Én ugyan egy kicsit már unom az állatkerteket, ám ez a normandiai azt ígérte a szórólapján, hogy kivételes élményben lesz része az oda látogatónak, mert természetes környezetükben láthatóak az állatok, hatalmas kifutókon, arról nem beszélve, hogy közvetlen közelről láthatjuk a kis rinocéroszt és kivonattal járható be az egyébként hatalmas terület. Lisieux felé autóztunk, amely város talán a lélegzetelállítóan szép bazilikájáról és az arról elnevezett "Kis" Szent Terézről nevezetes, és amelyet volt szerencsénk Zoltánnal látni közelről is, ám most a gyerekekre való tekintettel kihagytuk a zarándokhely felfedezését. Cerza. Így hívják az állatkertet, ahová másnap igyekeztünk. Úgy tűnt más is, mert az autók sorra kanyarodtak be a fasorral szegélyezett bevezető útra. Itt aztán majdnem egy egész napot eltöltöttünk, egészen addig amíg a kicsik az álmosságtól már csak vonszolták magukat. Bizony nekik még nagyon fontos, hogy a napjukba be legyen iktatva némi alvásidő, aminek fontosságát már párszor ecseteltem, így nem untatok vele senkit. Állatsimogató persze itt is van, ahogyan a budapesti állatkertben, csak kicsit nagyobb területen. Eszter most is bebizonyította, hogy mennyire nem tart az állatoktól. Nagyon bátran, magabiztosan közelít hozzájuk és már-már túl szorosan öleli magához őket,amelyek közül néhányan hagyják ezt a kézzel fogható szeretetet, némelyek viszont fejvesztve menekülnek. Érdekes volt ezalatt az idő alatt megfigyelnem mennyire mások a lányaink. Noémi a kezdeti lelkesedés után az egyik agresszívabb kecske viselkedése nyomán már csak Zoltán nyakában érezte jól magát. Hiába magyaráztuk neki, hogy csak az állatcsemegét szerette volna megszerezni a kecske, nem belé harapni, elvesztette bizalmát és amolyan megsimogatnám meg nem is állapotban volt végig. Hanna pedig okosan, megfontoltan közeledett minden állathoz de leginkább a pónikhoz.









Az állatkert étterme úgy van kialakítva, hogy a terasz szinte belenyúlik a szavannához hasonló térbe, azaz a zsiráfok, zebrák látványával is jól lakhatunk nemcsak az egyébként elég gyatra minőségű étellel. Bizony kritikus szemmel vizslattam a gyerekmenüként eladott sonka szeletet és sült krumplikat egy olyan országban, ahol a konyhaművészet párját ritkítja.





A kisvonaton való zötykölődés tényleg nagy élmény volt, főleg amikor a zsiráfok közvetlenül a fejünk fölött ették a friss szénát, de jó volt látni a fehér tigrist és a szabadon mászkáló állatokat.



Okosodtunk is, hiszen az szafari park különböző pontjain tudáspróba táblákat is elhelyeztek, amelynek kérdéseit a lányaink, de különösen Hanna és Noémi, nagyon lelkesen próbáltak megfejteni természetesen némi francia-magyar fordítás után.
Beültünk még egy 3D mozira, ami arról szólt, hogy ne bántsuk az állatokat és vigyázzunk a környezetre, aztán már tényleg annyira elfáradtunk, hogy legszívesebben mi is befeküdtünk volna a megszámlálhatatlanul sok babakocsi valamelyikébe.


Végül azonban saját kocsinkban aludtak el a gyerekek. Jól is tették, hiszen még várt ránk egy igazi normandiai látnivaló,nevezetesen a Domaine de St Hippolyte farm, no de erről majd legközelebb írok, ahogyan a Párizs után a leglátogatottabb francia országbeli turista látványosságról, Mont Saint-Michelről is, hogy csak párat említsek meg közülük.

Még aznap elautóztunk a pár kilométerre lévő Le Bec Hellouin nevű településre, ami azon kívül, hogy deszkás házaival, néhány utcájával úgy néz ki, mint egy normandiai színdarab díszlete, a legvirágosabb települések egyike címmel is büszkélkedhet. De nem ettől híres a hely, hanem az apátságról, aminek kertjében egy nagyon sétáltunk és ahol a fülsiketítően hangos harangszótól alig hallottuk egymást. A Canterbury érseket annak idején innen vitték magukkal az angolok így már érthető, hogy mit keresett itt nemrég II. Erzsébet, az angolok királynője. Nagyon franciásnak tartottuk a baguettel a hónuk alatt sétáló szerzetes látványát és azt is,hogy az egyikük, miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, a tokaji bort kezdte dicsőíteni.




A vacsorához mi az egyik pékségben vettünk csinos dobozba csomagolt sütiket, amiket aztán az elegánsa megterített asztalnál, vendéglátóink többi családtagjával együtt fogyasztottunk el. rajtunk kívül ugyanis a ház vendégszeretetét élvezte Nina orosz, de Rómában élő bátyja, annak felesége és két kisfia, valamint ottlétünk alatt igazi színfolt volt Nina idős anyukája, akiről elég ha annyit elárulok, hogy születési dátumát meghamisította, akár Gábor Zsazsa, hogy fiatalabb maradjon és akit egész életében szolgálók vettek körül...



A kandallóban égett a tűz és ez augusztus ide vagy oda, bizony jól esett. napközben még nyári melegben sütkéreztünk, ám estére hűvösebb lett és bizony az is kiderült később, hogy Normandia az a része az országnak, ahol nem csodálkozik senki azon ha egyszerre négy évszakkal találkozik egy hét alatt.
Három szobányit foglaltunk el a bájos házból. A kicsik egymás mellett aludtak egy igazi királylányos ágyban, Hanna pedig egy másikban hatalmas dunna alatt.
Nem volt kérdés, hogy első kirándulásunkat a tengerparthoz ejtjük meg. Honfleur esőben is gyönyörű és a századfordulós ringlispíl, amiből szinte minden városban akad egy, vacak időben is kötelező program a lányoknak. A város üdülőhely de valamikor a legfontosabb kikötők egyike itt volt, innen indultak el a francia felfedezők az Újvilág felé. A XIX. században pedig igazi művészteleppé fejlődött, a festők, azon belül is az impresszionisták tanyája lett, amit nagyon megértek..






Az igazi, nyüzsgő tengerpart Deauville és Trouville, a két csaknem egybe épült fürdő városka. Luxus és elegancia érzése. Erre vágytam nagyon. A csíkos oldalfallal ellátott napernyőkre, a homokos partra, a századelőre emlékeztető hangulatra, a régi villákkal. Elképzelni milyen lehetett és látni most milyen. A kikötőnél sokáig néztük a friss halakat kipakoló halászokat és csak kicsit zavart, hogy csurom vizesek vagyunk az esőtől. Egy baguettet cincáltak szét a lányok közben, mert hiába a sok csokis párna és más különleges péksüti, ők mindig a hosszú kenyeret választották maguknak a pékségben.






Mire a csíkos napernyős, különleges hangulatú tengerpartra értünk megkegyelmezett az eső és elállt. A levegő, a homok és a víz is kellemesen langyos volt, így nem sokat gondolkodtunk azon, hogy lekapjuk cipőinket és az apály ajándékaiból szedegessünk egy kis szatyornyira valót. Egyre szebbe kagylókat találtak a lányok, velem együtt lelkesedtek egy különleges példány láttán. Sikítoztak, lábnyomaikkal játszottak, majd a tenger hullámait elérve vizesek is lettek. Giccses filmbe illő jelenetek zajlottak le, és ezt a filmbeli élményt még az is tetézte, hogy a díszlet, az ég egyszerre mutatta haragos és kedves arcát.










Órákig ott szaladgáltam volna velük, csakhogy egyszer csak keserves sírás szakította félbe az idillt. Először Eszter, majd Noémi és végül Hanna kezdett siránkozni azon, hogy a sós víz csípi a bőrüket. Voltak már máskor is tengervízben, akkor nem tapasztaltam hogy érzékenyen érintette volna bőrüket a víz összetétele. Nem értettem az egészet. Persze medúzacsípést kerestem,meg karcoló homokszemeket vagy bármit, ami indokolta volna a sírás rívást. Semmit nem találtam, így kénytelen voltam tudomásul venni, hogy három borsószem királykisasszonyom van, akiknek megígértem, hogy ezentúl csak édesvíz mellé viszek nyaralni. Ásványvízzel mostam le lábaikat, hogy enyhítsem bajukat. A kocsiban hamar elaludtak, az eső pedig úgy eleredt, hogy nem is vágytunk máshová, csak a tüneményes, szalmatetős házba, ahol reméltük, hogy ismét ég a tűz a kandallóban.

Égett..