Hanna tegnap egészen váratlanul megbetegedett. Előző éjjel kihányta kedvenc ételét, a mézes mustáros csirkemellet és hát elég rossz bőrben festett. Orvos is látta, aki ellátta a megfelelő homeopátiás bogyókkal, amiket én becsületesen le is nyelettem lányommal, a maradékot negyed pohár vízben feloldottam , hogy így kortyolgassa.
Ma már újra a régi, láznak, étvágytalanságnak, hasmenésnek, hányásnak nyoma sincs de biztos, ami biztos alapon itthon maradt.
Nos, ha már így alakult , igyekeztem tartalmassá tenni a napját. Kicsik oviban vannak, vagyis elég messze ahhoz,hogy megzavarjanak egy fontos stratégiai lépésben, így hát remek alkalom, hogy elővegyük az összes társasjátékot, és zavartalanul játszunk mindegyikkel csak mi ketten. És szinte belefájdult a szemünk, kezünk, lábunk a sok lépegetésbe, dobásba, nevetésbe. Hősiesen tűrtem, hogy Hanna laposra verjen a memória bármelyik változatával és dagadó májjal hallgattam ahogyan felolvassa nekem a nem kevés bonyolult szóval tarkított játékszabályt.
Ugyanolyan élvezettel játszottunk a retro, Otthontól az iskoláig társassal, mint a legújabb, abszolút értelemben fejlesztő játékával.
Most megkegyelmezett és szünetet rendelt el. Aztán folytatjuk, mert akad még pár játék a polcon, amit a minden lébe kanál, kíváncsi kicsik miatt az utóbbi időben ritkábban vettünk elő.
És ma már csak icipicit bánja, hogy kimaradt az ovis szüreti mulatságból meg a mai varászműhely foglalkozásból, inkább magától mondja, hogy "Tudod mit? Igazad van anya! Minden rosszban van valami jó."
Nyertél Hanna!