Hat éves koromban tanultam meg korcsolyázni. Emlékszem, hogy amikor nagyon biztonságosan vastagon befagyott a Naplás tó, szüleim kivittek bennünket a jégre és bátyámmal szeltük a köröket. Van róla egy nagyon jó kis fényképem. Nagyon büszke voltam magamra, máig hallom ahogy a nagyobbak mondogatták: "Nézd az a kislány milyen jól megy!". Bizony ma is szívesen húzom fel a korcsolyacipőmet és megyek most már a lányaimmal a jégre. Elhatároztuk, hogy leteszteljük a város műjégpályáit. Csúszkáltunk a Bosnyák téren, az Aréna előtti Jégteraszon, voltunk Kőbányán és mire folytathattuk volna a sort a világ legszebb korcsolyapályájával, a Városligeti Műjéggel addigra befagyott a Naplás tó. Hű de sokan korcsolyáztak rajta! Volta ki jéghokizott, volt aki fakutyázott. Én aggódós anyuka vagyok de ez a tömeg és az, hogy tartós mínuszok voltak megnyugtatott. Így történt, hogy családilag csúszkáltunk a Naplás tó jegén és igyekeztem nem észrevenni a "Jégre lépni tilos és életveszélyes" feliratot. Az elején aggódtam, árgus szemmel figyeltem a jeget de be kellett látnom, hogy a hideg megtette amit kell és masszívan befagyasztotta a tavat. Zotán is megnyugtatott s részletesen elmondta mit kell tenni ha beszakad a jég- de nem fog persze- de mégis jó ha tudom. Megállapítottuk, hogy ezerszer jobban csúszik, mint bármelyik műjég, hogy hatalmas, hogy utánozhatatlan a hangulata és lidérces hangja van. Tényleg. Olyan, mintha húrokat pendítene valaki folyamatosan. Őszintén szólva nem tudtam, hogy a befagyott tónak hangja is van. Csak akkor hagytuk abba a korcsolyázást amikor már az orrunkig se láttunk. Sötétedésig fogócskáztunk és amikor hó is esett korcsolya-hócsatáztunk. És mivel láttuk a boldogságot lányaink kipirult arcán úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a hideget és másnap és azután is hamarabb megyünk a suliba értük, hogy csúszkálhassunk újra egy kicsikét.
Azóta enyhült az idő, a tó felé se megyünk ám a korcsolyázás olyannyira új szerelem lett, hogy a lányok műkorcsolya edzésre járnak egy gyönyörűséges jégcsarnokba, ahol az edző nem más, mint unokatestvérem kedvese, Bea. Unokatestvérem, - aki azon kívül, hogy jégmester és segédedző- már régebben is mondogatta, hogy menjünk ki a jégre és edzzenek a lányok de valahogy féltettem őket az esésektől meg mindig valami más kifogás volt. (Hahah.. mondjon valaki olyan sportot, ami kicsit is veszélytelen).
Szóval elmentünk és én azt hittem, hogy majd körbe-körbe korcsolyáznak. Ehhez képest máris a hátramenetet, a guggolást, pörgést gyakorolták. Megbeszéltük, hogy egyenlőre egy héten egyszer járhatnak Beához aztán majd meglátjuk. Nagyon lelkesek ami annak is köszönhető, hogy két alkalom után mennyit fejlődtek. Hanna a forgást szereti, a kicsik a koszorúzást de egyre jobban megy a hátrafelé menet is. A múltkori órán egy nagyobb fiú felkapta Esztert, mert az volt a feladata, hogy gyakorolja a súly (értsd női jégtáncpartner) cipelést, emelgetést. Jó látni a nagyobbakat milyen ügyesek. Motiválja is őket rendesen.
Szóval a január a korcsolyázás jegyében telik eddig. Mint említettem nagyon lelkesek a lányok. Hanna olyat mondott amin magam is meglepődtem. Azt érzi hogy a műkorcsolya még a lovaglásnál is jobban tetszik neki. Mondjuk valóban egy gyönyörű és összetett de mindenképpen nőies sport. Itt is lehet esni persze de legalább nem olyan magasról. Remélem a lelkesedésük sokáig kitart de ha mégsem az se baj. Nálunk addig csinálnak valamit a gyerekek amíg örömüket lelik benne.
