175 év után bezár a Vidámpark. Biztosan jó lesz majd, hiszen az Állatkert veszi át a helyét és persze megmarad a műemlék jelleggel bíró fa hullámvasút, az alatta húzódó mesecsónak, a gyönyörűen felújított és Európa Nostra díjjal jutalmazott körhinta és talán a barlangvasút is.

Sokat szidtuk mi is, hogy le van pukkanva, hogy rendetlen, hogy mosolytalan, unott arcú diákmunkások dolgoznak, hogy korszerűtlen, hogy leselejtezett hintákkal van tele, hogy gazdátlan benyomást kelt.
Mégis minden alkalommal, amikor beléptünk a kapuján ugyanolyan izgalom és boldogság látszódott lányaim arcán, mint amilyen az enyémen lehetett több, mint 30 éve és ez elég volt ahhoz, hogy szeressem.

Egy korszak zárul le most ezzel. Remélem, hogy amit érdemes megmenteni, eltenni emlékbe belőle, azt megmentik és biztonságos helyen őrzik. A "továbbmenet nincs" táblát, a neon betűs kiírást, egy-két padot, széket, a kattogó, forgós beléptetőt. Nem mindent lehet persze. A szagokat, illatokat, hangokat mindenkinek magának kell eltenni.


A múlt hétvégén az autóból döbbenten figyeltük a reménytelenül hosszú sorban állókat, azokat, akik az utolsó pillanatban jöttek el, hogy elbúcsúzzanak a parktól. Áldottam az eszemet, amiért még nyáron, nem sokkal az iskolakezdés előtt mi megtettük ugyanezt. Külön köszönet illeti Esztert, aki a szőnyegtervezős rajzpályázat nyereményei között egy páros belépőt is magáénak tudhatott, így jelentősen olcsóbban vehettük meg a belépőket, amelyek egyébként meglepően magasnak tűntek nekem.

A fa hullámvasúton legalább hatszor mentünk, ráadásul nem mindennapi módon. Hanna nyári olvasmányából, a Hárman a szekrény tetején című aranyos regényből merítettük az ötletet, hogy felmenetkor sikítunk, a lejtőn lefelé jövet pedig némák maradunk. Eleinte koncentrálni kellett nagyon, aztán ment magától. Mit mondjak? Elég furcsán néztek ránk, pont mint a könyvbéli hősre, Andreára. Vicces volt...



Felültünk az óriáskerékre, dodgemmel lavíroztunk, ringatóztunk a mesecsónakban és kapaszkodtunk a régi nagy kedvencen a kanyargón is. 33 percesnek éreztem a 3 perces menetet a break dance űrhajós kiképző eszközön de be akartam bizonyítani, hogy még jó formában vagyok és bírom az ilyesféle megrázkódtatásokat is. A szabadeséses liftre viszont már csak a lányok ültek fel Zoltánnal, én a fényképezés kifogásával inkább lentről néztem őket.
A kis vidámpark részen aztán megállapítottuk, hogy a kicsik is olyan nagyok lettek, hogy azok az attrakciók már nem annyira érdekesek nekik, így inkább a szellemvasúttal mentünk egy kört és ezzel az élménnyel búcsúztunk el a szép kort megélt de mostanra valóban rozoga állapotba került Vidámparktól.


Sok sok fénykép született, amelyeket majd mutogathatnak a lányok az unokáiknak. Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy Vidámpark....

Hogy miért pont csütörtökre szervezek kulturális és más szórakoztató programokat Eszternek és Noéminek? Mert csütörtökön az óvoda Csigabiga csoportja a szomszédban található uszodába jár úszni tanulni, akinek pedig ehhez nincs kedve vagy csak nem szereti a csoportos úszás oktatást, az oldja meg valahogy a gyerek elhelyezését. Más csoport nem fogadja be őket, mert így is vannak elegen és állítólag a gyereknek se tesz jót ha ide oda rakják őket az úszásidőben. Késő délelőtt oviba vinni őket semmi értelme. Így lett nekünk egy szabad csütörtökünk minden héten. Ha nem itthon dolgoznék, ha a munkahelyemre kéne sietnem reggelente, bizonyára nem venném ilyen könnyedén ezt az állapotot, így viszont puffogás helyett, hogy micsoda ultimátum ez a szülők és a gyerekek felé, inkább azt gondoltam, majd profitálunk belőle. Noémi ugyanis ki nem állhatja az úszásoktatást, nem tetszenek neki a módszerek, a kiabálás, a túl sok gyerek. Megjegyzem úszni, pontosabban lubickolni nagyon szeret. Simán lecsúszik a vizicsúszdákaon, szeret élményfürdőkbe járni Zoltánnal és a testvéreivel és a tengerből sem lehet egy szóval kiparancsolni. Itthon is ezerszer beugrik a medencébe az erre a célra kijelölt helyről, szóval nincs víz- csak uszodaiszonya.
Eszter, aki picurka kora óta a vizitündér, aki simán kinyitja a szemét bármilyen víz alatt és aki a három lányomból szerintem elsőnek megtanul rendesen úszni majd szolidalitál Noémivel. Nélküle nincs kedve menni neki se, inkább velünk lenne.
Elfogadtam a döntésüket. Nem szeretném ugyanis, hogy ugyanaz történjen velük is, mint gyerekkoromban velem, azaz, hogy sikerült elvennem a komolyab úszástól a kedvemet, a fejemet a világért se tenném a vízbe és utálom ha az orromba, szemembe megy. Pedig szegény anyukám becsülettel vitt a Széchenyi fürőbe (a XVI. kerületből tömegközlekedéssel!!!) bennünket, de csak annyira emlékszem, hogy a türelmetlen oktató lenyomta a fejemet a vízbe.. Tudom, hogy eljön az ideje, amikor megérzik és megértik az úszás ritmusát és ha úszóbajnokok nem is, de magabiztos úszók lesznek.

Hét elején aztán előveszem a programfüzeteket és a neten is a kulturális ajánlókat böngészem. Persze figyelembe veszem az egyéni kívánságokat is, így kötöttünk ki pl. a Vidámparkba, ami nekem felér egy időutazással a gyerekeknek pedig úgy ahogy van kopottan, toldozottan foltozottan a paradicsomot jelenti. Csütörtökön ráadásul kedvezményes belépőjegyet válthattunk, aminek -az eredeti árakat elnézve- igen megörültünk. A régi klasszikusokon, a fa hullámvasúton, a barlangvasúton és a mesecsónakban és a kanyargón intenzíven előtörtek belőlem gyerekkori emlékeim. Azért kellemes meglepetés is ért. A park hátsó részében alakították ki ugyanis a kis-vidámparkot, ami egészen sok ötletet is rejt magában, hogy csak néhányat említsek, a vízi dodgemet, a hajóhintát és a kézzel tekerhetős, igazi sínen haladó kisvonatot, amitől Noémi jól megizmosodott.
Kényelmesen, sorbanállás nélkül élveztük az októberi napfényben a vidámparkozást, körhintáztunk, dodgemeztünk és ahogy szoktuk az óriáskerékről integetve búcsúztunk a Vidámparktól, ahol egyébként az összes alkalmazott szomorú, unott vagy éppen kifejezéstelen arccal végezte munkáját...Vajon csak a nyarat vagy az egész Vidámparkot búcsúztatták?






__________________________________



A Mezőgazdasági Múzeum újra egy zseniális és persze kellően interaktív kiállítást nyitott meg nemrégiben. A Fagy birodalma. Ez a címe és ahogy a nevében is benne van, az Északi és Déli sark élővilágát mutatja be. Ide indultunk Esztivel és Noémivel egy kis ligeti sétával egybekötve. A belépőjegyhez megkaptuk a leporellóra hajtogatott játékfüzetet, amibe a pöttyöket kell beragasztani a megfelelő helyre. Az első olvasásra kissé bonyolultnak tűnő szabályt aztán sikerült megértetnem magammal, majd velük is, így elindultunk a sejtelmesen illetve sarkvidékhez méltóan bevilágított termekbe, hogy közelebbről megismerkedjünk a rozmárral, a császárpingvinnel, az oroszlánfókával, a jegesmedvével, a lundával, a sarki nyúllal, a hermelinnel, a mormotával a jeges vízben úszó halakkal és egy csomó olyan élőlénnyel, aminek a létezéséről nem is tudtunk.




Megjegyeztük melyik fókának van száz felesége és, hogy miért verekednek. Láttuk a sarki csért, amelyik felfoghatatlan, de a déli sarktól az északi sarkig repül, mindig oda, ahol éppen világos van. A legjobban az a kérdés tetszett a lányoknak, amikor ki kellett találni, hogy "Miért takarja el a jegesmedve az orrát, amikor a lék mellett vadászik?" És azt tudtátok, hogy a jegesmedvének korom fekete a bőre, csak éppen a szép fehér bundája eltakarja ezt? És, hogy szúnyogok, is élnek a fagy birodalmában?




Miután megoldottuk a feladványt és a kijáratnál bediktáltuk a megfejtést, kis ajándékcsomagot kaptak a lányok, amiben volt csoki is. Ezt azonban már egy lépcsőn ücsörögve majszoltuk el miközben hangosan kérték, hogy Még! Még! Anya tegyél fel újabb kérdést! Én tudom a választ!- ezzel is azt bizonyítva, hogy ők nagyon de nagyon figyeltek mindenre, amit olvastam, meséltem nekik a fagy birodalmáról és arra is, amit ők figyeltek meg az ismét remek kiállításon.

A színházjegyes néni pedig lassan magától hív, hogy "Ágikám, van itt egy jó kis darab.. Van már programotok csütörtökre?"

Túrabolond barátnőmtől tudom, hogy van a Kis Balatonnál, a Kányavári szigeten egy tanösvény, amelyet úgy hívnak Búbosvöcsök. Páratlan madárvilágáról híres és reméltük láthatunk saját szemünkkel is pár példányt. Izgalmas fahídon át vezetett az út a természetvédelmi területre, ahol aztán azon versenyeztünk, hogy ki lát több bármilyen élőlényt, madarat, bogarat, amelyért természetesen pont járt. Így aztán nemcsak a szitakötők, pillangók, méhek repkedtek, hanem a pontok is, amelyeket fagylaltra lehetett beváltani később.




Noémi minden egyes, a madarakat bemutató táblánál kérte, hogy olvassam fel a neveket és kérdezzem vissza tőle. Érdekes, hogy zubog a tanulási vágy benne. A káposzta lepkét egyébként karfiol lepkének nevezte el egyszer, amin azóta is jót nevetek. Eszter csak akkor nem nyafogott a túra alatt, ha kapott a kezébe valami elemózsiát, amit elrágcsálhatott, Hanna meg különleges állatokat keresett.





Nem maradtunk túl sokáig, hiszen kisvasutazás volt betervezve. Keszthely sétálóutcáján azért még jutott idő egy fagyizásra és perecet is vettünk az előttünk álló "nagy" útra. Balatonfenyvesről indult aznap kis vonat, ami természetvédelmi területen halad végig egészen Somogyszentpálig, ahol azt érzi az ember nincs tovább, ez lehet a világ vége. Mondjuk valóban semmit nem lehet ott az elmélkedésen kívül csinálni, így Szilvi tanácsát megfogadva Zoltán autóval tette meg az utat, hogy mi a végállomáson leszállva, visszafelé már saját autónkban utazzunk a szállásunkra.
Kicsit sajnáltuk, hogy Zoltán nem zötyög velünk, de hamar megvigasztalódtunk amikor észrevettük, hogy a vonatindító, tárcsás, mellényes vasutas nemmás, mint az örök gyerek apuka, aki azért hogy megnevettessen bennünket, elkunyizta a felszerelést és a lehetőséget a valódi forgalomirányítótól.







Otthon az ételfutár dobozos étkein kívül Panni néni három fogásos menüje várt bennünket. Igazán kedves gesztus tőle, gondoltuk és a dobozos kaját másnapra hagytuk..

Késő délután elkezdett esni az eső. A lányok arcán látszódott a csalódottság, az, hogy attól tartanak hogy elmarad a korábban beígért esti vidámparkozás. Nem így történt. Hét órakor már ott topogtunk a bejáratnál, a Lelle és Boglár között elterülő vidámparknál. Biztosítottak arról, hogy minden szárazra van törölgetve, megkaptuk a karszalagjainkat és élveztük, hogy korlátlanul felülhetnek a kis körhintára, vonatra, hullámvasútra, ringlispílre. A lovaglásnál gondolkodtam, hogy megágyazzak e magamnak, mert tudtam, hogy egyhamar nem lehet őket elcsalni másik attrakcióra. A korábbi eső miatt, csak kevesen merészkedtek a parkba, így nem sürgetett semmi és senki bennünket.


Megállapítottuk, hogy a vidámparkozás megérte az árát és pont az ilyen kicsiknek vagy a nagyon bátor majdnem felnőtteknek való a hely. A köztes korosztály unatkozott volna, de nekünk nincs olyanunk... Zoltán persze jobban tette volna ha nem ül fel az egyik legdurvább játékra, főleg nem tele hassal, de ettől eltekintve remekül éreztük magunkat
Négy vagy öt utolsó utolsó búcsú dodgemezés után aztán valahogy meggyőztük a lányokat, hogy jóból is megárt a sok, így hazaindultunk.

Fogalmuk se volt arról hogyan és hol ünnepeljük 3. születésnapjukat.
Bepakoltam a bőröndbe, Hanna pedig találgatta milyen járművel megyünk, esetleg repülős útra vagy miért teszek be fürdőruhákat (amikre végül semmi szükségünk nem volt) és hogy szállodában alszunk -e.
Mondtam neki, hogy olyan helyre megyünk, ahol a kicsikkel kétszer, vele pedig háromszor jártunk már. Nem találta ki, hogy az Ausztriában lévő és a magyar határhoz igencsak közel fekvő Meseparkba tervezünk egy egész napos kiruccanást. Felvetődhet a kérdés,hogy akkor minek harmadszorra/negyedszerre odamenni, ráadásul születésnapi meglepetés gyanánt.
Nos, az első meseparkos napunkon a kicsik még a hasamat rugdosták-belülről, Hanna kedvéért utaztunk akkor a kifejezetten 2-7 éveseknek való vidámparkba. Másodszor már a kicsik is velünk tartottak de többnyire csak a babakocsiból szemlélték irigykedve Hannát és a ringlispíleket és csak a bébiételes üveg láttán vigasztalódtak meg. Ha jól emlékszem a két, többnyire unatkozó kicsi miatt ez a látogatás kuszára és kapkodósra sikeredett, nem csoda, hogy Hanna nem is emlékszik rá. Igaz az elsőre sem, ami némiképpen elszomorít és gondolkodóban ejt, hogy van e értelme elvinni a pici gyerekeket szebbnél szebb helyekre, hogy úgysem emlékszik rájuk. Persze a választ tudom és egy kicsit megnyugtat az a tény, hogy Zoltán, felnőtt fejjel is szelektál az megtartandó és törölhető emlékek között.




Igyekeztünk a reggeli dugót kikerülni és korán útnak indulni, így nem sokkal nyitás után már a parkban is találtuk magunkat. A kicsiknek ezúttal nem kellett belépőt váltanunk, ez volt a Marchenpark szülinapi ajándéka.
Mivel az iskola javában elkezdődött Ausztriában is, ráadásul hétköznapra időzítettük a vidámparkozást, sehol nem alakultak ki sorok, kényelmesen, a legkisebb tülekedés nélkül próbálhattuk ki az összes játékot. Külön örültünk annak, hogy utolsó ottlétünk óta egy újabb gladiátor részt is átadtak, így mi, akik mindenre emlékeztünk se unatkoztunk.


A lányok persze fáradhatatlanok voltak, fittyet hánytak a megszokott alvásidőre. A teknősös forgón annyit mentek, hogy egy idő után feladtam a számolást és inkább Zoltánnal egymás vállára dőlve bóbiskoltunk, míg megkegyelmeztek és mehettünk tovább a szintén új kacsás, ringató körhintára, ahol aztán végképp azt hittük elalszunk.

Persze akadtak vadabb hullámvasutak is, Hanna a frászt hozta rám azzal, hogy felemelt kézzel ment vagy ötször rajta és közben azt harsogta, hogy ez bébiknek való.
A mesepark minden de minden zugát bejártuk. Hosszan elidőztünk az állatoknál, az éneklő robot maciknál és a varázstükrök előtt.

Volt idő megvárni, hogy felmásszanak minden létező mesealak hátára, ölébe, nem kellett sietnünk és siettetnünk. Hanna már elég nagylány lett ahhoz, hogy egyedül is menjen bizonyos játékokon, így például kétszer is lecsúszott és persze vizs lett a krokodilos csúszdától.


Traktoroztunk és a malac hátán is több kört mentünk. A kis vonat összes szerelvényébe beültek, így volt időm beszélgetésbe elegyedni a játékot kezelő magyar alkalmazott bácsival két integetés között. Kacagtak, sikítottak és annyira boldogok voltak, hogy tudtuk jó döntés volt ezt a napot így emlékezetessé tenni. És ha mégsem tudnák felidézni majd pár év múlva az élményeket, majd megmutatjuk a fotókat, amiket készítettem. Ráadásul Hanna is boldog volt, mert ahogyan mondja persze tőlünk lopott szófordulattal), ő is profitált a kicsik szülinapjából.
Zárásig maradtunk és mondanom se kell, hogy a kocsiba való beszállást követő második percben a hátsó sorban ülők mind elaludtak.
pedig a meglepetésnek még nem volt vége ezzel..