Tavasszal, valamikor a lomtalanítás előtt kezdődtek a bajok az egyébként cseppet sem csúcsmodell tévénkkel. Először csak a távirányítónak nem engedelmeskedett, aztán már a hangokkal és a csatornák váltásával is gondok voltak. Éreztük, hogy az utolsókat rúgja. Egyszer aztán tényleg néma maradt. El sem tudtuk képzelni hogyan fogunk tudni élni nélküle. Zoltánnak a hírműsorokat, nekem az életmód magazin műsorokat, a lányoknak pedig a rajzfilmeket és más meséket kell majd nélkülöznie, akkor még úgy hittük egy rövid időre. Találtunk egy végtelenül megbízható szerelőt (elérhetőségét szívesen megadom bárkinek, mert nem terem minden bokorban ilyen lelkiismeretes ember), aki az utolsó alkatrészig átnézte a készüléket, majd nagynehezen kimondta az ítéletet: ennek a tévének a szemétben a helye, menthetetlen.
Kapóra jött a lomtalanítás, egy szimpatikus, nagyon korán kelő házaspár örült a rossz tévének...
Vártam, hogy szomorkodjanak a lányok, hogy hiányolják a Minimaxot. Vártam, hogy Zoltánnak a híréhségtől elvonási tünetei legyenek. Vártam, hogy azt érezzem, de jó lenne lehuppanni a fotelbe és bámulni egy főzős műsort vagy egy másikat, amiben rossz gyerekeket nevelnek. Hiába vártam, mert magam is alig hiszem el, de cseppet sem hiányzott egyik műsor sem. A tehetségkutató versenyekért is teljesen oda voltam valaha de a nyilvánvalóan befolyásolt szavazatok miatt hiteltelenné vált az egész és már unalmasnak tartottam a zsűritagok kliséit is. A hálószobánkban lévő kis tévé ekkor még működött, ám egyre ritkábban kapcsoltuk be, míg úgy döntöttük, hogy lemondjuk a műsorokat is, pénzkidobás lenne a havidíj.
Csodabogárnak, dilisnek, alternatívnak, különcnek, lázadónak, közönbösnek tartottam majdnem mindenkit, aki azt mondta nincs tévéje, nem nézi a műsorokat. Emlékszem egyenesen vérlázítónak tartottam ha valaki olyan mondta ezt, aki újságírónak tartotta magát vagy annak tanult. Mert hogy lehet valaki tájékozott ha nem nézi tévét, ha nincs képben és nem tudja miről beszélnek a felkészültebbnél felkészültebb riporterek, az újabb és újabb műsorvezetők vagy tévés személyiségek. Tudni kell, hogy kik a celebek, kitől esnek hasra az emberek. Ez alap, ez elvárható nem?
Azóta tudom. Az interneten fellelhető általunk legszimpatikusabbnak tartott hírportálból megtudhatjuk a leglényegesebb infót. Nekem még azt se kell túl sokáig böngésznem, mert Zoltán ha kérem, összefoglalja nekem. Bevallom cseppet sem hiányzik a rendőrségi műsorrá alakult híradó, az, hogy húsz percen keresztül arról számolnak be, hogy kivel, hol és mikor milyen szörnyűség történt. Nekem a tévé többé nem hiteles. Megvesszük a saját elveinkhez legközelebb álló újságot és abból tájékozódunk. Szeretem, ahogy Zoltán egy pillanat alatt átnézi a lényeget és azt is, amikor elmélyülten elolvas egy hosszabb cikket. Én magam továbbra is női magazin függő vagyok, a legfontosabb trendeket abból is nyomon követhetem. Hallgatunk még rádiót, bár a zenei adókon kívül csak egy beszélgetőset, amit hamarosan elhallgattatnak, mert nem úgy táncolnak benne, ahogy fütyülnek és ez ugye egy demokráciában tűrhetetlen...A lányok rajzfilm éhségét a mesetv.hu segítségével csillapítom. Az aktuális kedvenc most a Kockásfülű nyúl, a Nagy ho-ho horgász, Pityke és a gyurmaember Zénó. Kulturális portálból is van pár jól bejáratott, amelyekhez hűséges vagyok vagyis nem kell attól tartani lemaradunk bármiről, mert mi továbbra is csak halogatjuk az új tévé vásárlását. Jó most nekünk nélküle.
Hálás vagyok a tévénknek, hogy elromlott. Hálás vagyok a hírműsorok szerkesztőinek, hogy ilyen alacsony színvonalra süllyedt a minőség, hálás vagyok a nézhetetlen, unalmas műsoroknak az érdekltelen bulvárhíradóknak azért, mert még több minőségi időt tölthetünk gyerekeinkkel.
Könnyen lehet, hogy ha még meglenne szegény készülék, ma is elcsábultak volna a lányok és egy bárgyú mesét néztek volna hosszan az őszies időben. Kár lett volna, hiszen akkor nem biztos, hogy gyártottunk volna együtt a LIDL-ből elhozott dobozból egy saját tévét. Gondosan befestettük egy mindenki által megszavazott színre. Kupakokból gombokat ragasztottunk rá, szívószálból lett antennája és kitaláltunk neki márkanevet is. H.E.N. Color TV
Irtó jól szórakozunk azóta is. Felváltva bújnak be a lányok a tévébe, hogy változatos műsorral szolgáljanak egymásnak és nekünk szülőknek. Kezembe adják a távirányítót és én kedvemre lehalkíthatom majd felhangosíthatom őket. Sőt el is zárhatom, bár annak legtöbbször duzzogás a vége. Néha kiszólnak a tévéből, hogy csönd legyen és figyeljek jobban rájuk. Versengenek a meteorológus szerepért, amit reggel kötelező eljátszani, hiszen fontos tudnom hogyan öltözködjek fel. Van reklám is. Legtöbbször Aszpirines a viszlát fájdalom szöveggel. Vers mindenkinek, mese és zenés, énekes műsor mikrofonnal, sőt Megasztár is szerepel a műsorban. Egyébként pedig a lányok beszédkészsége, szókincse is fejlődik játék közben, és rájövök, rájönnek, hogy bizony nem is olyan egyszerű szépen, választékosan, egybefüggően, vagyis élvezhetően, szabadon és hosszan beszélni, híreket, időjárásjelentést improvizálni.
Néha én is bebújok a doboz mögé az Éj királynő áriámmal. Azonnal kikapcsolnak...
Persze most nyár van (ha hűvös is). Tovább tart a világosság, alig vagyunk itthon, folyton jövünk-megyünk. Vajon télen előtör a tv utáni vágy? Majd visszatérek rá.
