Bivaly vagy bölény? Bika vagy marha? Az a helyzet, hogy meggondolatlanul dobálóztam eddig ezekkel a szavakkal ha megláttam egy viszonylag nagy testű, szarvval ellátott tehénhez hasonló állatot. No de ennek vége. Kápolna pusztán, Zalakarostól pár kilométerre létezik ugyanis egy bivaly rezervátum, ahol végiggyalogolva a 1,5 km-es tanösvényt észrevétlenül tanultunk..



Bevallom kicsit aggódtam a tanösvény azon részén, amikor a nagytestű állatokkal voltunk körülvéve. Gondolom eszük ágában nem volt bántani bennünket, békésen dagonyáztak, kérődztek és csapkodták farkukkal hátukat hogy így zavarják el a legyeket, mégis fél szemmel a menekülő útvonalat kerestem. Némileg nyugtatólag hatott rám, hogy kamerát véltem felfedezni az említett területen, bár nem tudom baj esetén milyen gyorsan érkezett volna a felmentő sereg. Lényeg, hogy bár nehezünkre esett, mégis halkan, suttogva, csendesen csodáltuk az ősmagyar honos állatokat.
Mindössze egy villanypásztornyi drót választott el bennünket a tekintélyt parancsoló fekete jószágoktól és mi lélegzetvisszafojtva fedeztük fel a kicsi tinót meg a többieket. Azért amikor az egyik állat felállt, mert gondolom elgémberedett a lába- jobbnak láttuk továbbállni és inkább a gémeskúttal, itatóval és a Kis Balaton madárvilágáról szerezni újabb és újabb ismereteket. A továbbiakban távcsővel figyeltük a békésen legelésző és dagonyázó állatokat, majd már távcső nélkül , igen közelről és igen nagy érdeklődéssel (már, ami a lányokat illeti)azt a bizonyos lepényt, aminek szaga van..








A bivalyos program után persze semmi sem esett jobban,mint egy családi lubickolás. Zoltántól igazán kedves gesztus volt, hogy vígan elbírt a három gyerekkel, amíg én a termál vízben ülve élveztem a csendet, majd egyes egyedül úszhattam pár hosszt utánozhatatlan tavirózsa úszásnemben a nagy medencében, sőt kérésemre még a nyakmasszírozót is bekapcsolta nekem a készséges úszómester, a pezsgőfürdőről nem is beszélve.
A szobánkhoz egyébként csak egyféleképpen lehetett eljutni. Levetett cipőkkel, végigrohanva a puha padlószőnyegen. És egyféleképpen lehetett kijutni onnan. Előre szaladva, a szőnyeg végén egymás mellé lehasalva, Csipkerózsika álmot tettetve, amire nekem hármat kellett tapsolnom, hogy felébredjenek. A föld alatti átjárón csak a csigabigás és almás dalokat énekelve szabadott átmenni és a liftgombot a viszály elkerülése végett, szigorúan, előre megbeszélt sorrendben és kijelölve engedtük megnyomni.

Másnap, délig kellett elhagynunk a szállást, így fél tízkor már a biciklis sisakokat csatoltuk egymás fejére, hogy életünkben először igazi, családi biciklizésben legyen részünk. Mivel a kicsik még csak három évesek és egyelőre a pedál nélküli bicajozásban profik, hátunk mögött élvezték a sebességet. Hanna viszont néha kicsit nyafkán, de összességében nagyon hősiesen vette az emelkedőket és sikítva élvezte a lejtőket. Minden erejét összeszedve tartotta az iramot és nagyon büszke volt magára, akárcsak mi szülők is rá. Jutalmul a korábban felfedezett játszótéren lazíthatott testvéreivel együtt egy kicsit, aztán újra nyeregbe pattantunk, visszatekertünk a szálláshoz és egy perccel se korábban,mint dél, elbúcsúztunk Zalakarostól.
A hazafelé vezető utat csaknem teljes egészében átaludták.