Még májusban....



Hát ez a nap is eljött. Elballagtak a kicsik az oviból. Nincs több ovisom. Szeptembertől Eszter és Noémi is fél hét körül kelnek fel, hogy ideális esetben legyen idő egy közös reggelire, hogy szépen fésülten és mindent összekészítve bepattanjanak az autóba nővérükkel együtt, hogy mind a hárman megérkezzenek az iskolába ha lehet még becsöngetés előtt. Elsősök lesznek. A mellettük lévő teremben pedig Hanna ül majd, már negyedikesként.


A ballagás nagyon szépre sikeredett. Volt benne megható és megmosolyogtató rész is bőven. Először a gyerekek által összeállított műsorral kedveskedtek a szülőknek a ballagók. Volt, aki éneklésben - , volt aki táncban- és akadt, aki versben jeleskedett. Az enyémek egy három népdalból álló csokorral álltak ki a szülők elé cseppet sem lámpalázasan. Kaptak is utána az öltözőben bókokat, elismeréseket rendesen, kérdezték, hogy hol tanulták a lányok ezeket a kevésbé ismert dalokat, nekem pedig dagadt a májam, hiszen az egyik dalt én tanítottam nekik, a másik kettőt pedig Hanna. Szavaltak is persze, mert ők nagyon szeretnek szerepelni én meg áldottam a pillanatot, amikor megvettem a kis kamerát, amivel felvehettem ezeket a soha vissza nem térő perceket.




A "Legyetek jók ha tudtok" zenéjére megkapták kis tarisznyájukat majd összekapaszkodva elhagyták a tornatermet hogy az udvaron keresztül a csoport szobába haladjanak. Ekkor nyomtuk a kezükbe a két kis meglepetés csokrot. Egyet, amelyet a kreatív gipszkorszakos lányok, Zsuzsi és Lilla készített direkt erre az alkalomra és amiben az a jó, hogy nem hervad el. Különleges papírból hajtogattak nagy gonddal rózsákat, leveleket és ebbe tűzték bele az írószereket.

A másik virágcsokor is rendhagyó volt. Ezzel anyukám lepte meg a kicsiket. A két kis kosárat virágok és egy kis madár díszítette, amelyet könnyedén a karjukra akasztva vihettek. Nagyon sokáig emlékeztetett bennünket a nagy napra, amikor elballagtak, azután be kellett érnie a lányoknak a megmaradt kosárkával és a madárral no meg a sok fotóval, ami készült róla.


A ballagásra majdnem minden szülő vitt valamilyen sütit, mert a forgatókönyv szerint piknikezésre vártak mindenkit. Én a jól bevált Sport szelet tortát vittem, anyukám pedig az utánozhatatlan vajas pogácsájával járult hozzá az eszem-iszomhoz.

A teremben aztán folytatódott a meglepetés műsor. Az történt ugyanis, hogy Zsuzsa néni, a dajka a legnagyobb titokban betanított egy-egy versikét, amelyet a két óvó néninek szavaltak el a gyerekek. Az enyémek itthon is gyakoroltak, csodálkoztam is, hogy milyen klassz verset talált ez a Zsuzsa néni, minden sora ráillik a két óvó nénire külön-külön. Csak később vált nyilvánvalóvá, hogy a verset maga Zsuzsa néni írta a neves alkalomból. Mondjuk naponta bebizonyította mennyire kreatív, de ezzel a művével hatalmas elismerést váltott ki belőlem.

Ezután adtuk át a szülőkkel közösen az ajándékokat, amelyek közül egyről kicsit bővebben írok most. Azt találtam ki, hogy készítsünk olyan emlékkönyvet, albumot Ildikó néninek (aki a 4 év alatt végig a gyerekek óvó nénije volt), amelyben a gyerekek lerajzolják őt és a szülők segítségével lejegyzik legemlékezetesebb pillanataikat, fotó montázzsal, idézettel, versikével vagy bármilyen kreatív megoldással töltsék meg a két lapot, amelyeket nagy titokban nyomtunk a kezükbe. Igen. A régi olvasó emlékezhet arra, hogy volt már ilyen próbálkozás az óvodai életünkben. Hanna óvó nénijeit is hasonló albummal ajándékoztunk meg, ám most úgy éreztem, hogy ha valaki valóban értékeli és megérdemli ezt a személyre szabott albumot a gyerekektől (és a szülőktől), az Ildikó néni lenne. Szerencsére minden szülő lelkes volt vagy legalábbis határidőre leadta a rajzokat. Úgy vettem észre, hogy apait-anyait beleadtak (szó szerint),mert igencsak kreatív művek születtek, amelyeket aztán egy nagyon igényes albumba köttettünk be.


Az ajándékozás és a köszönetnyilvánítás után a szülőket kiterelték az udvarra, mert újabb meglepetés készült. Ezúttal a gyerekek leptek meg bennünket. Előző nap színes ruhát kellett bevinnünk az öltözőbe de nem volt szabad kérdeznünk semmi többet. No hát kiderült miért kellett a short és a póló. Anna néni, a fiatal,lelkes óvó "néni" betanította a csoportot az elhíresült GamGam style (így írják? )táncra. Bevallom nem rajongok ezért a zenéért, nem is értettem mire ez a nagy felhajtás körülötte, ám a gyerekek tánca hatására átértékeltem az egész művet. Nos, itt is nagyon hálás voltam a kamerának, mert a fotók nemigen tudnák visszaadni azt a koreográfiát, mozgást, mimikát, aminek egymás után kétszer (merthogy visszatapsoltuk a kicsiket) részesei voltunk. Jól is esett ez a vidám rész, mert addigra már elég sokszor eredt el a könnyünk, kifejezetten jól esett egy kicsit nevetni.



(A táncot olyan jól megtanulták a lányok, hogy később egy siófoki hotel Mini discojában magántáncosként léptek fel, melynek során táncukat óriási vastaps kísérte no de erről majd később úgyis írok)


Talán ez volt a legvidámabb része a ballagásnak, ám ami ezután történt, az kétségtelenül a leglátványosabb és leghatásosabb befejezése volt az eseménynek. Amikor a sok fehér, héliummal teli lufikat három, kettő egyre felengedték a gyerekek, úgy éreztem pont olyan gyorsan szállt el az óvodás kor, mint amilyen gyorsan a lufik röppentek fel és szálltak a magasba. Próbáltam mindkettő szárnyalását a szememmel követni, amíg csak egy kicsiny pont nem lett az égen, aztán elvesztettem szem elől őket.


Szerencsére két kis ballagóm nem hagyta, hogy sokáig filozofáljak. Inkább hívtak, hogy megmutathassák a kis fenyőfát, amelyet az udvarra ültettek, hogy úgy 2036-ban majd egyszer a saját gyerekeik hitetlenkedve megkérdezhessék őket, hogy "Tényleg anya? Azt a nagy fenyőfát még te ültetted a társaiddal ovis korodban? " Mire ők majd azt felelik, hogy "Bizony gyermeke(i)m. Ott a tábla, láthatod. Az áll rajta, hogy Csigabiga csoport 2013.



És hogy mit kaptak a lányok amolyan ballagási emlékként? Először is egy fotókönyvet, amely az óvodai életüket mutatja be. A legtöbb képet én készítettem de szerencsére partnerek voltak az óvónénik is, akiknek az alvó és napos kötényes képeket köszönhetem.
Ott van a kis könyvben az öltöző, a megérkezés, az indulás, a kis padok, a poharak, a képek...





Kaptak egy-egy karórát is. Olyan igazi lányosat, mégis komolyat, amilyet már az iskolások hordanak. Mert rohan az idő és ezt nem árt ha ők is tudják. Ha máskor nem, reggel fél hét körül, amikor felébrednek, hogy kényelmesen elkészülhessenek, megfésülködhessenek, hogy együtt reggelizzünk és, hogy időben odaérjenek az iskolába.

Hú de régen nem írtam pedig hú de sok minden történt velünk ezalatt az idő alatt. Próbálom bepótolni és lejegyezni őket szépen sorban, mert egyik éjszaka arra riadtam fel, hogy Hanna idén decemberben ünnepli a 10. születésnapját és én úgy tervezem, hogy a neves alkalomra kinyomtatom és könyv alakba köttetem a blogomat, hiszen miatta kezdtem bele, születése után pár hónappal. Nem hiányozhat belőle semmi fontos.

Így az sem, hogy húgai szeptembertől ugyanabba az iskolába fognak járni, ahová ő. Bizony eldőlt. Felvették őket is a jó nevű iskolába, oda ahová Zoltán is járt, sőt Zoltán bátyja is és amelynél jobbat a suli szellemisége és vitathatatlan eredményei miatt aligha tudtunk volna elképzelni. A jelentkezési lapon egyébként lehetőséget kaptak a szülők arra, hogy kifejtsék miért szeretnék ha pont oda járnának a gyerekeik. Hát mi kifejtettük, hogy érzelmi és értelmi okai is vannak. Idén először figyelembe vették, hogy az intézménybe jár -e nagyobb testvér, ha igen, akkor milyen tanuló (szerencsére Hanna tanulmányi eredményével nincs gond. Sok jelentkező volt idén is. Ebből 26-an gondolom ugyanúgy, mint mi kiugrottak a bőrükből, amikor az iskola honlapján meglátták, hogy felvételt nyertek. Emlékszem mi éppen egy vacsorameghívásról autóztunk hazafelé. A Blaha Lujza térnél Zoltánnak eszébe jutott az egyik piros lámpánál, hogy megnézi az okos telefonján a honlapot újra, hátha...hátha.. és akkor megjelent a rubrika, amelybe be kellett pötyögni a jelentkező nevét és az anyjáét (azaz az enyémet) is. Közben zöldre váltott a lámpa, ránk dudáltak, Zoltán keze meg túlságosan remegett és így mindig elírta a neveket. Végül leparkoltunk a csodásan felújított Hotel Nemzeti előtt és újra megpróbáltuk beírni az adatokat. A kapcsolat megszakadt, újra indítottuk a telefont, majd a feszültséget nem bírva Zoltán úgy döntött inkább bemegy a hotelbe és udvariasan kér egy internettel ellátott számítógépet. A biztonsági őr nagy szemekkel nézett, a recepciós már kisebbel, de jobbnak látták átadni a gépet a meglehetősen idegesnek tűnő vendégnek.
Széles vigyorral az arcán jött vissza a kocsihoz. Sikerült! Felvették mindkettőjüket! A biztonsági őr és a recepciós is gratulált, az őr még azt is hozzátette, hogy ő is ikergyerek ám.

Ezalatt lányaink az igazak álmát aludták, anyukám felügyelete alatt. Éjfél tájban értünk haza, először a büszke nagyinak újságoltuk el a hírt, majd bizony nem bírtuk ki reggelig és felébresztettük a lányokat, hogy nekik is elmondhassuk, hogy szeptembertől egyszerre fuvarozzuk őket a suliba. Nem biztos, hogy mindent felfogtak belőle, így reggel a kakaóval újra koccintottunk a hírre és megbeszéltük, hogy egy elegáns ebéddel méltón meg is ünnepeljük.

Be kell látnom, Zoltánnak van stílusérzéke. A Hotel Nemzetibe foglalt 5 főre asztalt, a szállodában, ami előtt leparkoltunk és ahol kedvesen megadták a lehetőséget, hogy megnézzük, amit akartunk. Első Sunday Brunch-át éppen a következő vasárnap rendezték, így hát a meseszép ólomüveg mennyezet alatt ejtettük meg a beígért ebédet, amely után levezetésképpen idegenvezetésen vehettünk részt és jobban megismerhettük az épület történetével, sőt a szobákba is bekukkanthattunk.




A hupikék épület 2008-ben zárt be és 2012-ig minden alkalommal amikor elsétáltam előtte sóhajtottam egy nagyot, hogy de kár érte, mikor lesz már gazdája újra. Nos lett.
A Hotel Nemzeti Budapest egy 117 éves épület amely az 1900-as évek elején a Nemzeti Színház közelsége miatt a művész világ kulturális központja volt. Sok illusztris vendég fordult meg akkortájt a hotelben. Engem Rigó Jancsi cigányprímás szerelmi története ragadott meg a leginkább, amit a lányoknak el is meséltünk, majd a történetet megismerve faltuk be az újragondolt Rigó Jancsi tortát. Aztán az is izgalmas, hogy 1929-től kezdve a szállót és a hajdan volt Nemzeti színházat alagút kötötte össze, ezzel biztosítva a vendégeknek a diszkréciót.

Érdekes volt látni a régi és a modern találkozását. A szobák olyanok, mint egy ékszerdoboz. Merészek és ötletesek és képzeljétek a körút felőli oldal is olyan csendes, mintha nem is egy forgalmas útra néznének az ablakok. A rózsás minta nem véletlenül köszön vissza a padlószőnyegről és a lámpaernyőkről. Állítólag az eredeti tapéta hasonló mintájú volt.





A Márton László által készített Blaha Lujza bronz szobor előtt egy kicsit elidőztünk ugyanis a legenda szerint ha megsimogatjuk a bal karját, az szerencsét hoz a karrierben vagyis sikeresek leszünk tőle. Hanna, Eszter, Noémi és mi sem akartuk elmulasztani a lehetőséget, így megsimogattuk persze.



Szóval örülünk és koccintottunk de tudjuk, hogy sokan csalódottak. Nekik tényleg csak azt tudom mondani, hogy ötödiktől, amikortól több osztály indul még csatlakozhatnak. Kívánom, hogy minden iskolaérett ovis megtalálja a neki legmegfelelőbb első osztályt és vele együtt a legkedvesebb tanító nénit vagy bácsit.

Köszönjük azoknak, akik velünk együtt örültek, akik átérezték , hogy mennyire fontos ez nekünk.

Tudom, hogy sokat gyakorolta a kis karácsonyi műsort a Csigabiga csoport. Az enyémeknek egy-egy kis versszak jutott, pillanatok alatt megtanulták persze és sokszor elismételték itthon azért, hogy a karácsonyi műsorra baki nélkül el tudják majd mondani a közönségnek. Arra nem számított viszont Noémi, hogy a kulcsfontosságú szereplő betegsége miatt neki kell majd beugrania kis barátnője helyére és neki kell eljátszani a Három királyok című versből Máriát, azt, amelyik irul pirul. Azt mondta, csak azért nincs kedve nagyon a szerephez, mert nem tetszik az a rózsaszínű horgolt kendő, amit magára kell tekerni. Kettő perc alatt meggyőztem arról, hogy nem hagyhatja cserben a óvó néniket és a műsort, az a kendő pedig nekem nagyon is tetszik és egyébként is csak rövid ideig kell magán hagyni. Bizony így lett Noémiből Mária, méghozzá olyan gyönyörűségesen angyal arcú és valóban iruló piruló, hogy amikor elmondta azt, hogy "Kedves három királyok, jó éjszakát kívánok"!- bizony meghatódtam és nagyon büszke voltam rá, hogy nem esett kétségbe a váratlan felkéréstől. Pedig itt még nem volt vége a rögtönzéseknek. Ezúttal Eszter volt a helyzet magaslatán.



Gazdag Erzsi Fenyőfa című versét négy kis gyerekre osztották ki az óvónénik , ebből a kaptak az enyémek kettő versszakot. Azt, amiről írtam az előbb, hogy legalább százszor elmondták itthon. Csakhogy a nagy izgalomban rossz sorrendben állította őket fel Heni néni, amit valószínűleg csak én és a kicsik vettünk észre, de persze nem bíráltuk felül a rendezést. Így történhetett meg, hogy a harmadik versszak, amit eredetileg Noémi tanult meg alaposan, Eszterre maradt. Eszteren kb. 1 másodpercnyi hezitálás után szépen elmondta Noémi versrészletét majd Noémi is összeszedte magát és elszavalta Eszter versszakát. Bravó!- gondoltam magamban és alig vártam, hogy megdícsérjem mindkettőjüket, amiért a váratlan helyzetben tökéletesen feltalálták magukat.






Kedves ötlet volt, hogy aznap a reggelihez nem a naposok, hanem mi szülők terítettünk meg és tetszett a csengettyű hangjátol hangos, éppen megfelelő hosszúságú műsor. Az óvodai karácsonyi ajándékokkal játszottunk egy kicsit együtt, aztán ki-ki ment a dolgára. Noémi és Eszter két kis versszaka járt a fejemben és az, hogy milyen jó, hogy van még két kis óvodásom, akik bár egyre okosabbak, magasabbak, önállóak mégis a kicsik a családban.

Valahol azt olvastam, hogy egy kicsi gyerek hat éves koráig még emlékezhet arra, hogy milyen volt az anyaméhben, milyen volt megszületnie. Nem tudom, kicsit szkeptikus vagyok de azért feltettem a kérdést én is az enyémeknek. Nem jött értelmes válasz, illetve egy határozott "nem emlékszem semmire sem" azért igen. Nos én ekkor az ölembe ültettem a két legkisebbet és elmeséltem a saját verziómat azaz, hogy szeptember 10-én úgy nekem már nagyon nagy volt a hasam és levegőt is alig kaptam, így Zoltán és az akkor majdnem három éves Hanna jobbnak látta, ha a kórházban töltöm az éjszakát. Pihenni szerettem volna de nem tudtam, mert kényelmetlen volt háton, hasra meg ugye nem feküdhettem miattatok... Ekkor az oldalamra fordultam de valószínűleg ez nem tetszett Eszternek, mert fogta magát és kipukkasztotta azt a lufit, ami az anyukák hasában van és amiben hónapokig lubickolt, mert már elege volt abból, hogy rugdossák és nem fér el sehogyan sem igazán. Pontosan 37 hétig osztozott Noémivel az albérleten, tudta jól, hogy innentől már nem számít koraszülöttnek és érezte, hogy majdnem 3 kg-os súlyával majd megelégednek az orvosok és mi is. Szóval jelezte, hogy ki akar jönni, meg akar születni. Mindenféle csipogó műszerrel figyelték, hogy szépen ver -e a szívetek. Megvárták a reggelt és egy csomó orvos és érdeklődő no meg Zoltán gyűrűjében felvágták a hasamat. Nem fájt, mert előtte kaptam a gerincembe egy szurit, amitől deréktól lefelé semmit nem éreztem. (Ennél a résznél megcsíptem a lábukat és hozzátettem, hogy "ezt sem éreztem".)
Először Esztert emelték ki a hasamból, aki azonnal felsírt, aminek én nagyon örültem. Noémi bújócskázni kezdett az orvosokkal, jó két percig keresték, míg a lábánál fogva kihúzták őt. Megmértek, betekertek meleg ruhába aztán megmutattak mindkettőtöket nekem. Sírtatok igen. Én is, mert annyira örültem, hogy gyönyörű, egészséges kisbabáim születtek és hogy engem választottatok anyukátoknak. "Nagyon szépek" -mondták az orvosok és a nővérek. Tényleg azok voltatok. Utána összevarrták a hasamat. Amikor készen lettem, betoltak egy kórterembe. Nemsokára illatosan, babaruhában a kezembe adtak benneteket és nekem csak potyogtak, potyogtak a könnyeim, annyira örültem, hogy megérkeztetek.

5 évesek lettek a kis csodák. Egész nap ünnepeltük őket.

Reggel korán keltem, hogy kedvenc csokis muffinjukat a kakaóval melegen tehessem eléjük. Az asztal közepén lévő öt sütibe kis gyertyácskát is szúrtam, mert a szülinap sok gyertyaelfújással kerek.






A hálószobában adtuk át nekik a meglepetéseket. Eszternek egy csodás babaágyat, mert kimondhatatlanul szeret babázni és bár dobozokból, ebből abból kiváló babaágyakat rögtönzött mindig, azt gondoltuk örülne egy fából készült ágyneművel ellátott babaágynak is. Nagyon boldog volt. Noémi szájharmónikára vágyott, hát azt kapott. Gondultuk, Hanna zongorázása mellett már fel sem fog tűnni ha Noémi gyakorol. Kaptak még két kirakót is, aminek az a különlegessége, hogy mi magunk vagyunk rajta. A korfui nyaralás alatt készült legjobb két képet alakította át 60 db-os puzzle-á egy erre szakosodott bolt. Tényleg vicces a saját szemünket, karunkat a megfelelő helyre illeszteni. Reggel az ágyban azonnal ki is próbáltuk. Hanna is nagyon kreatív és testhezálló ajándékokat készített hugainak. Eszternek egy 5 darabos "Babázó" kupont, mert Eszter nem hagyja békén és naponta legalább tízszer kéri Hannát, hogy "Hanna! Babázz velem kérlek!" Hannának meg nem mindig van kedve vagy ideje így időnként bizony lógó orral egyedül pelenkáz, altat, etet Eszter. No mármost ezzel a kuponnal bármikor köteles babázni vele Hanna. Elmondta a szabályokat, mindenki megértette azt és ha jól láttam egy kupont már el is használt az ünnepelt, vagyis tényleg telitalálat. Noéminek egy ügyességi játékot eszkábált össze még a suliban. Ez azért testhezálló ajándék, mert Noémi addig nem nyugszik, míg valamit nem tanul meg tökéletesen. Végtelenül kitartó és nagyon de nagyon határozott. Most próbálkozhat beletalálni a poárba a zsinórra fűztt golyóval. Neki való!

A családi muffinevés után a szülinapi zsúr előkészületeire kellett koncentrálnom, így szabadfoglalkozást rendeltem el. Nekik csiga lassan érkezett el az indulás ideje, nekem meg túl gyorsan, de azért sikerült mindent összeszednem.
Naná, hogy Gipszkorszak bulira hívtuk meg a vendégeket. Mivel a játszóházunk még nincs fogadóképes állapotban, egy termet béreltünk ki az eseményre a belvárosi Nagymező utcában. Igen. Aki figyelmes és valóban rendszeres olvasóm, az emlékezhet rá,hogy Hanna 6. szülinapi buliját is ugyanitt rendeztük meg. Broadway Clubnak hívják és igazán baráti áron adják oda az ünneplésre az igényesen berendezett helyiséget. Nos, ide vártuk az ovis társakat, kis barátnőket, akik mind egy szálig meg is érkeztek, sőt még kisebb és nagyobb testvérek is elkísérték őket. Így aztán sokan lettünk, de nem bántuk, mert úgy tűnt mindenki boldogan festi a kiválasztott figuráit, sőt alig lehet őket elrángatni egy kis közös játékra, pedig mi azzal is készültünk. Kialakítottunk egy szülői asztalt is, amit főként anyukák foglaltak el (az apukák inkább csocsóztak hátul). Itt aztán olyan remekművek készültek, hogy az egyiket el is kunyeráltam, mert majd a játszóházban kialakított legszebb alkotások vitrinébe szeretném kitenni.









A kicsik sem elégedtek meg egy gipszfigura kifestésével, aminek mi tényleg örültünk, hiszen ismét bebizonyosodott, hogy ez egy olyan foglalatosság, amit szívesen és sokáig űznek a gyerekek.
Volt totó is, amit már megszokhattak tőlem, hiszen nálunk nincs szülinapi buli "Ki tud többet az ünnepeltről?" kérdőív nélkül. Persze minden évben naprakész kérdésekkel készülök. És bár a legtöbben megelégedtek volna a festegetéssel, mégis lejátszottunk néhány klasszikust a szülinapi játékokból, ráadásul nem tét nélkül, hiszen a győztesek hazavihettek egy-egy gipszfigurát otthoni festésre.






Az arcfestés csillaga leáldozóban van, amit nem is csodálok, hiszen a festéket este, lefekvés előtt szomorúan, de le kell mosni, a csillámtetoválás ellenben egy hétig biztosan a bőrön marad. Bizony az ovis társak közül jó sokan ilyen csillogó figurákkal a karjukon, bokájukon jelentek meg másnap az oviban, amivel elárulták, hogy előző nap ott voltak az Eszti, Noémi buliban.









A szülinapi meglepetés része volt az is, hogy másnap nem kellett ovódába menniük. Hagytam, hogy sokáig aludjanak a sok élménytől elfáradt öt éveseim és hagytam, hogy egész délelőtt az új ajándékokkal játszanak én pedig rácsodálkozzak arra, hogy mennyire sokat fejlődtek, okosodtak, nőttek az elmúlt egy évben. Jó, hogy van két öt évesem Hanna mellett.