"A rendőr megállít egy kosarat vivő kislányt :
- Mi a neved, hová mész és mi van a kosaradban ?
- Esztergomba. "


Legalább tízszer elmondtuk a viccet és ugyanennyiszer kuncogtunk rajta, (különösen Eszter) mire végre megérkeztünk Esztergomba, ahol én ugyan már jártam párszor, de a lányok még soha. Ez olyan tipikus egy napos kiándulás szokott lenni a pesti embernek. Ha nagyon sietnek még belefér Visegrád is. No ezt nem akartam, ezért kitaláltuk, hogy egy éjszakát majd Esztergomban alszunk, majd szépen kényelmesen átautózunk Visegrádra, ahol még kényelmesebben megnézzük a várat, kirándulgatunk, megint megszállunk valahol és csak ezután indulunk haza.

Mielőtt rátérnék arra, hogyan fedeztük fel Esztergom és Visegrád szépségeit, el kell mesélnem valamit. Zoltánnal vannak bizonyos dolgok, amelyekben nem tudunk közös nevezőre jutni pedig már 11 éves házasok vagyunk. Nem és nem tudok térképet olvasni, ő viszont számomra érthetetlen okokból nem akar GPS-t venni az autóba. Azt mondja, akkor elkényelmesedne. Szerintem viszont sokkal praktikusabb megoldás, mint vezetés közben bogarászni a térképet, arról nem beszélve, hogy egy csomó felesleges, főleg eltévedésekből adódó házastársi vitát megspórolhatnánk... No mindegy. Ha jól emlékszem decemberig adtam haladékot neki, hogy beszerezzen egy megbízható készüléket.
A másik ilyen típusú vitánk abból szokott adódni, hogy Zoltán mostanában annak a híve, hogy ne foglaljunk előre szállást ha útra kelünk, mert úgyis találunk megfelelőt majd menet közben. Nekem tetszene az ötlet ha húsz évvel fiatalabb lennék és mondjuk gyerektelen. Kétségtelenül izgalmas hotelről hotelre járni, míg végül valahol kapunk szobát. Gyerekekkel viszont szerintem már kevésbé jó buli. Nem tagadom, amióta anyuka lettem, a biztosat szeretem. Esztergomba végül úgy érkeztünk, hogy kinéztünk pár szimpatikus panziót és reménykedtünk, hogy majd tárt karokkal fogadnak bennünket. Nem így lett. A másodikban és a harmadikban is teltház volt. Mondogattam is, hogy kérem szépen nincs itt olyan nagy gazdasági válság, az emberek még utaznak, nyaralnak és szállást is foglalnak. Végül találtunk a Mária Valéria híd lábánál egy meglehetősen tájidegen mediterrán stílsú panzióban egy szabad szobát, ami arra jó volt hogy az egész napos mászkálás után lehajthassuk a fejünket. Akkor úgy éreztem igenis nekem van igazam ebben a vitában, ám Visegrádon (sőt később Szlovéniában) N már homlokegyenest más véleményen voltam...

Az Esztergomba vezető úton az általam nagyon nagyra becsült Gyereketető blog írójának, Virágnak a témához kapcsolódó lapbookját tanulmányoztuk. Így aztán mire a városba értünk már tudtuk, hogy 17 méter vastag a Bazilika fala, hogy mit jelent a Bazilika szó, mit keresett Liszt Ferenc a templomban, hogy kereken 100 m magas és azt is, hogy nem hagyjuk ki a Duna múzeumot majd.

A Bazilika tetejére másztunk fel elsőként. A budapesti kényelmes, liftes, laza lépcsős után ez meglehetősen izgalmas, lihegős és tériszonyos élmény volt. Az utolsó szakaszt egy igen keskeny csigalépcsőn kellett megtenni, ráadásul szembejövő forgalom mellett. Pici gyerekkel kivitelezhetetlen mutatvány lett volna feljutni, ám a mieinkkel élmény volt, bár fogtam erősen a kezüket. Körbenéztünk, fotóztunk, gyönyörködtünk a szemünk elé táruló látványban, aztán remegő lábakkal a kriptába is lemerészkedtünk, ahol nagyon jó esett a hűvös és ahol megbizonyosodtunk arról, hogy valóban 17 m vastag a fal.



Rohantunk a kisvonathoz, mert amelyik városban jár városnéző kisvonat, arra nekünk fel kell szállnunk. Jól esett a sok lépcsőzés után ülve megismerni a várost, amelyiken látszik a politikai hercehurca. Aki egy kicsit is járatos a politikában az tudja, hogy a város karakán polgármester asszonya csakazért sem hagyja magát és erején felül és mindenféle gáncsoskodás ellenére is életben tartja a várost, amelyik azért van büntetésben, mert nem fideszes a vezetője... Itt- ott szomorú látványt nyújtottak a romos épületek vagy az élményfürdő előtti félbehagyott építkezés. A folyó melletti sétány csodaszép és hangulatos lehetne...Hátha az lesz egyszer.

A Duna múzeum tavaly megkapta az Év múzeuma díjat így nem hagytam magamat lebeszélni eredeti tervemről,hogy ezt nekünk látnunk kell. Mondtam a fanyalgó lányaimnak, hogy higgyék el, ez nem az az unalmas, vitrines múzeum lesz, hanem olyan, amilyet szeretnek. Interaktív, tele ötletekkel. És anyának (értsd nekem) megint igaza(m) lett. Tetszett nekik a víz erejével működő pecsételő gép, amely segítségével nyomdát kaptak a jegyükre. Tetszett nekik a fülhallgató, amiből folyókról szóló verseket hallgathattak, de talán a legjobban a pancsoló részt élvezték, ahol mielőtt nyakig vizesek lettek, egy nagyon kedves múzeumpedagógus elmagyarázta mi miért van, mit mutat be. Volt ott örvény, kis gát, vízimalom. Később a vizimadarakat és a folyók mentén élő állatvilággal ismerkedhettek meg, majd egy stilizált helikopterbe ülhettünk be és föntről figyelhettük meg milyen pusztításra képes az árvíz és hogyan zajlik a védelem.
A következő teremben mamuszokat húztunk a lábunkra, nagyítót vettünk a kezünkbe és négykézláb csúszkálva kerestük meg a városokat, folyókat, tavakat, amelyeket felismertünk és megtaláltunk a google map padlóra nyomott változatán.






Vacsorázni Szlovákiában szerettünk volna. Miközben simán, mindenféle ellenőrzés nélkül átgurultunk a szépséges Mária Valéria hídon, a lányainknak arról meséltünk, hogy nem volt ez mindig ilyen természetes és azt is el kellett magyaráznunk, hogy miért beszélnek sokan magyarul azon a vidéken. Abban egyetértettünk, hogy a Bazilika a szlovák oldalról a legfotogénebb.

Végülis nem egy hétköznapi knédlis étteremben vacsoráztunk, hanem egy olyanban, amit szerintem minden gyerek élvezne, hiszen nem kell késsel, villával enni és nyugodtan lehet büfizni. Még azt sem kell mondani, hogy köszönöm és egyenesen kötelező könyökölni. A Középkori Paraszt étterem ilyen. Előre figyelmeztetnek, hogynem udvariatlanságból beszélnek majd egyszerűen vagy éppen udvariatlanul veled, hanem mert itt egy időutazásban lesz részed. "Nesztek!" Így tették elénk hatalmas fatálon az irdatlan mennyiségű ételt, amelyeket a gyertyás világítástól alig láttunk. Finom volt, nyakig maszatosak lettek a gyerekek és még sokáig emlegettük őket.



Esztergomtól élményfürdőzéssel búcsúztunk el. Csúszdáztak, örvényben kalimpáltak. úszkáltak, amihez a díszletet a dombon magasló Bazilika adta.

Visegrád felfedezését szálláskereséssel kezdtük meg. Már éppen kezdtem volna mondani az "ugye megmondtam" kezdetű mondókámat, amikor a hegy oldalában megláttunk egy majdnem kész szállodát. Nekem már a neve is tetszett. Patak. Mivel embereket láttunk a teraszon enni, inni, feltételeztük, hogy már megnyitott és csak ránk vár. Az látszott, hogy nagyon ízléses, nem nyomja agyon a természetet és külön hangulatot kölcsönöz neki az előtte csörgedező patak. Zoltán ment be érdeklődni, majd diadalittasan mesélte, hogy az emberek, akiket enni látunk éppen a megnyitót ünnepelték, merthogy a szálloda vadonat új, vannak részek, amelyek még nem is készültek el, az utolsó simítások még hátra vannak, de azért szeretettel fogadnak bennünket, mint első, kísérleti vendégeket és ha már így alakult, akkor teszteljük le a szobát rendesen. Így történt, hogy két gyönyörűszép szobában hajthattuk le este a fejünket egy olyan ágyban, amelyikben még nem feküdt vendég előttünk. A hotelt pedig bátran ajánlom mindenkinek, aki ősszel, télen, tavasszal vagy nyáron arra keveredik.



Visegrádot a Margitszigetről már jól ismert Bringóhintóval fedeztük fel, csak arra kellett vigyáznunk, hogy a megunhatatlan Dunakanyar látványa ne vonja el a figyelmünket az útról. A hiper szuper fa mese játszótéren lepattantunk a járgányról és egy kis időt eltölthettek a lányok. Megnéztük persze a Várat és a hozzá tartozó kiállításokat majd a Mogyoró hegyre mentünk szaladgálni és enni egy jót.



Másnapra maradt a megunhatatlan bobozás, aztán már csak a hazautazás.


Következik: Szlovénia