Minden erőfeszítésem ellenére november végén kerültünk adventi hangulatba pedig általában december 1-ig egyszerűen hátat fordítok minden karácsonyi csillogásnak, programnak. Mégsem tudtam ellenállni az ölünkbe pottyant jegyeknek, amelyek a Jégpalotába szóltak méghozzá a Diótörőre. Jégbalett formájában még nem láttuk Csajkovszkij darabját, így november ide vagy oda, boldogan ültünk kabátban a nézőtéren.
Innentől aztán nem volt megállás. Marika, az Egérkirály és főleg Diótörő megadta az alap hangulatot, ami egészen karácsonyig végigkísért bennünket.


Kreatív adventi naptár készítésén törtem a fejem, míg nem a legegyszerűbb, ám egyöntetűen legnagyszerűbbnek kikiáltott adventi varázsdoboz mellett döntöttem. Egy egyszerű fehér kartondobozt festett be kolléganőm zöld, ill. piros akrilfestékkel, a doboz tetejére ünnepi betűtípussal ráírta Eszter és Noémi nevének kezdőbetűit és, hogy a visszaszámlálás élménye se maradjon el, a doboz tetejének aljára 24 kis csomagocskát rajzolt/ragasztott. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy időben belekészítsem a kis meglepiket. Nem mondom, nagyobb felelősség, mint egyszerre feltölteni egy naptárt, ám sikeresen teljesítettem a feladatot és ha jól emlékszem csak kétszer vagy háromszor ébredtem ijedten hajnalban azzal, hogy "Jesszusom, nem raktam semmit az adventi dobozokba!"
(Az adventi varázsdoboz ötlete Kifli és levendula blogjában látott ötlet nyomán született meg egyébként persze saját szám íze szerint formálva. )


Hanna szereti ha kihangsúlyozzuk, hogy ő az elsőszülött, a nővér, így ezt igyekeztem az adventi naptárában is megmutatni. Az étkezőben vagyis központi helyen álló padlóvázában lévő gallyakra akasztottam rá a piros rafiával átkötött csomagocskákat. Örült neki és jól is mutatott a lakásban.




A kicsinyek kórusa idén is fellépett a suli dísztermében. Nemcsak a dalok, az angyali hangoktól érzékenyültem el, hanem attól, hogy három áhítattal éneklő arcocskát figyelhettem egyszerre. Hivatalosan ugyan csak második osztálytól lehet énekkarosnak lenni de a kicsik annyira akartak csatlakozni és énekelni, hogy csütörtök délutánonként ők is járnak próbára.



Persze ott ültünk a kicsik iskolai karácsonyi műsorán is. A Radnótiban csak elsőben készülnek a gyerekek nagy színpadon előadott műsorral, azután már csak az osztályban ünnepelnek vagyis utoljára három éve, Hanna karácsonyi műsorát élvezhettük a díszteremben, ami megint eszünkbe juttatta hogy rohan az idő és azt is, hogy mennyire klassz, hogy ezt az élményt újra átélhettük. A kicsik egyébként nagyon készültek a versekkel, dalokkal gazdag műsorra. Itthon egy idő után már a saját versszakjaikon kívül a többiekét is kívülről fújták és mondogatták zuhanyozás közben, reggelinél és vacsoránál. Szerencsére egy lelkes szülő felvette az egészet videóra, amit később el is küldött nekünk így én valóban az előadásra koncentrálhattam.
Az ünnepi műsor után, már a teremben Eszter és Noémi elénekelhette az egyik énekkaron tanult karácsonyi dalt az osztály előtt is. Nem tudok betelni velük, amikor így egyszerre, együtt énekelnek. Szerencsére nemcsak ünnepi alkalmakkor van benne részem, hanem otthon, az autóban vagy vendégségben.





A karácsony első napja van című angol népköltést, (Tarbay Ede fordítása) később elejétől végéig privát műsor keretében karácsonykor nappalinkban is előadták néhány dallal kiegészítve. Hanna ugyanis egy ünnepi műsorral kedveskedett nekünk karácsonykor. Időnként csak vezényelt éneklő testvéreinek, de volt, amikor furulyával kísérte őket vagy velük együtt énekelt. Ekkor jöttem csak rá miért is vonulnak fel Hanna szobájába mind a hárman és m az a szuper titkos dolog, ami miatt megkértek, hogy ha lehet én a konyhában tevékenykedjek.
A hagyományos karácsonyi zongora koncerten viszont most nem játszott Hanna. A gyerekszínészet mellett Hanna ugyan kiválóan teljesített az iskolában és sorra hozta haza az ötösöket, ám a zongora darabok gyakorlására már nem volt kapacitása, így megbeszéltük Larissza nénivel, hogy inkább nem adja elő az egyébként gyönyörű darabját, a Látomást. Azért nem unatkozott a koncert alatt sem. Igazán testhez illő feladatot kapott. Megkérték, hogy öltözzön be angyalkának és osztogasson szaloncukrot a közreműködőknek. Hanna boldogan tett eleget a felkérésnek és igazán angyalian festett a valódi tollakból készült szárnyakkal és arany ruhájában.

Az adventi koszorú készítése idén nem okozott fejtörést. Egy facebookon látott ötlet nyomán régen eldöntöttem, hogy nagymamikám nászajándékba kapott tortatálján lesz majd a fenyő koszorú. Az elkészítése nem tartott sokáig hála az adventi időszakban legjobb barátomnak, a ragasztópisztolynak. Minden alkalommal, amikor ránéztem megállapítottam, hogy ennél tökéletesebb nem is lehetne. Emlékszem az utolsó angyalka felragasztásakor még Zoltán véleményét is kikértem, aki annyira aranyos volt, hogy komoly érdeklődést mutatott és érdemben válaszolt is nekem. :-)



Mikulás napján rénszarvasos zacskót gyártottam a lányoknak és abba tettem aznapra szánt uzsonnájukat. Nagyon tudnak örülni ilyen apróságoknak.


Szerettük nézni a karácsonyi kivilágításban tündöklő belvárost és néhány karácsonyi vásárban is jártunk, amelyek néhol csalódást okoztak ugyan de a forralt bor és a kürtőskalács mindegyiken jólesett.




Szóval így készültünk karácsonyra. Gyertyafénnyel, énekszóval, titkokkal. Annyira intenzíven éltük meg, hogy nem is volt időm, kedvem, energiám leírni melegében csak most napokkal később, így aztán lehet, hogy kimaradtak most az írásból emlékezetes pillanatok. A legfontosabbakat azért igyekeztem lejegyezni.

Nem is tudom hol kezdjem. Talán a Holdvilág Kamaraszínháznál, ahová Hanna pici kislányként és aztán nagyobbacskán is járt, mindaddig, míg kerületünk ékszerdobozaként működött, majd kénytelen volt távolabbra költözni... Hanna ott állt először világot jelentő deszkán, színpadon. Morzsa színpad. Így hívták. Zsuzsi és Viki tanította az oda járó gyerekeket mozgásra, szép beszédre, énekre, improvizálásra. Persze játékosan. Talán itt kezdődött...


Szeretünk színházba járni, szerintem alig van olyan gyerekdarab, amit ne láttunk volna. Lassan egy éve néztük meg az Égigérő füvet a Magyar Színházban. Hanna áhítattal figyelte a gyerekszereplőket én meg nagy elvárásokkal mentem, hiszen a regényből készült filmen nőttem fel és nem gondoltam volna, hogy ezt felül lehet múlni egy színpadi változattal, ám Horváth Patríciának, a rendezőnek sikerült- én legalábbis nem tudtam visszatartani a végén a könnyeimet és teljesen odáig voltam. Emlékszem, hogy az előadás szünetében arról beszélgettünk, hogy milyen klassz érzés lehet a gyerekszereplőknek ennyi ember előtt ekkora színpadon játszani, amikor megakadt a szemünk a színház nyári táborát hirdető plakátján. Biztos, ami biztos, feljegyeztem, hiszen Hanna tavaly is részt vett egy színjátszós táborban és nagyon élvezte. Beírattuk és júniusban már az Egyszer volt Budán kutyavásár című darabot próbálta a többi gyerekkel a színház Sinkovits Imre színpadán. Ezalatt bepillanthatott a kulisszák mögé és péntekre a saját maguk által tervezett és kivitelezett díszletek előtt a szülőknek előadhatták a darabot, amit egy hétig gyakoroltak és mondhatom nagyon élvezhetőre, nézhetőre sikerült. Hanna ugyan sérelmezte, hogy ebben a darabban alig van lányoknak való szerep, az is csak pár mondatos és ő többet is elbírt volna, de összességében kellemes élmény volt az egy hét, melynek végén a tiszteletbeli kis színész oklevelet is átvehette Benkő Nórától.



Ki gondolta volna akkor, hogy pár hónappal később egy igazi, nagy volumenű, zenés, nagy-színpadi előadás próbáira jár majd és gyerekszínész mivoltában is kipróbálhatja magát. Pedig ez történt. Persze sokan kérdezik hogyan sikerült, miért pont ő.
Nos, a legfontosabb mondatom ezzel kapcsolatban az, hogy jelentkeztünk. Hogy megpróbáltuk. Valószínűleg ha nem reagálok a postafiókomba érkezett felhívásra, amely egyébként teljesen nyilvános volt, akkor esélyünk se lett volna átélni ezt a minden szempontból különleges kalandot.

Jelentkeztünk és ott voltunk az első válogatáson, ahová egy verssel, dallal kellett érkeznie Hannának. Nem bonyolítottuk túl, egy kedves kis rövid versikével és a Vikitől tanult kevésbé ismert népdallal állt elő. Nevetgéltünk, játéknak fogtuk fel az egészet. A meghallgatás a Sinkovits Imre színpadon volt, ott, ahol nyáron táborozott... Oda már nem kísérhettem be. Este már várt az e-mail, hogy gratulálnak, sikerült az első kör és menjünk majd a másodikra. Ott már másfél, két órát beszélgetett a rendező és az Alma együttes frontembere a gyerekekkel...

Amikor kiderült, hogy a rendező asszony Hannát szeretné látni a darabban, kicsit megijedtünk. Milyen elfoglaltsággal jár majd ez, milyen terhet ró ránk szülőkre, mennyi erőfeszítés, idő és suliból való hiányzással jár a próba? Kavarogtak a gondolatok a fejünkben ám két dologban egyet értettünk. Hatalmas kaland, élmény, lehetőség ez Hannának, amiről majd mesélhet az unokáinak is, vagyis bűn lenne kihagyni, a másik pedig az, hogy csak akkor vágunk bele, ha a tanító nénik támogatják, ha pozitívan állnak hozzá. Mondanom se kell, Hanna osztályfőnöke olyan megértően állt a nem mindennapi kéréshez, hogy a szavunk is elállt. Biztatott bennünket és azt hiszem máris büszke volt tanítványára.

A próbák októberben kezdődtek el. Furcsa volt Hannával a művészbejárón át közlekedni, az igazi, világítós színésztükrös asztalka mellé leültetni, összefutni nagy színészekkel, látni a kellékeket, jelmezeket és a színpad misztikus hátulját. Hanna egyik nap levitt a pincébe, a zenekari árokhoz, a félelmetesen izgalmas és rendetlen kellékek közé is. Kicsit hangosabban és gyorsabban dobogott a szívünk ilyenkor. Érdekes volt végre testközelből látni mit csinál egy rendező asszisztens, az ügyelő, a súgó.


Aztán furcsa volt igazi szövegkönyvet látni a kezében, amely természetesen folyamatosan változott, hol kikerültek belőle mondatok, hol átíródtak. Csodálkoztam, hogy Hanna rendre otthon hagyja a könyvecskét. Mondtam is neki, hogy én úgy képzeltem, hogy a színészek reggeltől estig a szövegüket biflázzák, én meg csak az első két vagy három alkalommal láttam őt szöveget tanulni, hogy remélem nem lesz ebből baj. Azt felelte, hogy higgyem el, annyiszor ismétlik, hogy a fejében van az egész és ne aggódjak, az a rendező dolga... A rendező, aki az a Horváth Patrícia, aki az előbb említett Égigérő fű című darabot is rendezte. Nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam remek színdarab lesz Böszörményi Gyula meséjéből. A próbán mi szülők nem szívesen látott vendégek voltunk, így az erkély leghátsó sorából leskelődtünk titokban, hiszen színházba járó emberként engem is érdekelt hogyan áll össze egy darab a semmiből. Voltak kétségeink, hogy november 9-re premier lesz, időnként azt gondoltuk Zoltánnal, hogy esetleg jövő novemberre... Persze sok ordibálás, anyázás, csapkodás előzte meg, pont úgy, mint a filmekben láttuk de végül sikerült, megszülettek a zenék, a jelmezek, a koreográfiák, a díszletek. Merthogy a színfalak mögött mindenki tette a dolgát (készültek a díszletek, a szabók megvarrták a jelmezeket, beszerezték a faleveleket, műanyag almákat, a táncokat betanulták) és egyszer csak, mint a puzzle-ban egy gyönyörű, látványos színdarab állt össze.


A dalokat Hanna olyan igazi sok gombos stúdióban énekelte fel, fejhallgatóval, amilyet csak a filmekben látott eddig. Előtte ének próbákra jártak, a színház korrepetitorához Magony Enikőhöz, aki pl. a My fair Ladyt is végig vezényli. A próbák idején egyébként pont ezt a darabot néztem meg Hannával, akivel most egy kicsit más szemmel figyeltük a színészek zseniális játékát. Belegondoltunk, hogy hamarosan Hanna is ott fog szerepelni, neki is szól majd a taps.



A táncpróbákat nagyon szerette Hanna. Fincza Erika álmodta meg az összes zseniális koreográfiát, amelyet a színház akedémistái adnak elő a különböző stílusú zenékre, amelyben csak egy a közös: semmi köze az Alma együttestől megszokott gyerekdalokhoz, inkább a musical műfajra emlékeztet. A darab elején a kislány szereplőnek van egy klassz táncjelenete. Talán ezért és a fináléban előforduló mesés hintázás miatt szereti Hanna, ha ezt a szerepet osztják rá. Erika volt az egyébként, aki anyuka szemmel is figyelt Hannára ha én távol voltam. Örök hálám neki és nagylányának is, akivel Hanna a próbák alatt összebarátkozott. Mondjuk a rendező szuper intelligens kislányával is. Örülök neki, mert a nehezebb, várakozós időszakban biztosan jól esett a lányos csacsogás Hannának.


A mikroport? Na az sok fájdalmat okozott Hannának. A szerkezetet erős ragtapasszal erősítik a színészek arcára, amelyet aztán az előadás végén le is kell tépni. No ez a pont volt a legkellemetlenebb része a próbáknak. Hanna bőre érzékeny és extra piros lett az epiláláshoz hasonló művelettől. Kenegettük, puszilgattuk, végül a megoldás az lett, hogy többnyire a homlokára kerül a kis mikrofon, mert ott kevésbé érzékeny a bőre. Szóval ha kérdezné valaki mi volt a legnehezebb az egészben, akkor ezt tudnánk kiemelni, ami nem rossz arány egy 5 hétig tartó jó értelemben vett őrületben.


(Fotók: Dóka Attila)



Van öltöztetője. Az ő felelőssége, hogy a jelmez egyben és tisztán legyen az öltözőben. Utána kell beülni a sminkeshez és a fodrászhoz, ahol mindig nagy a tülekedés, különösen egy olyan darab esetében, amilyen az Almaszósz, vagyis majdnem minden szereplő nyakig ki van festve.




A premier napja bekerült a felejthetetlen élmények fiókba. Szerencsére a színházban mögöttem ült az Égigérő fű című darabban Misut alakító kisfiú és anyukája, akik nyugtatgattak és elterelték a figyelmemet a lámpaláztól, amit nem is nekem kellett volna éreznem. Aztán elkezdődött. Elhatároztuk Zoltánnal, hogy csak Hannát figyeljük, ám ez nem sikerült, ami csak azt mutatja, hogy a darab magával ragadó és bár sokszor láttuk a próbák alatt, nagyon élvezzük. A szünetben aztán kedves ismerősökkel találkoztunk, akik gratuláltak és kis csomagot nyomtak a kezünkbe, hogy majd kézbesítsük a kis művésznőnek. Megható volt a kedvességük, az érdeklődésük és Hannának is jól esett, ahogyan a virágeső is, aminek egy része valóban az öltözőbe érkezett.
Amikor pedig a vastaps az én gyerekemnek is szól, az felfoghatatlan érzés. Hannát kértem, hogy fogalmazza meg, mert nyilván mást érez ő ott a színpadon és mást én anyaként a nézőtéren. Azt mondta nemigen fogta fel, egyfajta lebegő állapotban érezte magát mindvégig. Azt hiszem tudom mire gondol. Én az esküvőn éreztem ilyet. A különbség csak annyi,hogy az egyszeri, Hanna pedig átérezheti még sokszor. Lehet, hogy akkor már érzékeli is.

Olivérrel jó kis párost alkottak. Abban a két órában még én is elhittem, hogy testvérek. Helyesek voltak együtt és őszintén remélem, hogy sokszor hagyják őket ebben a párosításban játszani.



Minden alkalommal rácsodálkozom mennyire önállóan, felnőttesen mozog Hanna ebben a miliőben. Rohan, ha mikrofonon hívja az ügyelő a megfelelő helyre, sorban áll a sminkesnél, időben elfoglalja a helyét, ahonnan elő kell majd jönnie és én tényleg csak útban vagyok ott az öltözőben. Az első próbától éreztem, hogy itt egyenrangúként bánnak velük, amolyan kis felnőttek. Nincs abajgatás, nincs gyerekeknek járó kitüntetett figyelem. Persze nagy ölelés, puszi és speciális köszönés az kell, de igazából semmi dolgom nincs azon kívül, hogy a vörös bársonyszékben ülve élvezzem az előadást, aminek végén majdnem mindig jár egy szál virág. Már izgulnom se kell, hiszen túl vagyunk egy főpróbán, ahová Hanna tanító nénijei és anyukám is eljöttek. Túl vagyunk a premieren, amely vastapssal záródott és volt még egy előadás, ahol Hanna a kisebb volumenű, ám annál bájosabb kislány szerepben is kipróbálhatta magát. Szerencsére váltott szereposztásban játsszák a gyerekek a nagyobb koncentrációt igénybe vevő hangya/katica és a keretszerepnek nevezett kislány/kisfiú szerepeket. Mindkettőt könnyedén viszi de ő azért azt szeretné, hogy ha valaki miatta nézné meg a darabot, várja meg, amikor Hangya bőrébe bújik, hiszen az egy csaknem két órás, folyamatosan a színpadon mozgó szerep.




Az Almaszószhoz lehet vásárolni műsorfüzetet is, amelyben Hanna unokatestvérének díjnyertes rajza is helyet kapott középen. A kiadvány egyébként tele van a főpróbán készült fotókkal és Hanna nevével. Talán megbocsájtható, hogy nem tudok betelni velük.
Az egyik előadás szünetében az Almakirályt játszó Sipos Imre megengedte, hogy Hanna is dedikáljon a nézőknek a színház előterében. Persze, hogy élvezte. Kicsit távolabbról figyeltem mennyire szerényen, mosolygósan írja le nevét sokszor egymás után a felé nyújtott lapokra én meg kimondhatatlanul büszke voltam rá.




Büszke voltam, mert nem kis teljesítmény ez egy majdnem 10 évestől úgy, hogy közben az iskolában is helyt állt. Sorban hozta haza az ötös dolgozatokat. A próbák elején az első két órára tudott csak bejárni vagyis leckét is kellett pótolnia. Az utolsó próba hét valóban embert és gyereket próbáló volt de nem ért meglepetésként, hiszen jelezték, hogy reggeltől késő estig zajlanak majd a próbák, amelyeket csak egy rövid ebédszünet szakít meg. No hát mi ebben a szünetben bizony hazavittük Hannát és ágyba tettük, hogy aludjon valamennyit. Mi gyakorlatilag gyerekszínész beszállítókká váltunk. Gyakran beszéltünk arról, hogy fogalmam sincs hogyan oldja meg ezt egy olyan szülő, akinek nincs autója, nem olyan kötetlen a munkaideje, mint nekünk vagy a színháztól nagyon távol lakik.
A premiert követő állófogadáson egyébként a színház igazgatója Őze Áron, -aki egyébként maga is játszik és egy hatalmasat énekel a darabban- megköszönte a szülők erőfeszítéseit is, ami bevallom jól esett az ide-oda rohangálástól elfáradt lelkünknek.


Azóta visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Hanna suliba jár, zongorára is heti kétszer, ahogy eddig. Azért mostanság mielőtt programot tervezünk hétvégére, először megnézzük Hanna beosztását, vagyis azt, hogy mikor van a kisasszonynak fellépése. Közben vigyáz a hangszálaira és korcsolyázni is csak félve engedem el. Hiába! Ilyen a művész élet. Apropó! Nem tervezi, hogy színésznő lesz, bár azt már most látja, hogy csuda klassz lehet belebújni mindig más bőrébe. Egyébként azt is megfigyelte,hogy csaknem minden színész, beleértve az akadémia növendékeit is, dohányzik. Azt hiszem ez azért lehet, mert valahogy le kell vezetniük a stresszt, kell valami pótcselekvés, ami segít visszarántani őket a saját énjükbe. Ezt akkor értettem meg, amikor Hannát meglátogattam az öltözőben a szünetben. Nem, ő nem dohányzott, de keresztrejtvényt fejtett vagy őrült sebességgel tologatta azt a tili-tolis játékot, amiben a kockákat össze kell keverni majd kirakni a képet. Hanna előtt egy láthatatlan köd volt, láttam, hogy még Hangya és azt is, hogy jobb ha békén hagyjuk. Úgy vettem észre egy óra kell az előadás vége után is, hogy a gyerekszínészből újra az én aranyos kis Hannám legyen.



A kicsik büszkék nővérükre. Ők is sokat kukucskáltak velünk a próbákon. Persze kívülről tudják az összes dalt, ami nem kis teljesítmény, hiszen a dalok szövegírója, Kiss Péterffy Márta olyan különleges szóviccekben, a magyar nyelv minden játékosságát, almákkal kapcsolatos kifejezéseket felhasználva írta meg a szöveget, hogy az többszöri hallgatásra érdemes. Nekem időnként még mindig csak most esik le egy-egy poén. Olyanok vannak benne, hogy "Ne legyél lekvár, szakíts ha birs!" " A lombkorona király sosem lesz.."

Nekik sem kell szövegkönyv, anélkül is idéznek kedvenc részeikből. Az Almaszósznak hosszú távú tervei vannak, sokáig szeretnék játszani a színházban. Lehet, hogy Hanna kinövi a szerepét. Van két jelentkező a helyettesítésére.... :-)

Készítettünk egy naplószerű fotóalbumot. Stílszerűen almás borítójú, vastag lapos füzetbe ragasztgattuk be a próbákon készített fotókat, az Almaszószról szóló cikkeket, kritikákat, a premierre szóló belépőjegyeket, egy műanyag falevelet a kellékek közül. Ebben gyűjtjük a többi színész aláírását, a szórólapot, a sajtófotót, a próbatáblázatot és mindent, amire majd jó lesz visszaemlékezni nagylány korában Hannának, amikor arról mesél: gyerekszínész voltam a Magyar Színházban.




*****************************************************************

Legközelebb december 8-án 14:00 órakor láthatjátok Hannát a hangya szerepben, december 22-én pedig a kislányt játssza el.


Itt pedig láthattok egy kis ízelítőt a darabból és Hanna első interjújából.

http://echotv.hu/kulonkiadas-2013-11-10-pesti-magyar-szinhaz

Lépésről lépésre alakult át a kicsik szobája óvodásról iskolás nagylányoknak valóvá. Hol van már az az időszak, amikor a három lány egymás mellett aludt, mint egy leány kollégiumban vagy ha jobban tetszik Hófehérke és a hét törpe módra. Hanna jó ideje már saját szobájában alszik, a kicsik már nem igényelték nővérük közelségét éjszaka, Hanna meg nagyon is vágyott arra, hogy saját birodalmában akkor és úgy aludjon el, ahogy ő akarja. Először az ágyaikat cseréltük le, aztán a megszámlálhatatlanul sok könyv miatt egy nyúlánk könyvespolc is került a szobába, majd megtaláltuk az ideális íróasztalokat is, amelyek a másik oldalon elfértek egymás mellett. Van rajtuk kis lámpa, egy kosárka és persze ceruzatartók. Nem szeretem ha zsúfolt az asztaluk, ha tele van csetresszel, mütyürrel, mert egyrészt szerintem gátolja őket a tanulásban és a koncentrálásban, másrészt nem esztétikus. Ettől persze még kedves és gyerekes de inkább a színben szobához passzoló keretekbe tett kedvenc fotókkal tettük személyesebbé az íróasztal feletti falfelületet. Az ágyuk fölé is került egy keskeny képtartó polc, mert fájó szívvel de meg kellett válnunk az éjjeliszekrényektől (eladó mind a 3) . Most ezen a keskeny polcocskán van a vekker, az éppen aktuális olvasnivaló és pár szépséges rajz (persze azok is keretben).


A szoba legfőbb éke kétségtelenül az Eszter által tervezett szőnyeg, amely egy kicsit ugyan megbontja a rózsaszín- fekete-fehér domináns szín hármast, mégis nagyon üdítően hat.

Szerettem volna valami saját készítésű dologgal is hozzájárulni a szoba kellemes hangulatához. Eszembe jutott, hogy egyik kedvenc blogomon Kifli és levendulánál láttam egy pofon egyszerű ötletet, amelyben konzervdobozokat kell szépséges papírral bevonni majd kedvünk szerint díszíteni.
A művelethez erősen ajánlott egy olyan konzervnyitó beszerzése, amely él nélkül képes levágni a doboz tetejét, ellenkező esetben a ceruzatartó elvághatja a kis kezeket, amit ugye senki sem szeretne.

Nekem egy Tupperware konzervnyitóm van erre a célra, amely az első és egyetlen ilyen márkájú termék a konyhámban és bevallom akciósan is meglehetősen borsos volt az ára, de minden alkalommal amikor a kezembe veszem elalélok attól milyen profin és megfejthetetlenül működik, ráadásul kedvenc színemben pompázik. Isten bizony nem vagyok ügynök, de ezt az okos kis szerkezetet szívből ajánlom mindenkinek, de főleg annak, aki konzervdobozok újrahasznosításával szeretne foglalatoskodni.



Dekorpapírra a Lidlben és az Aldiban szoktam lecsapni, van is már egy igen tekintélyes gyűjteményem. No ebből választottam a szobájukhoz illő ívet, kivágtam megfelelő hosszúságú és vastagságú csíkra és ragasztópisztollyal rögzítettem az illesztésnél. Csipkeszalaggal díszítettem de lehet gombbal, masnival vagy bármi mással is.

Szóval mostanában ceruzás dobozokat gyártok lazításképp...

Kihasználva, hogy Hannának október 23-án nem volt színházi próbája, úgy döntöttünk, hogy megejtjük a rég beígért rokonlátogató utat a Vajdaságba, egyenesen Csókára. Sokat kuncogtunk a szójátékon, azaz, hogy a Vajda lányok a Vajdaságba utaznak három igazi Frankóval, hogy aztán Szerbiában újabb Frankókkal találkozzanak.

Az egész úgy kezdődött, hogy úgy egy éve bátyám jelezte, hogy egy családfakutató internetes oldalon valaki mintha a mi apai nagyapánk után érdeklődne. Levélváltás következett, az elküldött fotók pedig minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy van egy másod unokatestvérem Szerbiában, a lányaimnak pedig harmad unokatestvéreik, mind mind lányok. Nyáron aztán ellátogattak hozzánk. Furcsa volt a bemutatkozáskor hallani az azonos vezetékneveket. Fényképeket nézegettünk, belemerültünk a múltba, a történelembe és bizony más szemmel látom apai nagyszüleimet, akiket egyébként kicsi gyerekkoromban vesztettünk el.

Szóval most ősszel bátyám családjával mi kerekedtünk fel, hogy találkozzunk velük. Mivel az útvonal pont Makó felé vezetett, oda, ahol nemrégiben irdatlan sok pénzből megépült a jól csengő névvel ellátott Lombkorona sétány, amiről annyit olvastam, hát meggyőztem a csapatot, hogy mindenképpen sétáljunk mi is a fák lomjainak szintjén, mert a fák koronája ilyenkor ősszel csodaszép lehet. Utánajártam annak is, hogy az ünnepnapra való tekintettel reggel már nyitva lesz. Amikor aztán azt is elmondtam, hogy a fő attrakció a rögtönzött környezetismeret óra után a különleges csúszda lesz, máris mindenki lelkes lett.




Mi voltunk aznap az első vendégek a Maros partja mellé felépített tanösvénynek és bár 10:00 előtt érkeztünk szabadon végiggyalogolhattunk az itt-ott akadály elemekkel tarkított sétányon. Élőlényt, madarat nem láttunk a magasból, így meg kellett elégednünk az információs táblák okosító szövegével. A család apraja nagyja tudja már, hogy van a talaj szint, a cserjeszint, lombkoronaszint. A hagymaterasznál, a dzsungel függőhídnál készült jó sok fotó és mire a nem túl hosszú sétány végére értünk már a csúszdázáshoz szükséges zsákokat kölcsönző bódé is kinyitott, így semmi akadálya nem volt annak, hogy lecsússzunk az első látásra igen meredeknek tűnő csúszdán. Már máskor is megállapítottam, hogy a lányaim nem azok a félős fajták, de azért meglepődtem rajta, hogy mennyire bátran veselkedtek neki a kalandnak. Látva az ő bátorságukat, engedtem a kérésüknek és én is lecsúsztam. Aztán újra és újra és azt hiszem estig ott csúszdáztunk volna ha nem lett volna más tervünk aznapra még.

Sétálhattunk volna még az erdőben, a Maros partján, a szomszédos kalandparkba is elmehettünk volna így eldöntöttük, hogy ha legközelebb Makón járunk úgy időzítjük, hogy a Hagymatikum fürdőbe is eljussunk.





A városból kivezető utak mentén és a szomszédos falvakban egymást érik a hagyma árusok. Természetesen mi is megraktuk alaposan a csomagtartónkat igazi makói vörös-, fok- és lilahagymával.

A szerb határtól pár kilóméterre fekvő Csókán pedig nagy szeretettel és terülj-terülj asztalkámmal fogadtak. Előkerültek ismét a fényképek, elsétáltunk a temetőbe majd a legfiatalabb Frankóhoz is, Franciskához, aki az igazak álmát aludta a babakocsiban és nem értette miért aggódunk azon, hogy csak lányok vannak a famíliában.

Nem most kezdtük. Amíg nem volt saját szelektív hulladékgyűjtő kukánk, addig sem dobtuk be a normál szemetesbe a papírt, a fémet, a pet palackot vagy ne adj isten veszélyes hulladékot. Valóságos ördögtől való cselekedetnek tartom azt is ha valaki a használt étolajat beleönti a mosogatóba. Szinte fáj ha ilyet látok pedig higgyétek el egészséges szinten vagyok zöld. Mi bizony az újra hasznosítható szemetet elvittük a hulladékgyűjtő udvarba vagy az általában katasztrofális állapotban lévő szelektív kukákhoz. Mert nekünk már így természetes. A gyerekeinknek meg még inkább, hiszen ebben nőttek fel, erről tanulnak, erről hallanak mindenhonnan de leginkább előttük a szülői példa.
A Nagy zöld könyvet legalább háromszor olvastam fel nekik és azt gondolom, hogy az egyik legjobban megírt gyerekeknek való, a környezetvédelemről szóló könyv Gévai Csilláé, aki saját rajzaival illusztrálta a könyvet (ja, hiszen főleg illusztrátor ő, csak még hozzá jól is ír) és komolyan, kötelező olvasmánnyá léptetném elő a művet.





Nyáron aztán az elsők között kaptuk meg a saját kék és sárga fedelű kukákat. Hatalmas örömmel fogadtuk a nem kis feladattal megbízott alkalmazottakat. Mondták is, hogy ilyen szeretettel még senki nem várta őket így bár siettek, egy pillanatra megálltak, hogy végignézzék hogyan viháncol és örül három kislány és az apukájuk egy kertvárosi övezet utcájában annak, hogy megérkeztek a kukák. Természetesen mindhárom leányzó belebújt a kukákba (nyugi, makulátlanul tiszták voltak) aztán persze húzni kellett őket. Röpködtek a "belevaló csaj vagyok" és "de szemét vagy" szellemes kiáltások. Vélt és valós sérelmek kerültek a felszínre. Hanna kidobja a tesóit, akik időnként halálra idegesítik őt, aztán a kicsik dobják a ki nővérüket. Rácsapták a tetejét, kopogtattak, ijesztgették egymást. Ilyeneket játszottak azon a bizonyos nyári napon, amikor átvettük a szelektív kukákat.




Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nálunk tényleg téma a környezetvédelem, a környezet tudatosság. Ezzel párhuzamosan pedig még mindig mindannyian érdeklődve nézzük amikor a kukásautó felemeli a fekete kukát és beleüríti a tartályba, ahonnan ki tudja hová kerül...

MI TUDJUK ÁM!

Hétvégén saját szemünkkel láttuk hová öntik a szemetet az autók és mi történik az irdatlan mennyiségű szeméttel. Részt vettünk ugyanis a Kukakultúra néven meghirdetett nyílt napon, melynek során nyomon követhettük a szemét útját. Szerintem már többször említettem, hogy kicsi korom óta szeretem a gyár- vagy üzem látogatásokat. Most is kellően izgatott voltam a lehetőségtől, hogy betekintést nyerhetünk oda, ahová normál esetben nemigen juthatunk el. Jó előre regisztráltam magunkat két helyre. Délelőtt a X. kerületben lévő hulladékfeldolgozóba látogattunk el és délutánra hagytam azt a helyszínt, ahová a mi szemetünk is eljut és amely egyedülálló az országban, nevezetesen a Rákospalotai Szemétégetőt.

Az első helyszínen megnézhettük hogyan lesz az ömlesztett papírból egy présgép segítségével hatalmas 500 kg-os kocka, amelyet aztán a papírgyárnak adnak további felhasználásra. Eszter kitalált egy jó játékot is közben. Ki hány terméket ismer fel a kockában lévő papírok között? Tudják már, hogy csak a vízben oldódó papírt lehet újra hasznosítani és a címke papír nem ilyen.
A Pet palack hegyekből készül majd többek között a polár pulcsi és azt is megtanultuk, hogy miért fontos, hogy kidobás előtt lapítsunk.
A fémkupacok csak messziről tűntek összevisszának, közelebbről már láthatóvá vált hogyan csoportosítják őket anyaguk szerint.

Az egy órás bejárás után totót lehetett kitölteni, a helyes megfejtésért pedig kis kukákat lehetett kapni, amelyek azóta a Barbie babák tulajdonát képezik, akik természetesen szelektíven gyűjtik a hulladékot. Háromból kettő kuka a babaház mellett sorakozik, a harmadik ceruzatartóként végezte.








A Rákospalotai Szemétégetőbe kicsit hamarabb érkeztünk, mint barátaink, de így legalább megnéztük a múzeumot, amelynek a létezéséről még csak nem is hallottam eddig. Itt 5-6 réges-régi szemetes- vagy utcaseprő kocsit láthatunk és mindegyikbe fel is lehet szállni, szóval elég gyerekbarát. Kronológiai sorrendben láthatóak az utcai szemetesek, amelyek láttán Zoltánnal egyszerre hüledeztünk, merthogy mi az összesre emlékszünk..

A falon van még pár tabló, amely az utcaseprés, szemétszállítás történetét meséli el sok képpel. Kis pénz ráfordítással és kreatív embereket ötleteinek felhasználásával egy remek kiállítás is lehetne belőle, így azonban csak egy jó kis gyűjtemény. Ja és végre végre mi is ráállhattunk a kukásautó hátulján lévő rácsra. Tegye fel a kezét, aki soha nem irigyelte a kukásokat, amiért ők ott utazhatnak.




Fél órás előadás előzte meg az üzem bejárását, ami alatt egy folyamatábra és számos élő videofelvétel segítségével elmesélték, hogy mi történik a szeméttel és miért kár, hogy csak egy van belőle az országban. Igen. Itt elégetik a szemetet és a hőenergiával nem tudom hány lakás fűtése biztosított. A füst minőségét folyamatosan vizsgálják és eddig mindig határértéken belül tartották. A salakot is biztonságos helyre viszik és az egész folyamat alatt figyelnek a környezetre de ha nem hisszük vegyük fel a védő sisakot és nézzük meg saját szemünkkel. No itt kezdődött a legérdekesebb rész, amikor ugyan nem rózsa illatban de bekukucskálhattunk a tűztérbe, láthattuk a 24 órás irányító- és ellenőrző központot majd a legesleglátványosabb résznél álldogálhattunk, ahol figyeltük hogyan pakolja ide-oda egy markoló a felgyülemlett szemetet és rakja az égetőbe.






Nagy élmény volt gyereknek felnőttnek egyaránt. Mostantól amikor szerdánként jön a kukásautó, pontosan tudjuk mi fog történni a szeméttel, amelyet mi termeltünk és dobtunk a kukába. Szigorúan szelektálva. Mert hiszen nálunk még a Barbiek is környezettudatosak.