Boglár kikötőjéből hajóval átkelni a Balaton túlpartjára önmagában élmény két négy évesnek és a nagynak is, rólunk nem is beszélve. A nagy szél ellenére csakis a szabadban lévő padokon ülve tudtuk elképzelni a nem túl hosszú utazást, így kapucnikat a fejünkre húzva bámultuk a Balaton haragos zöld színét, a távolodó és közeledő partot Révfülöpöt. Egy percig sem csodálkoztam azon, hogy félúton már nem a fedélzeten, hanem a hajóskapitány mellett álldogáltak a lányok, Zoltán vezetésével és még kormányozhatták is kicsit a vízi járművet. Révfülöpön már várt bennünket Zoltán régi, kedves osztálytársa, akinek az a különlegessége, hogy időközben maga is apukává vált, méghozzá ikres apukává.
Így ismerkedtek össze a lányok Bubával és Áronnal, a két tündéri 6 éves kisfiúval. Hogy ne csak a hattyúk etetésével teljen a rég tervezett találkozó, kitaláltuk, hogy elugrunk Zánkára, a valaha virágzó úttörő tábor területére, mert ott is nyílt egy kalandpark. A neve szerintem zseniálisan jó, nemes egyszerűséggel csak Zánkaland. Az elugrás egyébként maga is felért egy kalanddal, hiszen autónkat nem vihettük magunkkal a hajóra, így Dávid kocsijával kellett beérnünk hetünknek (az ottani anyuka igazoltan volt távol). Zoltán és a két lány így a kombi autó csomagtartójában utazott és mi a kertek alatt haladva igyekeztünk megúszni a szomszéd településig az autóutat. Talán nem meglepő, hogy visszafelé kisebb veszekedés alakult ki a gyerekek között, hogy melyikük utazzon maximálisan szabálytalanul az autóban. Egyébként csodálkoztam magamon, hogy bevállalom ezt a kalandot, hiszen aki kicsit is ismer tudja rólam, hogy a "para mama" kategóriába tartozom, azaz nekem egy sima játszótérről is először a potenciális baleseti helyszín jut eszembe és csak utána a szórakozás szó. Mégis kíváncsi voltam, hogy a gombamód elszaporodó kalandparkok mit tudnak, amitől egyre népszerűbbek és azt mondják, hogy még élvezik is a gyerekek (meg persze a nagyobbak is a felnőtteknek kialakított pályát) Az eső lába lógott, így reméltem nem lesz tömeg. Szerencsénk volt, mert szinte azonnal jutott kis narancssárga bukósisak, heveder és más kellék a gyerekeknek, akik közül az enyémeknek fogalmuk sem volt mi vár rájuk, mégis igen-igen lelkesnek tűntek. Alapos és türelmes okítás után a gyerekek egyedül veselkedtek nekik a fák között kialakított akadálypályának.
Hanna, fiúkat megszégyenítő ügyességgel és gyorsasággal mászott, kúszott, egyensúlyozott és nagyon büszke voltam rá. Noémi egyszerűen nem hagyta, hogy segítsek neki, egyedül kattintgatta ide-oda hevederjét, ahogy tanították neki és csak akkor fogadta el segítő kezemet ha éppen nem ért el valamit. Eszterkém száját hagyta le legtöbbször a Segíts! Valaki segítsen! Nem bírom! kiáltás de némi bátorítás és elismerés után már ő is egyre ritkábban kiabált.
Túléltük, mitöbb, Hanna kijelentette, hogy újra és újra szeretne hasonló pályán végigmászni. A kicsik is borzasztó büszkék voltak magukra, hogy a maguk alig négy évével legyőzték a hajmeresztő akadályokat. Persze beszélgetésre legkevésbé sem alkalmas egy ilyen hely, így már itthon és később Zoltán és Dávid inkább egy kávézóban elevenítették fel régi emlékeiket, meg persze újakat osztottak meg egymással.
Ezek után az erdei és fárasztó kalandok után nem meglepő, ha pillanatok alatt elaludtak ebéd után a lányok. Utána viszont újra útra keltünk de csak Boglár jelképéig, a híres természettudósról, Xantus Jánosról elnevezett Gömb kilátóig. Nos, ez nemcsak Boglár jelképe de Boglár szégyene is lehet, hiszen ki tudja mióta, mindenesetre lekopott betűkkel a csalódott látogató tudomására hozzák, hogy a Várdomb legmagasabb pontján álló kilátóba felmenni életveszélyes és tilos, a felújításra meg gondolom nincs pénz, így messziről csodálható. Megjegyzem még messzebbről és este, sötétben igazán különleges látvány a világító pontokkal ragyogó gömb. A kilátó körüli réten viszont szívesen futkároztak a lányok, aztán inkább Siófokra autóztunk és nem azért mert nem volt jobb dolgunk, hanem mert újabb találkozást ejtettünk meg a Balaton parton, nevezetesen Párizsban élő Andi barátnőm és családja nyaralt éppen ott, így kihagyhatatlannak tűnt a lehetőség, hogy ott találkozzunk.
Persze Sebi nem is lenne igazi francia, ha nem kötöttünk volna ki csakhamar egy étteremben, hogy ott együtt vacsorázzunk. A beszélgetés alatt derült ki, hogy közelgő Párizsban tartózkodásunk idején ők nem lesznek otthon, így nyugodtan lakhatunk otthonukban. Nagyon kedves felajánlás ez Anditól és azért örülök neki duplán, mert így még autentikusabb a francia érzés ott a fények városában. Különös volt velük itt Magyarországon, a nyaralás alatt találkoznunk. A gyerekek még játszótereztek egy nagyot, amíg az orruk hegyéig se láttak már, majd elbúcsúztunk.
Másnap Zoltán nélkül kellett eltöltenünk tartalmasan fél napot. Halaszthatatlan dolga akadt ugyanis Budapesten. Megígérte, hogy délutánra újra velünk lesz. Így is lett. És nem unatkoztunk aznap sem.
