Erről álmodtunk. Hogy majd az autóban egymás mellett ülnek a lányok, a csomagtartóban ott lapul majd három iskolatáska és egy irányba haladunk. Hálás vagyok, hogy az álom valósággá vált.



Az évnyitóra nagyon készültek a kicsik. Hanna csak azért, hogy végre újra lássa osztálytársait. Neki is nevezetes ez az év, hiszen ez az utolsó alsós éve, most kezdik az angolt tanulni és bizony egy megmérettetés is vár rá majd év vége felé.


A kicsik megbeszélték, hogy nem fognak egymás mellé ülni, ezzel is hangsúlyozva, hogy ők nem "az ikrek" hanem Eszter és Noémi. A padokon ott sorakoztak a füzetek és a ceruzák én pedig megint hálás szívvel gondoltam a Zöld Kapocs Nebuló csomag programjára, aminek köszönhetően ez a nyaram se azzal telt, hogy mérgezett egérként papírboltokban próbálom összeszedni az előírt felszerelést.

Tankönyveknek nyoma sem volt de titkon örültem neki, mert már így is az elém tornyosuló bekötésre váró füzeteket láttam magam előtt. Ugye ,hogy minden rosszban van valami jó? Legalább nyertem egy kis időt. A könyvek bekötése úgyis mindig nagyobb falat. Szerdára megkapták azokat is. Itthon belelapoztunk, szagolgattuk. A sokat emlegetett erkölcstan könyv irtó helyes, nekem nagyon tetszik...


Az évnyitó félig pityergősre sikeredett. Azért félig, mert Noéminél eltörött a mécses, amikor én meggondolatlanul kiosontam az ajtón, hogy a szomszéd teremben megnézzem Hannát is. Noémi azt hitte, hogy szó nélkül elmentem és otthagytam őt az ismeretlenben, ami persze nem igaz, hogy ismeretlen, mert még nyáron meghívták a végzős negyedikesek a szerencsésen felvételt nyert kicsiket egy kis barátkozásra, környezet ismeretre.
Mindegy. Sajnos innentől kezdve csak nehezen nyugodott meg és az udvaron tartott nagyon "Radnótis" évnyitó alatt is hüppögött. A tizedikesektől egy cserépbe ültetett virághagymát kaptak, amit majd ha locsolnak, szép virággá cseperedik. No én itt kezdtem el pityeregni. Eszter ezalatt néha vigasztalóan, néha megvetően nézett ikertestvérére főleg akkor, amikor az igazgató néni arról beszélt, hogy minden kis elsős vidáman érkezett az iskolába...




A pityergés csak addig tartott, míg én ott voltam. Az elbeszélések szerint ahogy elmentünk, megnyugodott Noni. Én csak akkor, amikor a "legjobb-legrosszabb" játékunk idején a vacsoránál azt mondták mindketten, hogy a legjobb az iskola volt és nem volt legrosszabb aznap semmi.

Azóta már írtak házi feladatot, minden nap testnevelés órájuk van, amiből három inkább katonai kiképzésre hasonlít. Ismerkednek a szabályokkal, a renddel, a szokásokkal és mi szülők is ezt tesszük. Bevallom eszméletlenül kell koncentrálnom, hogy semmit ne felejtsünk el és persze Hannának is ugyanekkora (na jó most az elején egy kicsit kisebb) figyelmet szenteljek. Sok a változás de ebben az iskolában a legjobb helyen vannak a gyerekeim. Itt figyelembe veszik a szülők kéréseit és a gyerekek szempontjait.
Nem lesznek délután négyig iskolában. Hanna folytatja a zongorát, Noémi a teniszt. Eszternek még keressük a testhezálló sportot, amiben remélem végre segítségemre lesz a Nagy Sportágválasztó. Hanna a mindennapos testnevelés óráiból kettőt a KSI uszodájában tölt el, amely sétatávolságra van a sulitól. Szóval egyenlőre megy minden a maga útján és a reggeli készülődés is zökkenőmentesen megy. Van idő reggelizni, a hosszú hajzuhatagok fésülésére és még nem kellett mondogatnom azt se, hogy Siessünk, siessünk!
Jó lenne ha így maradna. Mondjuk főleg rajtunk anyukákon múlik.




Eszti és Noncsi iskolások lettek. Egy hét elteltével azt látom, hogy Eszter a lelkesebb, a szorgalmasabb, a kötelességtudóbb. Noémi gőzmozdony üzemmódban van, vagyis kell neki egy kis idő, hogy felpörögjön. Bár nagyon okosan van megszerkesztve az órarendjük (megjegyzem Hannáé is) és a könnyebb ének, kézműves, erkölcstan, testnevelés és rajz van a nap végére hagyva- mégis fáradtan érnek haza.

Ezen a héten még felkísérhettük őket a tanteremig, jövő héten azonban már az aulában adhatunk nekik egy búcsú puszit. Olyan nehéz elengedni őket. Hanna már nem néz vissza a lépcsőről annyiszor, mint régen...




ui. Az iskolatáskák pedig egyáltalán nem nehezek, mert eltökélt szándékom volt, hogy csakis ugyanolyan masszív, helyes, 2in1 azaz gurulós és háti táska lehet a kicsiknek is, mint amilyen Hannának volt az első három évben. Ehhez azonban egészen Párizsig kellett volna repülnöm, amihez kedvem ugyan lett volna, pénzem viszont nemigen, így a fények városában élő Andi barátnőm vette magára a terhet és battyogott el a Carrefourba, ami olyan nálunk, mint az Auchan és ahol potom pénzért megvette az előzőleg a katalógusból kinézett két táskát. Postán elküldte nekünk és ha nem is az első tanítási napra de a harmadikra ide is ért. Szerintem irtó jól néznek ki és ami a legjobb, gurulósak. 30 Eurót megért. :-))

Hú de régen nem írtam pedig hú de sok minden történt velünk ezalatt az idő alatt. Próbálom bepótolni és lejegyezni őket szépen sorban, mert egyik éjszaka arra riadtam fel, hogy Hanna idén decemberben ünnepli a 10. születésnapját és én úgy tervezem, hogy a neves alkalomra kinyomtatom és könyv alakba köttetem a blogomat, hiszen miatta kezdtem bele, születése után pár hónappal. Nem hiányozhat belőle semmi fontos.

Így az sem, hogy húgai szeptembertől ugyanabba az iskolába fognak járni, ahová ő. Bizony eldőlt. Felvették őket is a jó nevű iskolába, oda ahová Zoltán is járt, sőt Zoltán bátyja is és amelynél jobbat a suli szellemisége és vitathatatlan eredményei miatt aligha tudtunk volna elképzelni. A jelentkezési lapon egyébként lehetőséget kaptak a szülők arra, hogy kifejtsék miért szeretnék ha pont oda járnának a gyerekeik. Hát mi kifejtettük, hogy érzelmi és értelmi okai is vannak. Idén először figyelembe vették, hogy az intézménybe jár -e nagyobb testvér, ha igen, akkor milyen tanuló (szerencsére Hanna tanulmányi eredményével nincs gond. Sok jelentkező volt idén is. Ebből 26-an gondolom ugyanúgy, mint mi kiugrottak a bőrükből, amikor az iskola honlapján meglátták, hogy felvételt nyertek. Emlékszem mi éppen egy vacsorameghívásról autóztunk hazafelé. A Blaha Lujza térnél Zoltánnak eszébe jutott az egyik piros lámpánál, hogy megnézi az okos telefonján a honlapot újra, hátha...hátha.. és akkor megjelent a rubrika, amelybe be kellett pötyögni a jelentkező nevét és az anyjáét (azaz az enyémet) is. Közben zöldre váltott a lámpa, ránk dudáltak, Zoltán keze meg túlságosan remegett és így mindig elírta a neveket. Végül leparkoltunk a csodásan felújított Hotel Nemzeti előtt és újra megpróbáltuk beírni az adatokat. A kapcsolat megszakadt, újra indítottuk a telefont, majd a feszültséget nem bírva Zoltán úgy döntött inkább bemegy a hotelbe és udvariasan kér egy internettel ellátott számítógépet. A biztonsági őr nagy szemekkel nézett, a recepciós már kisebbel, de jobbnak látták átadni a gépet a meglehetősen idegesnek tűnő vendégnek.
Széles vigyorral az arcán jött vissza a kocsihoz. Sikerült! Felvették mindkettőjüket! A biztonsági őr és a recepciós is gratulált, az őr még azt is hozzátette, hogy ő is ikergyerek ám.

Ezalatt lányaink az igazak álmát aludták, anyukám felügyelete alatt. Éjfél tájban értünk haza, először a büszke nagyinak újságoltuk el a hírt, majd bizony nem bírtuk ki reggelig és felébresztettük a lányokat, hogy nekik is elmondhassuk, hogy szeptembertől egyszerre fuvarozzuk őket a suliba. Nem biztos, hogy mindent felfogtak belőle, így reggel a kakaóval újra koccintottunk a hírre és megbeszéltük, hogy egy elegáns ebéddel méltón meg is ünnepeljük.

Be kell látnom, Zoltánnak van stílusérzéke. A Hotel Nemzetibe foglalt 5 főre asztalt, a szállodában, ami előtt leparkoltunk és ahol kedvesen megadták a lehetőséget, hogy megnézzük, amit akartunk. Első Sunday Brunch-át éppen a következő vasárnap rendezték, így hát a meseszép ólomüveg mennyezet alatt ejtettük meg a beígért ebédet, amely után levezetésképpen idegenvezetésen vehettünk részt és jobban megismerhettük az épület történetével, sőt a szobákba is bekukkanthattunk.




A hupikék épület 2008-ben zárt be és 2012-ig minden alkalommal amikor elsétáltam előtte sóhajtottam egy nagyot, hogy de kár érte, mikor lesz már gazdája újra. Nos lett.
A Hotel Nemzeti Budapest egy 117 éves épület amely az 1900-as évek elején a Nemzeti Színház közelsége miatt a művész világ kulturális központja volt. Sok illusztris vendég fordult meg akkortájt a hotelben. Engem Rigó Jancsi cigányprímás szerelmi története ragadott meg a leginkább, amit a lányoknak el is meséltünk, majd a történetet megismerve faltuk be az újragondolt Rigó Jancsi tortát. Aztán az is izgalmas, hogy 1929-től kezdve a szállót és a hajdan volt Nemzeti színházat alagút kötötte össze, ezzel biztosítva a vendégeknek a diszkréciót.

Érdekes volt látni a régi és a modern találkozását. A szobák olyanok, mint egy ékszerdoboz. Merészek és ötletesek és képzeljétek a körút felőli oldal is olyan csendes, mintha nem is egy forgalmas útra néznének az ablakok. A rózsás minta nem véletlenül köszön vissza a padlószőnyegről és a lámpaernyőkről. Állítólag az eredeti tapéta hasonló mintájú volt.





A Márton László által készített Blaha Lujza bronz szobor előtt egy kicsit elidőztünk ugyanis a legenda szerint ha megsimogatjuk a bal karját, az szerencsét hoz a karrierben vagyis sikeresek leszünk tőle. Hanna, Eszter, Noémi és mi sem akartuk elmulasztani a lehetőséget, így megsimogattuk persze.



Szóval örülünk és koccintottunk de tudjuk, hogy sokan csalódottak. Nekik tényleg csak azt tudom mondani, hogy ötödiktől, amikortól több osztály indul még csatlakozhatnak. Kívánom, hogy minden iskolaérett ovis megtalálja a neki legmegfelelőbb első osztályt és vele együtt a legkedvesebb tanító nénit vagy bácsit.

Köszönjük azoknak, akik velünk együtt örültek, akik átérezték , hogy mennyire fontos ez nekünk.

A minap érkezett egy e-mail Hanna tanító nénijeitől, amiben az ajánlott olvasmányok listájáról és az első ötösök szerzésének lehetőségeiről tájékoztat bennünket. Beszereztem néhányat az ajánlott irodalomból a bookline, az antikvárium.hu és könyvtáros sógornőm segítségével és ekkor jutott eszembe, hogy nem írtam egy szót sem az évzáróról és a bizonyítványosztásról pedig mindkét esemény említésre méltó, hogy szerényen fejezzem ki magam, merthogy Hanna kiemelkedő tanulmányi és közösségi munkájáért egy Radnótis plakettet érdemelt.



A Radnóti udvarán elengedett héliumos lufik jelezték az évzáró végét, amelyik most sem lett unalmas, túl hosszú, sokkal inkább szórakoztató és persze tapstól hangos, mert a sok tanulmányi versen győztest illett megtapsolni.


Ilyenkor, bizonyítvány osztáskor utálja Hanna csak igazán, hogy "V" betűvel kezdődik a neve, mert mindig sokára kerül sorra. A tanító nénik ugyanis nemcsak úgy kiosztják a bizonyítványokat, hanem pár, szívhez szóló, szép mondatot is intéznek az ünneplőbe öltözött gyereknek. Hannának is. Hogy gratulálnak, mert öt tantárgyból, nevezetesen magyarból, környzetismeretből, énekből, rajzból és kézműves tárgyakból szaktanári dícsértetet kapott és a több, mint 500 pirospontjával az egyik legtöbb termést szerezte a tudás fáján. Kapott egy kisebb oklevelet azért is, mert környezetből lelkes volt és szép gyűjtőmunkákat végzett. (utóbbiért azért nekem is járna vállveregetés). Az osztály könyvtárosi feladatainak lelkiismeretes ellátásáért is kapott egy oklevelet, amitől valódi könyvtáros sógornőm remélem büszke. A kérdések könyve című jutalom könyvet is átvehette, ja és a Bendegúz levelezős versenyben arany fokozatot ért el. A legnagyobb elismerés azonban az volt, hogy ő is átvehetett egy Radnótis plakettet és egy oklevelet, amelyet az igazgató bácsi írt alá. Olvadoztunk. És azt is tudjuk, hogy jövőre már nem babra (akarom mondani piros pontra és szöveges értékelésre)megy a játék. Osztályzás lesz.








A szépséges bizonyítványtól aztán önkívületi állapotba kerültünk Zoltánnal és gondolkodás nélkül megígértük, hogy teljesítjük lányunk mind a két kívánságát. Így történt, hogy a kinőtt, kissé megrozsdásodott biciklije helyett kapott egy újat, egy nagyon csajosat, egy olyat, amin kosár is van és váltani is meg kell tanulnia rajta és most a közeli lovastáborok szabad helyei után kutatok.



A bizonyítvány kiosztása előtti hetekben, abban az időszakban, amikor szinte csak játszani jártak be a gyerekek a suliba, szerét ejtették az anyák napjával egybekötött évzárónak. Ilyenkor csak az övék és miénk a hatalmas díszterem és olyan ünnepélyes, mégis közvetlen a hangulat. Idén azt kérték e gyerekektől, hogy piros vagy fehér Radnótis egyenpólóba öltözzenek... Tudom, hogy sokat gyakorolták a produkciót, Hanna itthon gyakran darálta el nekem a főbb szerepeket, versrészleteket és zongorázott, furulyázott, énekelt.



A műsor alatt kapkodtam a fejemet, azt se tudtam hová nézzek, mert egy nagy kivetítőn az elmúlt év fotóiból készült válogatást nézhettük, miközen a színpadon zajlott az előadás és Hannám a sok szerepléstől hol ide hol oda szaladt, de főként a színpad alatt álló zongorához majd vissza.
Van egy Ránki György darab, amely a Zongoraiskola elő kötetében benne van. Kopogós, ez a címe. Nos Hannáék sulijában ez a dallam jelzi a becsöngetést. Kapva kapott az alkalman és kigyakorolta itthon, hogy előadhassa, ezzel a darabbal vette kezdetét a műsor.
Emlékszem, amikor kiderült, hogy felvették a zongora tanszakra, a sok gratuláció között tanító nénije üzenete is ott figyelt. Azt írta, hogy év végén szeretne négykezest játszani Hannával. Kedves gesztusnak tartottam, de nem hittem akkor, hogy egy tanév alatt el lehet jutni erre a szintre zongorában. Érre tessék. Négykezest játszott Csilla néni és Hanna.


Aztán még furulyázott is néhány osztálytársnőjével. És egyáltalán. Nagyon aktívan szerepelt. Pont úgy, mint másodikban, egész évben.
Bravó Hanna, csak így tovább. A régi motorosok ill. radnótisok azt mondják, hogy harmadikban már nehezebb lesz.

No lássuk azt a bizonyítványt édes lányom!

Hogyhogy csak jó a magatartásod? Az miért nem példás, mint a szorgalmad? Ja, hogy nem gyűlt össze elég piros pont és matrica az erre kijelölt helyen a falon. És miért nem ha szabad érdeklődnöm? Mert sokat fecsegsz, cserfes vagy és biztosan szemtelen is, mint itthon. Hogy ebéd közben túl sok közlendőd akad? Látod, ezért nincs időd megenni a levest. Tudod, hogy van, ahol éheznek? Hát minek fizetlek be ebédre ha evés helyett beszélgetsz? Az én bizonyítványom mindig úgy kezdődött, hogy példás-példás. Hogy hogyan folytatódott? Itt most én kérdezek!

Nézzük csak tovább. . Itt az áll, hogy dicséretben részesül környezetismeret, olvasás, rajz és ének tantárgyakból. És a többiből nem? No és a matek? Az kimaradt? Az hogyhogy nem dicséretes? Igen, láttam, hogy minden dolgozatod remekül sikerült de mégsem kaptál kiemelt dicsértet. Valami oka csak lehet. Nem sumákolsz te valamit? Hogy Csilla néni szigorú és egyébként is sokkal több dolgozatot írtok, mint a csoport másik fele? Emlékszem, koccintottunk is sokszor a gyerekpezsgővel. Pedig itt az áll, hogy aktív és szorgalmas vagy és jó tempóban, többnyire pontosan számolsz. Apád nagyon csalódott lesz, amiért a kedvenc tárgyából csak úgy simán jó vagy és nem dicsértes. Talán majd meg is fogadja, hogy jövőre minden nap gyakorol veled. Hogy én hanyas voltam matekból? Nem mondtam, hogy most én kérdezek?

Azt írják a beszéded tiszta, érthető, a szókincsed gazdag és választékosan beszélsz. És külön dicséretben részesítenek, amiért a verselő ABC-ben található verseket egy kivételével mind megtanultad kívülről. Az az egy, ami kimarad pont a kedvenc költőmtől való. Igen, a fecskés. A szép teljesítményért kaptál jutalom könyvet is. Tudod én a mai napig őrzöm az iskola évzárókon jutalmul kapott könyveimet. A legelső is megvan, az Egyszer volt Budán kutyavásár. A tiédnek mi a címe? Kortárs olasz mesekönyv és egy manóról Bambilláról szól? Majd elolvassuk együtt, hiszen azt írták képes vagy elmélyülten magadtól olvasni és az olvasottak tartalmáról beszámolni, sőt azt is, hogy olvasási sebességed kifejezetten gyors. Apádé is!

Környzetismeret! Jaj de szerettem kisdiákként. Hogy te is? Akkor ezért kaptál dícséretet. Azt írták tájékozottságod korodat meghaladó. No volt értelme annyit beszélni neked, nemhiába gyűjtöttünk leveleket, olvasunk ismeretterjesztő könyveket. Jól van lányom, ezt már szeretem.

Hát a testnevelés nem az erősséged. Te akartál balettra járni, akinek helyből távol ugrás átlagon aluli? Hát hogy gondoltad ezt? Ja hogy hátratetted a kezedet,amikor elestél a homokba és azt mérték meg? Egyáltalán megmutatta a tanító bácsi hogyan kell úgy ugrani, hogy előrefelé ess? Kidobósban, színcápában, labdajátékokban bezzeg jó vagy. Ide van írva. Ügyes, aktív, kezdeményező. A gimnasztikát viszont pontatlanul végzed. Na majd nyáron kezelésbe veszlek.

Néptáncon viszont a gimnasztikai gyakorlatokat megfelelően hajtod végre és a ritmusérzéked is pontos. Jól van. Szépen és pontosan lépegetsz tánc közben. Na ezt biztosan tőlem örökölted. Ahogyan azt is, hogy jó a hallásod. Lehet, hogy mégsem véletlenül vettek fel zongorára? Tudsz te ha akarsz!




Te Hanna. Van az értékelésben egy rész, ami arról szól, hogy időnként még mindig hiányos a leckéd és a felszerelésed. Ezt a részt ne mutassuk majd meg mamának, mert biztosan ugyanazt mondja, mint félévkor, hogy:
"Édes lányom, ebben a bizonyítványban ami szép és jó, az mind Hanna érdeme, ami rossz, az a te hibád, úgyhogy szedd össze magad!"
Hogy igaza van -e? Hát tudod az anyukáknak mindig igaza van. Na gyere az ölembe! Mondtam már, hogy nagyon büszke vagyok rád? Csodálatos bizonyítványt kaptál. Ne mondd el senkinek, de apával kicsit örülünk neki, hogy nem példás a magatartásod, hogy aktív tagja vagy a közösségnek és határozott megnyilvánulásaiddal igyekszel a középpontban lenni. Ugye milyen gyorsan elszállt az első év? Szeptembertől másodikos leszel. Maradj még egy kicsit, gyere bújjunk össze...

Az évzáróval egybekötött kicsit megkésett anyáknapi műsor alatt az járt a fejemben, hogy nem véletlenül szeretne tízszer annyi gyerek elsős lenni ebben az iskolában, mint ahányan elférnek. És bár nem tudom végül mi az a követelménysor, aminek meg kell felelni a gyerekeknek ahhoz, hogy felvegyék őket az iskolába, azt éreztem, remek munkát végeztek az ezzel megbízott pedagógusok. Először a karácsonyi varázslatos műsor láttán jutottak eszembe hasonló gondolatok. Múlt csütörtökön is meglehetősen összetett és élvezetes műsorszámot láthattunk az elsősöktől és igen, nem tudtam elvonatkoztatni a látottaktól, hallottaktól és bele kellett gondolnom abba, hogy Hanna, osztálytársaival együtt egy nagyon sűrű szövésű rostán akadtak fenn és ez bizony meg is látszik rajtuk. Tetszik nem tetszik, nagyjából egyforma képességű gyerekek járnak egy osztályba így érthető miért tudnak sok gyakorlással de rövid idő alatt ámulatba ejteni bennünket ott a nézőtéren. Nem szándékom ezzel ledegradálni vagy lenézni a kevésbé felkapott általános iskolákat, biztos vagyok benne, hogy azokban is akadnak nagyszerű képességű gyerekek és elhivatott tanárok. Azért ömlengek, mert minden hétre jut valami ami arról győz meg, hogy remek kezekbe került legnagyobb gyermekem.

Meghatódtam már azon, ahogy az egyforma kékfestős szoknyájukban és ünneplő ruhákban felmentek a színpadra, ahogy egymás mellett álltak, csillogó szemekkel, izgatottan mégis fegyelmezetten. Meghatódtam azon, amikor egyszerre szállt énekhangjuk. Volt itt minden. Kis tánc, ének, zongora szóló, versek és komplett színházi darabnak is beillő részletek. A főszerepet Gergő, a szavalóversenyeken mindig kimagaslóan teljesítő fiú kapta meg. Az iskolakezdésről, iskolába járásról szóló vers az ő szájából egyszerűen professzionálisan hangzott, de a mellékszereplők sem maradtak le mellette, Hanna például kifejezetten élvezte Tamkó Sirató Károly versrészletét, amelyben csúfolódnia kellett. Testhezálló szerep..




ÓC

Óc,
póc,
galambóc,
fekete gombóc,
akármerről
nézek is rád,
hajad csupa kóc!

Óc,
póc,
babakóc,
fülem mellett
van egy kis póc.
Minden szavad
azon hervad,
ha még egyet szólsz!




Hanna itthon elmesélte, hogy a torkában dobogott a szíve de nem azért, mert attól félt, hogy elfelejti szerepét, sokkal inkább másokért izgult, hogy ők nehogy elakadjanak. A nézőtérről azt láttam, hogy végig tátogja a szöveget a többiekkel, akár egy színházi súgó, csak mondjuk diszkrétebben.
Zseniálisan jól felépített műsort láthattunk, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy folyamatosan könnyeztünk. Hol a meghatottságtól hol pedig a vicces jelenetek miatt a nevetéstől.


Telitorokból kiáltották, hogy "vakáció", ezzel egyidőben pedig 13 baseball sapka repült a magasba és ez olyan hatásos befejezésnek bizonyult, hogy ováció tört ki a nézőtéren, no meg vastaps, amit csak azért hagytunk abba, mert szükségünk volt a csuklónkra mivel a csodás anyáknapi gyűrű mellé most még minden édesanya kapott egy ugyanolyan stílusban készült gyöngyös karkötőt is és persze a nagymamák egy szál rózsát. A hangszóróból eközben szólt az a bizonyos "Legyetek jók ha tudtok" dal, ami annak ellenére, hogy pattogós, gyors és vidám zenének is elmenne, engem mindig könnyekre fakaszt valami miatt. Most sem volt ez másképp. Azt hiszem a két tanító néni attól, hogy maguk is édesanyák pontosan tudják mi az, amitől garantáltan meghatódnak tanítványaik szülei, ezért aztán módszeres könnyeztetésnek voltunk kitéve.

Itt azonban még mindig nem volt vége a megható jelenetkenek, mert csak ezután adta át az első osztály nevében Hanna és Bence a két csokor virágot imádott tanító nénijeiknek. Előtte az osztály "eszemkás" Ildikója mondott pár mondatot, de olyan szívhez szólót és olyan szépen egymásba fonva a szavakat, hogy az éppenhogy megszáradt szemek újra bepárásodtak. Elmondta, hogy emlékszünk az első szülői értekezletre, amikor megnyugtattak bennünket, hogy pontosan tudják, hogy ezek a kicsi gyerekek még óvodásak, ne aggódjunk, fokozatosan lesz belőlük iskolás, addig sokat játszanak majd. És igaza van Ildikónak abban is, hogy kevés olyan iskola van, ahol ennyi játékosság, közvetlenség mellett, észrevétlenül ragad a tudás a gyerekekre. Ekkor már az elsősök sem tudták megfékezni érzelmeiket és mindannyian körbevették a két tanító nénit, akiket aztán rajongva öleltek, simogattak, elengedni is alig akartak.







Az osztályterembe azért még betódultunk. A kicsik eljátszottak a gondolattal, hogy ők is iskolába járnak, beültek a padba és megmutatták milyen szépen tudnak már jelentkezni. Zoltánnal összenéztünk és ugyanarra gondoltunk: bizony nem bánnánk, ha pár év múlva igazából is ott ülnének legkisebb lányaink...Addig még van sok idő.. Egyelőre örülünk, hogy van még két önfeledt óvodásunk.




Szemrevételeztük a magatartás táblázat állását és a tudásfán összegyűlt matricák számát. Nos, ezek alapján remélem nem tévedek nagyot, ha azt gondolom szép bizonyítvánnyal tér majd haza Hanna a jövő héten. Szerdán befejezi az első osztályt.








ui. A fényképezőgépem úgy tűnik nem alkalmas nagy színházteremben való fényképezésre. Nem sok használható képem lett. Viszont ahogy ismerem az igen összetartó szülői közösséget, majd eljut hozzám is néhány profibb felvétel, majd akkor felteszem ide őket.

A francba!!!!

Bocsánat, hogy szitkozódással kezdem bejegyzésem. Ennél sokkal cifrábban fejeztem ki magamat, amikor pár perce a nappaliban a lányok rajzasztalkája mögül előhalásztam Hanna tegnapi matek házifeladatát, aminek ugye ma a táskájában, azon belül a füzetében beragasztva lenne a helye. Becsületesen megcsinálta a feladatokat Zoltánnal, - mert nálunk a matekfeladatok átnézése, magyarázata Zoltán reszortja, míg a betűkkel kapcsolatos gyakorlatok rám maradnak- csak éppen mielőtt bekerült volna a cetli a füzetbe az észrevétlenül leesett a földre, az asztalka mögé és mire Zingózni kezdtünk már el is felejtettük hogy nyolc dm az nyolcvan cm és az öt dm az ennél hárommal kevesebb.

Bizosan hiányjelet kap szegényke. Pedig annyira de annyira figyelünk most már mindketten, hogy ne legyen hiányos a felszerelése és a házi feladatai is mind készen legyenek, hogy már volt, hogy éjszaka is felébredtem... Ez a gyenge pontunk. Ha éppen nem napközis Hanna akkor itthon nyálazzuk át az oldalakat, nehogy kimaradjon egy feladat. Van házi feladat füzete, amit már szépen vezet. Van könyvjelzője. Mégis becsúszik az a fránya hiányjel.

"Biztosan elkönyveltek feledékenynek, akinek mindig hiányos valamije!" - szomorkodott tegnap este a lefekvés előtti "mondd mi nyomja a kis szívedet" típusú beszélgetésünk alatt.
Vígasztaltam, mondtam neki, hogy hiszen még csak elsős és egyre ügyesebb lesz, egyre precízebb és összeszedettebb. Közben pedig reméltem, hogy a szétszórtság nem örökölhető tulajdonság. Bizony nem tagadom én az vagyok, minden erőfeszítésem ellenére. Emlékszem nyolcadikban az osztályfőnökünk úgy búcsúzott tőlünk, hogy egy rövid üzenetet írt egy cetlire. Amolyan jellemzést, amiből rá kellett jönnünk kinek szól az üzenet. Az enyémen ez volt:

"Méltó a nevéhez, jó ember. Jó partner, mert legalább olyan feledékeny, mint az osztályfőnöke..."

Nos ez azóta sem változott túl sokat és csak annak köszönhetem, hogy nem estem szét teljesen, hogy feleségül mentem egy igencsak pörgős hajcsárhoz, aki ugyan néha az agyamra megy de nélkülözhetetlen. (Affelől sincs kétségem, hogy én pont az előbb említett hiányosságaim miatt megyek az ő idegeire..)

Méltányolom, hogy Hannáék nem kapnak fekete pontot elsőben. Kapnak helyette hiány jelet. Fogalmam sincs hol gyűjtik ezeket a tanító nénik, egyáltalán megjegyzik -e és valóban megcímkéznek gyerekeket a feledékeny, szétszórt jelzőkkel, mindenesetre Hanna füzetében virít néhány, amire cseppet sem büszke. Mi sem szoktuk megdícsérni érte. Mindent bevetettünk az ösztönzésre. Most ott tartunk, hogy a névnapján felfedezett lovarda rendszeres látogatása függ attól, hogy mennyi hiányjelet gyűjt össze egységnyi idő alatt.

Hanna jól tanul. Olvasásból az egyik legjobb, tudom. A betűk formálásával hadilábon áll, a ceruzát gyakran fogja görcsösen én azonban látom a fejlődést és azt is, hogy egyre szebben kerekíti a betűket. Azt mondja magáról, hogy csúnyán ír, pedig nem is. Szeretem a betűit. Matekból is ügyes. Nemrég újra koccintottunk gyerekpezsgővel a 100%-os dolgozata örömére, mert így szoktuk. Gyűlnek a pezsgős dugók és gyűlnek a piros pontok, az arra kapott matricák és az abból születő termések a tudás fára. Süniket kapnak magatartásból, amiből van a neve mellett jó néhány de azért nem elég a jókislány kategóriához. Mondjuk egymást kell úgymond beajánlani a sünire, azaz ha egy gyerek úgy ítéli meg, hogy a másik valami jót tett, akkor ad neki a tanító néni. Persze elég agyafúrtak már ahhoz, hogy van, akik összefognak és kölcsönösen sünire javasolják egymást vélt vagy valós jócselekedetekért. Ez azért kicsit zavarja Hannát. Mondtam, hogy mosolyogjon rajta.

A februárban kapott félévi bizonyítványban két oldalon keresztül olvashattunk Hanna érdemeiről és jellemzéséről. Úgy kezdődött, hogy:

"Hanna nyílt, energiával teli, nyüzsgő kislány. Társaival mindig barátságos. Közösségben kezdeményező, jól tud együttműködni és segítőkész. Órákon mindig aktív, sokat jelentkezik. Véleményét jól érthetően fogalmazza meg, amellyel sokat segít társainak. Ahol tud segít. ..."

aztán így folytatódik:

"Órákon előfordul, hogy többet beszél a kelleténél, ezért figyelme elkalandozik. Házi feladata és felszerelései néha hiányosak. Munkatempója gyors, néha kapkodó, ezért egy-egy hiba többször előfordul munkáiban."

Aztán persze a tantárgyak alatt felsorolják milyen jó a vonalvezetése, mennyire biztos a számfogalma, milyen ötletesek munkái és mennyire nagyon lelkes és hogy szeret mozogni.

Amikor anyukám nagy érdeklődéssel az Értékelő lapra hallgató papírosban álló szöveg végére ért, nagy levegőt vett és csak annyit mondott:

"Édes lányom, ami ebben a bizonyítványban jó, az mind Hanna érdeme. Az összes negatívum pedig a te hibád, téged minősítettek a tanító nénik, úgyhogy jó lesz összeszedned magadat. Egyébként gyönyörű bizonyítvány, neked kell még fejlődnöd."

Naná, hogy nem esett túl jól. Viszont igaza volt. Már megint. Mint mindig.

Szóval tanító néniknek tisztelettel jelentem, a családunk létszáma 5, nem hiányzik senki és én készülök minden órára, esküszöm, hogy minden nap átnézem Hanna füzeteit és együtt is tanulunk, reggel uzsonnát csomagolok neki és innivalót is. Üzenő füzetetbe jelzek, aláírok, Kisradnótis kör-emailt olvasok. Figyelek, hogy tornafelszerelését magával vigye, hogy a néptáncra a szoknyája is ott legyen, van váltócipője, csat és gumi a hajában, hogy ne lógjon a szemébe és együtt pakolunk be a táskába és majdnem az összes verset tudjuk a Verselő ABC-ből, sőt Hanna 4 éves tesói is és utánaolvasunk dolgoknak, rákeresünk a gólyahírre és másra is a Google.ban. Beragasztunk, színezünk, dossziéba pakolunk, szamárfület kisimítunk, ceruzát hegyezünk, szóval tényleg nagyon igyekszünk. Ha mégis becsúszik egy hiány, akkor azt tessék nekem címezni. Azt hiszem én már sosem leszek precíz. Hannának még tessenek szívesek esélyt adni rá. Én tudom, hogy nagyon igyekszik.

Bizony volt, méghozzá Hanna iskolájában, ahonnan két arany minősítésű oklevéllel tért haza. Azon pedig már meg sem lepődöm, hogy egy ilyen kisebb rendezvénynek is mennyire megadják a módját a suliban.

"Iskolánkban második alkalmmal rendezzük meg a népdalversenyt, amelyre kérjük, hogy szép benevezési lapon három dalt jelöljenek meg a versenyezni kívánó gyerekek.." Valahogy így szólt az énekes Kati néni által írt levél, amit Hanna izgatottan lobogtatva hozott haza egyik nap. Szeretem Hanna csengő bongó hangját még akkor is ha nem kristálytiszta és nem lehet zongorát hangolni hozzá... Nem érzem kiemelkedően tehetségesnek ebben, de értékelem az igyekvését, próbálkozását és bizony látom a fejlődését is. Énekkaros szeptember óta, válogatott jó dalokkal tér haza minden csütörtökön és alig várom, hogy kezembe vegyem kottáit és együtt énekelgessünk. Repertoárjukban szerepel az Üzküdárba ment az írnok (jaj de nagyon szeretem), a Bikaviadal és a Dona nobis pacem is, amit már a kicsik is kívülről fújnak.
Én is voltam énakkaros, Petrikás Laci bácsi vas szigorral és kokikkal tanított be bennünket a kórusművekre, amiket aztán az Ikarusz Művelődési Házban tartott iskolák közötti versenyeken próbáltunk legjobb tudásunk szerint előadni. Akkor még nemigen gondoltam bele micsoda munka ennyi gyereknek ennyi szólamot betanítani.

Szóval nevezési lap. Legyen zongora? Legyen! Fekete papírra zongora billentyűt ragasztott Hanna majd a stilizált kottatartóra tett egy kinyitható lapot, amelyre a 3dal címét írta.




1. Kimet a ház az ablakon
2. Pirosbagi templom tornya ide látszik
3. Csipkefa bimbója


Gyakoroltunk is kicsit. Emlékszem, majdnem mindig a konyhában és majdnem mindig akkor amikor főztem valamit. Elláttam tanácsokkal. Hogy ne kapkodjon, hogy hol vegyen levegőt, hogy hol vigyázzon a hangokra és hogy artikuláljon, azaz nyissa ki a száját..most szabad.

Kimondhatatlanul boldogan jött haza arany minősítésű oklevelével. A három tagú zsűri őt is beválogatta a következő megmérettetésre, ahol már a nagyobbakkal együtt kellett kiállni a Radnóti dísztermében és amire már mi szülők is elmehettünk. Ott is voltunk időben. Hanna a lámpaláz legkisebb jele nélkül szorongatta új nevezési lapját, amelybe két új dal címét írtunk be tanári javaslatra. Ezúttal egy cifra palota jellegű benevezési lapot gyártottunk. Papírhasábokat ragasztottunk egy színes lapra amelynek ablaka és zászlaja alatt bújtak meg a dalcímek. Tényleg különleges lett és ezért kiemelt dícséretben részesült, amit kicsit magaménak éreztem.




Számhúzással döntötték el milyen sorrendben éneklik el a dalokat. Hanna ötödikként állt ki a közönség elé, így volt ideje lélekben felkészülni a megmérettetésre. Édesen, aranyosan, nagyoon koncentrálva adta elő a jól ismert Kiment a ház az ablakon kezdetű dalt, majd az Anyám édes anyám elfeslett a csizmám-at végül pedig a Kinyílt a rózsa hajlik az ága című dalt. Büszkék voltunk rá Zoltánnal, anyukámmal és a kicsik is áhitattal néztek nővérükre bár nehezükre esett megállniuk, hogy ne énekeljenek bele a jól ismert, ezerszer hallott dalokba.

Én nem biztos, hogy ki mertem volna állni egy szál magamban a színházterem közepére, hogy mindenféle erősítő nélkül, a három tagú zsűrinek, a többi versenyzőnek, a transzparenssel érkező drukker gyerekeknek no meg a néhány érdeklődő szülők előtt énekeljek. Ők igen! A zsűri kis időt kért az eredmény meghozataláig és hogy ne unatkozzunk a felsősök ritmusgyakorlatokkal és tánctanítással foglalták le a közönséget és a résztvevőket. Később népzene csendült fel, amire kedvére táncolhattak a gyerekek. Hanna osztálytársával Dominikkel lépett egyet jobbra egyet balra. Domi pörgette, cifrázták a lépéseket ennek ellenére megállapítottuk, hogy néptáncban még van mit fejlődniük...
Eszter és Noémi nem bírta tovább hogy passzív résztvevői legyenek a versenynek, egymás mellé állva elénekelték azt a bizonyos Piros bagi templom tornyát, amit Hanna még a Varázsoviban tanult és így persze ők is kívülről fújnak.



Arany és ezüst minősítésű okleveleket kaptak a gyerekek, ami azért is jó, mert senkinek nem vette el a kedvét a további énekléstől, versenyzéstől. Persze Hannának sokat jelentett, hogy az arany oklevelet szorongathatta ám én talán még ennél is jobban meghatódtam azon az őszinte és szenvedélyes összatartásnak, egymás sikereinek fogadtatásán, az összeölelkezéseken, a gratulációkon, amiket az osztálytársai körében tapasztaltam.

Vietnámia. Nem elírás. Hanna így hívja a Délkelet Ázsiai országot, annak ellenére, hogy minden alkalommal kijavítjuk. Elsős még, így nem jár érte fekete pont, mire a tananyagban oda érnek, csak megtanulja. Osztálytársa, Hay Magyarországon született, ám szülei Vietnamból származnak. A Radnótiban 52 gyerekről mondható el ugyanez. Kimagaslóan teljesítenek, nagyon szorgalmas, okos gyerekek. A legtöbb tanulmányi versenyben az élvonalban végeznek és első hallásra hihetetlenül hangzik, de a szép kiejtés versenyről is rendre elhozzák a díjakat.
A Radnóti szellemiségéhez hozzátartozik a más kultúra megismerése, a sokszínűség, a másság elfogadása, a befogadás. Hogy ez mennyire igaz, azt most egy különleges nap keretében be is bizonyították. Ha jól tudom még egyetlen iskolában sem rendeztek ehhez hasonló vietnami napot. Ünnepük a Hold Újév adta az apropót a rendezvényhez, ami olyan magas színvonalon és ötletesen lett megszervezve, hogy azóta is arról beszélek mindenkinek.
Előző este lázasan keresgéltünk Hannának valami piros felsőt és rájöttünk ez a szín hiányzik a ruhatárából. Próbáltam rátukmálni egy rózsaszínűt, ám határozottan elutasította, mondván felhívták a figyelmüket, hogy piros ruhában menjen minden gyerek ha lehet, hiszen a piros a vietnamiak szerencse - és ünnepi színe. Így aztán egy rövid ujjú pólót halásztunk elő a nyári ruhakupacból és azt vette magára Hanna, miközben a földgömbjén azt vizsgálta mennyire messze - és milyen hosszú repülőútra található Vietnam. Közben azon töprengtünk, hogy egy átlag magyar embernek milyen szavak, tárgyak jutnak eszébe az ország neve hallatán. Gyerekkoromban vietnami balzsammal kenegette apukám a fájós lábamat. Ma is emlékszem a szúrós szagú ám igen hatásos kenőcsre. Ismerjük a vietnami kalapot, a papucsot, eszünkbe jut a háború, sok rizs és az Ázsia Center is... Nem sok. Reméltük, hogy a róluk szóló nap végén okosabbak leszünk és egy kicsit jobban megismerhetjük az országot, aminek a nyelvét a suliban 52 diák beszéli.

Hatalmas, kifeszített vietnami lobogó fogadta az iskolába érkezőket az aulában. Elköszöntünk a piros pólós Hannától és megígértük, hogy időben érkezünk, hiszen minket szülőket csak délutánra vártak a színes programokra. Őket viszont egész nap elkísérte a vietnami nap. Aznap például nem kicsöngetés hanem kidobolás jelezte az órák végét. Ebéd előtt egy gyorstalpaló pálcikaevő tanfolyamon vettek részt, ahol egy lelkes vietnami úr megmutatta, hogy bármilyen nagyságú és alakú tárgyat fel lehet emelni könnyedén a két kis pálcával. Az ebédet is ezzel fogyasztották el, talán nem meglepő, hogy első kérdésem az volt Hannához, hogy "Nem vagy éhes? "
Nem volt. Bámulatos ügyességgel ette a kis pohárból a mogyorót. Vietnami mesét hallgattak (magyarul), amiről aztán csodás rajzok készültek és megismerkedtek a különös vietnami hangszerekkel is, sőt meg is szólaltathatták némelyiket.







Amikor délután a kicsikkel együtt megérkeztünk az iskolába, tavaszi tekerccsel és más finomsággal kínáltak bennünket és az is feltűnt, hogy az összes önkéntes segítő mosolygott. Mindenütt Vietnám szépségeit bemutató képek, ismertetők voltak kitéve a falra, a színházteremben pedig már nagy volt a mozgolódás, a színpad pazar díszletben, csodás virágdekorációkkal, két oldalt vetítővászonnal várta a fellépőket és a nagykövetet. Megható látvány volt a sok kis pirosba öltözött, kíváncsi és érdeklődő gyereksereget látni a nézőtéren. Hanna maga mellé vette húgait és úgy nézték a műsort, amelynek minden egyes része közelebb vitt bennünket a vietnami kultúrához. Vietnam az áhított úti céljaink között szerepel és ez a műsor, ami még könnyeket is kicsalt a szememből csak megerősítette ezt a vágyamat és őszintén remélem, hogy egyszer eljutunk oda. Különös hangszereket szólaltattak meg, aztán divatbemutató következett a jellegzetes viseletekből. Mindenkit elvarázsolt a páva tánc, amelyben a kéznek volt hangsúlyos szerepe, nem úgy, mint a mi táncainkban, ahol a lábunk mozog, az követi a ritmust. A hatodikos kislány zongorázása ámulatba ejtett bennünket és megható volt a két nyelven előadott vers az otthonról, a hazáról, anyáról, a távolságról.






A műsor végét a sárkánytánc zárta, nagy csinnadrattával le is jött egy színes selyemlény a nézőtérre hogy ott ijesztgessen kicsit és nagyot, majd kitódultunk a folyosóra, ahol folytatódott a program. A termekben 20 perces váltásokkal lehetett bejutni a különböző előadásokra villám vietnami nyelvleckére, 12 éven felülieknek a háborúról tartott előadásra és hogy a várakozás is tartalmasan teljen, a folyosón bárki elkészíthette a jellegzetes vietnami kalapot csak éppen papírból. Hannának nem kellett kétszer mondani és persze Eszter és Noémi sem akart kimaradni így ma három kalap vár további sorsára.







Másnap Hanna táskájában találtam 100000 vietnami dongot. Szerencsére fénymásolt volt. A hátulján egy rövid kis szöveg: Régi hagyomány Vietnamban, hogy Újévkor a gyerekek liszit-piros borítékba tett szerencsét és gazdagságot szimbolizáló pénzt-kapnak ajándékba a család idősebb tagjaitól. Ezt a pénzt aztán sokszor az iskolához szükséges dolgokra költik. A pénzt azért kapják piros borítékban,mert a hagyomány szerint a piros szín szerencsét hoz. Boldog új évet! Chuc mung nam moi!

Mit is mondhatnék ezek után? A liberális szellemiségű iskola megint bebizonyította, hogy érdemes fél hétkor kelnie és negyed nyolckor elindulni az iskolába Hannának.
Szép munka volt, tényleg felejthetetlen.