Egy nappal Hanna zongora vizsgája előtt a lányok összekaptak valamin. Nagy kiabálás szűrődött ki a nappaliból egészen a konyháig, ahol éppen valami vacsorát próbáltam összedobni. A vita egyre hevesebb lett, így jobbnak láttam, ha közbelépek.
Sajnos hiába olvastam ezerszer el a Testvérek féltékenység nélkül című nagy-sikerű könyvet, annyira gyorsan értem a szobába, hogy nem tudtam élesben alkalmazni az ott olvasottakat. Pedig tudom, hogy az ötven valahányadik oldalon ott van, hogy hallgasd meg a veszekedés szereplőit nyugodtan, adj nekik esélyt, hogy elmagyarázzák vélt és valós sérelmeiket, majd próbálj meg azonosulni a problémájukkal és közösen dolgozzatok ki valami megoldást. Szóval tudom, hogy így kellett volna, de addigra már késő volt és mérgemben odacsaptam a zongora billentyűire egy nagyot. Szegény Hanna éppen gyakorolt a vita előtti percekben, a zongora pont ott volt mellettem, így rajta vezettem le a mérgemet.


Ne mondjatok semmit! Kissé lenyugodva mentem vissza a konyhába, amikor Hanna a vizsgadarabajai gyakorlásával próbált vigasztalódni. Nem sokáig tartott. Sírva rohant ki hozzám, hogy tönkretettem a zongoráját. Gondoltam, csak túloz, ám kis idő múlva és a zongora fedelét felnyitva bizony szembesülnöm kellett azzal, hová vezet ha az ember nem képes uralkodni az indulatain, jelen esetben a zongorára csap.

Így történt, hogy Hanna a zongora vizsgája előtt egy nappal úgy gyakorolt, hogy csak minden negyedik hang szólalt meg. Próbáltam vigasztalni és Beethovenről kezdtem mesélni neki, aki süketen is nagy zongorista volt...

A vizsgán azért így is brillírozott. A vizsgalapjának hátuljára egy Müller Pétertől származó idézetet írtunk.

"A zongorista igazán nagy pillanata az, amikor nem is tudja, hogy zongorázik."



Elnézve piros kis fellépő ruhájában Hannát, olyan érzésem volt, hogy ő is könnyedén játszik, hogy nem izgul, nem koncentrál görcsösen. Később elmondta nekem, hogy azért a torkában dobogott a szíve.




Idén először két négykezes darabot is eljátszhatott egy másik kislánnyal, akivel azért, hogy jobban összeszokjanak, jó párszor nálunk vagy náluk gyakoroltak. Sosem gondoltam volna, hogy egy gyermek dalocska, nevezetesen a Cickom-cickom és a Bujj-bujj zöld ág ilyen élvezetes is lehet füleimnek, pontosabban füleinknek, hiszen Zoltán is a közönség soraiból nézte nagy büszkén lányát.



A vizsga végén átadtuk a kottapapír rózsákból készült ajtódíszt Larisza néninek, itthon pedig egy hasonló technikával készült H betűt a kis zongoristának, mert valamivel meg akartam hálálni neki, hogy minden nap élő zenét szolgáltat a családnak.




Jövőre folytatjuk persze, ám addig keresnem kell egy zongora javító mestert. Nem vagyok büszke arra, amit tettem. Hannára viszont igen.

Tényleg olyan hihetetlen nekem, hogy Hanna, aki szeptemberben egy hangot se tudott lejátszani a zongorán, tegnap sikeresen levizsgázott a Rácz Aladár Zeneiskolában. Egy hosszú asztal mögött ült tanárnője Larisza néni, három, sokkal szigorúbb arcú vizsgabiztos társaságában és hát őket kellett elbűvölnie legnagyobb lányunknak. A vizsgalapra, amely igazi csapatmunkában készült el a nagy napra, alig fértek rá a tanult darabok, amelyeket kotta nélkül el tud játszani Hanna. Nekem ez tényleg egy csoda, pedig én is tanultam hangszeren, igaz a hegedülésből már csak a vonó helyes tartására emlékszem sajnos...
Azt azért sejtettem,hogy van érzéke a zenetanuláshoz, mert akkora csillagokat hoz haza énekből,mint egy ház és a furulyázás se okoz neki gondot, most éppen az Örömódát fújta el egy osztálytársnőjével. Addig gyakorolta, míg nem sikerült. Meg is állapítottam, hogy szerencsés választás volt a zongora, amikor a zenetanulás kérdés felmerült...


Mintha csak most lett volna amikor felhívott Larisza néni, hogy gratulálnak, mert felvették Hannát a zongora szakra. Mintha csak most lett volna, hogy megvettük a felújított lengyel pianínót. Emlékszem milyen büszkén újságolta Hanna a nagy hírt mindenki és, hogy szinte kivétel nélkül mindenki azt felelte, hogy de jó és ugye tudja, hogy majd sokat kell gyakorolni? Sejtettük. Ahogyan azt is, hogy a szolfézzsel együtt heti három alkalommal jelent Hannának ez elfoglaltságot és csak magunkra számíthatunk... Néha fárasztó volt mindig pontosan odaérni a zeneiskolába. Tudatosan választottuk a szombati napot az egyik zongora órára, ráadásul reggel nyolc órás kezdéssel, hiszen így nem töri keresztbe a hétvégénket, van időnk eljutni más programra, matinéra. És ahogy az lenni szokott, voltak hullámvölgyek, dicséretek, szárnyalások, csalódások, sikerek

Szeretjük amikor gyakorol, a kicsik velem együtt dúdolják a századszorra lejátszott dallamokat. A zongora hangja kellemes akkor is, ha a kicsik "gyakorolnak" rajta, hát még ha hozzáértő ujjacskák veszik kezelésbe a hangszert. Áhítattal nézem ahogyan kis ujjaival leüti a billentyűket és csillogó szemmel kérdezi "Na milyen volt anya?"
Persze nekem mindig tetszik, nem értek az ujjrendhez, a zongora kottához sem. Mondjuk már csak ezért is tartom szép teljesítménynek amit eddig elért.


A közönség szülőkből, nagyszülőkből állt. Hanna örült, hogy anyukám és én is ott drukkoltunk én meg annak is, hogy végre sikerült élvezhető minőségben az egészet felvennem videóra, hogy aztán kielemezzük Hannával és büszkén megmutathassa húgainak és Zoltánnak. . Négy kis darabot kellett eljátszania a csodás hangú fekete zongorán. Nekem úgy tűnt nagyon könnyedén és nyugodtan teljesítette a feladatot, ám később elárulta, hogy igenis izgult. Olyan szépséges volt hullámos, kibontott hajával, ami csak egy hajráffal volt megzabolázva. Az előírt fekete-fehér ünneplő viselettől nem mertünk túlságosan eltérni, de a kottás anyagból készült kreatív nyakláncot mindenképpen viselni akarta Hanna. Nemrég találtunk rá a Rózsák terén tartott rendezvényen ahol egy vándorkórus pavilonjában árulták és persze mindketten arra gondoltunk, hogy ideális kiegészítő lesz ez a szolfézs és zongora vizsgához..


A majdnem másfél órás koncert végén aztán nagy dicséretet, két puszit és olyan kedves simogatást kapott a pofijára Larisza nénitől Hanna, hogy remélem kellően megtáltosodott tőle és ügyesen kigyakorolja a nyári szünetre kapott darabokat. A Kopogóst mindenesetre már meg is tanulta, hiszen ha minden jól megy egy újabb szereplés vár rá.

Kár, hogy én nem tudtam ilyen találóan megfogalmazni. Az egyik anyuka jellemezte úgy énekes Kati nénit, hogy ha kinyitja a száját kisüt a nap azonnal. Annyira igaza van.
Énekes Kati néni, Hanna ének tanító nénije és az alsós énekkarnak, a Kicsinyek Kórusának vezetője. A tavalyi karácsonyi koncerten találkoztam először vele, addig csak Hanna elbeszélése segített abban, hogy elképzeljem milyen is lehet. Tényleg kisüt tőle a nap.

Nekem tetszik, hogy az iskolában az énekóra felér egy szolfézs órával is, hogy tanulnak furulyázni, szolmizálni és közelről megismerkednek a módosítójelekkel is. Kati néni mindenkit bátorít, dicsér vagyis eszébe nem jut senkinek elvenni az énelkéstől a kedvét, még akkor sem, ha itt-ott hamis hangok csúsznak be. Hanna rajong érte. Csütörtökönként el nem mulasztaná az énekkari próbákat, boldogan lobogtatva hozza hazza a kottákat. A karácsonyi énekkaros koncerten persze ott ültünk a nézőtéren Zoltánnal, a kicsikkel és anyukámmal. Meghatódva figyeltük milyen átéléssel énekel az első sorban Hanna. Aztán következtek a nagyobbak, a felsősök és a gimnazisták. Komplett hangszerbemutatót is kaptunk, mert a legtehetségesebb diákok kiálltak és a színpad előtt megmutatták milyen mesterien játszanak hangszereiken: kürtön, furulyán, fuvolán, zongorán, hegedűn, csellón. Hagyomány, hogy a kórus elénekli egy tehetséges gimnazista fiú saját szerzeményét, amitől -nem tehetek róla- mindig könnybe lábad a szemem. A srácról, akinek nevét sajnos elfelejtettem és csak "A Zongoristának" hívtam Roman Polański filmje után, melyben Władysław Szpilman önéletrajzi regényét dolgozta fel, merthogy szerintem még hasonlít is a főszereplő Adrien Brody-ra- biztos vagyok, hogy hallani fogunk még. Nagy zeneszerzői karrier előtt áll.
Ugyanakkor decemberben, Diósdra is kapott egy meghívást a kórus, amire nem kis logisztikai kihívások után, de végül Zoltán el tudta vinni Hannát is. Ott egy templomban énekeltek kabátban, kesztyűben és sálban, amitől olyan igazán adventinek tűnt a koncert.

Hanna sokat furulyázik vagy a karácsonyra kapott dudáján játszik valami ismert dalt. Nem mondom, időnként embert próbáló a gyakorlási fázist hallgatnom. Merthogy Hanna addig nem nyugszik, amíg egy addig csak énekelt dalt el nem tud játszni jól vagy legalábbis élvezhető minőségben. Leül a zongorához és addig pötyög, míg ki nem rajzolódik az ismert dallam. Az sokkal elviselhetőbb. Nekem speciel megunhatatlan a Szamár induló , amit hivatalosan még nem tanult Hanna, de osztálytársától elleste az első két sort, a többit pedig itthon kitalálta. No itt mondtam ki először, hogy lehet, hogy tényleg van érzéke ehhez a hangszerhez. Larisza nénihez mostanában Zoltán kíséri el. Azt tudni kell, hogy Zoltán hiába nagyon okos és tájékozott, zenei műveltsége és hallása egyenlő a nullával. Szóval egy ilyen zongoraóra után, amit Zoltán is végighallgatot- és nézett, egy olyan megható jelenet zajlott le a folyosón, amit nem is tudom, hogy illik -e lejegyeznem. Na jó. Letérdelt alig nyolc éves lánya elé és úgy vallotta be, mennyire csodálja és tiszteli amiért zenél.
Larisza néni egyébként végtelen szeretettel tanítja Hannát, sokszor somolyog, mert Hanna kérdez és csacsog. Zoltánnak azt is elmondta, hogy nem szokványos, ahogy Hanna zongorázik. Az az érdekes benne, hogy kicsi kora ellenére nem nézi az ujjait, nem lefele néz, hanem a kottára összpontosít és úgy zongorázik. Aztán persze megtanulja kotta nélkül is. Nem tudom mennyit kell gyakorolni hivatalosan, tény, hogy Hanna szívesebben játszik bármit, csak ne a kötelező darab, a házi feladat legyen. Bár mostanában némi javulást látok ezen a téren. Például nem menne órára ha nem érezné hogy elég magabiztosan tudja eljátszani a feladott darabokat. Az is tetszik, hogy kérés nélkül, csak úgy kedvtelésből, sőt kikapcsolódásképpen ül oda hangszeréhez és játszik dallamokat. Szóval eddig minden a legnagyobb rendben megy. Aki ismeri Hanna temperamentumát, az nem csodálkozik a két leggyakoribb hibáján: sokszor siet és időnként túl keményen üti szegény zongorát...



A decemberi kis koncerten a szűk férőhely miatt csak egy szülő vehetett részt. Hát persze, hogy Zoltán kísérte el Hannát, aki irtó bátran bemutatkozott majd ugyanilyen magabiztosan eljátszotta rövidke darabját, az Old Mc Donalds-ot.

A legutóbbi órán Larisza néni Zoltán fülébe súgott egy titkot. Szolfézsból Hanna csillagos ötöst kap félévkor. A zongora jegyet még nem tudjuk, de gyanítom az se lesz túl rossz.

Nos, itt tartunk Hanna zenei fejlődésében. Heti háromszori elfoglaltságot jelent ez neki (és nekünk is). Kétszer fél óra a zongoraóra és az első hallásra kicsit soknak tűnő kilencven perces szolfézs. Persze örülök a sikereinek, a jó jegyeknek de megsúgom, sokkal jobban érdekel az, hogy boldogan énekel, hogy szereti a zenét és a zenélést.

Eszter és Noémi is jár zenei foglalkozásra egy Kati nénihez, aki nem ugyanaz, akiről az első bekezdésben írtam de tőle is kisüt a nap. Ő az egymásra épülő, Zenekincs foglalkozásokat tartja Zuglóban. És bizony mi sem bizonyítja jobban, hogy a kicsik élvezik, sőt igénylik a heti egy alkalmas zenei előképzést, hogy már hétfőn megkérdezik, hányat kell aludni a következő csütörtökig. Hogy ők milyen hangszeren fognak tanulni, még nem tudom. Tény, hogy Noéminek egészen különlegesen szép és tiszta hangja van. A legmagasabb hangokat, a legbonyolultabb dalokat is elénekli. El tudjátok képzelni mekkora gyönyörűség, amikor Hanna elkezdi játszani a zongorán a Gaudeamus hodie-t, Noémi pedig, mint egy operaénekes, kecsesen odatámaszkodik a zongora oldalához és a kísérethez énekel?
Eszter is igyekszik és próbálkozik, de azt hiszem a hallását, zenei érzékét apukájától örökölte. Újabb bizonyíték arra, hogy az ikrek (legalábbis az enyémek) nem egyformák, csak egyszerre születtek.

Állítólag ma már lehet úgy is zene-elméletet tanítani, hogy azt élvezze a gyerek. Hogy ne az legyen, mint az én időmben, hogy az egész zenetanulástól elvette a kedvem. Hanna szolfézs tanító nénije azzal kezdte az első szülői értekezletet, hogy megvannak a módszerei arra, hogy játékosan, interaktívan tanítson és élni is fog ezzel a lehetőséggel, mert nem szereti hogy a szolfézst a zenetanulás mumusaként emlegeti mindenki- igenis élvezetes tantárgy is tud lenni.

Azt mindenesetre észrevettem, hogy Hanna iskolájában az ének-óra is felér egy szolfézs oktatással, vagyis nemcsak énekelgetnek, de komolyan ismerkednek a hangjegyekkel, egész, fél hangokkal, ütemekkel és rövidebb dallamokat máris el tudnak játszani furulyán. Hanna büszke is új tudományára és ha csak teheti előveszi fúvós hangszerét és minden fület és idegszálat próbára téve furulyázik. Legutóbb Zoltánt örvendeztette meg iskolába menet az autóban a Harcsa van a vízben című dal egymás után való eljátszásával, amely azon kívül, hogy némi büszkeséggel töltötte el az egyébként botfülű sofőrt, némileg balesetvészélyesnek bizonyult...

Egy héten egyszer kicsit később megyünk Hannáért az iskolába, mert az énekkarról le nem mondana én meg támogatom ezt az elfoglaltságát. Büszkén lobogtatja a kottákat és próbálja előadni a nem mindig könnyű darabokat. Mire megtanulja, többnyire én is elő tudnám adni (mondjuk a konyhában panírozás közben).

Szorgalmasan járunk heti két alkalommal zongoraórára is. Megszoktuk és megszerettük, ahogy Larissza néni bájos orosz akcentussal és végtelen türelemmel magyaráz, tanít, dícsér. Legtöbbször én is bent lehetek a fél órás zongora foglalkozáson, ami úgy elröppen, hogy észre sem vesszük. Így aztán tudom mit kell itthon gyakorolnia Hannának sőt én is elleshetem a fogásokat, tanulom újra a hangjegyeket, ütemet és amikor nem lát senki bizony leülök a pianínó elé és titokban pötyögök a billentyűkön.

A kicsikkel szorgalmasan járunk a Cserepesházba Kati néni egymásra épülő zenés foglalkozásaira. Már a középső csoportnál tartunk, ahol szülői kíséret nélkül vesznek részt a lányok a fél órás foglalkozáson, ami pont elég arra, hogy elolvassak egy kis részt a könyvemből vagy valamelyik női magazinból. Boldogan mennek be a terembe és egymás szavába vágva mesélik mit tanultak, mit énekeltek és játszottak. A két kicsi közül egyébként Noni az, akinek kiváló hallása, ritmusérzéke és hangja van vagyis rendkívül muzikális. Egyik kedvenc ittoni foglalatossága az, amikor játék mikrofont vesz kezébe és improvizál. Ilyenkor halandzsa nyelven énekel hosszan nekünk.
Eszter is igyekszik de nincsen egy szinten Noémivel. Úgy tűnik ő az apai vonalat követi zene téren, vagyis nincs túl jó ritmusérzéke. Ugyanakkor szeret énekelni és nagyon igyekszik- ezért pedig mi sűrűn megdícsérjük.

Hanna tudta, hogy a zongora tanulás sok gyakorlást igényel. Tudja azt is, hogy nagy szó, hogy annyi jelentkező közül őt is felvették. Szeretem nézni ahogy gyakorol és szeretek vele tanulni. Most éppen gesztenyékkel. Elcsentem egy tekercs sárga szigetelőszalagot Zoltán szerszámos szekrényéből és a padlóra ragasztottam öt csíkot. (mondjuk a fehér kövön szerencsésebb lett volna , mert a barna padlóba kissé beleolvadnak a gesztenyék de azért így is látjuk) Egyszer én diktálok Hannának és kérem meg, hogy tegye a megfelelő helyre a violinkulcsos "D" hangot vagy a basszuskulcsos "A" hangot egyszer ő nekem.

És most már biztos vagyok benne, hogy szolfézst tanítani tényleg lehet kreatívan, ötletesen, játékosan is a gyerekeknek.

" Jó napot kívánok! Bornemissza Klarissza zongoratanárnő vagyok a Rácz Aladár Zeneiskolából"

Még jó, hogy meghallottam a telefon szűnni nem akaró csörgését az autóban és még jó, hogy az utolsó pillanatban kikapartam a táskámból. Ilyen hamar hívnak? Hiszen csak tegnapelőtt volt a pótfelvételi a zongora szakra. A normál felvételit lekéstük, nem is nagyon bántam és a későbbi időpontra is csak azért mentünk el, mert Hanna nyaggatott: márpedig ő zongorázni szeretne. Hát jó, gondoltam, nehogy már én legyek a rossz anya, aki akadályozza gyereke kibontakozását, egy másodikos gyerek már belefoghat zenetanulásba, én elsős voltam, amikor hegedülni kezdtem, igaz nem húztam túl sokáig, a negyedik év után búcsút vettem a hangszertől és az értelmezhetetlen és nehéz szolfézs tudománytól.

"Nos az a helyzet, hogy felvettük a kislányát zongorára"- folytatta bájos, orosz akcentusán a tanárnő.

Váratlanul ért a hír, mert tudtam, hogy sokszoros túljelentkezés van erre a népszerű szakra, a zongorára és mert Hanna is úgy jött ki a meghallgatásról, amelyen énekelnie, ritmust tapsolnia kellett, hogy itt-ott rontott, nem nyújtott kimagaslóan jó teljesítményt. Saját bevallása szerint cseppet sem brillírozott. Miközben amolyan levezetés gyanánt a Szamóca cukrászda vacak fagyiját nyalogattuk elmondtam Hannának, hogy ne keseredjen el, ha nem sikerül bejutnia, mert másodikban úgyis fognak furulyán tanulni a suliban az énekóra keretein belül és majd később is elkezdhet zongorázni ha lesz hozzá kedve. Magamban még azt is gondoltam, hogy legalább nem kell pianínó vásárláson törni a fejünket, furulyánk meg már úgyis van.

"Gratulálunk a kislánynak! No most van egy kis probléma. Saját hangszer is kellene a gyakorláshoz. Ugye van?"- szegezte nekem a kérdést a mesés nevű Larissza tanárnő én meg hebegni habogni kezdtem, hogy lesz majd persze, csak eddig ugye nem volt rá szükség, mi valahogy dísztárgynak is mást szeretünk látni itthon..szóval még nincs.

Ott ültem a kocsiban bambán, hogy a legnagyobb gyerekemet már megint felvették egy olyan iskolába, ahová sorba állnak a muzsikálni vágyó kisfiúk és kislányok. Semmi fellebbezés, görcsölés, előkészület és ott a neve a zongora órára felvettek között. Megfordult velem a világ. Rohantam be Hannához aki éppen tornadresszben valami produkciót adott elő Zoltánnak. Kimondhatatlanul boldog volt , alig akarta elhinni Zoltán felfehérré sápadt a hír hallatán, de lánya örömének látványa hamar észhez térítette.

Semmiképpen nem akartam zenetanulással terhelni Hannát elsős korában. Azt szerettem volna ha teljes figyelmével a betűkre, számokra, az iskolás életre koncentrál. Úgy képzeltem ha valaha kedvet érez majd valamelyik hangszerhez azt legkorábban másodikban kezdje el, amikor már megbarátkozott az iskolás léttel járró kötelezettségekkel. Hát akkor vágjunk bele. Most nem telik el nap, amikor nem mondanám neki, hogy ugye tudja, hogy rengeteget kell gyakorolni (mintha én tudnám, fogalmam sincs, soha nem zongoráztam, csak mások mondták nekem is..)

És Hanna máris gyakorol. Előszedte valahonnan a műanyag gyerek zongorát és az iskolai csengő dallamán kívül felváltva klimpírozza a Szeretnék szántani, a Sándor napján megszakad a tél dallamokat és improvizál. Ez néha nagyon fájdalmas ezért udvarasan megkérem, menejen fel az emeletre. Ilyenkor eszembe jut anyukám, aki évekig elviselte nyekergésemet, hiszen a hegedűn való gyakorlást még jóindulattal se lehet másképp nevezni. Valaki mondta, hogy a zongorán való elütések, hamis hangok kevésbé bántják a fület, könnyebben kibírhatóak hosszútávon.

Igen. Hosszútávú zongora-használatban reménykedem. Mondjuk van még két lányunk. Ha Hanna meg merészeli unni vagy elmegy a kedve az egésztől, Noémi vagy Eszter belevághat újra, sőt reményeim szerint itt a remek alkalmom, hogy Hannával együtt én is megtanuljam az alapokat és eljátszhassam egyszer Mozart egyik Menüett részletét no meg a szamárindulót is.