Egyszer egy grafikusművész barátnőmmel egy olyan jelenetet rajzoltattam meg, ami valószínűleg a legtöbb, kamaszokat nevelő családban megesik. Merthogy szerintem másoknál is történt már olyan, amikor a szülők kitalálnak valami jó kis programot hétvégére, mire a telefonjukból fel-fel pillantó kamaszok lelkesedés helyett csak hümmögnek és a szájukat húzzák. Ilyenkor két eshetőség van. Vagy rájuk hagyjuk vagy a sarkunkra állunk és nem engedjük, hogy elrontsák amit olyan jól elterveztünk nekik (és persze magunknak) Ha jól csináljuk, a végén úgy érkezünk meg, hogy mindenki elégedett és nehezen, de csak kimondják a kamaszok is, hogy milyen klassz programot találtunk ki nekik és tényleg jó volt együtt. 

Tudom én (hogyne tudnám), hogy milyen nehéz olyan programmal előállni tinédzser korú gyerekek elé, amire azonnal felkapják a fejüket, felpattannak a kanapéról és extázisba jönnek…Egy közös wellness egy klassz hotelben, amihez még egy bowling pálya is tartozik ilyen. 

Három nap Dél-Baranya méltán híres üdülő városában, Harkányban egy olyan szállodában, ahová visszajáró vendégek vagyunk és amiről tudjuk, hogy csak a konyhája miatt is bármikor visszamennénk, elég csábítóan hangzott úgyhogy senkit nem kellett győzködni, hogy milyen jó kis hosszú hétvégénk lesz. 

A mindig nyugodt M6-on haladva tudtuk, hogy az alagutak után már nem olyan sokára, terepasztal szépségű táj vesz körül bennünket és nemsokára megérkezünk Harkányba. A Dráva Hotel bejáratánál az évszakhoz illő csodás dekoráció azonnal megállásra és fényképezésre csábított. Megszoktuk, hogy ott ügyelnek az ilyen részletekre. Minden alkalommal rácsodálkozunk a piros lábasos tálalásra, dekorációra az étteremben. Egyszerűen imádjuk. Ahogyan az ételek választékát is. A sok különlegesség mellett reggelinél a tejbegríz egyszerűen verhetetlen!!! Környezettudatos lányaim külön megjegyezték, hogy ugyan bőséges az ételválaszték, mégis úgy érzik pazarlás és túlzás- mentes. 

A Dráva Hotel mögött egy kis patakon átkelve a állatsimogatóhoz érkezhetünk, ahol tüneményes kis kecskék és persze nagyra nőtt társaik várják, hogy a recepción kapható zoo csemegével etessék őket a vendégek. Na is az a tevékenység, amit ki nem hagynának a lányok (de én se). Szeretnivaló kis jószágok, akikkel nem lehet betelni és akiknek a jelenléte szorosan kapcsolódik már a hotelhez. Azért a többi kis állatot is érdemes megnézni. mert olyan különlegességgel találkozhatunk, mint pl.a selyemtyúk. 

No de hogy visszakanyarodjak a kamasz szórakoztatása témához, a szoba elfoglalása után első dolgunk volt bowling pályát foglalni magunknak, mert sejtettük, hogy hétvégén más is szeretne ennek a sportnak hódolni. Úgy gondoltuk, hogy a pazar vacsora előtt gurítunk párat a Retro Bowling Bárban. És alig akartuk elhinni de  itt újra előjött a környezettudatosság. Később aztán megtudtuk, hogy a Dráva Hotel büszkén hirdeti, hogy a zero waste mozgalmak rájuk is nagy hatással vannak , így a bowling terem  több használt elemnek adott új életet, új értelmet. A pálya Budapestről, használt eszközként került hozzájuk, a  pályának otthont adó  épület pedig valamikor ifjúsági szálláshelyként üzemelt. A bútorok réges-régi hotel bútorok és a lámpák egy része is beleillett a koncepcióba, persze felújítva, szóval ez a modernül retro miliő nagyon tetszett mindkét korosztálynak, nevezetesen a lányoknak és nekem is.

Én az utazások idejére mindig próbálok egy kis kirándulást, könnyű túrát, esetleg biciklivel való teker(g)ést beiktatni (a Drávában lehet bérelni) , de sajnos ezt is leszavazták a gyerekek, méghozzá a wellness javára. Azt mondták, hogy az iskolai nyomást nekik nem aktívan, hanem passzívan kell kipihenniük. Pezsgőfürdő és szaunázás, majd újra lubickolás és újra szauna. Egyikük a gőzszaunára esküdött, a másikuknak csakis a finn szauna a menő, a harmadiknak pedig a rózsa illatú aroma szauna jött be nagyon, szóval tényleg mindenki boldog volt. Én azonban továbbra is kötöttem az ebet a karóhoz, hogy valami kis kiruccanás nagyon kell. Ok, hogy én korán reggel, már Harkány utcáin lődörögtem és megnéztem a termelői piacot, meg a gyönyörűen rendbehozott Zsigmondy parkot. Készítettem fotót a HARKÁNY felirat mellett és ittam egy kávét a helyi kis csehóban. Aztán ahogy mindig szoktam ha idegen városban vagyok, bementem a helyi Tourinform irodába, hogy tájékozódjak az aktuális programokról. Na ott olyan de olyan kedves, profi tájékoztatásban volt részem, hogy csak lestem, ráadásul egy olyan hölgytől aki az Emirates légi utaskísérőnek is beillett volna eleganciájával és egész kinézetével. 

A pompázatos vacsoránk közben újra előhoztam aztán a kéne valami icike-picike kulturális program azért lányok témát és láss csodát megszületett a megállapodás. Lehet, hogy az ínycsiklandó ételeknek volt köszönhető (nem győztük dicsérni a kínálatot és külön értékelni azt, hogy minden alkalommal valami halas étel is a fogások között volt) de megállapodtunk abban, hogy másnap a nem túl távoli kegyhelyre, Máriagyüdre megyünk ahol készíthetek egy ugyan olyan fotót, mint amilyet hét éve ugyanott. Azt, amin a lányok teljes egyetértésben, kézenfogva mennek fel a templomhoz vezető gyönyörű lépcsősoron. Ez az egyébként szakrális dolgok iránt kevésbé érdeklődő utazóknak is nagy élmény, van valami lélekemelő energia ott.

Persze ez sem ment simán, mert (nagy bánatomra)  nem voltak hajlandóak megfogni egymás kezét, mert az milyen már. Úgyhogy kompromisszumok árán de megszületett a kép és még egy csomó másik is. Sajnos a szépséges nevű Csodabogyó tanösvényre már nem tudtam rávenni őket de így is  örültem, hogy meghallgatták a helyhez kapcsolódó történeteket, tudnivalókat és még a nagymamának is vettünk egy picinyke kegytárgyat. 

Azért felírtam egy csomó dolgot, amit érdemes (lett volna) kipróbálni. Ez az amiért sokadszorra se tudjuk megunni Dél-Baranyát. Van köztük olyan látnivaló, ahol már jártunk a lányokkal (kamaszkoruk előtt) és olyan is amit felírtam magamnak vagy a kedves Tourinform-os kisasszony ajánlott figyelmembe. Ezekért (is) vissza kell mennünk a Dráva Hotelbe. 

Ki merem jelenteni, hogy mindhárom lányom elég ügyes a konyhában, de hármuk közül talán Noémit érdekli a cukrászat a leginkább. Idén nyáron egy hetet egy haladóknak indított főző táborban töltött, szóval tényleg érdekli ez a tevékenység. Egy időben "Piskóta királynőnek" hívtuk, mert olyan szép piskótákat dobott össze csak úgy, meg különleges alkalmakra is, hogy csak pislogtam. Ugyanakkor hiányzott egy profi útmutatás ahhoz, hogy a tortái olyan igazi cukrászdás kinézetűek legyenek. Elakadtunk. Milyen krém kerüljön bele, hogyan kell bevonni csokimázzal és főleg profin díszíteni?

Egy ideje nézegettem a lehetőségeket, hogy hol tudná Noémi magára szedni ezeket a plusz tudásokat, amikor megláttam, hogy kedvenc kerületi cukrászunk, Andi, -akinek a fejéből mindig kipattan valami klassz kezdeményezés-, kitalálta, hogy jelképes összegért amolyan "Öröm sütésre" invitálja követőit, barátait, régi- és új megrendelőit. Úgy emlékszem elég gyorsan beteltek a helyek, Andi ügyelt rá, hogy cukrászműhelyében kényelmesen tudjanak sütni a lelkes jelentkezők, ami felettébb szimpatikus volt nekem és ami miatt joggal feltételeztük azt, hogy nemcsak örömmel lehet sütni, hanem valóban tanulni is lesz alkalmuk a lelkes hobby sütőknek.

Nem volt kérdés, hogy lecsapjak az egyik helyre. Remek vakációzáró program lesz ez Noéminek-gondoltam magamban, ráadásul így teljesüljön minden kívánságunk. Igazi cukrászműhelyben, igazi cukrásztól tanulhatja meg azokat a fortélyokat, amiket annyira szeretett volna elsajátítani.

És hogy mi lett az eredmény? Szerintem egy ízlésesen díszített, isteni, magas csokis mascarponés torta, amit ha minden igaz, mostantól fogva bármelyikünk szülinapjára el tud készíteni Noémi. No és persze a szombat délelőtt megfizethetetlen része, a rengeteg cukrászati fogás, praktika, tudás.

Akinek pedig az egész köszönhető, az a kedves nevű Mézesgombolyag cukrászat tulajdonosa. Facebook oldalán ott sorakoznak az általa készített, szebbnél szebb torták fotói, aminek láttán elképedek milyen formatorta igényeket elégít ki Andi. De ez már művészet és a cukrászat egy újabb lépcsőfoka. Lehet, hogy Noémi egyszer ezt is megtanulja, bár az valószínűleg nem egy pár órás öröm sütés keretein belül történik meg. Úgy látom, rajta nem múlik, a lelkesedése megvan. Mi meg nem bánjuk, max a nadrágszíjunkon kell állítanunk...és hát attól tartok nem szorosabbra.

Aki ismer, az tudja, hogy előszeretettel veszek részt pályázatokon, kreatív játékokban, mert az az elméletem, hogy aki mer az nyer. A lányokat is biztatom, hogy ha az érdeklődési körükhöz  illő kihívásba botlanak, akkor pályázzanak, induljanak rajta. (Persze egyre ritkábban hallgatnak rám, de hát abban a korban vannak, amikor kb semmi nem jó, amit én mondok...)

Most nem részletezem  mennyi minden hullott az ölembe a pályázatoknak, játékoknak köszönhetően pedig meglepődnének sokan szerintem. Mondjuk az  "ölembe hullott" kifejezés nem is helyénvaló, mert ezek többnyire nem olyan játékok voltak, amiért csak meg kellett nyomni egy gombot, hanem valamit tenni is kellett értük. Videót készíteni, esszét írni vagy valamilyen kreativitást igénylő feladatot megoldani. 

A legutolsó is ilyen volt, vagyis elég sok munka volt vele és elég sokáig is tartott. És mivel sikernek KÖNYVelem el. megosztom itt a blogban. 

Tavaly év elején a Cookpad receptes oldal egy olyan játékot hirdetett meg, aminek az volt a lényege, hogy aki minden egyes héten feltölt egy receptet és ahhoz fázisfotókat is mellékel, annak év végén az 52 receptjét könyv formájában elkészítik és megkapja ajándékba.  Elég szigorúak voltak a feltételek. Tényleg nem lehetett elmulasztani egyetlen hetet se. Ha kimaradt egy akkor a játékos könyörtelenül kiesett. Mondjuk, akivel ez a kihívás elején történt meg talán nem annyira volt mérges, mint az, aki év vége felé felejtett el feltölteni receptet és így nem készült el számára a privát szakácskönyve. 

Nevet is adtak a kezdeményezésnek: Aranykönyv 2020 kihívás

Emlékszem egy szegedi kiruccanásról tértünk haza éppen és az autópályán pörgettem a híreket, eseményeket, fb posztokat és akkor láttam meg és olyan izgalomba jöttem tőle, hogy elhatároztam, hogy egy életem egy halálom, csatlakozom ehhez a kihíváshoz, mert ki ne szeretné a kedvenc receptjeit egy kötetben látni viszont.

Az előkészületeket megtettem, a naptáramba jó előre beírtam emlékeztetőnek, hogy "Cookpad receptet feltölteni!" 

Már nem emlékszem mennyien indultunk neki ennek a kihívásnak, de minden héten kaptuk a visszajelzést, hogy hányan maradtunk játékban,  vagyis azt is hányan estek ki és ahogy haladtunk előre a hónapokkal, egyre jobban éreztem, hogy nem szeretnék köztük lenni. Különösen kellett figyelni nyaralások idején, amikor a rutinná vált dolgok háttérbe kerülnek. Ilyenkor előre dolgoztam, hogy csak egy gombnyomással közzé tehessem a receptet. 

Az is jó volt, hogy a fotózásra kaptunk időkorlátot vagyis csak arra kellett figyelni, hogy év végére minden fázisnál legyen legalább egy kép. 

A lányok ez idő alatt természetesnek vették, hogy a főzés folyamatát fotózom, van amikor kedvesen besegítettek és a készétel fotózásánál is adtak tanácsot. Meg persze drukkoltak és kérdezgették, hogy ugye nem felejtettem el a heti receptet. 

Végül kicsit több, mint 200 játékos teljesítette a kihívást. Köztük én is. És nemrég megérkezett az Aranykönyv, ami inkább könyvecske és bár kisebb, szerényebb külsejű, mint amire számítottam, mégiscsak jó érzés így együtt látni a kedvenceinket és talán érthető, hogy a konyhában lévő polcon  kiemelt helyre került. 

A Cookpaden egyébként Ágnes név alatt megtaláljátok mind az 52 receptet. 

Amikor hajnalban álmosan botorkáltam le a lépcsőn, hogy a fűtésszabályzón igazítsak, igazán meglepődtem, hogy a nappali születésnapi dekorációban pompázik. Semmit nem hallottam, semmit nem vettem észre a nagy munkálatokból. Még csak meg sem kérdezték hol tárolom a parti dekorációkat. Megtalálták a garázsban egy dobozban. Igen, a  lányok dekorálták ki a nappalit, hogy reggel amikor a szokásos kávé szeánszomat tartom, lássam, hogy gondoltak rám és a napra amikor születtem. 

Amikor anyukámhoz igyekeztem egy szál virággal, hogy megköszönjem, hogy ezen a napon világra hozott, előjöttek bennem a sokszor hallott pillanatképek, Hogy hatalmas hó volt akkor és mindenki aggódott, hogy a szirénázó mentőautóban születek majd meg. Végül a Rókus Kórházban, ott ahol Semmelweis Ignác, az anyák megmentője is tevékenykedett, megszülettem és apukám annyira örült, hogy kislánya lett, hogy felkapta és megpörgette a teltkarcsú nővérkét. Sokszor elmesélték nekem a szüleim a napot amikor születtem.

Amikor véletlenül megláttam a neten, hogy létezik egy olyan szolgáltatás, ahová azokat a hölgyeket várják, akiknek hozzám hasonlóan  jól jön egy kis öltözködési tanácsadás és egy hozzáértő kéz, aki segít kiválasztani a bőség zavarából, hogy mi áll igazán jól nekik, emellé még smink és frizura tanácsokkal is ellátják őket- tudtam, hogy ez kiváló születésnapi ajándék és én bizony ezzel ajándékozom meg magam. És azalatt a 2 óra alatt amíg ott voltam rájöttem, hogy az éveim száma egyáltalán nem fontos. Irtó jól éreztem magam a bőrömben és örültem, hogy lánynak születtem azon a bizonyos februári napon. 

Mire az ünnepi vacsorát készítettem a lányokkal, már bezsebeltem egy csomó köszöntést, ami innen-onnan érkezett pedig a facebookról már régen leszedtem az értesítést, hogy ma születtem. Lazacot sütöttünk, hozzá párolt zöldséget és édesburgonya pürét teljes egyetértésben, a torta pedig közkívánatra a megunhatatlan Marlenka lett, amibe a lányok -és Hanna szerelme, aki szintén velünk ünnepelt,- inkább csillagszórót szúrtak, mert annyi gyertya kellett volna rá, ami beterítette volna az egész négyzetet. És amikor átadták az ajándékokat, -amiknek mind nagyon-nagyon örültem,- olyan butuska dolgokon filozofáltam, hogy milyen jó, hogy ilyenek és, hogy vannak nekem, mert ők se lennének ha nincs az a nap amikor megszülettem.