Kicsit bulvárosra sikerült a cím és meg is fogom nézni a blog statisztikában, hogy vajon növekedik a napi négyszázvalahány kattintás száma emiatt az egy szó miatt vagy sem.
Csalódást kell okoznom, aki valami drámát várt. Nem stílusom továbbra sem sajnáltatni magam a blogon keresztül, ha valami nagy bajom van (szerencsére rég volt), más fórumokon beszélem ki magamból. Ez a poszt is vidám lesz és egy romkocsmáról szól.








Nekem tetszik, hogy Budapest már nemcsak a fürdőiről nevezetes, hanem a romkocsmákról is. Tetszik, hogy lakatlan, bontásra ítélt bérházakat időről időre elfoglalják és ott egy szimpla vendéglátóhelynél sokkal többet jelentő oázist alakítanak ki boldognak és boldogtalannak. Angliában külön utazási irodája van a budapesti romkocsmáknak, csapatostul érkeznek hozzánk a lány- és legénybúcsúztató alkalmával összeverbuválódott fiatalok. Lehet fejet csóválni de ez akkor is két dolgot biztosan hoz Budapest konyhájára: hírnevet és pénzt. Öreg vagyok én már az ilyen bulizáshoz, ám nem kell teljesen lemondanom a romkocsmák okozta utánozhatatlan érzésről. Az egyik, nevezetesen a Tűzraktér, ahol már korábban részt vettünk a Csodaceruza gyermek irodalmi folyóirat matinéján, most egy sokkal nagyszabásúbb gyerekprogrammal állt elő. A szórólapot, amit még az Andrássy úton a színház fesztivál alkalmával nyomott a kezünkbe egy biciklis fazon (később derült ki számomra, hogy Csák György volt személyesen) és a papíron az állt, hogy a gyerekek elhozhatják szombaton a programra szüleiket is, hogy azok ne unatkozzanak.. Hát nem unatkoztunk az egyszer szent. Olyan intenzív kulturális élményben volt részünk, hogy nem győztük kipihenni itthon. A helyet úgy kell elképzelni, ahogy a legtöbb romkocsmát is. Azaz, hogy nincs két egyforma ülő alkalmatosság, sportot űznek abból, hogy a lomtalanításon fellelhető de még használható bútorokból álljon a berendezés. Kívül ülhetünk kiszuperált busz, Lada és repülőgép ülésbe is ha jobban tetszik és fellelhetőek azok a jó kis fa székek, amikkel gyerekkoromban a vurstliban és más ligeti kerthelyiségekben találkoztam utoljára. Nagymamás bútorok, vitrinek és mindenhol valami rajz vagy részlet, ami megállásra késztet. Az berendezés és a miliő ne tévesszen meg senkit, mert azt azért fontos elmondani, hogy az étel, ital minősége kiváló, a kulturális programok pedig sokszínűek és felejthetetlenek. Ennyi a bevezető.





A program neve TÉGY, azaz Tűzraktér Évadnyitó Gyereknap volt, így senki nem lepődött meg azon, hogy a tündért is így hívták. Kakaóval és friss mazsolás kaláccsal fogadott a TÉGY tündér és engem már a csíkos porcelán kancsó látványa is nosztalgikus hangulattal töltött el. Napindító torna követte a reggelit és csak ezután mentünk fel együtt a valaha lakók által koptatott lépcsőn a gangon át az egyik volt lakásba, ami most stúdió színházként üzemel. Itt az Apró Színház két eszméletlen tehetséges színésze és dráma pedagógusa a Mocsármesét adta elő interaktívan, azaz a gyerekek és a szülők jelenlétére is erősen szükség volt. Egy pillanat alatt elvarázsoltak minden gyereket és felnőttet a mozdulatok, a zenék, a ritmusok, a tuareg dalok, az indiai beütés tényleg egy más világba repített mindenkit egy óráig. Eszter, Hanna és Noémi egyetlen percig nem lépett ki a szerepből és én azt éreztem, hogy hatalmas kincset kaptak, pedig közel sem volt vége, mert rohantunk le a valaha szebb időt látott tornaterembe, ami ma már színházterem, ugyanolyan szedett-vetett berendezéssel. Itt Noémi nagy kedvencét a Vajaspánkót adta elő három tehetséges fiatal zenész-színész.



Tapsolás után már mentünk is át a színes székek között a földszinti terembe, ahol a György Lovag és a sárkány bábmesét láthattuk a Trambulin Színház előadásában. A lapozgatós, bőröndben megbújó díszletek és a két előadó, akik közül az egyik Csák György, az egész rendezvény főkolomposa is volt, szokatlan előadásmódjával megnevettette gyerekeket és a felnőtteket is.
Persze nem lenne igazi a gyerekbuli ha hiányozna belőle az arcfestés, így hát pillangóként kezdtünk hozzá az ebédhez, amit helyben készített el a szakács és amit egy régi mozijegy eladó fülke és két , a szocializmusból megmaradt fotel között fogyasztottunk el. Közben az imént még bábozó művész, már Tüskepapának öltözve tombolahúzásba kezdett, aminek persze óriási sikere volt a gyerekek körében, főleg, hogy mindenki nyert.






Mi is! Zoltánnal azt beszéltük, hogy ilyen intenzív kulturális élményben régen volt része a gyerekeknek. A szakadó eső még hangulatosabb tette az egészet, sikongatva szaladtunk át egyik teremből a másikba, a házmester régi lakásából a lépcsőházba. Igazi vajas-pánkóval a kezünkbe szálltunk be az autóba és cseppet sem romokban..

További csodás és nem amatőr képek itt: http://picasaweb.google.com/artists.of.elfe/TuzrakterGyereknap#5522254611830090802

Nekem speciel mindig példás volt iskolában. Elsőben meg pláne. Hanna iskolájában az a szabály, hogy ebéd alatt vagy közben nem beszélgethetnek, főleg nem hangosan. Mondjuk ez az óvodában is így működik, aminek oka gondolom csak annyi, hogy őrültek házához hasonlítana az ebédlő ha mindenki egyszerre osztaná meg társával a halaszthatatlanul fontos közlendőit. Itthon Hannának és a kicsiknek is elmagyaráztuk, hogy kicsit más helyzet és a közös vacsora és hétvégén az ebéd is kiváló színtere a beszélgetésnek, feltéve ha nem tele szájjal történik. Ilyenkor szoktuk kikérdezni a másikat, hogy mi tetszett a legjobban a napban, mi bántja, minek örülne, mit vár és egyébként pedig hogy ízlik anya főztje.. No de hogy visszakanyarodjak az iskolához. Hannáék piros pontot kaphatnak ha jól viselkednek, azaz csöndben esznek az ebédlőben és azért is ha nem kiabálnak bele az órába, hanem kézfeltartással jelzik, hogy szeretnének válaszolni, valamit akarnak mondani. Ez a jelentkezés magyarul. És ez is borzasztó nehéz lehet egy olyan kislánynak, mint Hanna, aki szereti megmutatni, hogy mit tud, szeret azonnal válaszolni a kérdésekre. Igenám, de a másik huszonvalahány gyerek is így érezhet-magyaráztuk neki-, és a tanító néninek nekik is esélyt kell adni arra, hogy megmutathassa milyen okos. Megértette. Az első két hétben alig volt piros pontja magatartásból. Pedig öt piros pont után egy matrica jár, öt matrica után meg valami más és azután egy újabb valami amiről nem tudom pontosan mi, mert elvesztettem a fonalat, amikor Hanna mesélte, de nem is számít, mert Hanna neve mellett csak pár pötty virított, a többiekén meg már matrica hegyek.. Persze legyinthetnék, hogy kit érdekel, hogy az a lényeg, hogy jó tanuló legyen, hogy odafigyeljen, hogy a szorgalmával ne legyen gond, de nem így van egészen. Hiszen ha most elkönyvelik rossz gyereknek, ha ráragasztják a cserfes Hanna nevet, később még nehezebb lesz bebizonyítani, hogy igenis tud jó is lenni és képes betartani a mindenkire ugyanúgy vonatkozó szabályokat is, csak még egy kis időt kér... Mi nem adtunk. Újra átbeszéltük miért lenne fontos, ha kibírná egy kis ideig csacsogás nélkül. És hatott. Gyűlnek a piros pontok és már matrica is van. Egyik nap azért nem kapott, mert az egyik fiú rácsapott a fenekére, amit ő nem tolerált, de egyébként látszik rajta az igyekezet és a tanító nénik azóta azt is tudják, hogy Hanna folyamatos csacsogása genetikai eredetű.



Tudtam én már nagyon régen, hogy a matricás módszer az egyik legjobb ösztönző arra, hogy a rakoncátlan gyereket jobb útra térítsük. Az angol Super Nanny valamelyik tv csatornán is előszeretettel alkalmazza ezt a módszert és neki már akkor is elhittem, hogy működik a rendszer, mert válogatott rossz gyerekekkel volt dolga életében. Egyszer Hanna már elért arra a szintre itthon, hogy élesben is kipróbáljak egy matricás táblázatot rajta és csodákat művelt. Nos, most érkezett el az a pillanat, amikor mindhárom lányunk viselkedése indokolttá tette, hogy ismét ehhez az eszközhöz folyamodjak. Azért jobb, mintha nádpálcát, szíjat, mint szegény Bárány Boldizsár apja, avagy pofonokat vetnék be... Bevallom nem állt távol tőlem ez utóbbi, bizonyos kirívóan nehéz esetekben...
Vera barátnőm , aki akárhányszor nálunk járt, a lányok rajzait elemezte kérésemre és akinek két hónapja születtek csodás ikrei, még pocakosan elvállalta, hogy rajzol egy olyan kastélyt, amelynek bejáratához nyolc körből álló út vezet. Valahogy így vázoltam fel milyen képet szeretnék majd a lányoknak, a kivitelezést teljesen rábíztam. A minap meglátogattuk őket Szentendrén és kezembe nyomta a kész műveket. Mondtam neki, hogy soha jobbkor és röviden összefoglaltam neki az itthon uralkodó tarthatatlan helyzetet. Mondanom se kell, hazatérésünk után azonnal bevezettem élesben. Tehát. Jó magaviseletért, jó cselekedetért -és ennek jelentését kicsit kifejtettem- egyet előre léphet a gyerek. Rosszaságért, kiabálásért, irigykedésért, rendetlenkedésért, verekedésért vissza. Aki elérkezett a célba az jutalmat kap.

Kijelenthetem, hogy a módszer eddig bevált. Másképp mivel magyaráznám azt, hogy szó nélkül beágyaznak, a helyére teszik a pizsamákat, cipőket, egy pillanat alatt felöltöznek, kérés nélkül fésülködnek, egyszóval nagyon igyekeznek. Édesek, ahogy a kastélyok előtt állnak és számolják mennyi hiányzik ahhoz, hogy a futórózsákkal beborított palota ajtaján átléphessenek.

Négy képet kaptunk. Zoltán szerint nem ártana nekem is egy saját, ragasszam ki nyugodtan azt is. Csakhogy én már felnőtt vagyok! Akkor már lehetek rossz néha, vagy nem?



Vera rajza egyébként káprázatosan szépre sikeredett. Mondjuk neki szinte kötelessége is, hogy kicsit művész legyen. Ő írta a Gyógyító alkotás-képzőművészet terápia mindenkinek című könyvet, ami bármelyik könyvesboltban kapható és akit egy kicsit is érdekel, hogy miről árulkodnak a gyerekrajzok, olvassa el. Egyébként hatalmas vállveregetést kaptam tőle, amiért Hanna jár arra a bizonyos komplex művészeti nevelés Kokas módszer alapján órára Kati nénihez a Cserepesházba.

A blogírásom történelmében (mert 7 év már egy kicsit annak számít) voltak és vannak is hullámvölgyek. Az, hogy mások is betekintést nyerhetnek életünkbe, az, hogy százvalahányan arcukat is vállalva ezt meg is teszik, már felelősséggel jár. Hogy nem egészen mindegy mit írok le és az sem hogyan. Nem árt érdekesnek, közérdekűnek, viccesnek és színesnek lenni, különben csalódást okoznék nekik. Bevallom, néha azt érzem túl sok időmet elveszi. Ha meg hanyagolom lelkiismeret furdalás gyötör, hogy miattam elvesznek az élményeink. Pedig nincs mindig ihletem. Mindenáron nem megy és nem is kell, hogy menjen. Sok más teendőm veszi el most az időmet attól, hogy lejegyezzem a nyári franciaországi élményeinket, Hanna iskolakezdésének pillanatait és a kicsik óvodás kalandjait.

Egy kicsit most is egy ilyen hullámvölgyben éreztem magam, már ami a blogírást illeti, amit szerintem a kifinomultabb olvasóim a legutóbbi írásaimból éreztek is...


Csömör szombaton szüreti fesztivált és bográcsfőző versenyt hirdetett és mivel nekünk nem volt jobb dolgunk és messzebbre sem vágytunk, pont kapóra jött a program. Kisvonatra szálltunk, gyerekműsort néztünk, tengtünk lengtünk és vártuk, hogy elkészüljenek a finomságok, amiből majd ehetünk. És akkor teljesen váratlanul odaröppent hozzám egy anyuka, Anita, akit sosem láttam azelőtt. Bemutatkozott és mosolygósan csak annyit mondott, hogy köszöni szépen a sok ötletet és erőt, amit a blogomból merít. Hogy ő rendszeresen olvas de nem szereti magát bejelölni sehol és kommentelni sem szokott, de nagyon sokat jelentenek az írásaim. Ikerkislányai két oldalán álltak én pedig meglepetésemben és maghatottságomban köszönöm-öt rebegtem neki és erős késztetést éreztem rá, hogy megöleljem, megpusziljam őt.
Köszönöm Anita! Jókor jött az elismerés, jókor jöttél. Egy igazi, ünnepelt, nagy író sem érezhette volna magát jobban egy ilyen spontán és őszinte vallomástól, mint én ott Csömörön a gőzölgő gulyások szomszédságában.

Az ihlet pedig veled együtt talált vissza hozzám. Már csak egy kis plusz idő kellene.

Még aznap elautóztunk a pár kilométerre lévő Le Bec Hellouin nevű településre, ami azon kívül, hogy deszkás házaival, néhány utcájával úgy néz ki, mint egy normandiai színdarab díszlete, a legvirágosabb települések egyike címmel is büszkélkedhet. De nem ettől híres a hely, hanem az apátságról, aminek kertjében egy nagyon sétáltunk és ahol a fülsiketítően hangos harangszótól alig hallottuk egymást. A Canterbury érseket annak idején innen vitték magukkal az angolok így már érthető, hogy mit keresett itt nemrég II. Erzsébet, az angolok királynője. Nagyon franciásnak tartottuk a baguettel a hónuk alatt sétáló szerzetes látványát és azt is,hogy az egyikük, miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, a tokaji bort kezdte dicsőíteni.




A vacsorához mi az egyik pékségben vettünk csinos dobozba csomagolt sütiket, amiket aztán az elegánsa megterített asztalnál, vendéglátóink többi családtagjával együtt fogyasztottunk el. rajtunk kívül ugyanis a ház vendégszeretetét élvezte Nina orosz, de Rómában élő bátyja, annak felesége és két kisfia, valamint ottlétünk alatt igazi színfolt volt Nina idős anyukája, akiről elég ha annyit elárulok, hogy születési dátumát meghamisította, akár Gábor Zsazsa, hogy fiatalabb maradjon és akit egész életében szolgálók vettek körül...



A kandallóban égett a tűz és ez augusztus ide vagy oda, bizony jól esett. napközben még nyári melegben sütkéreztünk, ám estére hűvösebb lett és bizony az is kiderült később, hogy Normandia az a része az országnak, ahol nem csodálkozik senki azon ha egyszerre négy évszakkal találkozik egy hét alatt.
Három szobányit foglaltunk el a bájos házból. A kicsik egymás mellett aludtak egy igazi királylányos ágyban, Hanna pedig egy másikban hatalmas dunna alatt.
Nem volt kérdés, hogy első kirándulásunkat a tengerparthoz ejtjük meg. Honfleur esőben is gyönyörű és a századfordulós ringlispíl, amiből szinte minden városban akad egy, vacak időben is kötelező program a lányoknak. A város üdülőhely de valamikor a legfontosabb kikötők egyike itt volt, innen indultak el a francia felfedezők az Újvilág felé. A XIX. században pedig igazi művészteleppé fejlődött, a festők, azon belül is az impresszionisták tanyája lett, amit nagyon megértek..






Az igazi, nyüzsgő tengerpart Deauville és Trouville, a két csaknem egybe épült fürdő városka. Luxus és elegancia érzése. Erre vágytam nagyon. A csíkos oldalfallal ellátott napernyőkre, a homokos partra, a századelőre emlékeztető hangulatra, a régi villákkal. Elképzelni milyen lehetett és látni most milyen. A kikötőnél sokáig néztük a friss halakat kipakoló halászokat és csak kicsit zavart, hogy csurom vizesek vagyunk az esőtől. Egy baguettet cincáltak szét a lányok közben, mert hiába a sok csokis párna és más különleges péksüti, ők mindig a hosszú kenyeret választották maguknak a pékségben.






Mire a csíkos napernyős, különleges hangulatú tengerpartra értünk megkegyelmezett az eső és elállt. A levegő, a homok és a víz is kellemesen langyos volt, így nem sokat gondolkodtunk azon, hogy lekapjuk cipőinket és az apály ajándékaiból szedegessünk egy kis szatyornyira valót. Egyre szebbe kagylókat találtak a lányok, velem együtt lelkesedtek egy különleges példány láttán. Sikítoztak, lábnyomaikkal játszottak, majd a tenger hullámait elérve vizesek is lettek. Giccses filmbe illő jelenetek zajlottak le, és ezt a filmbeli élményt még az is tetézte, hogy a díszlet, az ég egyszerre mutatta haragos és kedves arcát.










Órákig ott szaladgáltam volna velük, csakhogy egyszer csak keserves sírás szakította félbe az idillt. Először Eszter, majd Noémi és végül Hanna kezdett siránkozni azon, hogy a sós víz csípi a bőrüket. Voltak már máskor is tengervízben, akkor nem tapasztaltam hogy érzékenyen érintette volna bőrüket a víz összetétele. Nem értettem az egészet. Persze medúzacsípést kerestem,meg karcoló homokszemeket vagy bármit, ami indokolta volna a sírás rívást. Semmit nem találtam, így kénytelen voltam tudomásul venni, hogy három borsószem királykisasszonyom van, akiknek megígértem, hogy ezentúl csak édesvíz mellé viszek nyaralni. Ásványvízzel mostam le lábaikat, hogy enyhítsem bajukat. A kocsiban hamar elaludtak, az eső pedig úgy eleredt, hogy nem is vágytunk máshová, csak a tüneményes, szalmatetős házba, ahol reméltük, hogy ismét ég a tűz a kandallóban.

Égett..

Megint lezárták az Andrássy utat. És mi majdnem mindig, amikor lezárják, ott sétálunk rajta, mert az azt jelenti, hogy újra ötletes és izgalmas programok várnak ránk és egyébként is van valami megunhatatlanul jó abban, hogy ahol normál esetben csak autók járhatnak, most mi, gyalogosok sétálhatunk büntetlenül. A múltkor is hatalmas élmény volt a lányoknak, hogy a kereszteződésekben rögtönzött színpadokon zongorák álltak és élőben játszott rajtuk egy-egy zongorista. Az is jó volt, hogy plédbe burkolózva, hogy ne fázzunk, leültünk a zebrát és az egyik sávot elfoglaló asztalok egyikéhez, hogy a Komédiás kávézó finomságait ott fogyasszuk el.



Most szombaton a színházak évadnyitójára igyekeztünk. És mert tavaly is jól éreztük magunkat ott, idén még jobban vártam a napot, hogy a független kis színházaktól kezdve, a nagy, bejáratott nevű társulatokig, a kínálatok közül mazsolázzunk. Tudtuk, hogy versengeni fognak idén is a színházak pavilonjai a nézőkért és ezért mindent latba vetnek, sok-sok játékkal, rögtönzött előadással, kedvezményekkel, kézműveskedéssel csalogatnak, csábítanak. A Centrál színház standjánál hosszan elidőztünk, mert Kesserű Andrea jelmeztervező valóban különleges és igényes kézműves foglalkozásra csábította az asztalhoz a lányokat, akik csodás legyezővel, fejdísszel gazdagabban folytatták a sétát a nyüzsgő Andrássyn.







Hannánál és a kicsiknél is tudatosan és korán kezdtük a színházba járást. Legelőször a Bábszínház valamelyik előadását látták, aztán pedig a Kolibri, kifejezetten totyogóknak szóló előadására szereztem nagy nehézségek árán jegyet, mert a Kolibri mindig tele van, oda hónapokkal előbb kell lefoglalni a jegyet így aztán tanácsos bérletet váltani és én idén meg is fogadom ezt a tanácsot, mert nem szeretnék lemaradni a jobbnál jobb előadásokról.
Hanna ma is élénken emlékszik Misi mókus kalandjaira, a Bors nénire, a Gyermekjátékokra, Bárány Boldizsárra és piciny társulatok által előadott darabokra. A Holdvilág Kamaraszínház gyerekdarabjain is mindig ott vagyunk. Az ilyen fesztivál pedig arra is jó, hogy a kevésbé ünnepelt, alig ismert kis színházakat is felfedezze az ember. Igazi kincsekre leltünk most is, nem győztem a prospektusokat begyűjteni. Ez az évad is tele van új gyerekdarabokkal. Lesz amelyeket csak Hannával, amolyan anya lánya program keretében fogunk megnézni és lesz olyan, amire őt már nem cipeljük, mert az ő szóhasználatával élve, túl "babás" lenne neki.
Mennyi előadás vár ránk! Ott van a Pöttyös Panni az iskolában illetve a Tháliában. Jó lenne megnézni Süsüt a sárkányt a József Attilában. A Kolibribe bérletet váltunk majd és a kicsikkel végre megnézhetjük Locspoccsot a kis tengeri szörnyet, a nagy kedvencet, Kippkoppot és Mohát és Páfrányt is. A Bábszínházban is akadnak új darabok meg szeretnénk nézni Rozit az égen és azt is, hogy mi van túl a Maszat hegyen, de persze nemcsak az Állami Bábszínházban báboznak, hanem a Kecskeméten és 25 éve a Figurina Budapesten is.
Legközelebb a Hang-villa titkaira ülünk be Hannával, aztán Zoltánnal egy másik darabra. Hétvégén az Apró színházba megyünk együtt az egyik romkocsmába. És örülök annak, hogy , mostanában az összegyűjtött jutalom matricákért nem játékot, édességet kérnek a lányok, hanem színházi élményt.
Amikor Hanna ovis volt, gyakran hallgatták Prokofjev, Péter és a Farkas című mesés, zenés darabját. Ballagáskor meg is kapták emlékbe a lemezt, mert kívülről fújták a dallamot és a szöveget is hozzá. Ezek után nem is kell részleteznem mekkora öröm volt, Hannának, hogy pont erre a darabra nyertünk két jegyet a Táncszínház jóvoltából. Alig várjuk!

+ egy kis okosság:

"A Pesti Broadway elnevezés az Operett Színház építőjétől, Somossy Károlytól származik. A Somossy által előbb Pesti Montmartre-nak, majd Pesti Brodwaynak nevezett utca a II. Világháborúig töltötte be ezt a funkcióját. Bár a háború után is színházak és az egy, Moulin Rouge szórakozóhely alakította az utca hangulatát, a Pesti Brodway elnevezés csak a rendszerváltás után került újra a köztudatba, de most már a Nagymező utcának nem csak az Andrássy út és a Mozsár utca közötti szakaszát értjük ez alatt, hanem egészen a Király utcáig terjedő részét is."

Infó innen: http://terezvarosikabare.hu/pesti-broadway.html

Az autó belső visszapillantójára akasztottam fekete, lakk viharkalapomat, mert az lett a Nap. A sebtében előkapott GPS készülék a Földet -, a banán pedig a Holdat jelképezte. Méretarányok most nem számítottak. Még jó, hogy pont piros lett a lámpa, így nem volt baj, hogy Zoltán elengedte a kormányt hogy úgy mutassa meg hogyan is forog a Föld a Nap körül és hogy kering körülötte a Hold. Zöldre váltott a lámpa, így kénytelen voltam besegíteni. Fogtam a banánt, akarom mondani Holdat és forgattam ahogy Zoltán diktálta. A szembe jövők legalább olyan furcsán nézhettek át hozzánk, mint amikor Hannával a szolmizációs kézjeleket ismételtem át hazafelé jövet az iskolából és a "fá" hang nemzetközi jelzését erőteljesen mutogattam, pedig nem csináltak semmi rosszat. Egy ránk dudáló autó aztán rádöbbentett, hogy veszélyes dolgot teszünk és holdfogyatkozásra hivatkozva gyorsan megettem a banánt, a kalapomat is levettem a tükörről és Zoltánt felszólítottam, hogy hagyja abba a rögtönzött csillagászat órát.
Hanna kérdezett és úgy tűnt értett mindent. Most már én is. Azt azért én is tudtam, hogy nincs sajtból a Hold, de a fogyatkozásról többet tanultam most Zoltántól, mint az iskolában... Hanna figyelt, néha elveszítette a fonalat. Az a rész különösen érdekelte, amikor arról meséltünk neki, hogy sok ember látása romlott el végérvényesen 1999-ben amikor a napfogyatkozást speciális napszemüveg vagy kormozott üveg nélkül nézte. Fényév távolság meg tejút. Marslakók és ufók. Vannak vagy nincsenek. Van e élet a Földön kívül? Bonyolult az egész. Belebolondul az ember, ha rájön milyen kicsik vagyunk mi itt a Földön, hogy a csillagászok már sokat tudnak de mégis nagyon keveset és hogy felfoghatatlanul távol vannak bolygók, amelyek nevét már jól ismeri Hanna is.

A Planetáriumban voltunk. Családi osztálykirándulás lett volna ma a Normafához, de az időjárás másképp akarta, így a Nap családja című műsort néztük meg az első osztállyal. A cél nemes. Megismerkedni a többi gyerekkel, a többi szülővel. Mondjuk ez most kicsit másképp sült el, hiszen nyilván kevésbé tudtunk egymással csacsogni mi szülők a kényelmes fotelekben hátrahajtott fejjel a sötétben, mintha a fűben piknikeztünk volna, de bemelegítésnek jó volt ez is, ráadásul ígéretet kaptunk arra is, hogy októberben egy szép napsütéses napon bepótoljuk a kirándulást is.
Laza hete volt Hannának. Tegnap Martonvásárra kirándult az osztálya. Izgultunk értük, mert végig lógott az eső lába. Ma reggel azonban az osztálytermükbe lépve, a gyülekező alatt saját szememmel láthattam, hogy remekül sikerült a napjuk. A tanítónénik ugyanis szorgalmasan fényképeztek és a fotókat a digitális táblán vetítették ki, hogy amíg mindenki megérkezik ne unatkozzunk. Az ilyen gesztusokon, az egész ismerkedős kiránduló ötletért és még annyi ilyen kis semmiségért gondolom minden nap egyre erősebben, hogy remek iskolába jár Hanna.

Jó elővenni és lapozgatni. Minden mondat úgy kezdődik, hogy "Emlékszel?". És majdnem midig emlékszünk. A parajdi sóbányára, Segesvárra, a csónakázásra a Medve tavon. Emlékszünk Panni néni házára Balatonon és a sok kirándulásra, amit a magyar tengerben való fürdőzés helyett megejtettünk. Emlékszünk persze Normandia csodás tengerpartjára és a zöld legelőkre, az almaültetvényre. Érezzük szánkban a sajt, a baguette és a francia sütemények ízét. Az Eiffel torony hatása alatt vagyunk még mindig és megveregetjük egymás vállát, amiért két emeletet lépcsőn tettünk meg, mert úgy sokkal izgalmasabb ( és olcsóbb is..). Képzeletben újra az Alma együttes koncertjén tapsolunk és a vidámparkban szédülünk.
A kicsik újra tündérnek képzelik magukat, mint nyáron a hercegnő táborban és Hanna fejben átismétli az úszótáborban tanultakat. Újra átéli a lovaglással kapcsolatos élményeit a csömöri lovardában és Normandiában, ahol az egy órás lovas lecke után a francia hölgy komoly ábrázattal csak annyit mondott nekünk szülőknek: Vigyék el ezt a lányt Magyarországon is lovagolni, mert nagyon tehetséges. A kicsik közben a pónikra és a szamarakra mutogatnak, mert ők azoknak a hátán ültek.
Jó újra átnézni a repülőjegyek maradványait, a beszállókártyákat és újra átélni az utazással járó izgalmakat. Nagyon jó visszaemlékezni így együtt a nyárra.



Se Zoltán, se a három lány nem lepődik meg azon, amikor nyaralásaink alatt elteszem annak az étteremnek a szalvétáját, ahol jót ettünk (persze még makulátlanul tiszta állapotában) és a repülőjegy megmaradt kuponjait, sőt a beszállókártyákat se dobom ki a kukába. Automatikusan nekem adják a lekezelt belépőjegyeket, karszalagokat és lelkesen választanak képeslapokat. Bizony, ezek nekünk minden nyáron nagy kincsek. Azok, mert a vakációs füzet szerves részét ezek a másoknak szemétnek tűnő papírdarabkák teszik ki. Idén, első ízben három kötetet készítettünk, hiszen a kicsik is elég nagyok már ahhoz, hogy saját, nyári élményeiket tartalmazó könyvecskéjük legyen. Együtt ragasztgattuk, csinosítgattuk és megállapítottuk, hogy nagyon-nagyon tartalmas nyarunk volt. Én pedig már most nyitott szemmel járok, hogy valami klassz vakációs füzetet leljek a következő nyári élmények megörökítéséhez.
A kagylókat egyébként nem tettük bele. Azoknak más sorsuk lesz..

Jó ötlet volt délutánra szervezni a szülinapi bulit. Nekem kell egy délelőtt ahhoz, hogy vendégfogadásra alkalmas állapotban legyen a ház és én magam is, kell a nyugodt előkészület a konyhában. Milyen jó, hogy a kicsik Mini varázsovisok lettek és éppen erre a napra esett az első foglalkozás. Ez persze azt is jelentette, hogy készítenem kellett valami finomságot, hiszen varázsovis hagyományok szerint is felköszöntik a szülinaposokat,méghozzá nagyon kedves forgatókönyv szerint. És mivel tudom, hogy a kókuszgolyómnak tavaly, Hanna szülinapján is nagy sikere volt, arra gondoltam, hogy nem bonyolítom ezúttal se túl a dolgot, csupán a formában változtatok és abban élem ki alkotói, kedvemet. Így született meg a klasszikus, meggylével megbolondított, kókuszgolyó masszából két sünike, amelyek hátába véletlenül se szúrtam ropit, mint Bartos Erika, helyette inkább ostyarudakkal díszítettem.



A kicsik kimondhatatlanul boldogok voltak a végeredménytől és úgy hallottam sikere volt a Varázsműhelyben is.
Hanna ezalatt a Holdvilág Kamaraszínház Morzsa színpadán énekelt a számomra oly kedves Zsuzsival és Vikivel, a két tehetséges több, mint színésszel. Ők még felbukkannak egyébként a történetben..
Szóval tényleg semmi akadálya nem volt annak, hogy hatékonyan és gyorsan főzőcskézzek. A legnehezebb az volt, hogy a sok eltervezett finomság közül melyeket hagyjam meg más alkalomra, hiszen annyi de annyi ötletet kaptam, hogy ha azt mindet elkészítettem volna az egész utcánk jól lakott volna. Hogy mi került az asztalra, arról majd külön beszámolok a gasztro blogomban. Egyik falatkáról mégis külön említést teszek, hiszen a figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy a sajt-szőlő falatkákban amerikai zászlós fogpiszkálók állnak ki, aminek oka nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy ilyen volt itthon a spejzpolc valamelyik sarkában, de ha nagyon szeretnénk, persze belemagyarázhatjuk, hogy az a bizonyos 09.11. az amerikaiaknak valaminek a végét, és egy új fejezet kezdetét jelenti.



Ha lehet, a szokásosnál is jobban ragaszkodtam ahhoz, hogy aludjanak a lányok az ünneplés előtt, hiszen tudtam, hogy sok inger, élmény, hang éri majd őket és ehhez kipihent gyerekeke kellenek.
Mire az első vendég megérkezett, már szépen megfésülve, felöltözve, kopogós cipőben várták, hogy csak körülöttük forogjon a világ. Szomszédasszonyom nagylánya egy meseszép csokorral állított be, saját kertjükből szedte a virágot, ami ismét egy olyan gesztus volt, hogy ha elfelejtettem volna, akkor újra eszembe juttatta, hogy csodás lakókörnyezetben élünk.



Viszonylag gyorsan találtam rá a szülinapi műsort adó szolgáltatásra a neten. Azonnal szimpatikus volt, rögtön úgy éreztem ez olyan, ami értéket képvisel, ami igényes, kedves, aranyos, szép. Csak ezután döbbentem rá, hogy ugyanaz a két színész jön el, akiket már olyan jól ismerünk a Hófehérkéből, a Hókirálynőből és még sok más darabból, onnan a Holdvilág Kamaraszínházból. Az ő nevük garancia volt arra, hogy jól választottam.
Amíg Viki a gyerekekkel üstököst készített papírból, Zsuzsi, aki civilben egyébként maga is ikres anyuka,- a fürdőszobában maszkírozta át magát Zsuzsmó bohóccá. Színházi produkcióval felérő műsorát a nappaliban mindenki nagyon értékelte. A két kis ünnepelt is, de Eszter az ő habitusához illően kissé szeleburdin.





Ezután következett a leglátványosabb elem. Hatalmas szivárványos kendő került elő. Akkora, hogy nem is fért el a szobában. Az idő megkegyelmezett nekünk vagy csak kíváncsi volt mi sül ki ebből, mindenesetre elállt az eső és a levegő is elég langyos volt ahhoz, hogy kimehettünk a kertbe vele. Ezzel az óriási lepellel játszottak aztán a gyerekek mindenféle módon. Alábújtak, rázták amikor nagy vihart képzeltek el, körbe-körbe forogtak vele, ráhasaltak, lengették és az egész olyan szemet és szívet gyönyörködtető látvány volt, hogy mi szülők szinte enni is elfelejtettünk. Az eső cseperegni kezdett, így a folytatásra ismét a nappaliban került sor.











Befutott az arcfestő hölgy is, aki az egyik sarokban remekműveket varázsolt a gyerekeke arcára, azokéra is, akik addig nem voltak hajlandóak ilyesmi alá vetni magukat. Ezalatt Viki valahonnan előkapta gitárját és azzal a nagyon jól ismert erős, színésznőkre jellemző hangján éneklésbe kezdett a köré ülő gyerekekkel együtt, akiknek mind jutott a kezébe valamilyen kis hangszer: kasztanyetta, csörgő vagy éppen kis dob.






Az ajándékok játékos átadása után érkeztek a torták. Noéminek egy csokis, óvodai jelével a pöttyös gombával díszítve. Eszter tortaválasztásánál csupán egy szempontot kellet figyelembe vennünk. Neki gyakorlatilag mindegy milyen ízű a torta, mert nem annyira édesszájú, ellenben nagyon fontos, hogy rózsaszínű legyen. Így esett a választás egy málnás eléggé rózsaszínű tortára, aminek a tetején egy marcipán cica ült, mert Eszter nagy macskabarát és egyébként is boldog attól, hogy a hozzánk csapódott pici cica életünk részévé vált. A gyertyákat egy szuszra elfújták én meg azt kívántam, hogy bárcsak ott lehetnék akkor is, amikor a negyvenedik születésnapjukat ünneplik. Épp úgy, ahogyan aznap anyukám, aki persze végig velünk volt, így tanúja volt annak, hogy a meglepődött bátyámnak, aki három nappal korábban töltötte be a negyvenedik évét, egy másik, házi készítésű tortát nyújt át Zoltán. (a torta sógornőm keze munkájának gyümölcse és nagymamás ízeivel kivívta a vendégek elismerését)







A zsúr fix programja itt véget ért. Volt ugyan a tarsolyomban pár irányított játék, ám ezeket nem vettem elő, mert anélkül is csodásan eljátszottak a gyerekek. Volt, aki az udvaron érezte jól magát, volt aki a konyhában és voltak, akik a nappaliban. Nem volt szükség a kareokira sem, pedig jó előre elterveztem, hogy majd szólhat hangosan az ének. Annélkül is jó hangulat, nevetés hallatszott mindenhonnan. Az utolsó vendég távozását követően azt éreztem Eszter és Noémi is az összeomlás határán állt. Nyűgösek, nyafogósak voltak és türelmetlenek. Mégsem akartam, hogy rosszkedvűen, a sok élménytől elalélva bújjanak ágyba a zuhanyzás után. Hisze hátra volt még a hab a tortán. Amikor elmondtam nekik, hogy érdemes szófogadóan pizsamába öltözni, majd köntöst venni, mert egy különleges élmény vár még rájuk, egyszeriben kezes bárányokká változtak. Csakhamar illatosan és megnyugodva álltunk a langyos esti szélben a kertben, hogy Zoltán segítségével felrepítsük a 3 kívánság lámpást az égbe. Tátott szájjal és nagyon megilletődve néztük ahogy a tűz hatására egyre nagyobbra dagad a papírballon, majd először szépen komótosan, majd egyre gyorsabban repül fel a magasba, míg csak egy pici pont látszik belőle, majd már az sem...








Mindhárman kívántak valamit előtte,mindhárman hosszan nézték az eltűnő fényes lámpást és integettek. Annyira szép élmény volt ez így a születésnapi hangos buli után, hogy szinte mindhárman megilletődtünk. Végtelenül hálás vagyok barátnőmnek, hogy meglepett bennünket ezzel a lámpással és vele együtt az élménnyel.
Mi, felnőtte is kaptunk egyet egyet. Várjuk a megfelelő pillanatot, hogy a magasba repítsük. A rövidtávú kívánságom már teljesült enélkül is. A kicsik 4. szülinapi bulija remekül sikerült. 40 év élettapasztalattal rendelkező bátyám szerint az eddigi legjobb.

Persze kimaradt egy csomó dolog, ami egy "rendes" szülinapi bulin ott kellene lennie. Nem készültem good-bye ajándékkal a gyerekeknek, nem készült el a pálcikás maciformájú keksz és a Mónitól ellesett tombola megszervezésére se maradt időm. Őszintén remélem nem érezték egyiknek se hiányát a vendégek és azért jövőre is eljönnek. És itt most amolyan Oscar díj átadásos ünnepséghez méltóan az következik, hogy: köszönöm Móninak, hogy szinte megállás nélkül kattintgatta a fényképezőgépet, hogy helyettem is megörökítse a felejthetetlen pillanatokat. Köszönöm anyukámnak és sógornőmnek, Orsinak a finomságokat és a többi konyhában való tüsténkedést. Szilvinek köszönet hogy elkészítette a limonádét.
Az összes többi vendégnek pedig, hogy eljött és jelenlétével emelte a lányok negyedik szülinapjának fényét.