Még májusban....



Hát ez a nap is eljött. Elballagtak a kicsik az oviból. Nincs több ovisom. Szeptembertől Eszter és Noémi is fél hét körül kelnek fel, hogy ideális esetben legyen idő egy közös reggelire, hogy szépen fésülten és mindent összekészítve bepattanjanak az autóba nővérükkel együtt, hogy mind a hárman megérkezzenek az iskolába ha lehet még becsöngetés előtt. Elsősök lesznek. A mellettük lévő teremben pedig Hanna ül majd, már negyedikesként.


A ballagás nagyon szépre sikeredett. Volt benne megható és megmosolyogtató rész is bőven. Először a gyerekek által összeállított műsorral kedveskedtek a szülőknek a ballagók. Volt, aki éneklésben - , volt aki táncban- és akadt, aki versben jeleskedett. Az enyémek egy három népdalból álló csokorral álltak ki a szülők elé cseppet sem lámpalázasan. Kaptak is utána az öltözőben bókokat, elismeréseket rendesen, kérdezték, hogy hol tanulták a lányok ezeket a kevésbé ismert dalokat, nekem pedig dagadt a májam, hiszen az egyik dalt én tanítottam nekik, a másik kettőt pedig Hanna. Szavaltak is persze, mert ők nagyon szeretnek szerepelni én meg áldottam a pillanatot, amikor megvettem a kis kamerát, amivel felvehettem ezeket a soha vissza nem térő perceket.




A "Legyetek jók ha tudtok" zenéjére megkapták kis tarisznyájukat majd összekapaszkodva elhagyták a tornatermet hogy az udvaron keresztül a csoport szobába haladjanak. Ekkor nyomtuk a kezükbe a két kis meglepetés csokrot. Egyet, amelyet a kreatív gipszkorszakos lányok, Zsuzsi és Lilla készített direkt erre az alkalomra és amiben az a jó, hogy nem hervad el. Különleges papírból hajtogattak nagy gonddal rózsákat, leveleket és ebbe tűzték bele az írószereket.

A másik virágcsokor is rendhagyó volt. Ezzel anyukám lepte meg a kicsiket. A két kis kosárat virágok és egy kis madár díszítette, amelyet könnyedén a karjukra akasztva vihettek. Nagyon sokáig emlékeztetett bennünket a nagy napra, amikor elballagtak, azután be kellett érnie a lányoknak a megmaradt kosárkával és a madárral no meg a sok fotóval, ami készült róla.


A ballagásra majdnem minden szülő vitt valamilyen sütit, mert a forgatókönyv szerint piknikezésre vártak mindenkit. Én a jól bevált Sport szelet tortát vittem, anyukám pedig az utánozhatatlan vajas pogácsájával járult hozzá az eszem-iszomhoz.

A teremben aztán folytatódott a meglepetés műsor. Az történt ugyanis, hogy Zsuzsa néni, a dajka a legnagyobb titokban betanított egy-egy versikét, amelyet a két óvó néninek szavaltak el a gyerekek. Az enyémek itthon is gyakoroltak, csodálkoztam is, hogy milyen klassz verset talált ez a Zsuzsa néni, minden sora ráillik a két óvó nénire külön-külön. Csak később vált nyilvánvalóvá, hogy a verset maga Zsuzsa néni írta a neves alkalomból. Mondjuk naponta bebizonyította mennyire kreatív, de ezzel a művével hatalmas elismerést váltott ki belőlem.

Ezután adtuk át a szülőkkel közösen az ajándékokat, amelyek közül egyről kicsit bővebben írok most. Azt találtam ki, hogy készítsünk olyan emlékkönyvet, albumot Ildikó néninek (aki a 4 év alatt végig a gyerekek óvó nénije volt), amelyben a gyerekek lerajzolják őt és a szülők segítségével lejegyzik legemlékezetesebb pillanataikat, fotó montázzsal, idézettel, versikével vagy bármilyen kreatív megoldással töltsék meg a két lapot, amelyeket nagy titokban nyomtunk a kezükbe. Igen. A régi olvasó emlékezhet arra, hogy volt már ilyen próbálkozás az óvodai életünkben. Hanna óvó nénijeit is hasonló albummal ajándékoztunk meg, ám most úgy éreztem, hogy ha valaki valóban értékeli és megérdemli ezt a személyre szabott albumot a gyerekektől (és a szülőktől), az Ildikó néni lenne. Szerencsére minden szülő lelkes volt vagy legalábbis határidőre leadta a rajzokat. Úgy vettem észre, hogy apait-anyait beleadtak (szó szerint),mert igencsak kreatív művek születtek, amelyeket aztán egy nagyon igényes albumba köttettünk be.


Az ajándékozás és a köszönetnyilvánítás után a szülőket kiterelték az udvarra, mert újabb meglepetés készült. Ezúttal a gyerekek leptek meg bennünket. Előző nap színes ruhát kellett bevinnünk az öltözőbe de nem volt szabad kérdeznünk semmi többet. No hát kiderült miért kellett a short és a póló. Anna néni, a fiatal,lelkes óvó "néni" betanította a csoportot az elhíresült GamGam style (így írják? )táncra. Bevallom nem rajongok ezért a zenéért, nem is értettem mire ez a nagy felhajtás körülötte, ám a gyerekek tánca hatására átértékeltem az egész művet. Nos, itt is nagyon hálás voltam a kamerának, mert a fotók nemigen tudnák visszaadni azt a koreográfiát, mozgást, mimikát, aminek egymás után kétszer (merthogy visszatapsoltuk a kicsiket) részesei voltunk. Jól is esett ez a vidám rész, mert addigra már elég sokszor eredt el a könnyünk, kifejezetten jól esett egy kicsit nevetni.



(A táncot olyan jól megtanulták a lányok, hogy később egy siófoki hotel Mini discojában magántáncosként léptek fel, melynek során táncukat óriási vastaps kísérte no de erről majd később úgyis írok)


Talán ez volt a legvidámabb része a ballagásnak, ám ami ezután történt, az kétségtelenül a leglátványosabb és leghatásosabb befejezése volt az eseménynek. Amikor a sok fehér, héliummal teli lufikat három, kettő egyre felengedték a gyerekek, úgy éreztem pont olyan gyorsan szállt el az óvodás kor, mint amilyen gyorsan a lufik röppentek fel és szálltak a magasba. Próbáltam mindkettő szárnyalását a szememmel követni, amíg csak egy kicsiny pont nem lett az égen, aztán elvesztettem szem elől őket.


Szerencsére két kis ballagóm nem hagyta, hogy sokáig filozofáljak. Inkább hívtak, hogy megmutathassák a kis fenyőfát, amelyet az udvarra ültettek, hogy úgy 2036-ban majd egyszer a saját gyerekeik hitetlenkedve megkérdezhessék őket, hogy "Tényleg anya? Azt a nagy fenyőfát még te ültetted a társaiddal ovis korodban? " Mire ők majd azt felelik, hogy "Bizony gyermeke(i)m. Ott a tábla, láthatod. Az áll rajta, hogy Csigabiga csoport 2013.



És hogy mit kaptak a lányok amolyan ballagási emlékként? Először is egy fotókönyvet, amely az óvodai életüket mutatja be. A legtöbb képet én készítettem de szerencsére partnerek voltak az óvónénik is, akiknek az alvó és napos kötényes képeket köszönhetem.
Ott van a kis könyvben az öltöző, a megérkezés, az indulás, a kis padok, a poharak, a képek...





Kaptak egy-egy karórát is. Olyan igazi lányosat, mégis komolyat, amilyet már az iskolások hordanak. Mert rohan az idő és ezt nem árt ha ők is tudják. Ha máskor nem, reggel fél hét körül, amikor felébrednek, hogy kényelmesen elkészülhessenek, megfésülködhessenek, hogy együtt reggelizzünk és, hogy időben odaérjenek az iskolába.

Zsúfolásig megtelt az óvoda tornaterme. Még jó,hogy idén épült egy, különben nem tudom hogyan és hol zajlott volna le a nagycsoportosok ballagása, hiszen folyamatosan szakadt az eső. Hannával még viccelődtem is, hogy úgy látszik még az ég is sír a meghatottságtól, hogy elbúcsúzik ma az óvodától, ahová négy évig járt. Még itthon átadtam neki a kis csokrát, amit kifejezetten kis kézbe köttettem és amibe ceruzákat tetettem. Azt hiszem jobban örült ennek a kis ceruzás csokornak, mint bármilyen plüssnek, legalábbis szeme csillogásából és puszijaiból erre következtettem.
(A ceruzás csokor ötlete egyébként Móni barátnőmtől származik, őt kértem meg, hogy virágkötő ismerősével együtt, helyettem gondolkodjanak, milyen eredeti ,de nem túl erőltetett csokrot tudnak elképzelni egy ballagó hat évesnek. Móni, most sem okozott csalódást...)
Egyébként pedig megállapítom, hogy túlzások nélkül zajlott le az esemény. Azaz nem láttam olyan elvetemült szülőt, aki már most roskadásig telerakta volna virággal gyereke karját. Nem láttam ízléstelen plüssöket és lufitengert sem , és már csak a helyhiány miatt is örültem annak, hogy nem vett részt a gyerekek ballagásán a szomszédasszony, csak a legszűkebb család... Mondjuk a mi esetünkben még az sem. Talán először, Hanna ovis pályafutása óta, Zoltán távol maradt egy fontos eseménytől. Külföldi hivatalos útját nem lehetett volna áttenni más napra, így most ezzel a beszámolóval, sok-sok fotóval és majd az itthoni elbeszélésekkel kell beérnie. Egy esetleges Írországból érkező ajándék tudata azért hamar megvigasztalta Hannát... (és engem is..)

Anyuval érkeztem az óvodába, ahol már igen nagy volt a nyüzsgés. Néhányan a folyosóra szorultak ki, én még szerencsésnek mondhattam magam,hogy volt állóhelyem. Hamarosan megérkeztek egymás vállát fogva a nagycsoportosok és helyet foglaltak félkör alakban a díszlet előtt, amelyen a BÚCSÚZUNK felirat mellett huszonvalahány éppen repülni készülő lufi volt látható. (El tudtam volna képzelni ugyanennyi valódi lufit a ceremónia végén, amelyet a gyerekek kezébe adnak hogy aztán üdvrivalgások közepette felengedjék az égbe, no de nem ezen múlt a ballagás minősége..)
Rövid búcsú beszédet tartott a vezető óvónő, aztán elhangzott néhány vers és dal.
A gyerekek előtt egy iskolai csendélet figyelt, a kupacban volt füzet, olvasókönyv, tolltartó és egy nagy táska, aminek fontos szerepe volt a továbbiakban. Az óvónők ugyanis felváltva húztak ki belőle egy-egy levelet, melyet aztán egyenként felolvastak a gyerekeknek.



Rövid, frappáns, pár mondatos jellemzés volt ez mindenkiről és én azon gondolkoztam mennyire jó ötlet, milyen furcsa érzés lesz elővenni Hannának az emlék dobozából sok év múlva és összehasonlítani akkori önmagával.
Íme, ez állt az ő kis levelén, ilyennek látták őt az óvónők:
"Később érkeztél a csoportunkba, de gyorsan megbarátkoztál a gyerekekkel. Szívesen részt veszel minden tevékenységben, kíváncsi, érdeklődő kislány vagy. Feladataidat igyekezted pontosan elvégezni, gyorsan megtanultad a verseket, énekeket. Élményeidet megosztottad velünk. Az iskolában tanulj szorgalmasan, találj új barátokat. Maradj ilyen jókedvű, szófogadó kislány."





Különösebb maghatódottság nélkül hallgattam a műsort, mindaddig, míg megszólalt a "De nehéz az iskolatáska" című Bergendy dal. No ekkor aztán könnyekben törtem ki és három zsebkendőnyit sirattam az elmúlt négy évet, az idő múlását, a ránk váró új fejezetet. Szerencsére nemcsak én. Szipogtak az anyukák és sírt két ballagó kisfiú is..
Hanna viszont nem tűnt megszeppentnek. Várja már nagyon az iskolát, úgy érzem kinőtte már az óvodát és bár szívesen emlékszik az ottani élményeire és születtek szoros barátságok is, a szíve most másfelé húzza már.
A terembe visszaérve terülj-terülj asztalkám fogadta a gyerekeket és a szülőket. Az előző este elkészített sport szelet tortám valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem volt kikészítve, aztán megláttam az íróasztalon a dobozában. Gondoltam megkérdezem mi a szándékuk vele, arra gondoltam, hogy esetleg tombola fődíjnak sorsolják ki, de csupán elfelejtődött (?). Nekem mindenesetre elég elismerés volt, hogy nem maradt belőle egy falat sem.



Mindenki csattogtatta a fényképezőjét, én sem tettem másként. Készült kép a legjobb barátnőkkel, a legkedvesebb játék mellett, az óvó nénikkel, a dadusnénivel, a teremről, az anyukákról, mintha csak attól félnénk, hogy soha többé nem látjuk egyiket sem ezután.
Ez volt az az időszak, amikor az óvónénik kibontották az ajándékot, amit még a tornateremben nyomtam a kezükbe. Sajnos akkor képtelen voltam egyetlen értelmes mondatot kinyögni, mert ez közvetlenül a könnyfakasztó dal után követezett, de később elmeséltem, hogy bizony nagyon sok munkánk van benne s reméljük sokszor veszik kézbe. Jó volt látni az óvónők arcát, ahogy lapozgatták a zöld bársony borítású könyvet, melynek címe: Ilyennek láttuk az óvodát, Ilyennek láttunk téged. A kötetek rajzokat, jellemzéseket, fényképeket, verseket, montázsokat tartalmaztak, amelyeket a gyerekek készítettek el otthon, szülői segítséggel. Egy évvel ezelőtt, Éva írt hasonló könyvről blogjában, én pedig már akkor megfogadtam, hogy saját óvó nénijeinknek is készítünk ilyet. Magamra vállaltam a szervezést, lapokat osztottam ki, instrukciókat adtam, beszedtem, kértem, kerestem és találtam egy könyvkötő és aranyozó mestert, akinek kissé hanyag munkája miatt eleget idegeskedtem. Megérte. Az eredmény magáért beszél. A szülők is akkor látták először a kész kötetet és egyhangúlag azt mondták, hogy szuper jó lett.







Semmi érzelgősség. Leírtam hogyan zajlott az első ballagás, amit még sok másik követ. Arról, hogy mi zajlik a szívemben, a lelkemben, most hogy lezárult egy korszak, majd máskor írok...