Tegnap olyan könnyen ment minden. Öt másodpercig tartó sírás után váltunk el egymástól, az óvoda küszöbétől még puszit dobva a lányoknak. Óvó néni megnyugtatott, hogy pontosan úgy zajlik minden, ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Zoltán azért még visszaosont, hogy bekukucskáljon a kis ablakon, valóban megnyugodtak e kiscsoportos lányaink. Már nem sírtak. Játszottak.
Ebéd után megyek értük minden nap,majd eljön az ott alvás ideje is, de erről még nem beszélünk. Egyelőre vidáman mesélik, hogy nem sírtak egész nap és hogy nem kakaót, hanem fahéjat szórhattak a tejbegrízre. A jól ismert ovis dalokat éneklik és elhiszem, hogy nem rossz nekik ott, a kiscsoportban. "Ma nagyon jó napjuk volt!"- mondta az óvó néni és én annyira szeretném ha minden nap ez a hír fogadna..
Ha gyalog jövünk haza, azt se bánom, hogy a normális tempóban haladva nyolc perces út, csaknem 45 percig tart, hiszen meg kell állnunk minden egyes lehullott diószemnél, köszönteni kell a nem harapós kutyákat és szép faleveleket meg vadgesztenyét is kell gyűjteni. Előtte be kell menni a sarki fűszereshez, Ircsihez, hogy valami jutalom csokikát vagy ropit vegyünk és én nem tiltakozom, mert saját lelkemet is gyógyítom azzal, hogy engedek.
Ma sokkal nehezebben ment minden. Noémi már itthon elkezdett sírni, hogy nem akar óvodába menni. Ha azt hinné valaki,hogy az ikertestvér ilyenkor odamegy, simogat, vigasztal és elmondja "jaj dehogynem, az óvoda csuda jó dolog"..akkor nagyon téved. Ehelyett elkezd ő is ordítani torka szakadtából, pedig előtte eszébe sem jutott volna. Gondolom szolidaritásból vagy azt gondolja, mi van ha testvérének mégis igaza van.
Az autóban kicsit szüneteltették a sírást de kiszálláskor komoly erőfeszítésembe került kiszednem leginkább Noémit az ülésből.
Aztán szépen lassan elhalkult a kiabálás, egyre kevesebb könnycsepp buggyant ki a szemükből. Figyelemelterelés, meggyőzés, ígérgetés, jutalmazás technikáim mindegyikét felhasználva végül Eszter kitárt karokkal ugrott Kriszta néni ( az úgy látszik nemcsak nekem szimpatikusabb óvónő) ölébe, hangos "sziával" köszönve. Noémi még egyszer hozzám rohant és az utóbbi időben olyan sokszor hallott "Kicsit itt maradsz?!!" kiáltásokkal facsart még egyet anyai szívemen. Könnyed puszit leheltem arcára és iszkoltam kifelé a folyosón. Szembejöttek az ismerős anyukák, apukák, dajkák, akik együtt éreztek velem . Szembejöttek velem az ismeretlen anyukák, apukák, akik arca csak annyit árult el..tudom mit érzel, én is keresztülmentem ezen, hidd el nemsokára vége lesz és boldogan jönnek lányaid óvodába. Hanna ovistársának anyukája adta az igazi erőt. Emlékszem, az ő kislányának három hónapig tartott a beszoktatás, az, hogy könnyek nélkül, boldogan menjen óvodába. Ma pedig ő az egyik legelevenebb, magabiztosabb kislány.
Ma délben, amikor mentem értük éreztem, hogy mosolyogva szaladnak hozzám, hogy azzal kezdik.."képzeld, nem sírtam anya". És így is lett. Ugribugrálva, spenóttól maszatosan futottak karomba és igen, az óvónénik azt mondták: Ma is jó napja volt a lányoknak.
Csak így tovább kiscsoportos nagylányaim, remélem a reggelek is könnymentesek lesznek..