Túrabolond barátnőmtől tudom, hogy van a Kis Balatonnál, a Kányavári szigeten egy tanösvény, amelyet úgy hívnak Búbosvöcsök. Páratlan madárvilágáról híres és reméltük láthatunk saját szemünkkel is pár példányt. Izgalmas fahídon át vezetett az út a természetvédelmi területre, ahol aztán azon versenyeztünk, hogy ki lát több bármilyen élőlényt, madarat, bogarat, amelyért természetesen pont járt. Így aztán nemcsak a szitakötők, pillangók, méhek repkedtek, hanem a pontok is, amelyeket fagylaltra lehetett beváltani később.




Noémi minden egyes, a madarakat bemutató táblánál kérte, hogy olvassam fel a neveket és kérdezzem vissza tőle. Érdekes, hogy zubog a tanulási vágy benne. A káposzta lepkét egyébként karfiol lepkének nevezte el egyszer, amin azóta is jót nevetek. Eszter csak akkor nem nyafogott a túra alatt, ha kapott a kezébe valami elemózsiát, amit elrágcsálhatott, Hanna meg különleges állatokat keresett.





Nem maradtunk túl sokáig, hiszen kisvasutazás volt betervezve. Keszthely sétálóutcáján azért még jutott idő egy fagyizásra és perecet is vettünk az előttünk álló "nagy" útra. Balatonfenyvesről indult aznap kis vonat, ami természetvédelmi területen halad végig egészen Somogyszentpálig, ahol azt érzi az ember nincs tovább, ez lehet a világ vége. Mondjuk valóban semmit nem lehet ott az elmélkedésen kívül csinálni, így Szilvi tanácsát megfogadva Zoltán autóval tette meg az utat, hogy mi a végállomáson leszállva, visszafelé már saját autónkban utazzunk a szállásunkra.
Kicsit sajnáltuk, hogy Zoltán nem zötyög velünk, de hamar megvigasztalódtunk amikor észrevettük, hogy a vonatindító, tárcsás, mellényes vasutas nemmás, mint az örök gyerek apuka, aki azért hogy megnevettessen bennünket, elkunyizta a felszerelést és a lehetőséget a valódi forgalomirányítótól.







Otthon az ételfutár dobozos étkein kívül Panni néni három fogásos menüje várt bennünket. Igazán kedves gesztus tőle, gondoltuk és a dobozos kaját másnapra hagytuk..

Késő délután elkezdett esni az eső. A lányok arcán látszódott a csalódottság, az, hogy attól tartanak hogy elmarad a korábban beígért esti vidámparkozás. Nem így történt. Hét órakor már ott topogtunk a bejáratnál, a Lelle és Boglár között elterülő vidámparknál. Biztosítottak arról, hogy minden szárazra van törölgetve, megkaptuk a karszalagjainkat és élveztük, hogy korlátlanul felülhetnek a kis körhintára, vonatra, hullámvasútra, ringlispílre. A lovaglásnál gondolkodtam, hogy megágyazzak e magamnak, mert tudtam, hogy egyhamar nem lehet őket elcsalni másik attrakcióra. A korábbi eső miatt, csak kevesen merészkedtek a parkba, így nem sürgetett semmi és senki bennünket.


Megállapítottuk, hogy a vidámparkozás megérte az árát és pont az ilyen kicsiknek vagy a nagyon bátor majdnem felnőtteknek való a hely. A köztes korosztály unatkozott volna, de nekünk nincs olyanunk... Zoltán persze jobban tette volna ha nem ül fel az egyik legdurvább játékra, főleg nem tele hassal, de ettől eltekintve remekül éreztük magunkat
Négy vagy öt utolsó utolsó búcsú dodgemezés után aztán valahogy meggyőztük a lányokat, hogy jóból is megárt a sok, így hazaindultunk.