Nem tudom más hogy van vele, de mi kiabálva szoktunk átmenni autóval a Lánchídon. Ismerősként köszönnek lányaink az oroszlánoknak, amelyeknek a legenda szerint nincs nyelvük és ezért a Dunába ugrott szégyenében a megalkotója, Marschalkó János, ami persze nem igaz, mert igen tekintélyes kort élt meg a szobrász és csak nevetett a rosszindulatú nyelves megjegyzéseken. Tudják, hogy mese, mégis jól hangzik, hogy esőben be lehet tolni a hidat az Alagútba és egyáltalán, akárhányszor áthaladunk rajta, ugyanúgy gyönyörködünk benne, főleg amikor ki van világítva, mint az azt fotózó száz, meg száz turista.
Szilvitől tudom, hogy létezik egy Club, amelynek neve Explore Hungary, és akikhez azért jó csatlakozni, mert különlegesebbnél különlegesebb programokkal állnak elő és erről hírlevélben tájékoztatják a tagokat. A csapat olyan emberekből áll, akik rajonganak azokért az épületekért amelyek Budapestet és egész Magyarországot egyedülállóvá teszik. Egy ideje már tervezgettük Zoltánnal, hogy részt vegyünk valamelyik programjukon, ám mindig közbeszólt valami más program. A vasárnapit, amely a Lánchíd kulisszatitkait volt hivatott bemutatni viszont semmiképpen nem akartuk kihagyni. Így esett, hogy reggel kilencre már kedvenc pótmamájukkal játszottak a gyerekek hogy mi időben odaérjünk a a nulla kilométerkőhöz, ahol Judittal, a vezetővel találkoztunk. Már a nulla kőről is sok újat tanultunk az előadás alatt de az utána következő Lánchídról szóló érdekességek hallatán mindketten úgy éreztük Zoltánnal, hogy érdemes volt eljönni és hogy biztosan lesz folytatás. A hídmester irodájának bejárata az alagút elején található, milliószor elmentünk mellette autóval és valahogy nem hittem, hogy valóban dolgozik, netalántán él ott valaki. Most saját szemünkkel láthattuk, hogy hol tölti munkaideje nagy részét a hídmester, akinek már nagyapja és apja is ezt a szakmát űzte és aki reméli, hogy fiának megjön az esze és továbbviszi a mesterséget de ha ez mégse így lenne, akkor legalább lánya veszi át a stafétabotot tőle. Őszintén szólva egy kicsit csalódtam, mert azt hittem valóban ott él a hídmester és családja, mint régen. Azt vártam, hogy majd láthatom, amint a felesége éppen panírozza a húst a konyhában miközben ki kinéz a körforgalomra. Valaha így volt, ma viszont csak az irodában tevékenykedik a hídmester.
Megtudtuk, hogy a Lánchíd maga az angliai Hammersmith híd koppintása, amely híd már nem létezik, így azt „Old Hammersmith Bridge-ként emlegetik. Ebbe szeretett bele Széchenyi és gyakorlatilag ugyanezt szerette volna megépíttetni itt is méghozzá a kor sztár építészével. Egyébként pedig Judit felvilágosított bennünket, hogy a hídépítést nem nemzeti érdekből kezdeményezték, hanem kőkemény üzleti érdekek vezérelték, de hát kit érdekel, lényeg, hogy megépült a város első állandó hídja méghozzá nem is akármilyen. Szegény Széchenyi ugyan sosem sétálhatott keresztül a hídon, mert a megnyitáskor már az elmegyógyintézetben kezelték, ellenben fürdött egyet a Dunában, amikor az utolsó láncszem beemelésére rendezett ünnepségen az lezuhant és az állványt ripityára törte, amiről az emberek egyenesen a Dunába estek.
János elmesélte mi is a dolga egy hídmesternek, régi fotókat láthattunk a lebombázott, újjáépített hídról, saját szemünkkel láthattuk a kissé elavult de azért működőképes kapcsolótáblát. Elmesélte, hogy bizony időnként a híd tetejére is fel kell másznia, előtte persze nem árt értesítenie a hatóságokat és sokszor a Duna fenekéig kell lemásznia , ahol a hídkamrák találhatóak. Annak idején a németek ezekbe a kamrákba rakták a robbanóanyagaikat, amivel aztán próbálták tökéletesen megsemmisíteni a hidat. Szerencsére a robbanószer a budai oldalon beázott, így nem végzett akkora rombolást, mint amilyet végezhetett volna ha minden a terveik szerint haladt volna.
A hídmesternek van egy álma. Szeretne eljutni a Lánchíd kistestvéréhez hogy a Marlow-i hidat megnézze, amelyen egy réztáblán azt olvashatjuk, hogy Clark, William Tierney volt a budapesti Széchenyi Lánchíd tervezője és az általa tervezett lánchidak közül ma már csak a budapesti, és a Marlow-i áll.
Reméljük még nagyon nagyon sokáig.
(William Tierney Clark nem tévesztendő össze Adam Clakkal a híd építészével, aki a térnek adta nevét és aki csak névrokona a tervezőnek.
Az Explore Hungary Clubhoz pedig bátran csatlakozzon mindenki, aki a fenti sorokat nem unta túlságosan. Még egy ajándékkal is felér ha befizetünk valakit egy-egy programjukra, hiszen olyan élményt ad, amelyet nem biztos, hogy máshol megkaphat. Lesz csokitúra is hamarosan. Találkozunk?
