Lehet, hogy már írtam egy korábbi névnapos bejegyzésben (ami tekintve, hogy Hanna születése óta íródik a blog, elég valószínű), hogy viszonylag korán, középiskolás koromban szerettem bele a Hanna névbe. Pontosabban a Johannába. Az analitikusokhoz járt egy ilyen nevű lány és én -bár elégedett vagyok saját nevemmel- arra gondoltam, hogy te jó ég, hogy lehet valakinek ilyen szépséges keresztneve. Eldöntöttem,hogy ha egyszer lányom lesz, ő ezt a nevet fogja kapni.
Azóta persze már nem olyan ritka és meglehetősen népszerű lett a rövidített változata a Hanna. Egyes statisztikák szerint tavaly a leggyakrabban ezt a nevet adták a kislányoknak, de van olyan is, ami "csak" a 7. helyre teszi. Tény, hogy egyre gyakrabban hallom az anyukákat a Hanna nevet kiáltani. Gondolom majd lecseng. Az én időmben is sok Ágnes volt, ma meg már felkapom a fejemet ha így hívnak egy kislányt. Hanna most éppen annak örül, hogy március 28-án a Gedeon majd Johanna nevek mellett a legtöbb naptárban oda van írva az ő neve is.

Hannának sem az oviban sem az osztályban nem kell osztozni a nevén. Johanna, aki osztálytársa Johi néven fut, ő meg ugye Hanna, szóval nem keveri össze őket senki. Ezzel a Johanna nevű kislánnyal szokta Hanna az osztályban is megünnepelni a nevét. Úgy történik, hogy ők kitalálják majd otthon mindenki közli a saját anyukájával a tervet. Anyukák felhívják egymást telefonon, egyeztetnek és sütnek. Most a látványos, ötletes, bár nem túl egészséges görögdinnye sütire szavaztak, így egy nappal a nagy nap előtt Johi anyukája és én is ételfesték után szaladgáltunk. Természetesen nem akartunk csalódást okozni szép nevű gyermekeinknek, így én például egy jó fárasztó Budai Várban tett séta után, késő este álltam neki a gombócok formázásának. Gondolom más is megtette volna, nem gondolom, hogy ettől lettem szuper mami de nem bántam volna, ha egy nappal később kellett volna nekiállni a gyurmázásnak.




Másnap boldogan vitte be a suliba, Johi anyukája is teljesítette a házi feladatot és úgy hallottam hogy egy morzsát se hagytak.

Kapott egy kis rózsacsokrot az apukájától, tőlem is egy kis apróságot, amit majd a közelgő londoni útjára vihet magával de az igazi ajándék, -ami ezúttal is élményajándék volt- a hétvégén várt rá. Barátnőjével együtt részt vett egy gyerekeknek meghirdetett főző tanfolyamon, ahol elvileg egészséges amerikai ételeket készítettek el. Hogy mennyire egészséges nem tudom, a pillacukorról speciel nem gondolom, hogy az de nem is ez a lényeg, hanem, hogy nagyon élvezték a kotyvasztást és állítólag egyedül is el tudnák készíteni most már a fogásokat. A Chefparade főzőiskolát egyébként melegen ajánlom mindenkinek és nemcsak azért mert jól ismerjük a tulajdonosát, hanem mert magas színvonalú kurzusokat tartanak kezdőknek, haladóknak, felnőtteknek, társkeresőknek, gyerekeknek sőt még a profiknak is.
Sajnos én nem lehettem ott az óbudai helyszínen de a "kisbarátnő" anyukája készített pár fényképet.






Elvileg itt véget ért volna Hanna élményajándéka, ám spontán meghosszabbodott. Julcsi anyukája áthívta magukhoz Hannát, ahol miután kijátszották magukat felugrottak a kőhajításra lévő Citadellára és ott bohóckodtak egészen estig. Nagyon hálás voltam ezért a "kisbarátnő" anyukájának és Hanna is úgy fogta fel az ottlétét, mint a névnapi élmény sorozat megkoronázása.





A kicsikkel ezalatt egy szülinapi zsúron voltunk tele élményekkel, mert a Kölyökvadon játszóházban állatbemutató is volt és hát nem minden nap van alkalma az embernek varánuszt, kaméleont simogatni és kígyót sem tekertek még a nyakukra addig a napig.



Szóval eléggé fáradtan érkeztünk meg Hannáért és hát történt egy kis baleset. Eszti addig ficergett a parkoló és nyitott ajtajú autónkban, hogy kiesett, arccal a járdára, ami aki tudja milyen autónk van az azt is sejti, hogy mekkora zuhanást jelent.

Csúnya seb lett a szeme alatt, a térdén csak pár karcolás és magam is alig mertem elhinni, de ennyi. Nem tört ki a foga, nem hasadt fel a szája, nem tört be a feje sem az orra. A seb eszméletlen tempóban kezdett varasodni én pedig meg voltam győződve róla, hogy jó sokáig csúfítja majd amúgy szépségesen bájos kis arcát a seb. Ehhez képest két nappal később már magától lejött a kemény rész és már csak egy rózsaszín folt emlékeztet arra, hogy hogyan végződött a meglehetősen élménydús szombatunk.

Amikor a Kőműves Kelemenné Expressen megnyertük a fődíjat, a december 28-ra szóló vonatjegyet a Semmeringbe tartó élményvonatra, tudtuk, hogy Hannát visszük el magunkkal, hiszen keresve se találtunk volna jobb élmény ajándékot a 9. szülinapját ünneplő lányunknak. Már csak a kicsik jóváhagyását kellett megkapnunk. Persze nyafogtak de megértették, hogy egy ilyen út túlságosan kimerítő lenne még számukra. Végül egy anyukámnál alvás és egy egész nap imádott unokatestvérüknél megenyhítette őket. Ezúton is köszönet bátyáméknak és anyukámnak, hiszen nélkülük az a nap nem lett volna olyan felhőtlen és emlékezetes, mint amilyen lett.

Hajnalok hajnalán indultunk otthonról,hogy a Nyugati pályaudvar parkolójában megálljunk és az 1. vágányig a MÁV Nosztalgia csinos szerelvényéig cipeljük a két szánkót és egy bőröndöt. Az utolsó pillanatban tettük be az összecsukható, modern két személyes szánkó mellé az én gyerekkori kis szánkómat, amit még apukám tett biztonságossá, puha anyaggal betekerve az elejét. (ennek a mondatnak lesz még jelentősége a későbbiekben..) Bőrönd azért kellett az egy napos útra, mert az utazás alatt a jó meleg kocsikban kényelmetlen lett volna overallban, dupla pulcsiban és vastag csizmában ülni. Azokat csak az érkezés előtti pillanatokban vettük magunkra.



A semmeringi vasút lélegzetelállító kanyargós, alagutakkal és viaduktokkal tarkított pálya szakaszát a világörökség részének nyilvánították. Mielőtt azonban ezt saját szemünkkel is megcsodálhattuk volna először is a szépséges, piros bársony üléses, függönyös, kis lámpás étkezőkocsiba ültünk le és ott kávéztunk, teáztunk és Zoltánnal megállapítottuk, hogy nagylányunk van. Bele se merek gondolni abba, hogy még ugyanennyi év és Hanna nagykorú lesz. Közben megpróbáltuk a vonatra felcsempészett tortácskát leadni a a konyhán, hiszen úgy terveztük, hogy visszafelé a vacsora után majd ezzel is meglepjük Hannát.







A szervezők áfonyalikőrrel és falatkákkal kínálták körbe az utasokat alighogy elindult a vonat és jó magyar szokás szerint mi is elővettük elemózsiás csomagunkat.
Az út további részében kártyáztunk, beszélgettünk, bámultunk ki az ablakon vagy olvastunk, közben a hangosbemondón keresztül tájékoztattak bennünket az aktuális tudni - és látnivalókról vagy éppen egy 13+1-es totót töltettek ki velünk vagyis mindig történt valami, így annak ellenére gyorsan Semmeringbe értünk, hogy Ausztriában valami fényjelző hibája miatt jó háromnegyed órát vesztegeltünk.

Hónak nyoma sem volt az utolsó pillanatig de reméltük, hogy a neten összeszedett informció megállja a helyét és valóban 98%-os hóbiztonsággal büszkélkedhet a Semmeringi sí- és szánkópálya. Aztán mintegy megrendelésre, ahogy megállt a vonat szállingózni kezdett. Így tettük meg a 40 perces utat a kis falu központjáig, ahol feltűnően nagy élet volt. Hamar kiderült, hogy éppen egy női sí világkupát tartanak a szánkópálya tőszomszédságában. Örültünk neki, mert úgysem láttunk ilyet testközelről. Aztán kicsit megijedtünk, mert a szánkópálya közvetlenül a sípálya mellett terül el és attól tartottunk, hogy a verseny idejére lezárják majd azt a részt, amiért jöttünk. Kósza, bizonytalan információkat kaptunk de végül kiderült, hogy alaptalanok voltak az aggodalmaink, a 3 és fél km-es szánkópálya zavartalanul üzemelt. Felvonóval jutottunk a csúcsig, alattunk a szurkoló tömeg üdvrivalgása és a szlalomozó versenyzőket biztató sporttudosító hangja szállt. Izgi volt.









Az első csúszás amolyan ismerkedés volt a tereppel. Voltak benne meredekebb, kanyargósabb részek. Volt, ahol alagútba száguldottunk, néha egy sárkány kitátott szájába. Az első meg se kottyant és hatott ránk az újdonság varázsa. Négy felvonóra és csúszásra szóló jegyet váltottunk. A második menet után már fáradtunk, a harmadik után pedig kedvünk lett volna az utolsó helyett inkább egy gőzgombócot befalni a hüttében, ám mégis inkább minden erőnket összeszedve lecsúsztunk. Azt megfogadtuk, hogy legközelebb síszemüveget is viszünk magunkkal, mert bizony jócskán kaptunk a hóból az arcunkba és hát nem lett volna szerencsés becsukott szemmel lavírozni. Mielőtt valaki azt hiszi nyápicok vagyunk, elárulom, hogy keményen dolgoztak izmaink. A néhol repülő szánkót erősen kellett irányítani és fékezni, néhol pedig ha elakadtunk, hajtani, tolni. Valamikor a vége felé, amikor Hannának megengedtük, hogy egyedül is lecsúszhat, mi Zoltánnal lerepültünk egy kanyarban. Hanna persze épen bevárt bennünket így jól szórakozott a nem mindennapi látványon. Csak otthon vettem észre, hogy egy mai napig jól látható véraláfutást hoztam haza a lábamon. Nos, a szánkózás se veszélytelen sport, nem véletlenül ajánlanak bukósisakot a gyerkőcöknek. Örültem, hogy megúsztuk. Nyakig havasan, kipirult arccal és kissé átfagyva indultunk az állomás felé. Előtte még ittunk egy kis forralt bort és teát, majd az állomáson a MÁV nosztalgia jóvoltából még egyet meg még egyet...







Az összes csúszásnemet kipróbáltuk. Mentünk párosan, egyénileg, gyerek nélkül aztán szánkó nélkül is, amikor az kicsúszott valahogy alólam és a szakadékba repült. Zoltán persze nem hagyta annyiban a dolgot és míg mi izgultunk érte, ő lemászott valahogy és visszahozta. Szóval volt kalandban részünk bőven.



A vonaton aztán megint tetőtől talpig átöltöztünk kényelmes és száraz ruhába, majd az étkezőkocsiba igyekeztünk, hogy farkasétvággyal együnk egy bécsi szeletet, majd a meglepetés tortát, ami kicsit ugyan megnyomódott de így is mosolyt csalt Hanna arcára, akin azért látszott, hogy elfáradt, mégsem akart lemaradni az Orfeum kocsiban tartott táncos buliról. Ez egy kifejezetten bulizás céljára kialakított kocsi, amin egy színpad is van, a színpadon pedig zenészek. Kicsit táncoltunk, aztán a Holiday Star nagyon kedves zenészei elénekelték Hannának a Boldog születésnapot című dalt, amelynek refrénjébe az Orfeum egész közönsége becsatlakozott. Megható és nagyon kedves volt, Hanna azt hiszem kicsit zavarban is volt.



Visszasétáltunk az ülőhelyünkre, Hanna bevackolta magát és Budapestig aludt, mint a bunda. Álmában biztosan újra és újra lecsúszott a mesés szánkópályán. Mosolygott is. Remélem, hogy sokáig fog emlékezni erre az élményre, amelyet csak ő kapott többek között azért, mert kilenc éve édesanya vagyok, kilenc éve lettünk szülők Zoltánnal.

Bulizni pedig most szombaton fogunk. Ígérem beszámolok róla.




Jó tudni: A Semmeringi szánkópálya tavasszal és nyáron rollerpályaként üzemel. Jó buli lehet, bár helyenként annyira meredek és kanyargós a terep, hogy nem tudom elképzelni, hogy ép bőrrel meg lehet úszni a lejutást. Gondolom lehet bérelni ehhez guruló alkalmatosságot, ennek nem néztem utána...
Szánkót mindenesetre lehet kölcsönözni a bejáratnál. Ha jól emlékszem 6 Euro az ára.

Egyébként pedig volt időm áttanulmányozni a MÁV Nosztalgia 2013-as katalógusát és nem győztem bekarikázni azokat az élményutakat, amelyekre szívesen elmennék barátnőmmel, Zoltánnal kettesben, anyukámmal vagy éppen családostul ötösben, annál is inkább, mert a kicsik azóta is nyaggatnak, hogy velük mikor megyünk élményvonatozásra.