" Köszönöm szépen, csak csoportképet kérünk. Na jó, egy egyénit is."

Hogy miért? Hát mert az óvodai fotózás csak a legritkább esetben történik szívvel-lélekkel a jó ízlésről nem is beszélve. Persze sok a gyerek, nem ér rá a fotós addig kattintgatni a gépével, amíg előnyös arcot vág hozzá a kis "modell". Az anyukák többsége ( a borsos ár ellenére) így is megveszi, nekünk így is ők a legszebbek, nem számít, hogy éppen hunyorít, vicsorít, grimaszol a gyerek. Óvodai emlék és hát már a mi gyerekorunkban is így volt, legalábbis anyukám mai napig féltve őrzi az oviban, iskolában készült fotókat..

Nem kérünk fényképpel ellátott kulcstartót és hűtőmágnest se.
A csoportkép az más. Az kell. A tavalyit is sűrűn le kell vennem a polcról, hogy névsorolvasást tartsanak a lányok és hosszan kielemezzék melyikülkbe szerelmesek...

Van azonban valaki, aki harmadik éve bizonyítja be, hogy egy kis türelemmel, kedvességgel, lazasággal és persze tehetséggel milyen klassz képeket lehet készíteni nemhogy három gyerekről de még a szüleikről is. Péter először három éves korukban fotózta a kicsiket. Hanna ekkor alig volt hat éves. Vittem egy bőröndnyi kelléket, a kedvenc macikat, tárgyakat, ruhákat. Péter pedig csak kattogtatott, beszélt és próbált pillanatokat elkapni. Persze született pár megkomponált kép is, ahogyan ez egy műtermi fotózásnál elvárható is. Nem tudom mennyi időt töltöttünk a kis lakás műtermében, tény, hogy pont akkor fejeződött be a pózolás, amikor a gyerekeknek (és a férjnek) is elege lett belőle. Az eredmény, a kész képek láttán azonban nem győztem az elismeréseket bezsebelni. Hogy hű de jó képek,és azonnal kérik a fotós elérhetőségét, mert erre a fehér hátteres, kicsit amerikai stílusú csasládi portréfotózásra nekik is el kell menniük még akkor is ha a férjek az esetek többségében csak hosszas kérlelés után hajlandóak részt venni ilyen eseményen. El is mentek sokan, nekik is lettek csuda klassz képeik.

A történet egy éve megismétlődött, akkor két négy évest és egy hét évest kellett fotóznia Péternek. Rutinosan mentünk, vittem a nagy bőröndöt és a sok kis kelléket hozzá, mert bár a műteremben is akad egy-kettő, személyessé csak úgy tehetjük a fotókat ha saját kedvenceinket is magunkkal visszük. A lányok megint pont egy óra hosszáig bírták a frizurakészítéssel, öltözködéssel, beállításokkal járó macerát. Egy óráig játéknak fogták fel, azután már saját fejük után mentek volna.
A cd lemezen megkapott képek közül nehéz volt kiválasztani azt a párat, amit kinyomtattunk és képkeretbe, albumba tettünk, mert szívünk szerint ezzel tapétáztuk volna ki az egész falat.

Még októberben Péter a fotós írt egy e-mailt, amiben azt kérdezte, van -e kedvünk egy szabadtéri fotózáshoz, mert bővíti kínálatát, ezentúl nemcsak műteremben fényképezi le a mosolyalbumra vágyó családokat, gyerekeket, hanem a természet lágy ölén is. Mi lennénk a referencia család- folytatta, mert ahogy fogalmazott "jó fejek" és fotogének vagyunk. (Zoltán ugyan csodálkozott, mert azt már mondták rá, hogy jó fej de hogy fotogén, azt még sosem..) Mitagadás nekem jól esett mindkét jelző és egy másodpercig sem gondolkoztam az ajánlaton, azonnal igent mondtam és azon törtem a fejemet, hogy milyen őszi, kinti fotózáshoz illő kellékekkel szerelkezzünk majd föl, am nem túl erőltetett.

A Városligeti Vajdahunyad vár mellett elterülő fás, bokros, füves részt foglaltuk el. Könnyedén, lazán vetettük magunkat az objektív elé, mintha csak kirándulni jöttünk volna csak éppen minden lépésünket egy fotós vigyázta. Ugyanazt csináltuk, mintha nem lett volna ott. Fogócskáztunk, leveleket dobáltunk, gesztenyét számoltunk, felmásztunk ide és oda. Persze Péter figyelembe vette saját kérésünket is, így születtek az almaevős és családi rohanós képek is, amit rögtön gúnynevekkel is elláttunk. Előbbi a fogorvos reklám, utóbbi pedig az utazási magazinos kép elnevezéseket kapta.

Csodás őszi családi képeink lettek. Jut belőle a falra, a nagymamának és a kandalló peremére is. Mert hiába van most már majdnem mindenkinek mérettől, márkától függetlenül saját fényképezőgépe ha tehetséget nem adnak hozzá csak a legszerencsésebbeknek. Mi a családi fotózást, a mosolyalbumba való képeket továbbra is "szakemberre" bízzuk.


Íme egy csokorra való, amolyan "best of" képek.

És nem csíz. Mi ezt a szót mondjuk ki fényképezés közben ha valami miatt nem sikerül másképp belemosolyogni az objektívbe.
Jó előre lefoglaltam a dátumot Péternél a fotósnál, mert tudtam, hogy decemberben sokan fényképezkednek karácsonyi díszletben,mert az jó lesz ajándéknak, naptárnak vagy csak úgy maguknak a falra. Mi nem kifejezetten karácsonyi képekért mentünk, hanem, hogy a szokásos bolond család, bohókás gyerekek, tündérarcú lányok típusú képeket készíttessünk abban az összetéveszthetetlen stílusban, amilyet csak Péter tud.

Ismerve a lányok( és Zoltán) tűrőképességét viszonylag korán érkeztünk a kis lakásba, aminek parányi hálószobáját azonnal el is foglaltunk. Péter kikerekedett szemekkel (1point4) nézte, hogy mennyi felszerelést hoztunk magunkkal, de amikor arról beszéltem neki, hogy nyugodjon meg, van egy forgatókönyv félém arról, hogy milyen képeket szeretnék- kissé megnyugodott, illetve jobbnak látta, ha azonnal munkához lát. Később azt mondta egy stylist is megirigyelhette volna azt a futószalagon történő öltöztetést, fésültetést, kellék kézbe adogatását, amit ott műveltem. Tényleg igyekeztem, mert tudtam, hogy hamar elfáradnak majd a kicsik és akkor nyűglődés lesz az amúgy kellemesnek ígérkező délelőttből. Hanna rögtön a fehér háttér mögé állt és pózolt. Nem ízléstelenül, nem kidugott csípővel, nem szemérmetlenül, hanem olyan kedvesen és ártatlanul, amilyen az egy 7 éveshez illik. Örültem, hogy nem dobálja a haját, hogy nem kis felnőttként áll a fényképezőgép előtt. Nagyon élvezte azt hiszem és Pétertől ő is bezsebelt pár bókot.
A kicsik is elemükben voltak. Követték az utasítást, merre nézzenek ám be kellett látnom, hogy még egy profi fotósnak is meggyűlt a baja a 3 rakoncátlan lánnyal. Péter minden trükköt bevetett amikor Eszter a család udvari bolondja bojkottálni kezdte a jól beállított képet. Van, amikor alulmaradt a fotós de volt, amikor kicseleztük Esztert. Zoltán a háttérből figyelte az eseményeket és nagyon értékeltem, hogy amennyire ez egy férfitől kitelik, nagyjából partner is volt az egész eseményben. Később persze ő sem akart lemaradni a családi képekről. Azt hiszem igencsak természetes képek születtek. A fejlelógatás például mindennapos esemény nálunk. Ahogy a kicsi a rakás, nyomjuk agyon apát című mozzanat is.
Elővettük az ikres pólónkat is, mert 1. nem tudom eléggé kihangsúlyozni mekkora öröm, hogy ikerlányaink születtek Hanna mellé 2. szerintem jópofa 3. még soha nem lett megörökítve, pedig megvan négy éve.
A végén melegünk és ezzel együtt elegünk is lett. Szerintem Péternek is belőlünk. Az utolsó pár képen már látszik, hogy összeszűkült a szemünk, Noémi már aludt volna, Eszter enni kért, Hanna pedig inni.

Összecsomagoltunk és elveinket félretéve a leggyorsabb megoldást választottuk az étkezésre, amit a közeli Burger Kingben ejtettünk meg. És milyen jól tettük. Hiszen ha nem oda megyünk, nem köszön rám Magdi, akivel ugyanabban a kórházban szültünk, akinek szintén ikergyerekei vannak, aki a blogomon keresztül talált rám újra és akivel azóta időnként levelezünk is.

Igaz is. Elég a sok fecsegésből, beszéljenek helyettem a képek. Íme egy kis válogatás a nekem leginkább tetsző fotókból.


















Egy kis plusz infó: A stúdiónak azért 1pont4 a neve, mert ez a legnagyobb állás a lencsén a fényképezőgépben, márpedig a fotósnak, Aradi Péternek pont ilyen nagy szemei vannak és amikor még világjáró hajókon világjáró fotósként dolgozott, a kollégái ezzel a névvel ajándékozták meg. Itthon amikor megalapította saját stúdióját, ezzel a márkanévvel tette mindezt.

Kb. két hét múlva, az egyik legolvasottabb női hetilapban (NL) megjelenik egy félig komoly félig vicces cikk, arról, hogy milyennek képzeljük el mi nők az igazi férfit, mi kell ahhoz, hogy valaki közülük kiérdemelje az álom jelzőt. A cikk attól is érdekes és talán hiteles, hogy kíváncsiak voltak miként vélekedik az ideális férfiról öt különböző korosztályból való hús vér nő. Egy a húszas éveiben járó -, egy harmincas -, egy negyvenes - és egy ötven körüli hölgy ült le egy nap egy asztalhoz, hogy megvitassa ezt a kardinális kérdést, amin bizonyára a legtöbb nő élete során párszor elgondolkozott. És hát igen. Én is az asztalnál ültem és képviselhettem a nem is tudom hányas korosztályt..maradjunk annyiban,hogy a harminc és negyven közöttit. A teraszon eltöltött beszélgetés felüdülés volt a számomra hiszen addig ismeretlen hölgyekkel(és két helyes újságíró fiúval) folyt a vitázás, eszmecsere, érvelés.
Péntek estére szervezték a fotózást, mert egy cikk mit sem ér jó kis képek nélkül. Életem során volt szerencsém már hasonló eseményen részt vennem, így tudtam, hogy a sminkelés és pózolás jóval több, mint egy órás elfoglaltság lesz, ahogyan abban is biztos voltam, hogy éppen ezért Zoltán segítsége elengedhetetlen lesz.
Hát nem csalódtam benne. Azonkívül, hogy vállalta, hogy munkából való hazajövetele után elröpít Budára, még egy meglepetés programot is beiktatott a várakozási idő tartalmas eltöltése érdekében, ez pedig nem más volt, mint az új Halász Judit koncertfilm, amit a legtöbb moziban már javában vetítenek és ami éppen jó időpontban, negyed nyolckor kezdődött egy szintén budai moziban. A kicsik első mozis élménye így apukájukhoz fűződik, de ami ennél még felejthetetlenebb, az az, hogy a gyerekek szemszögéből nézve kissé késői kezdésnek köszönhetően privát vetítésben volt részük, azaz a hatalmas nézőtéren senki más nem volt jelen. Noémi kicsit nehezményezte is, mert én azt ígértem neki, hogy bizonyára sok kisgyerek lesz kíváncsi a filmre rajtuk kívül. Elfeledkeztem arról az apróságról, hogy normális szülő viszonylag ritkán viszi el kicsi gyerekét esti vetítésre egy pénteki napon.
Ezalatt én a korábban kiválasztott férfi ideálomat ölelgetve pózoltam a fényképezőgép előtt és csak megnyugtatásképpen írom le, hogy az úr ugyan életnagyságban létezett, de papírból.


Mire a mozinak vége lett, a fotózás is nagyjából befejeződött. A lányok szemmel láthatóan nem értették hová csöppentek, anyukájuk kikkel és minek mosolyog és főleg azon csodálkoztak, hogy miért hevertek szétvagdalt papír bácsik a műteremben mindenütt..
Hazafelé úton az autóban Zoltán elmesélte, milyen remekül sikerült az apa-lányok "bondingolás" és hogy külön jó volt, hogy hangosan énekelhettek, tapsolhattak, kommentálhatták a vetítés alatt az eseményeket, hiszen nem zavartak senkit sem. Abban is egyetértettünk, hogy Halász Judit meg persze Bródy is valami utánozhatatlant alkotott és meghatódtunk azon az érzésen, amiről dal is született, azazhogy minden felnőtt volt egyszer gyerek és ezek a felnőttek is Halász Judit dalain nőttek fel, most pedig mi visszük a saját gyerekeinket a koncertjeire..és ez az egész még mindig olyan nagyon-nagyon hihetetlen. Nekem még azt is bevallotta, hogy potyogtak a könnyei, amikor ez a rész következett:

A dal ugyanaz marad

Lehet, hogy tévedek, de olyan ismerős vagy nekem
Találkoztunk mi már valami vidám zenés helyen?
Nem emlékszem pontosan, hiszen nagyon rég lehetett
és nem ült melletted még az a tündéri kisgyerek.

Óh igen, valamit sejtek én, bár biztos nem vagyok
Sok-sok évvel ezelőtt te ültél éppen ott
Ugye te voltál az a kisleány, aki hangosan énekelt
és nem is vetted észre talán, hogy mindenki rád figyelt

Én énekeltem egy dalt és te énekeltél velem
A lámpák fénye felragyogott csillogó szemeden
Ha a gyermekedre nézel, látod, az idő hogy szalad
hiszen minden változik, de a dal ugyanaz marad

Látod, nekem is már régen felnőtt a kisfiam
és nem múlt el felettem sem az idő nyomtalan
De sosem fogynak a gyerekek, akik kérnek szüntelen:
hogy Jutka néni legyen szíves, énekelj nekem!

S én újra kezdem a dalt és ti énekeltek velem
A lámpák fénye felragyog a csillogó szemeken
Ha a gyermekeinkre nézünk, látjuk, az idő hogy szalad
hiszen minden változik, de a dal ugyanaz marad
hiszen minden változik, de a dal ugyanaz marad

Hull a hó és hózik, Micimackó fázik
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik...

Aztán én beszéltem arról, hogy mi minden járt a fejemben, amikor a (nekem) ideális férfit kellett jellemeznem. És ahogy soroltam a tulajdonságokat, már majdnem hazaérve rájöttem, hogy amiről vagy akiről beszélek, ott ül mellettem. Egyáltalán nem tökéletes és persze van egy csomó hibája meg tulajdonsága, amivel időnként az őrületbe kerget, de mégiscsak ő az én emberem, akivel bármikor elénekelhetem, hogy..

Pár éve még, vagy régebben talán,
a nézőtéren ült egy fiú, és egy kisleány.
Még nem ismerték egymást,
csak hallgatták a dalt és néhány sor
a kis szívükben nagy vihart kavart.
Mert arról szólt a dal, hogy eljön az idő,
amikor majd minden rossz gyerek nagyra nő.
S ha nem tanulja meg, hol van a határ,
romba dönt majd mindent, ami körülötte áll.

Refrén:
Minden felnőtt volt egyszer gyerek,
s felnő majd az új gyerek sereg.
Többet, jobban törődjetek velünk,
mert eljön majd a nap, amikor mi is felnövünk.
Ha nem neveltek jól, akkor majd rosszabbak leszünk.

Felnőtt ma már, a kisfiú, s a lány.
Láthattad őket egymás oldalán.
Színházba járnak, és könnyen meglehet,
hogy mellettük ül, néhány új kisgyerek.
És itt vannak ők, sokat megélt szülők,
kik mindig elmesélik, miként volt azelőtt.
Remélem tudják ma már, hogy hol vamn a határ,
hol minden józan ember bölcsen megáll.

Refrén:
Minden felnőtt volt egyszer gyerek,
s felnő majd az új gyerek sereg.
Többet, jobban törődjetek velünk,
mert eljön majd a nap, amikor mi is felnövünk.
Ha nem neveltek jól, akkor majd rosszabbak leszünk.

Az egész még május 1-én a városligeti majálisnak nevezett dzsumbujban kezdődött és megint feltettem magamban a kérdést, hogy miért pont mi? Éppen úgy, mint tavaly júliusban a franciák nemzeti napján, amikor a nagykövet három tehénbőgést utánzó játékot vásárolt a lányoknak csak úgy, kedvességből, meg azért,mert bájosnak találta a kicsiket (meg lehet, hogy minket is). Miért pont nekünk? Miért pont velünk? Miért pont hozzánk és rólunk?
Szóval, akkor május elsején, arcfestés, kürtöskalács utáni nyávogás, ringlesperizés után, Charlie hangja irányába vettük az irányt. Fiatalkorom kedvencét, most három lányos anyaként hallgathattam ott a fák alatt. Éppen a "New York New York"-os refrént énekeltem, amikor észrevettük , hogy egy úr igen profinak kinéző felszereléssel ,fotózni szeretné a gyerekeket. Afféle életképeket készített volna róluk és rólunk, de előtte úriember módjára a beleegyezésünket kérte. Miért ne? Azt hittük valamelyik napilapban látjuk viszont magunkat ahol a május elsejei ünnepsorozatról számolnak be, de kiderült az úr hobbi fotós és mellesleg iparművész. Ha már így esett és kattintott párat, megkértük, hogy küldje el a képeket nekünk. Őrült világban élünk vagy túl sok filmet néztünk, mindenesetre már itthon, biztos ami biztos alapon megnéztük honlapját és jobban megismertük.
Ekkor ajánlotta fel, hogy ha majd az állatkertbe tervezünk sétát, szívesen velünk tartana, hogy a háttérből, alig észrevehetően további képeket készítsen családunkról de főleg a lányokról.
Nos, kár lett volna kihagyni a lehetőséget, így egy szeptemberi vasárnap délután megejtettük a találkozót. Hanna persze nagyon otthonosan mozgott a kertben és még ennél is lelkesebben magyarázta a tudnivalókat, érdekességeket, amiket az egy hetes nyári zoo táborozás alkalmával szippantott magába. Mini idegenvezetőnk előadása után egy fikarcnyi kétségünk se volt afelől, hogy jó döntés volt a táborozás.
Az állatkertben annak ellenére, hogy délután látogattunk el, szinte kényelmetlenül sokan voltak. Azért jutott nekünk is szekér, éppen mire eléggé elfáradtak a lányok a folyamatos futkározásban. A fotóssal együtt megállapítottuk, hogy eszméletlen életrevaló, hangos, érdeklődő lányaink vannak, akikről olyan "hárman együtt mozdulatlanul" típusú képet még a profinak sem sikerül készíteni.