Többször jártam már Prágában és minden alkalommal elvarázsolt a cseh főváros, így nagyjából tudtam mi vár rám még decemberben a két ünnep között, amikor pár napra újra kiruccantam, -ezúttal egyes egyedül. Hoztam ajándékot is. Például egy fém dobozos (naná, mi más, hiszen imádom a szépséges fém dobozokat) kakaós mandulát, amit a poszt írása közben is csipegetek. Egyébként ha tudtam volna hogy ennyire, de ennyire finom, akkor többet hozok haza belőle. Most aztán mehetek vissza. Mondjuk nemcsak ezért mennék. Ott hagytam még egy csomó látnivalót, amire nem maradt időm.
.jpg)
Az egyedül utazásnak van valami különleges bája. Sokan félnek tőle meg úgy vannak vele, hogy szomorú dolog egyedül felfedezi egy várost pedig most már ki merem jelenteni én is (elnézést minden korábbi útitársamtól) hogy az egyik legjobb élmény volt így utazni. Travellina, az az utazó blogger, akit én elér régóta követek az egyik könyvében külön fejezetet szentel az egyedül utazás előnyeinek. És az a helyzet, hogy amikor hazaértem soha nem éreztem utazás után ennyire kipihentnek, sikerélményekkel telinek, mint akkor decemberben.
.jpg)
Szóval leírom mennyi mindent láttam, hogy utaztam és mi maradt ki, ami miatt vissza kell térnem. Hogy ismét egyedül vagy gyerekekkel vagy bármilyen más felállásban, azt még nem tudom de Prágába újra meg újra vissza kell mennem.
**********************************************************************************
FlixBusszal utaztam. Nem ez volt a terv, de így sikerült és úgy voltam vele, hogy még úgysem utaztam velük, megnézzük mit tudnak. Egyébként semmi különöset. Elvisznek A-ból B pontra, nagyjából pontosan, gyorsan, hatékonyan. Az azért jó, hogy normális méretű bőröndöt is vihettem, nem úgy, mint a fapadosokon, ahol meg kell tanulni egy hátizsákkal utazni úgy, hogy azért csinosnak is érezd magad a külföldön töltött napok idején. Indokolatlanul hosszú ez a buszos út Prágába egyébként, legközelebb biztosan más módját választanám az utazásnak. De megérkeztem épen, kissé elgémberedett végtagokkal és kezdetét vette az a semmihez se hasonlítható izgalom, amit az ember akkor él át, amikor utazik és megérkezik valahová.
Én egyébként ilyen kérdezgetős utazó vagyok. Szeretek jól kiválasztott emberektől útbaigazítást kérni. Most is így tettem. Nem a legelején, hiszen simán el lehet igazodni a metró útvonalán, hanem amikor rossz irányba indultam el a szálláshelyemhez és a Vencel téren már gyanús lett, hogy nem a jó irányba haladok a kis gurulós bőröndömmel. Tudom vannak appok meg térkép de én mégis inkább a Wolt futártól kértem tanácsot, aztán később egy orosz vendégmunkástól, aki végül kötelességének érezte, hogy egészen a hotelig elkísérjen.
A szálloda semmi különös. Tiszta, rendes, 10 percre a IP Pavlova megállótól meg a legfontosabb villamos megállótól és ez nekem elég volt. Érkezésem estéjére vártam Ildikót, a Prágában élő idegenvezetőt, akit még otthon egy facebook csoportot böngészve találtam és akivel leleveleztem, hogy egy három órás séta során megmutatja nekem a kivilágított Prága ismert és kevésbé ismert részeit és mesél az ismert és kevésbé ismert titkokról. Talán mondanom se kell, hogy annyira jól összebarátkoztunk, hogy másnap együtt vacsoráztunk egy trendi helyen, ahol be nem állt a szánk.
Az volt a jó, hogy még minden karácsonyi díszkivilágításban pompázott, így a Szent Vitus Székesegyházba egy fénykapun keresztül érkeztünk meg és a fényfestést is megcsodálhattuk.
Villamossal érkeztünk fel a Várba, ahol nem bírtunk ellenállni a kis kocsmának/étteremnek, ami arról híres, hogy egy cipész tevékenykedett benne és amíg javította a lábbelit, a kuncsaft sörözhetett. A fejem fölött látható címer is erre utal. Ma már csak egy két csizma/cipő állít emléket ennek az időnek. Itt ittuk meg bemelegítésképpen az első forralt borunkat.
Most sajnáltam igazán, hogy nincs olyan telefonom, amivel a kivilágított Prágát lefotózhattam volna. Ildikóval nagyon hamar egy húron pendültünk és ittam a szavait. Az Aranycsinálók utcája különleges hangulatot árasztott így este és persze be kellett kopognom Kaffka házikójának ajtaján .
A Várból lefelé egy lépcsősoron vezet az út le, ahol egy támaszkodó gitározó férfi szoborra lettem figyelmes. Ildikó elmesélte, hogy egy híres helyi művész Karel Hašlert ábrázolja, aki a Haslerky cukorkához adta a nevét. Az eredetileg bécsi receptjét 1917-ben hozta Prágába egy František Lhotský nevű üzletember de a hagyományos, olasz operaénekesről kapott név, a Caruso nem volt elég cseh, ezért meggyőzték (vagyis volt az a pénz) , hogy a nevét adja a termékhez. Természetesen hoztam haza pár zacskó ilyen cukorkát, amit a munkahelyemen szopogatunk előszeretettel, hiszen ide kell a hangunk rendesen.
Metroval mentünk a Vencel Térig. Érdekes volt látni, mennyire nem egységesek a kocsik, hogy volt, amelyik inkább vonatnak nézett ki és kárpitozott székein Prágai jelképei köszöntek vissza. Meg azok a jellegzetes pöttyös falak. Meg a bemondás, hogy Visztup Anasztup. És az emberek. Tényleg igaz, hogy úgy ismersz meg legjobban egy idegen helyet ha a néppel együtt utazol. Nagyon szeretem ezt és a napi jegyemmel lelkiismeret-furdalás nélkül meg is tehettem.
A Vencel Téren elbúcsúztunk Ildikóval egymástól (aki később szerényen közölte, hogy Jaaaaa egyébként a Panoráma útikönyv sorozat Prága kötetét ő írta) és megbeszéltük, hogy ottlétem alatt még legalább egyszer találkozunk. Nekem már csak egy KFC-re volt erőm, aztán hazasétáltam a kis hotelbe azokon a jellegzetes prágai járdaköveken, amiknek a mintájával nem tudok betelni és amiket folyton le kell fényképeznem.
A hotelben aztán elővettem a térképemet, a jegyzeteimet és megterveztem a következő napomat. Szerettem volna a lehet a legtöbbet kihozni belőle de nem úgy, hogy belehaljak. Élveztem, hogy senki nem irányít, kontrollál, hogy a magam ura vagyok. Elképesztő jól aludtam. Másnap pedig folytattam a város felfedezését.
Leírjam merre jártam?
