amint szisztematikusan körbeszaglássza a párnát, a világért se kihagyva az elvékonyodott cimkét, aminek szaglálása már-már súrolja a kábítószerélvező látványát, hiszen sokszor még szemei is fennakadnak a gyönyörtől.
Hannának továbbra is valamelyik anyaszagú hálóingem jelenti az abszolut biztonságot, macik, plüssök, csak alkalomszerűen kerülnek párnája mellé.
Az ágyrajárásnak pedig hamarosan véget vetünk. Annát most arra fogom kérni, hogy segítsen egy olyan három lányos hálószobát tervezni, ahonnan a lányoknak nem lesz kedvük az éjaszaka közepén átsétálni a mi szobánkba . Ha kész lesz, jelentkezem a részletekkel.

2009. május 20.

Párizs, London befejező rész






Reggelizni, célirányosan, a Barbara által javasolt több, mint kávézóba indultunk. Még éppen találtunk magunknak szabad helyet, aztán egyre több egyedülálló vagy éppen családos érkezett, hogy a vasárnapi reggelit ott fogyassza el és a vasárnapi, különféle magazinokkal, mellékletekkel gazdagított, embertelen vastag napilapot átlapozzák, keresztrejtvényt fejtsenek vagy csak bambuljanak. Zoltán british reggelit választott, én inkább a házi lekvárokat kóstolgattam végig.
Visszasétáltunk az angol vérnek langyos, ám nekünk kissé hűvös reggeli időben, megint rácsodálkoztam a zokniban, kis szoknyában sétáló gyerekekre és szívesen megkérdezem volna tőlük, hogy tényleg nem fáznak -e...
Összepakoltuk cókmókjainkat, majd a taxizás helyett emeletes buszra szálltunk és eszembe jutott mennyire szereti Hanna kiejteni kedvenc angol szavát, a double-decker bus-t.
A buszozásba, a helyiek le és felszállásába szinte belefeledkeztünk , de azért időben leszálltunk, hogy csomagjainkat ezúttal a Victoria Station csomagmegőrzőjében hagyjuk. Szokásos átvilágítás és nem normálisan sok pénz kiperkálása után már kényelmesebben várakoztunk a megbeszélt helyen, hogy legalább pár órára találkozzunk Barbarával...
Együtt folytattuk a sétát, csodáltam, hogy otthonosan mozog ebben a hatalmas, nyüzsgő városban aztán összevesztünk pont ott, ahol a tüntetéseket tartják nap,mint nap, a Downing Streetnél. Mi szerettünk volna több időt Barbarával tölteni, ő pedig a "Jaj nem akarok zavarni" gondolatot követve inkább nem... Azért remélem, hogy a hidegháborús helyzetnek hamarosan vége lesz.
Olyan régen sétáltam az essexi diák Zoltánnal Lndon utcáin és mégis mindenre emlékeztem, minthacsak tegnap lett volna. Bobbyval és rikító piros kabátos, jelvényekkel teleaggatott veteránokkal fényképezkedtünk és élveztük, hogy turisták vagyunk de abból is az a fajta, aki nem esik kétségbe ha nem pipálhat ki mindent az útikönyvben, megelégszik most azzal, hogy céltalnul sétál. Imádtam a telefonfülkéket és az emeletes buszokat, amiket állítólag tilos fényképezni.
Még a London Eye-ra sem mentünk fel, sajnáltuk volna a sorbanállással töltött időt, inkább csak nézelődtünk, sétáltunk, amíg ránk nem tört az éhség. Határozott elképzelésem volt arról milyen helyen szeretnék ebédelni és arról is,hogy mit. Olyan igazi késő viktoriánus korabeli sörözőt kerestem, aminek történelme van és amelyiknek már a neve is egy legenda. Így találtunk a The Salisbury pubra, ahol én fish and chipset ettem, Barbara és Zoltán pedig azt a héjában sült krumplit, amin ha jól tudom gyakran éltek diákkorukban is. "Szájdert" ittunk hozzá, ahogy illik, aztán tele hassal loholtunk a Gatwick Expresshez, hogy azzal jussunk ki a repülőtérre. A tranzitban még gyorsan vásároltunk pár ajándékot, mert bizony fájó szívvel mondom, hogy shoppingolásra kevésnek bizonyult a két nap. Sebaj, játékbolt a repülőtéren is volt az egyik meglehetősen nagy nevűben vettünk (a viták elkerülése végett meg azért is, mert kettőt fizet hármat kap akció volt :-))), három egyforma pihepuha macskát. A másikban pedig ismét hatalmas elismerést kapott Zoltán. A pénztáros fiú, miután megnézte a beszállókártyát, udvariasan megkérdezte , hogy pihenni megy -e Budapestre, netán ott dolgozik. Zoltán azt válaszolta, hogy ott él(ünk). A fickó egyre zavartabb lett, szinte biztos volt abban,hogy nem magyar kuncsafttal van dolga. "Értem de idevalósi ugye? "-kérdezte. Zoltán pedig nem látható büszkeséggel elmagyarázta a tényállást, azt hogy nyelvtudása egy részét itt szerezte, aztán elköszönt a meghökkent eladótól majd már a repülőn ülve velem együtt, Londontól is.
Itthon a nagyon kései megérkezés ellenére, Hanna ébren várt bennünket és aznap legálisan, új cicáját magához szorítva mellettünk aludt el. Vivien nagyszerűen vigyázott a kicsikre ezúttal is, sérülésmentes, boldog gyerekeket puszilgathattam meg reggel, akik csak egy kicsit lepődtek meg azon,hogy ébredésük után én köszöntem aznap , szép jó reggelt, aztán pedig szorítom, ölelem őket.

2009. május 17.

Ön (én) nyert(em)






Ősz környékén, amikor a szerencsés nyertesek között megláttam nevemet, tudtam, hogy az ajándékot csakis Laci-Heni barátainkkal együtt használhatjuk fel. A kerületi lapban megjelent rejtvény megfejtését küldtem be és a szerencse mellém szegődött, nyertünk egy egész órára szóló bringóhintó utalványt, amit most váltottunk be. És ahogy terveztem Heniékkel, mert Hanna imádja Balázst, a kicsik imádják Rékát, én nagyon bírom Henit, Zoltán pedig Lacit és ez azt hiszem visszafelé pont így igaz.
Foxi Maxira, a kilenc személyes járgányra ültünk fel. Elöl a legkisebbek, a középső- és hátsó sorban két felnőtt és egy nagyobb gyerek ült. Innentől kezdve a Margitsziget nyugalmának vége volt, mert a kilenc főből valamelyikünk vagy sikongatott vagy kiabált vagy énekelt vagy dudált de legtöbbször mindez egyszerre történt. A szembejövők arca felderült a látványtól de kaptunk rosszalló tekinteteket is. Észrevettük, hogy néhányan gyors számolást tartanak, hányan is ülnek a járművön, ebből mennyi a gyerek és vajon ki kihez tartozik.
Remekül kihasználtuk az egy órát, mert a tekerés mellett tartottunk kávészünetet, megnéztük a pávákat és a kacsákat az állatkerti részen, a romoknál és az Anna és Petiből is ismert hintafánál remek közös fotókat készítettünk, és a bringóhintón lehetséges összes helycserét is véghez vittük. Még időben visszaértünk a kiindulási pontra, aztán a zenélő kút mellett piknikeztünk és pihentettük lábainkat. Fagyival a kezünkben sétáltunk autóinkhoz és az a dal járt a fülemben, hogy "ugye mi jó barátok vagyunk...uuuh ugye mi jó barátok vagyunk..."

2009. május 16.

Bármikor megengedheti magának!







Irtó kreatív szlogen szerintem. A Vízmüveké, akik ma nyílt napot tartottak és így bárki betekintést nyerhetett a Gellérthegy gyomrában lévő Gruber József (Budapesti Műszaki Egyetem Áramlástan tanszékének vezetőjéről elnevezett) víztározó medencébe. A programot Zoltán szemfülességének köszönhetjük, ő hallott a rádióban a kihagyhatatlan lehetőségről, így tíz órakor már azt próbáltuk kitalálni az egymás mellett elhelyezkedő vizes tartályokból, egyenesen a poharunkba csurgatott vízről, hgy vajon ásványvíz vagy csapvíz. Én, a pesti víz rajongója, a helyes megfejtés után kicsit mosolyogva figyeltem, ahogy sokan drága ásványvíznek hiszik a "közönséges" csapvizet és még meg is dícsérik. Mondjuk a dícséret helyénvaló, mert Európában egyedülálló módon kiváló minőségű csapvíz kerülhet Budapesten a poharunkba.
Kinyitjuk a csapot és folyik belőle a víz. Annyira természetes, hogy el is felejtünk azon gondolkodni, hogy honnan érkezik. Most, hogy gyerekeim vannak fel kell készülnöm az ilyen kérdésekre is, hát itt a remek alkalom, hogy ne valljak szégyent ha ezzel kapcsolatos kérdés érkezik. Láttam már képeket a futurisztikus tölcsérekről, a cseppkőbarlanghoz hasonlító csarnokról de élőben még sosem láttam.
Most idegenvezető kíséretével bekukucskálhattunk a monumentális terembe, ahol magával ragadó a mozdulatlannak tűnő türkizkék víz látványa. A lányoknak elmagyaráztuk kicsit leegyszerűsítve, hogy innen indul a víz, amit otthon a csapból kifolyatunk. Víztakarékossággal kapcsolatos játékos feladatot oldottak meg és magam is meglepődtem azon,hogy pontosan tudták , hogy a két gombos wc öblítőn melyiket kell megnyomni kis- és nagydolog után vagy hogy a mosogatógéppel való mosogatás bármily hihetetlen de víztakarékosabb, mint a vízfolyatós kézi.
Levezetésképpen vízfestékkel festhettek nemcsak a lányok de én is, amit csak nagy nehezen akartunk abbahagyni. Indulnunk kellett, mert a programnak nem volt vége, kíváncsiak voltunk a világ egyetlen asszimetrikus víztornyára is, aminek a tetejére mindenképpen fel szerettünk volna jutni, így Budafok felé vettük az irányt. Pici sorbanállás után a lift már vitt is fel bennünket az óriási tölcsérbe, ahol a lányok egyáltalán nem megszeppenve sétáltak a bádogtetőn és nézték a panorámát.
Már megvan a jövő évre tervezett program is. Akkor a kukásautók útját követjük nyomon. Azt hiszem aligha találhatnánk érdekfeszítőbb programot a gyerekeknek. Bevallom, én is alig várom.

2009. május 13.

"Kiszáradt a bodzafa huh"




De csak a dalban, amit mostanában énekelgetek Hannával. Még néptáncos koromban tanultam, úgy szól, hogy "Kiszáradt a bodzafa huh, bodzafa hol hálunk az éjszaka ejehaja huh. Vagy asztalon vagy padon huh. Vagy padon, vagy te nálad angyalom ejehaja huh."
Az utcánkban szerencsére élnek és virulnak a fák, kínálják virágjaikat, hogy aztán nagymamám receptje szerint elkészítsem belőle a bodza üdítőt. Idén mintha korábban figyelmeztetett volna a bokor, hogy időben keressem elő az üvegeket (az is nagymamámé volt) és legyen otthon citrom és cukor is.
A lányokkal együtt szedtük le az illatos bodza tányérokat, kosarukba tették, szagolgatták. Az üdítő nedü elkészítésében már csak Hanna segédkezett. Látszott, hogy van gyakorlata. Az óvodában is ő volt a fő segédje Ági néninek, itthon már rutinosan mosta le a virágokat, majd szisztematikusan bedugdosta az üvegbe a citromkarikákat.
Van néhány csatos üvegem és pár formás, hosszú nyakúm is. Majd abba töltjük, ha eljön az ideje. Hét lakat alatt kellene őriznem, de persze nem fogom, így előre tudom, hogy alig egy hónap alatt mind elfogy.

2009. május 12.

Párizs, London 5. rész




Az egyik női magazin, -amit az útra vittem magammal a teljes kikapcsolódás reményében- pont arról írt, hogy 15 éves születésnapját ünnepli a "csalagút" és mennyire fantasztikus érzés átszáguldani ezzel a vonattal egyik nagyvárosból a másikba. Zoltán, akitől még sosem hallottam azt a választ, - bármilyen csacska vagy éppen furmányos legyen- hogy "nem tudom", és amiért (is) nagyon szeretem, elmagyarázta hogyan is néz ki az alagút, mennyire biztonságos, hogy be van kerítve, mert vészfékezésre esély sincs ekkora sebességnél és igen, volt már baleset de senki nem sérült meg, igazából tűz keletkezett az alagútban de pont az ilyen helyzetekre alakították ki a középső alagútrendszert. Szóval Eurostar témában nagyon tájékozottan száguldott velünk a vonat és pontosan kettő óra tizenöt perc múlva meg is érkezett London nemrégiben kialakított állomására. Elképesztő embermennyiség képes ezen a járművön , Párizsból Londonba és vissza utazni, reggeltől estig,minden órában... Greenwichnek hálát mormolva az extra percekért,amit Londonban tölthetünk, átállítottuk óráinkat, fogtunk egy taxit és nemsokára már a bal oldali közlekedés dzsungelében találtuk magunkat. Még sosem ültem London taxiban. Most figyelhettem meg alaposabban, hogy az utastér hogyan is van elválasztva a sofőrtől, hogy az ajtón különböző gombok vannak, egyik azért van ott, hogy tudjunk kommunikálni a sofőrrel, a másik pedig pont azért,hogy ne hallhasson bennünket. Elképesztően büszke vagyok Zoltánra, amiért egy pillanat alatt átváltott a londoni szlengre és a számomra alig érthető taxis beszédébe úgy kapcsolódott be, akár egy helyi. Ok, tudom, hogy kétszer egy évet tölthetett Angliában, ráadásul diákként, amikor a legfogékonyabb az agyunk, azaz volt alkalma elsajátítani a kiejtést meg a szóhasználatot, én akkor is rajongásig néztem férjemre, aki lehet, hogy egy kicsit pont az én kedvemért is elegyedett beszélgetésbe a sofőrrel.
Barbarától, a Londonban dolgozó barátnőtől kaptunk kulcsot lakásához, ami a város meglehetősen elegáns részén fekszik, legalábbis a parkoló autók (Bentley, Ferrari, Lamborghini) ezt sugallták. Annyira vártam, hogy Hugh Grant (vagy olyan típusú pasas) szembe jöjjön velem ha már egyszer a Notthing Hill környékén lakhattunk...Nem jött.
Mi viszont mentünk. Gyorsan ledobtuk bőröndjeinket és azonnal a Sohoba illetve Leicester Square felé indultunk, mintha csak attól féltünk volna, hogy lemaradunk valamiről. A metron azonnal megszólította egy helyi, Zoltánt, hogy ugyan merre van a Charing Cross és valahogy nem lepődtem meg azon, hogy pont tőle.. A következő megállótól kezdve heringes konzervdobozhoz kezdett hasonlítani a metroszerelvény, egy éppen véget érő futball meccsnek köszönhetően, de legalább azonnal ízelítőt kaptunk az angol emberek sokféleségéből.
Azért jól esett kiszállni és belecsöppenni az óriási hangyabolyba, a nyüzsgő,hangos embertömegbe. Annyira szívesn megkérdeztem volna sokuktól, hová mennek, merre sietnek? Több,mint tíz éve jártam Londonban először, Zoltánt látogattam meg az Essexi egyetemen aztán foglaltunk egy magyar származású hölgynél, Margitnál a Wembley mellett lévő macskákkal teli házában szállást. Alaposan belevetettük magunkat akkor London nevezetességeibe. Akkor még csak egy ugribugris fiú és lány sétált London utcáin, most meg háromgyerekes szülőként néztük a mutatványost a Covent Gardennél, ettünk dobozból tésztát és megrökönyödve figyeltük a lilára fagyott lábú fiatal lányokat, akiket a hideg angol szél se bír harisnyahúzásra vagy melegebb ám, a "bájakat" eltakaró ruhadarab felvételére. Egymásra néztünk és tudtam, hogy ő is lányainkra gondol..
Mintha mindenki részeg lett volna vagy valami kábítószer hatása alatt állt volna.Hangzavar volt, a fiatalok kiabálva közlekedtek, kettő percenként botlottunk bele valamilyen extra idétlennek vagy csak felszabadultnak tűnő lánybúcsúztató (hen party) csapatba, aminek errefelé nagy hagyománya van. Sodródtunk mi is, aztán megvettük a jegyet az itthon kinézett műsorra, a La Clique-re a Hippodrome-ban.
Nem tudom kategorizálni a produkciót, amit volt szerencsénk az első sorból látni. Kicsit kabarés, kicsit akrobatikus, kicsit zenés, kicsit sokkoló, kicsit meghökkentő, kicsit gusztustalan, kicsit profi de mindenképpen 18 éven felülieknek szóló. hajnali egykor, amikor vége lett, még mindig hömpölygött a tömeg a téren. Nekem azonban annyira zsongott a fejem a pár órás londoni léttől, hogy inkább bravúros gyorsasággal és szemfülességgel fogtunk egy taxit, ami bizony nem olyan egszerű éjjel, és hamarosan Barbara lakásában aludtunk nagyon-nagyon mélyen.

Még egy nap és vége..

A hölgy egy kissé bogaras




A "Na kislányom, ma mit játszottál az oviban?" kérdésemre az utóbbi időben minden alkalommal ugyanazt a választ kapom Hannától. Hogy bogarasat. És én ebből már tudom, hogy arról van szó, hogy a meglehetősen nagy óvodai udvaron, pár lánnyal együtt ők mindenféle tücsköt és bogarat szedtek össze aznap is. Elnevezték néhányukat Viviennek (nem tudtam kideríteni miért pont annak) meg Benőnek és dédelgették, csereberélgették, futtatták, reptették őket. Hozzáértek, megfogták, símogatták, kezük fején sétáltatták a remélhetőleg nem csípős egyedeket és még fészket meg házat is építettek nekik. Szerencsére nem látszik az arcom, amint ezeket a sorokat írom.. Összerezzenek, grimaszolok és csak nagy erőfeszítés árán tudom megállni, hogy ne mondjam Pfúj!. Én ugyanis sajnálom és tudom, hogy nem nagy dicsőség de undorodom majdnem minden négynél több lábbal büszkélkedő rovartól. Hogy mire képes egy szülő imádott gyermeke boldogságának érdekében? Én magam például arra, hogy megleptem Hannát egy remek kis szerkezettel, egy igazi nagyítós, tükrös, bogárfigyelővel. Ezzel a kis hengerrel alaposan megfigyelhető a csapdába ejtett bogár(ka) alulról, oldalról és felülről is. Viheti az óvodába is ha kedve tartja. Sőt, ha lehet inkább csak ott használja. Tegnap ugyanis főpróbát tartott Hanna és ez azzal járt, hogy különféle rovarok társaságát kellett közvetlen közelről élveznem és éjszaka is utolsó gondolatom elalvás előtt az volt, hogy vajon kiszedte -e Hanna azt a fekete páncélost a dobozból vagy most próbál kiszabadulni és bosszút állni rajtam az egyébként zseniális szerkezetért.

(A képen Eszter figyeli a nővérétől kölcsönkapott hengerbe zárt, ízeltlábút)

2009. május 8.

Anyák napja ovis módra






La a kalappal az óvónénik előtt, hogy ilyen szép és tartalmas műsort tanítottak be a gyerekeknek. Hogy mindenkinek jutott egy kis szerep. Annak is, aki bátortalan vagy nem szeret szerepelni és annak is, aki nagyon is. Volt közös dal, szép koreográfia. A legmeghatóbb az a rész volt, amikor minden kisgyerek odaállt anyukája elé és az ajándék átadása előtt a következő versikét szavalta el:

"Anyukámat meglepem, de kicsi a tenyerem. Nem fér bele annyi virág amennyire szeretem. Kis kezemmel mit adhatok? Talán az egész világot vagy talán ami ennél is több, e néhány szál virágot."

Kaptunk tátikát, amit majd kiültetek a kertbe és kaptunk egy hímzett képecskét, aminek pedig a hálószobában lesz a helye. Olyan csinosak és nagyok voltak. Olyan büszke voltam Hannámra, ahogy eljátszotta a kis kertész szerepet és ahogy önállóan elszavalta versikéjét:
"Teleraktam kiskertemet virággal. Tulipánnal, kéknefelejcs bokrával. Rozmaringot is ültettem közéjük, a szomszédom is -tudom- fog belőle kérni.

majd egy másikat már egyik ovistársával együtt:

" Ébresztem a rigót és a vidám cinegét, dalolja mindegyik legszebb énekét. Ébresztem a szívem, hogy forróbban dobogjon, az én édesanyám mindig mosolyogjon."

ui: Esztert és Noémit nem vittem magammal. Anyukám vállalta, hogy vigyáz rájuk, pedig nagymamákat is szívesen láttak az ünnepségen. Ő is úgy gondolta, mint én, azaz attól tartott, hogy a kicsik, Hanna iránt érzett rajongásból állandóan nővérükhöz futottak volna, és pusztán szeretetből, elrontották volna az ovisok műsorát, amire pedig olyan lelkiismeretesen készültek. Sajnos egy anyuka másképp gondolta és pontosan az előbb leírt forgatókönyv játszódott le. A kicsi beszaladt a szereplők közé, anyuka hagyta vagy csak képtelen volt hatni rá. Szerencsére nem tartott sokáig a malőr és még nagyobb szerencsére nem érintette Hanna szereplését de elgondolkodtatott, hogy vajon miért gondolják egyesek, hogy azért mert pici gyerekeik vannak, bármit megtehetnek, mert elintézhető a kínos pillanat a "Dehát olyan cuki" felkiáltásokkal..

2009. május 7.

Anyák napja






Azt mondta soha többet nem fog mosolyogni, ha nem kerül elő, amin annyit dolgozott, hogy nekem anyák napjára meglepetést okozzon. Erre én szisztematikusan átvizsgáltam a szemeteszsák tartalmát, mert nem bírtam volna elviselni ha Hanna nem nevetne többet, de sajnos nem találtam ott semmi ajándéknak látszó tárgyat. Vígasztalni kezdtem lányomat. Aztán napokkal később hatalmas üdvrivalgást hallottam szobájából. "Megtaláltam! Anya, megvan az ajándékod!"- kiabálta. Javasoltam, hogy a legújabb rejtekhelyről tájékoztassa apukáját is ha lehet, hogy ne ismétlődjön meg a malőr. Egyik nap készített egy anyáknapi előzetes ajándékot nekem. Egy könyvet. Az a címe anyáknapi mese. Írta és illusztrálta Vajda Hanna. Arról szól, hogy nagyon szeret és azért írta ezt a mesét, amiért jó édesanya voltam. A hatás nem maradt el..
Aztán elérkezett anyák napja. Annyira boldogan adta át a kis terítőt, amit a mamánál töltött kimenői alatt hímzett ki rózsaszín cérnával. Egyes egyedül. "Mert én már tudok varrni"-mondogatta gyakran. (jó neki,mert én nemigen)
Kaptam egy csodaszép képet is. Szásszorszép virágokat ragasztott Hanna egy lapra, mama pedig felajánlotta neki egyik képkeretét, hogy abba tegye bele és úgy adja át. Mit mondjak? Könnyekig meghatódtam. Azon, hogy egyedül kitalálja és meg is alkotja elképzelését pedig csak decemberben múlt 5 éves.
A kicsik is készültek. Vivien hetekkel korábban betanította nekik az Orgona ága klasszikust és ezt adták elő nekem kórusban. Mondjuk ők lebuktak, mert előfordult, hogy fürdés közben vagy csak séta alatt elénekelték a dalt, amiről én azt gondoltam Hanna tanított meg nekik.
Az esti altatás előtt Zoltán mégegyszer elénekeltette a kórussal az anyáknapi köszöntőt majd beszédet mondott (azt nagyon tud), amin én egyszerre nevettem és sírtam.
De még nincs vége. Ma délután tartják Hanna ovijában az anyáknapi ünnepséget, amiben persze minden gyerek szerepel. Hanna verseit már szinte kívülről tudom. Az ajándékról, amit nekünk készítettek viszont ügyesen hallgatott. Titkolódzik és ugyanúgy izgul,mint én. Majd írok róla.

2009. május 6.

Párizs, London 4. rész





Mivel a két fiú nem volt rest és elmentek valamelyik boulangeriebe, másnap reggel is íncsiklandó finomságok kerültek a herendi készletre.
Gyorsan összepakoltunk mindannyian. Mi azért, hogy majd betehessük csomagjainkat a Gare de l' Est csomagmegőrzőjébe, Nináék pedig azért, mert indultak Normandiába, szalmatetős, gerendás, autentikus, mesebeli nyaralójukba, ahová jövőre szeretettel várnak bennünket...
A búcsúzkodásnál nagyon megölelgettük egymást. Lionel szavain még most is kuncogok. Azt mondta, "Köszönjük, hogy megmutattátok a városunkat". Tény és való, erősen érik benne a gondolat, hogy a céges menő autó helyett velibbel érkezik majd munkahelyére a Chanel-Loreal-hoz.
Miután megszabadultunk csomagjainktól, Zoltán kimondhatatlan türelemmel várta végig, hogy én "kicsit" vásárolgassak az egyáltalán nem tehetősek által látogatott, sznoboktól mentes, szerény véleményem szerint pedig igazi kincseket rejlő és meglehetősen kedvező árfekvésű TATI-ban
Innen metrora szálltunk, amit legalább annyira élveztem, mint a biciklizést. Szerelmese vagyok ugyanis a párizsi metronak. Szeretem a metroállomások szagát, ami valami mesterséges illatosítószer és természetes szagok keveréke. Égetett fék "illattal" együtt az igazi. Aztán ott vannak a zenészek. Az RATP-nek külön meghallgató bizottsága van, akik ha elég magas színvonalúnak tartják a metrozenésznek jelentkező produkcióját, hivatalos engedélyt kap a labirintusszerű aluljárókban illetve metrokocsikban való zenéléshez. Most nem találkoztam egy fellépővel sem..remélem még léteznek.
Andi barátnőnhöz siettünk. Andi francia fiúhoz ment feleségül, ott lehettünk az esküvőjükön és lassan egy éves lesz kisfiuk. Andi volt a biztos pont Párizsban, akivel mindig lehetett csacsogni, csavarogni, kávézóban tereferélni és hangosan nevetgélni, aki válaszolt a franciákkal kapcsolatos kérdéseimre, akivel állandóan recepteket cserélgettünk és főzésről diskuráltunk, akivel vásároltunk, aki megszerettette velem Vámos Miklóst és akitől a leghatékonyabban tanultam franciául. Szóval Andi és férje Sebi ebédre vártak bennünket. A metroból való kiszállás után nem bírtunk ellenállni a szépen sorakozó velibeknek, így virágbolt kereső útra már kétszer két keréken indultunk. Párizsban a virágvásárlás is olyan más, direkt sokáig válogattam, hogy sokáig tartson az élmény. Biciklivel kerestük meg Andiék lakását és reménykedtünk, hogy nem kell a kiindulási helyre visszavinni a velibeket, hanem lesz egy lerakat a közelükben is. Volt.
Andiék hamisítatlan francia menüvel vártak bennünket, volt ratatouille , ami csak magyar fordításban lecsó de közel sem az, volt bárány és persze finom desszert.
Náluk azt hiszem nincs Herendi, helyette viszont olyan sok ötlet, kreativitás, vicc, nevetés, egyszóval élet van, ami miatt észre sem vettük, hogy elment az időnk és ha nem akartuk lekésni a vonatunkat, akkor azonnal indulnunk kellett.
Szedtük is a lábainkat, szerencsére csak kevesen várakoztak a csomagmegőrző előtt felállított átvilágítónál, így hamarosan újra húzhattuk bőröndjeinket, hogy aztán Kathrinként és Dominiqueként szállhassunk fal az Eurostarra. Útlevélellenőrzés és "ilyen világban élünk sóhajtásokkal tarkított" ismételt csomag átvilágítás után a vonat benyelte a megszámlálhatatlan utast és pontosan, egy perccel se előbb és egy perccel se korábban, elindultunk London felé. Viszlát Párizs. Je taime.