Juhász Gyulának van egy verse, ami gyerekkorom óta az egyik kedvencem. Az a címe, hogy Karácsony felé, és réges-régen a Kormorán együttes egy csomó más karácsony témájú verssel együtt ezt is megzenésítette, ami  "A téli csillag meséje" címen megjelent magnó kazetta formájában volt meg nekem.  

Ez az a megzenésített vers, amit a leggyakrabban dúdolok ilyenkor decemberben.

...És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorúan nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak s higgyünk rendületlen
S ne csak így decemberben.

Szóval, most hogy elmúlt a karácsony és lassan az évnek is vége. késztetést érzek, hogy lejegyezzem azokat a pillanatokat, amiktől ünnepi lett. 

ADVENTI NAPTÁRAK

Aki régebb óta ismer, az tudja, hogy a lányoknak egész kicsi koruk óta készítek adventi naptárat méghozzá a saját két kezemmel. Voltak már igazi remekműveim, nagyon kreatív variációk és egyszerű de nagyszerű változatok is. Idén ügyesen osztottam be az időmet, időben elkészültek a művek, hármuknak három hasonló, de mégis kicsit más naptár készült és anyukámnak is egy. Jellemző, hogy a lányok azt mondták, hogy felnőtt korukban is igényt tartanak az adventi naptárjaimra, úgyhogy nem kell félnem attól, hogy kedvenc karácsonyra hangolódó foglalatosságomról túl hamar le kell mondanom. A kosárkákban sorakozó tasakokban egyébként a csokikon, kis édességeken kívül olyan csajos dolgok voltak, mint pl kézkrém, arcmaszk de volt benne aprópénz, kaparós sorsjegy és írószer is.

MÉZESKALÁCS

Mézeskalácsot eszem ágában nem volt sütni, mert egyrészt egyikünk se szereti annyira, hogy erre időt és alapanyagot pazaroljak,  másrészt tisztában vagyok a képességeimmel és tudom, hogy nem sikerülne vállalhatóan kidekorálni vagyis még dísznek se lenne jó. Ezek jártak a fejemben, amikor a lányok kitalálták, hogy márpedig ők idén nekiállnak mézeskalács házat gyártani. Így is lett. Karácsonyi zenére, teljes egyetértésben álltak neki az interneten szerzett útmutatás szerint a házikó gyártásának. Egy darabig gyönyörködtem bennük és hálát adtam az égnek, hogy ilyen szépek, okosak, egészségesek és jó (akkor éppen) remek testvérek, aztán dolgom akadt és ott hagytam őket. Mire visszaértem a ház darabokban feküdt egy tálcán, a lányok pedig rosszkedvűen mesélték, hogy összedőlt csináljak vele amit akarok. Gondoltam ledarálom és lesz belőle mézeskalács morzsa de nem vitt rá a lélek. Helyette titokban kiírtam a facebookra, hogy bárki aki segíteni tud a romos házat felépíteni vagy csak instrukciókkal ellátni, annak imába foglalom a nevét. Jöttek is a jobbnál jobb ötletek, megmaradt tojásfehérje felajánlások, de végül kedvenc kerületi cukrász Andink segített, aki egy nagy tasak habarcsot adott nekünk és egy egy oldalas írásos és egy három perces szóbeli instrukcióval is ellátott bennünket. Az eredmény magáért beszél. Hanna a lányokkal együtt nekiveselkedett a dekorálásnak és addig nem nyugodott, míg el nem készítette azt a bizonyos mézeskalács házat. Még jégcsapokat is applikált az ereszre.

LUCA NAPI BÚZA

Itt is a facebookot hívtam segítségül, mivel december 13-án jutott eszembe, hogy a hagyományos búzaültetéshez csak a búza hiányzik. A XVI. kerületi anyukák fb oldalban most sem csalódtam, egy pillanat alatt érkezett az üzenet, hogy szívesen felajánlanak egy zacskó búzát. Egy három részes fém cserépből álló kaspóba ültettük el a magokat és mindenki abban reménykedett, hogy a sajátja nő a legmagasabbra. Locsolgattuk, nézegettük az egyre erősebb szálakat és rácsodálkoztunk a természet csodájára, hogy őrület, hogy 10 nap alatt ilyen magasra nő meg a búzafű, ami ráadásul még jól is mutat a konyha ablakában. 

MEGLEPI A SZOMSZÉDOKNAK

Előző otthonunkból hoztuk magunkkal azt a szokást, amikor a közvetlen - és a szembe szomszédaink kerítésére karácsony napján vagy előtte egy kicsivel, egy ajándékzacskót akasztunk, amiben valamilyen figyelmesség lapul. Idén még nagyobb létjogosultsága volt ennek a gesztusnak, mivel új szomszédaink vannak (illetve nekik lettünk mi újak) és bár már bemutatkoztunk egymásnak, szerettem volna ha érzik, hogy kedves embereknek tartjuk őket és törekedünk a jószomszédi viszony fenntartására. Az ajándékzacskókba egy lámpás, egy karácsonyi tea, csoki és saját készítésű sütemény (a megunhatatlan csokis pöffeteg) került díszcsomagolásban és egy képeslap is, amiben személyre szóló idézet és szöveg volt olvasható. Sötétedéskor lopakodtunk a kerítésekhez, óvatosan a kilincsre akasztottuk, becsöngettünk és a ház falához lapulva figyeltük  a fogadtatást, aztán persze később személyesen is boldog karácsonyt kívántunk. 

ILLATOK

Nekem nagyon fontosak az illatok. Annyira, hogy szabályosan el tudja rontani a napomat ha rossz szagot érzek, feszült, ideges leszek tőle. A mesterséges illatosítók se mindig válnak be, van amelyik túl erős, túl mű. Nemrég találtam rá az aroma diffúzorokra, tavaly még ajándékba is adtam rokonoknak, idén pedig azt vettem észre, hogy sláger termék lett belőle és egymás kezéből tépik ki a boltban a nők. Az enyém egy egyszerű, megbízható típus amibe viszont kizárólag 100% természetes illóolajat cseppentek és így párolog. Most éppen édes narancs, mandarin és adventi illóolaj. Úgyhogy ha éppen nem fahéjas süti illat lengi át a házat, akkor ez a párologtató biztosítja a fincsi karácsony illatot, úgyhogy nem vagyok feszült (legalábbis a rossz szagok miatt) 

MOGYORÓS KOSZORÚ

Valahogy akkor nyugszom meg ha a hagyományos karácsonyi kalács, a  mogyorós koszorúm kisült, rajta van a fehér dekoráció és gyönyörködhetek benne. Mindig le is fényképezem és csak én tudom, hogy bár kívülről mindegyik nagyszerűen néz ki, belül nem mindig egyforma a végeredmény. Idén talán az új sütőm miatt vagy a khmm... zaklatottabb lelkiállapotom miatt, de nem sikerült tíz pontosra. Persze így is sikere volt és elfogyott, de én tudom hogy ennél többre vagyok képes. Hány és hány háziasszony szomorkodhatott amiatt, hogy kirepedt a bejgli? Remélem csak 2 percig. Utána nevet az egészen és megpróbálja valami díszítéssel eltüntetni. Pont, mint én idén. 

KARÁCSONYI ZENE

Már írtam azt is szerintem, hogy jó, hogy tini gyerekeim vannak, mert fiatalon tartanak, ha másképp nem a zenei ízlésemet formálják és megmutatják most mi a menő vagy aktuális. Így ismertem meg a majdnem kortárs ausztrál énekesnő SIA karácsonyi albumát,ami nem is idei, mégis a legjobbkor jött. Imádom a hangját, a szövegét, a dallamát. Idén decemberben ez a zene bömbölt a kocsimban és sokszor itthon is a nagy klasszikusok mellett. 

Szóval ezektől  az apróságoktól (is) lett szép a december. Kihagytam a fenyőfa vásárlást, ami mindig apukás program meg a titkos ajándékvásárlást, azt, hogy idén is Hanna volt a karácsonyfa designer, aki megmondta, hogy a mostani trend az ezüst-fehér fa, így hiába fogadtam meg, hogy soha többet nem veszek díszt, mégis ki kellett egészítenem a meglévő készletet. Olyan gyorsan eltelt. Nemsokára születésnapot ünneplünk, aztán itt a Szilveszter és az új év új lehetőségekkel, tervekkel, vágyakkal. Mindig ez van decemberben.

Nagyon-nagyon szeretem Budapestet, a várost, ahol élek. Igen a hibáival együtt. 2014. óta létezik a 100 szóban Budapest írói pályázat, amikor 100 szóban kell írni egy szösszenetet Budapestről. Mindig figyelemmel kísértem, voltam már a novellákra épülő színházi előadáson és megvettem a legjobbakat tartalmazó kis könyvet is. Amikor a tavalyi írásokat abban a bizonyos POKET könyvben a metrón olvastam, elhatároztam, hogy a következőben az enyém is ott lesz. És most ott van. Benne van. És én erre most nagyon büszke vagyok.

A „100 szóban Budapest” egy olyan történetíró pályázat, ami városlakóknak és nem városlakóknak egyaránt szól. Nem sok szabály van: a beküldött történetek legfeljebb 100 szóból állhatnak és valamilyen módon Budapestről kell szólniuk. A legjobb történeteket idén Boncsér Sára Luca színésznő, Szabó Benedek zenész és Závada Péter költő választotta ki. A nyertes műveket kortárs magyar grafikusok illusztrálták, ebből pedig kiállítást is rendeztek a Városház téren, ahol ott van egy POKET könyv automata így azonnal meg is lehet vásárolni a könyvet és el lehet olvasni azt a legjobb 100 írást, amiben az enyém is benne van. Azt csak később tudtam meg, hogy 2020-ban több, mint 2500 történetet kaptak, 2014 óta a legtöbbet!

Elolvasva a győztes pályaműveket és a könyvben szerepklő írásokat még jobban értékeltem az eredményt, mert a korábbi hétköznapi történetírók helyett úgy érzem most sokkal több profi vagy hobbi író, költő küldte be Budapesttel kapcsolatos írásait. Volt olyan, amit kétszer kellett elolvasnom, hogy megértsem és volt 3 soros is. Van már köztük kedvencem is és olyan is, ami nem tetszett sehogy sem.

Én kettőt írtam. Mindkettő megtörtént eset. Egyik mostani, a másik hatvan évvel ezelőtti. Sokáig nem tudtm melyiket választották ki. Találgattam, hogy vajon melyik volt olyan hatással az illusztris zsűrire, hogy méltónak tartsa arra, hogy a könyvben szerepeljen.

Most bemásolom ide mind a kettőt Remélem sok olvasó néz majd kicsit félre, elgondolkodva egy pillantra miután elolvasta, úgy ahogy én szoktam mindegyik után.

(ami nem került be)

Ez a dolga

Ma busszal megyek Budára. Vajon látszik rajtam, hogy autós vagyok? Elöl ülök, jól látom a sofőrt. Kiskoromban azon gondolkodtam, hogy ezen a hosszú vonalon, hogy bírják ki pisilés nélkül. Meg, hogy tilos beszélgetni velük. Élvezem, hogy most más vállán van a felelősség. "Ezért fizetik!", "Ez a dolga!"-mondanák sokan. Hát nem! Elhatározom, hogy ma megteszem! Felállok, jelzek. Kicsit hevesebben ver a szívem. Kinyílik az ajtó, én pedig egy szuszra mondom el a sofőrnek:"Köszönömszépenhogybiztonságosanvezet!"Nem nézek vissza. Mintha valami illetlen dolgot tettem volna. Pedig csak kifejeztem a hálámat. Felszállok a négyes metróra. Az vezető nélküli. Teljesen automata. Én nem akarok az lenni.

(ez tetszett a zsűrinek)

Ott a Duna!

Korán keltek, hogy elérjék a vonatot. Fogszabályzásra sietettek. Ilyesmi abban az időben csak Pesten volt. A kislány fegyelmezetten ült a villamoson, magában tartotta lelkesedését pedig majd szétrepesztette a sok szépség, amit az ablakból látott. Hirtelen nem bírta tovább és kiszakadt belőle: „Nézd anyu! Ott a Duna!” De az anyuka nem nézte. Zavarba jött és rászólt a kislányra, hogy ne beszéljen olyan hangosan. Hatvan éve történt, de anyukám ma is emlékszik rá. Én pedig minden alkalommal amikor áthaladunk a Margit-hídon „csakazértis” hangosan mondom lányaimmal, hogy „Ott a Duna!” Pedig pestiek vagyunk. Így üzenek nagymamámnak, hogy nem kellett volna szégyellnie, hogy vidékiek.

Firenzét nagyon vártuk. Az Arno folyó partján végighúzódó, toszkán várost, amit a„középkor Athénja”-ként és az olasz reneszánsz bölcsőjeként tartanak számon és ami történelmi és művészettörténeti látnivalókban bővelkedik. A várost, amit  olyan hírességek tettek halhatatlanná, mint a Medici család, Amerigo Vespucci, Dante, Botticelli, Michelangelo,  Franco Zeffirelli, Gucci és még sok-sok tudós, felfedező, művész.

Tudtuk, hogy az  egész város egy hatalmas, élő műalkotás lesz, hogy ez a hely a reneszánsz és az opera szülőhelye, és, hogy csúcsidőben pont ezek miatt a vonzó tulajdonságai miatt zajos, zsúfolt, rengeteg turistával. Ja persze. Csak nem ezen a furcsa nyáron. Ezt igyekeztünk  kihasználni. 

Ezen az úton se ültem az anyósülésen, inkább Eszterrel memoriztam hátul, hogy eltereljem a figyelmemet vagy elvonultam hátra megpróbálni aludni. Szégyen, nem szégyen,  túlságosan aggódom elöl az anyósülésen, az meg nem nagyon segít a sofőrnek.

Firenzében egy nemrég nyílt kempingbe gurultunk be a lakóautónkkal. Talán itt voltak a legtöbben egész utunk során, aminek az lehetett az oka, hogy a maga nemében 5 csillagos környezet várta a kempingezőket, tényleg mindennel fel volt szerelve, amolyan turistagyár. Rögtön kimostunk a  csilivili mosodában egy adag szennyest, ami aztán a tűző napon egy pillanat alatt megszáradt.

Kitekertük a napellenzőt, kipakoltuk a műfüvet, a székeket, asztalt. Feltérképeztük a kempinget, lecsekkoltuk a mosdókat és megállapítottuk, hogy elég igényes helyre érkeztünk. Amíg a lányok a hatalmas medencében csobbantak én nekiálltam főzni és mivel az egyszerűséget és gyorsaságot tartottam szem előtt, egy magyaros paprikás krumplit dobtam össze a lakóautó kicsiny, de minden igényt kielégítő konyhájában. Magamban mosolyogtam, hogy milyen furcsa,  hogy magyaros kaja illat  lengi körbe a toszkán kempinget. 

Az energiára azért (is) volt szükségünk, mert úgy terveztük azonnal bérlünk 5 biciklit, amivel betekerünk a városba. Bicikliúton, az Arno folyó mentén haladtunk, míg egyszercsak megérkeztünk a világ egyik leghíresebb hídja, a Ponte Vecchio (Öreg híd) lábához. Itt lakatoltuk le a bicikliket és innen indultunk, hogy maszkban felfedezzük Firenzét. A máskor zsúfolásig megtelt város és a híres hídja most kényelmesen bejárható volt. Nyugodtan nézegethettük a híd oldalához épített ún. fecskefészkekben tevékenykedő ötvösök és aranyművesek munkáit. Az Öreg híd az Arno-folyót a legkeskenyebb részén ível át és azt olvastuk, hogy még a II. világháborút is megúszta, nem volt szíve az ellenségnek felrobbantania.   Elég fotogén és sikerült elég klassz képeket készíteni róla. 

A híd másik oldalán egy újabb nevezetesség, a Pitti palota , ami előtt érdekes szobor installációt láttunk. Egy csomó élethű farkas szobor borította el az előtte álló teret. Kerestem erről valami magyarázó szöveget a neten, de nem találtam, pedig nagyon egyedi látványt nyújtott és persze nem számított, hogy mennyire felforrósodtak a tűző napon, kellett készíteni a hátukon ülve vagy csak nekitámaszkodva  egy- két fotót. 

Következő állomásunk a  Piazza delle Signoria  volt, ami a  középkorban Firenze szíve, és főtere volt, ahol egy csomó történelmi esemény zajlott, és még ma is a politikai élet központjának számít. Varázslatos érzés  volt egy olyan téren lenni, amelyen ennyi művészeti alkotás csodálható. A térre belépve olyan, mintha hirtelen visszamentünk volna az időben. Firenze egyik legszebb tere ez, ahol  normál esetben mindig tömeg, és remek hangulat van. Most csak ez utóbbival találkoztunk. 

Nem tudom hány kilométerrel a lábunkban de valami finomságra vágytunk. Hosszas keresgélés után találtunk rá arra a pizzázóra, amiről kívülről nézve nem gondoltuk volna, hogy olyan gasztronómiai kényeztetésben és kedves fogadtatásban lesz részünk, hogy most is azt mondom, csak értük azonnal visszamennék. Gustarium a neve, de ez csak a belő falon olvasható, kívül hiába kerestük. Cseppet sem hivalkodó, van benne 4 magas asztal pár bárszékkel ,no de a pizza falatkák és az a szenvedély, ahogyan azt a két srác (egyik a tulaj)  készítette - egyszerűen leírhatatlan. Mindent megkóstoltattak velünk, hosszan meséltek a firenzei pizza vastagságáról, a sütési technikáról ,  a mozarelláról vagy arról, hogy a sztracsatella tulajdonképpen egy sajt, amit persze azonnal meg is kellett kóstolni. egy Ásványvízzel, finom borral itattak és a kedvünkért  még desszert pizzát is készítettek ajándékba, ami répakrémből, pisztáciából és sztracsatellából állt.  Nem tudom mivel érdemeltük ki ezt a bánásmódot de azóta is emlegetjük. Mondjuk mi is extra kedvesek és érdeklődők voltunk és persze agyon -dicsértük a portékájukat.  Mondtam, hogy visszük a hírüket, Hát most megtettem. Tényleg ugorjon be hozzájuk, aki arra jár és mondja meg, hogy egy magyar blogger anyuka ajánlotta a helyet.  (Hátha így velük is olyan kedvesek lesznek, mint velünk.) (Via dei Cimatori, 24r, Florence)

Az Uffizi képtár meglátogatását másnapra tartogattuk. Megint biciklivel érkeztünk és ez az érkezés annyira belém égett, hogy azóta is gyakran eszembe jut, hogy mennyire menő így megérkezni és utána 2 azaz kettő perc alatt bejutni a világ egyik leghíresebb, legöregebb és leggazdagabb  szépművészeti múzeumba, ahol máskor kígyózó sor látványa fogadja az érkezőket. Nem is tudtam, hogy  eredetileg állami hivatalok számára készült az épület, innen is a neve: uffizi, azaz irodák.

A lányoknak elmondtuk, hogy itt itáliai reneszánsz festők alkotásait láthatják majd (Leonardo da Vinci, Botticelli, Michelangelo, Raffaello (nem. az nem a csokigolyó) , Tiziano, Veronese, Tintoretto, Caravaggio), de németalföldi, és flamand festők művei, Rubens, Rembrandt, és Van Dyck alkotásai is helyet kaptak a képtárban. Egyébként tudtuk, hogy  egy átlag látogató 2-3 órán át képes élvezni mindazt a látványt, amit az Uffizi Képtárban található alkotások, remekművek megtekintése jelent. Ennyi idő után legtöbb ember telítődik a látottakkal,  az ember nem képes többet feldolgozni, befogadni. Mi sem terveztünk ennél több időt ott tölteni, de azért a két leghíresebb festmény: Botticelli Vénusz születése  és A tavasz előtt sokáig álldogáltunk. és próbáltuk Flóra ruháját a számtalan virágot, az ötszáz növényfajt megszámolni vagy beazonosítani.

Természetesen a rutin feladatok most se maradhattak el. A képen látható gurulós doboz nem a legújabb bőrönd divat, hanem a wc tartály, amit a megfelelő helyen ki lehet önteni és így távozik a sötétkék, mandulaillatú "cucc"belőle, amibe aztán egy újabb adag sötétkék löttyöt kell beleönteni, hogy ennyire egyszerű és színtelen szagtalan legyen majd a következő ürítés is. 

Reggel aztán leeresztettük a szennyvíztartályt is, ami a mosogatásból, kézmosásból tevődött össze és persze fel is töltöttük friss vízzel az erre szolgáló részt de mindezt már olyan rutinosan, mintha mindig ezt csináltuk volna.  Hiába! Gyakorlat teszi a mestert lakóautóst!

Nem sokkal más a város egyik aluljárójában szedtük a lábunkat és kicsit aggódtunk, hogy majd este, visszafelé is ezt az utat kell  megtennünk. Pár perc múlva aztán kirajzolódott a Piazza dei Miracoli tér, a gyönyörű Keresztelő Kápolna no meg a ferde torony a szemet gyönyörködtető  zöld pázsittal és a valószínűtlenül kevés turistával körülötte. 

Itt vettem ferde tornyos kulcstartót, mert abból sosem elég és mert annyira jól néz ki ez az épület, hogy nem lehet betelni vele.  Már a torony előtt egy lépcsőn ücsörögve olvastam fel a telefonomról a családnak a bedőlésének okát azt, hogy túl puha és nem elég vastag alapra épült 1173-1372 között, három fázisban összesen 199 évig.  Egy lépcsőn ücsörögve azon hezitáltunk hogy vajon megéri -e a borsos belépő az árát és felmenjünk csak azért, hogy elmondhassuk, hogy a mi lábnyomaink is ott vannak  a köveken, de az erről szóló beszámolók meggyőztek bennünket, hogy inkább egy jó étteremben költjük el azt a pénzt és megelégszünk azzal, hogy kívülről nézzük meg a furcsa építményt. 

Persze a kötelező támasztós fotók se maradtak el. Élveztük, hogy ezt is lökdösődés, sietség nélkül csinálhattuk. Nem is sürgettük a lányokat, hagytuk, hogy ezer pózban fotózzák egymást. Én már korábban eldöntöttem, hogy a klasszikus toronytámasztós kép helyett egy fagylaltosat szeretnék, így nemsokára már fagylalttal a kezünkben folytattuk a sétát Pisa utcáin és ott lapult az áhított képhez szükséges tölcsér is. Igen a fagyizás nem maradhatott el, mert tartanunk kellett magunkat a vállalásunkhoz azaz, hogy fejenként napi 5 gombócot mindenképpen el kell fogyasztanunk. 

Az utcákat járva a lányoknak is feltűnt, hogy mennyire elhanyagolt a város. Romos homlokzatok, graffitik, szemét- szóval nem méltó egy ilyen turisztikai desztinációhoz. Próbáltunk okosan választani éttermet és nem belesétálni valami turista csapdába, ami egyébként nehezebb volt, mint gondoltuk, hiába böngésztük a Trip Advisort. Női megérzésemre hallgatva fedeztem fel egy ízléses kis éttermet, amiről azt gondoltam, hogy ha nem találunk jobbat oda betérünk majd. Végül egy másikban kötöttünk ki, de már az étlapok kiosztásánál rossz érzésem támadt, ami csak megerősödött, amikor a felszolgáló agresszívan kérdezte, hogy mit hozzon inni. Szerencsére ital helyett kis türelmet kértünk ami alatt kiderült, hogy egyik kívánt étel sincs az étlapon, így ezt egy isteni sugallatnak vettük, otthagytuk a helyet és siettünk vissza az ízléses kis vendéglőbe a sétálóutcára, ahol nagy szerencsénkre még egy asztal volt szabadon mintha csak ránk várt volna.  A hely nem okozott csalódást, az idősebb házaspár tulajdonos imádnivaló volt, még Noémi szokásos vlogjába is belement és mosolygott, tökéletes angollal mesélt az ételekről meg erről arról, miközben meg nem állt. Áldottuk az eszünket és a szerencsénket, hogy Pisából ilyen kellemes gasztronómiai élménnyel térhettünk haza és ilyen klassz helyen kóstolhattuk meg a toszkán specialitásokat többek között a steaket és a bruschettát. Elárulom a nevét és azt is hol van. ( Il Peperoncino Via Santa Maria, 95) 

Már besötétedett mire újra a már kivilágított ferde toronyhoz értünk így csodás esti képek is készülhettek és végre megszületett az áhított fagyitölcséres kép is sok-sok nevetés közepette. 

A kicsit ijesztő aluljárón keresztül visszaértünk a kempingbe, ahol megint egy tiszta, igényes zuhanyzó várt ránk és egy jó kis alvás kényelmes kis nagy lakóautónkban.  Másnap tovább gurulunk Toszkána kulturális központjába, Firenzébe, amire már nagyon rég óta kíváncsi voltam. 

Veronában még megérintettük  a világ harmadik legnagyobb amfiteátrumának köveit, ahol az ókorban gladiátorviadalok zajlottak és Veronának köszönhetjük azt is, hogy felfedeztük  a Venchi fagyi hálózatot, amit aztán minden további olasz városban, ahol megfordultunk, felkerestünk, mert nemes egyszerűséggel függővé váltunk.  

Ezekkel a fagyi-költeményekkel a kezünkben jártuk be Verona szívét, a Piazza delle Erbe teret ami éttermekkel, kávézókkal és kis boltokkal van tele, ez volt Verona történelmi városközpontjának a centruma.

Szóval kaptunk egy kis kóstolót Veronából és nagyon tetszett minden része, nem okozott csalódást úgy, mint Pisa, no de erről majd később mesélek.  

A veronai kitérő  után ahhoz a tóhoz gurultunk tovább, aminek a látványa olyan sztárokat is rabul ejtett, mint George Clooney, Brad Pitt vagy Julia Roberts.   Azt olvastam róla, hogy már a 16. század óta sok gazdag embert, ismert írót és művészt vonzott a lenyűgöző táj és a csodás kisvárosok. Normál esetben nyáron sok turista fordul meg a környéken de ez a nyár minden volt csak normális nem, úgyhogy ismét úgy élvezhettük a Comoi-tó legszebb városkáinak bejárását vagy a hajókázást, hogy nem kellett kerülgetni közben az embereket. 

A gleccserek által alakított „Y” alakzatú Comói-tó Olaszország harmadik legnagyobb tava és nekünk egy hosszú lábú, sietős léptekkel távozó modellre hasonlít leginkább. Jellegzetes alakját a térképen azonnal felismernénk. 

A Comói tónál a Dongo nevű településen egy családi kis kempinget választottunk, mert jókat olvastunk róla. Szempont volt, hogy tiszta legyen a zuhanyzó, wc  és az is, hogy csak pár lépés válassza el a varázslatos tótól. 

Eszter volt természetesen a legbátrabb, akit nem érdekelt a hűs víz és az se hogy ez Európa legmélyebb vizű tavában úszik. A többieket inkább a legújabb őrület a SUP érdekelte, így megígértük nekik, hogy másnap ezzel indíthatják a napot, bérlünk három deszkát nekik. 

Így is lett. És szerelem lett belőle. Bámulatos ügyességgel tanultak bele, viszonylag kevés borulással. Imádták én pedig azt mondogattam, hogy milyen szerencsések, hogy egy ilyen varázslatosan szép helyen próbálhatták ki azt a sportot, amivel már egy ideje kacérkodtak. Innentől kezdve egész nyáron azt nézték, hogy  hol lehet újra deszkán állva evezni...

Dongoból a helyi busszal  (maszkban és a kijelölt helyekre ülve) jutottunk el a tó menti úton Varennába.  mert tudtuk, hogy a Comói-tó körül a legnagyobb élményt a hajóval való közlekedés nyújtja, amivel szinte keresztbe kasul átszelhetjük az egész tavat és amivel a tóközép három nagyobb városkáját (Varenna-Bellagio- Menaggio) szerettük volna bejárni.

Talán Bellagio a Comói-tó legnépszerűbb városa, amit a gyönyörű fekvésének és panorámájának köszönhet de a többi se csúnya. A hajón is kellemesen kevés turista  utazott rajtunk kívül. A városkákban pedig érezni, látni  lehetett az eleganciát az egész hely, a villákkal előkelőséget, nosztalgiát, nyugalmat árasztott.  Az isteni olasz kávé, a fagylalt és az örökös kérdés hogy Milyen lehet itt élni?  persze most sem maradhatott ki. 

Szerencsénk volt, mert a helyi dongoi piac éppen másnapra esett, így a kempingben bérelt biciklikkel korán reggel már az árusok portékáit néztük és nem tértünk vissza üres kézzel. Többek között egy olasz kotyogós kávéfőzőt is vettünk. Nem mintha itthon nem lehetne kapni a sarki Vasedényben ugyanilyet, no de erről mindig tudjuk, hogy a Comói-tó egyik gyöngyszeméből a Dongo piacról származik -és máris finomabb a kávé (már ha azzal főzzük és nem a kapszulással)

Búcsúztunk a Comói-tótól, én a ránk váró keskeny, kanyargós útvonal láttán inkább megint a lakóautó hátsó részében imádkoztam és a nálam sokkal vagányabb lányom, Hanna ült az első ülésbe, hogy megérkezzünk a következő városba Pisába, mert a ferde tornyot egyszer látni kell. 

"Ágikam, ez az évszazad ötlete volt tőletek idén Olaszo-ba menni nyaralni!!! Bakker kb tizen lézengenek a téren! 

Este érkeztünk a Velence városához legközelebb található tiptop kempingbe. Itt se fogaltunk előre helyet, mert tudtuk, hogy a megcsappant forgalom miatt tárt karokkal várnak és még a kötelező minimum tartózkodási időtől is eltekintenek. Az, hogy közel legyen a városhoz a kemping azért volt fontos szempont, mert így kényelmesen be tudtunk jutni a gyönyörű városba, ahová akárhányszor visszamennék és amit már sokszor láttam de nem tudom megunni és amit végre végre a lányoknak is megmutathattunk.

A legelső kávézóba ahová beültünk elő is kerestem az ide vonatkozó blogbejegyzésemet és felolvastam a lányoknak. Ebből megértették, hogy miért nem láttuk értelmét pici korukban elhozni őket Velencébe. 

"Szívem szerint becsomagoltam volna nekik egész Velencét, hogy érezzék azt, amit akkor és ott én éreztem. És bár láttam pár elvetemült turistát, akik pici gyerekeikkel, alig pár hónapos csecsemőjükkel és persze babakocsijukkal voltak kénytelenek lépcsőzni, tekeregni, turistákat kerülgetni, engem a látványuk csak megerősített abban, hogy megvárom, míg elég nagyok lesznek lányaim ahhoz, hogy felhőtlenül és valóban élvezzék ők is ennek a páratlan városnak a látogatását, mert abban egyetértettünk, hogy egyszer nekik is látni kell. "

Reggel  a Velencében dolgozókkal együtt maszkban  utaztunk a busszal a város kapujáig, ahonnan aztán találomra egy utcán keresztül belevetettük magunkat a szűk utcák, sikátorok, lépcsők, hidacskák világába. Észrevettünk egy kicsiny kis büfét, ami előtt helyi férfiak, újsággal a kezükben álldogálnak és  tipikus kis házi szendvicset majszolnak, és mi ebből tudtuk, hogy ez egy autentikus, klassz kis hely vagyis itt fogunk reggelizni.  Így is lett. Hallgattuk a helyiek hangos vitáit, néztük a veszekedő sirályokat, ettük a baráti áron kínált szendvicseket és tudtuk, megérkeztünk. 

Élveztük, hogy nem kell lökdösődni és alig akartuk elhinni, hogy a máskor zsúfolásig teli Rialto hídon kényelmesen sétálgathatunk, könyökölhetünk és bámulhatjuk a megunhatatlan várost. 

Persze a  gondolázás se maradhatott ki. A máskor egy centet se engedő gondolások most elég nagy kedvezményt adtak így nem éreztük magunkat becsapva. A gondolás bámulatos ügyességgel irányította a kissé félrebillent gondolát és büszkén mesélt a műemlék házakról és a régi szokásokról.  Persze ez is érdekelt bennünket de ennél sokkal jobban lázba hozott az, ahogy láttuk hogyan oldják meg a szemét és áruszállítást a nem könnyű terepen. 

Innen aztán a híres Szent Márk térre érkeztünk ahol magunk is meglepődtünk azon a látványon, ami fogadott. A máskor zsúfolásig megtelt téren még galamb is csak elvétve volt látható. A lányok nem hitték el, hogy a covid előtti időben itt kígyózó sor állt a harangtorony és a Dózse palota előtt. Egyszerre volt szomorú látvány és közben üdítő ez a tömegmentesség. Nem is gondolkodtunk sokáig, Eszterrel felmentünk a Campanile-ba, mert az eddig nekem valahogy mindig kimaradt. Hárman álltak előttünk mire a jegypénztárhoz kerültünk. Ott egy gyors lázmérést következett, egy szigorú női automata hang mondta, hogy "temperatura normale" és máris  repített fel bennünket a lift, ahol az X.szel megjelölt helyekre állhattunk. Jó, hogy nem hagytuk ki. Fentről  beláthattuk Velencét és  elkészíthettem azt a képet amire a blog elején idézett komment érkezett. 

Addig sétáltunk amíg a lábaink bírták, hagytuk, hogy kicsit eltévedjünk, mert Velencében ez kötelező. Imádtuk a szűk kis sikátorokat, a boltocskákat. Fagyiztunk, leültünk a lépcsőre és persze nem győztük lefényképezni ezt a sok szépséget. Kipipáltuk a Sóhajok hídját és nem siettünk sehová. Este érkeztünk vissza a kempingbe, amiről újfent megállapítottuk, hogy nagyon igényes és ahol egy pizzára még volt erőnk, azután kifacsarva estünk be az ágyba, hogy másnap újabb helyszínre guruljunk.

Másnap a szokásos lakóautós rutinfeladatok úgy, mint szennyvíz-leeresztés, vízfeltöltés viszonylag korán indultunk útnak, mert a Comói-tóhoz igyekeztünk. Úgy terveztük, hogy útba ejtjük Veronát is és persze megnézzük Júlia ikonikus erkélyét, hátha nagyobb kedvvel olvassák el a kicsik a kötelező olvasmányukat, Shakespeare művét. Nem árulok el titkot azzal ha előre elmondom, ezt is sorban-állás nélkül.