A vakáció alatt -leginkább akkor amikor a borús, esős idő miatt nem tervezhettünk szabadtéri programot- volt pár mozi élményünk a gyerekekkel amelyek közül volt ami a felejthető kategóriába került, akadt amit nagyon ötletesnek és kedvesnek tartottunk és volt olyan ami - annak ellenére, hogy nekem semmi kedvem nem volt megnézni, -elvarázsolt. A közös családi mozizás azért is kezd nálunk nehéz lenni, mert Hanna már nem nézi meg azt ami szerinte dedós, a kicsiknek meg nem engedek meg megnézni olyat, ami nagylányos. A Minionokat mind a hárman szerették volna megnézni így persze elmentünk. És igenis vadnak tartom és szerintem kevés a 6-os karika alatta. Persze tudom, hogy nem lehet élni nélkülük és most éppen ez az őrület tart így megadtam magamat és megnéztem a cuki kis lényekről szóló filmet sőt még a büfé promóciójának is engedtem és lett minionos üdítőnk- de be kell vallanom, nem tetszett a történet és a fegyverarzenál még ha vicces is akar lenni. Persze volt benne sok ötlet de nem is beszéltünk róla később, talán csak Hanna, aki viszont majdnem 12 éves. Szerintem a kicsik is csak az aktuális divat miatt szeretik a sárga lényeket de szerencsére nem kértek minionos tolltartót, füzetet de még ceruzát se.
Ötletes és igazi családi film volt az Agymanók, ami viszont a legváratlanabb pillanatokban eszünkbe jutott később is és azóta is felidézzük vagy emlegetjük. Mondjuk, hogy Hanna agyában a zöld undokság munkálkodik vagy amikor klassz élményünk van akkor szinte látjuk, hogy az arany golyók gurulnak a kellemes családi emlékek raktárba. Megnézném újra.
A Hamupipőkére viszont nehezen vettem rá magamat, nem bántam volna ha Zoltán viszi el rá a lányokat ám be kellett látnom a végén, hogy kár lett volna kihagyni ennyi gyönyörűséget, szépséget, ötletet. Csak halkan súgom meg, hogy bizony volt, amikor meghatódtam (bár nekem ez elég könnyen megy amúgy is)
Az Utam az iskolába című film viszont a legleg mozi élmény volt még ha dokumentum filmről is van szó. A Családinfó programajánló magazin blogban mostantól Anya megmondja... címmel egy új rovat indul amibe én írok véleményeket, kritikákat, dicséretet. A legutóbbiban erről a filmről írtam, amit most itt is közzé teszek.
++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
Pár nap és tényleg vége a vakációnak. Van, aki már alig várja, hogy találkozzon régen látott osztálytársaival és van, aki vágyik arra, hogy tanuljon, feleljen, dolgozatot írjon. De azért a többség biztosan nehezen kel fel szeptember 1. reggelén és még jó pár napig..
Főleg nekik ajánlom a francia Pascal Plisson dokumentumfilmjét. A rendező díjat is kapott, méghozzá elég rangosat. Virtuálisan én is megveregettem a vállát, mert rég volt rám (és gyerekeimre) ennyire hatással, egy hatos karikával ellátott film. Kötelezővé tenném (na jó, csak ajánlanám) a levetítését általános iskolákban, mondjuk egy erkölcstan- vagy osztályfőnöki óra keretén belül.
A 77 perces filmben négy különböző nemzetiségű, kultúrájú gyermek iskolába vezető útját követhetjük nyomon, ami első hallásra nem biztos, hogy mindenkit lázba hoz, de ha elmondom, hogy egyikük útja sem veszélytelen és egyikük útja sem rövidebb két óránál, akkor már felcsigázhatja a közönséget.
A kenyai kisfiú kishúgával vág neki az útnak minden nap, az argentin kisfiú szintén kistestvérével együtt ül lóhátra, a marokkói lány egy hétre való csomaggal és egy tyúkkal indul el minden hétfőn, az indiai kisfiút pedig egy rozzant kerekesszékben tolja, vonszolja két testvére az iskoláig. Az utak az iskolába párhuzamos szálon futnak. Nagyon tetszik, hogy beleshetünk a szereplők otthonába és egy kicsit a szokásaikba. Ezért is nehéz megállni, hogy a film nézése közben ne súgjunk valamit a gyerekünk fülébe. Nem is kell, mert nem biztos, hogy mindegyikük tudja, miért borulnak térdre imaidőben az út közepén Allahhoz imádkozva a férfiak, miért masszírozza az indiai édesanya a rendellenességgel született kisfiát az út előtt és a kenyai családfő varázsló mozdulatai is magyarázatra szorulnak a gyermeknéző esetén. Mivel a filmet nagyon kevés helyen vetítik (vagy már le is vették a műsorról) nagyobb az esély arra, hogy letöltsük valahonnan és otthoni körülmények között a kanapén nézzük meg, ami nem is baj, mert jó egy kicsit átbeszélni, megbeszélni a részeket.
Egyetlen dolog zavart - de csak addig, amíg meg nem szoktam-, ez pedig a magyar hang. Természetes, hogy egy leginkább gyerekeknek szánt filmet szinkronizálnak vagy párbeszéddel látnak el, csak az egész olyan idegenül csengett a látott környezethez képest. Elég sokszor hangzott el és erőltetett volt a marokkói lányka szájából, hogy erősnek kell lenni és menni tovább, mert az iskola fontos. Mondjuk ez a film fő mondanivalója.
A film nézése közben együtt szurkolunk az argentin testvérpárnak, nehogy lezuhanjanak lovukkal a magas szikla tetejéről és azért is izgulunk, hogy az elefántcsorda miatt nehogy veszélybe kerüljenek a kenyai gyerekek. Drukkolunk, hogy kibírja a rozsdás tolószék az utat és nehogy eldőljön a benne ülő indiai kisgyerek, akinek az a vágya, hogy orvos legyen és a hozzá hasonló sorsú gyerekeken segítsen. Együtt vagyunk dühösek a közönyös marokkói férfiakra. Közben persze gyönyörködünk a tájban, meghatódunk a testvéri szeretet láttán és csodáljuk a szereplők kitartását. A film végén persze mindenki célba ér, majd pár szóban összefoglalják, hogy ki milyen irányba halad tovább, ki kapott ösztöndíjat, melyikük került közelebb az álmához. A mi szívünkhöz nagyon hozzánőtt mind a négy gyerek és erős bennünk a vágy, hogy lássuk mi változott körülöttük.
A szakértők szerint nem jó, amikor az afrikai éhezőkről papolunk a gyerekeinknek, amikor piszkálja az ételt vagy a tányéron hagyja az egészet. Valószínűleg itt sem célravezető majd reggelenként azzal ébreszteni a család iskolás korú tagjait, hogy gondoljanak a filmben látott kenyai kisfiúra vagy éppen a marokkói kislányra. Az ébredés, reggeli készülődés nem biztos, hogy ettől majd gördülékenyebb lesz, de az biztos, hogy legkésőbb a reggeli alatt eszébe jut majd gyerekünknek, hogy milyen szerencsés, hogy itt élhet, hálás lesz a körülményeiért. És szerintem, amikor felül a buszra vagy bevágja magát anya vagy apa autójába, igenis eszébe jut a film (mert ez egy olyan film, amiből gyakran elővillannak részek), amiben négy kisgyerek órákat gyalogol vagy lovagol csak azért, hogy elérjen az iskolába.
