Noémi ezzel a dallal kezdte az iskolai népdalversenyt, ami azért is hatott meg a szokásosnál is jobban, mert még én tanultam kislánykoromban néptánc szakkörön aztán később megtanítottam Hannának, aki valamelyik évben ugyanezzel a dallal állt ki az iskola színpadjára. Most meg a legkisebb királylány, a csengő bongó hangú Noémi adta elő méghozzá gyönyörűségesen. Ez a dal nem túl hosszú de van benne hajlítás és érzelem is jó sok. Nos, Noémi úgy adta elő ahogyan azt kell. Szerintem a folyosón is hallották.

Másodikként a Megyen már a hajnalcsillag lefelé dalt adta elő, amit nagyon sokszor énekeltünk a fürdőszobában együtt. Szégyen nem szégyen, most jöttem rá, hogy nem lapos szárú- hanem lakkos szárú kiscsizma szerepel a dalban.
Szalóki Ági egyik lemezén hallható az a verzió ami nekem az etalon, ezt hallgatva gyakoroltuk sokszor. Szerintem ez is nagyon szépen sikerült.

Harmadikként a Komáromi kisleányokat énekelte el Noémi, akiről persze nem tudtam levenni a tekintetemet miközben igyekeztem élvezhető minőségű felvételt készíteni róla. Saját bevallása szerint izgult ám én nem vettem észre rajta. Később egy anyuka meg is jegyezte, hogy milyen jó kiállással, magabiztosan énekel Noémi.

A zsűri is így gondolhatta mert a KEMELT ARANY minősítést kapta az első másodikosok kategóriájában. Mivel ennek a korosztálynak nincs kerületi verseny nem a továbbjutást -, hanem a dicsőséget jelentette Noéminek a népdalverseny.
Megpróbáljuk visszakérni gyönyörű nevezési lapját hogy az oklevéllel együtt majd készíthessek neki egy fotómontázst amit aztán kitehet a falra.Legyen csak büszke magára.

Talán ő a legmuzikálisabb a lányok között. Szüntelenül furulyázik, énekel és szívesen zongorázna nem úgy, mint a nővére Hanna, akinek éppen most lett elege a zongorázásból. Láttam én, hogy nem okoz örömöt neki a gyakorlás, hetek teltek el simán anélkül, hogy leült volna a pianínóhoz. Lehet, hogy megbánja egyszer, lehet, hogy tényleg nem ez volt a neki való hangszer mindenesetre nem erőltettük és átadtuk a lehetőséget másnak, hiszen tudom, hogy tolonganak a szabad helyekért.
Egyébként érdekes, hogy én is pont ötödikes voltam, amikor letettem a hegedűt, egyszerűen nem voltam hajlandó tovább gyakorolni. Mondjuk esetemben a főbűnös a szolfézs volt, amiből egy idő után egy kukkot sem értettem. Hannával pont fordítva volt, hiszen a suliban elég magas szinten, szinte szolfézs órának beillő módon tanítják az éneket így sokszor unatkozott a kötelező szolfézs órákon.



No de hogy visszakanyarodjak Noémihez és ahhoz a bizonyos népdal versenyhez. Pár nappal a megmérettetés után meghívást kaptunk a Családbarát című magazin műsorba, hogy a kreatív sarokban népszerűsítsük a gipszfestést azon belül is a Gipszkorszakot. Szívesen mondtunk igent, mert azon kívül, hogy ez jó kis reklám nekünk, a lányoknak izgalmas látni hogy áll össze egy műsor és a tv világa nagyon izgalmas nekik. A hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy a műsorvezető társa aznap Szalóki Ági lesz. Nagyon izgatottak voltunk. A sminkszobában egymás mellett szépítettek bennünket.



Amikor bemutatkoztunk egymásnak, elmondtam, hogy ugyanabba az iskolába járnak a lányok, ahová valaha Ági járt. Aztán persze büszkén meséltük el neki, hogy Noémi a Gingallo lemezen hallható dal alapján készült fel az iskolai népdalversenyre és hogy mekkora ajándék neki, hogy most személyesen is találkozhat vele. Ági nagyon kedvesen válaszolt, igazán természetes és közvetlen volt és mosolygott de az igazi, a felejthetetlen pillanat mégiscsak az volt, amikor már a műsor végén a stáb legnagyobb örömére együtt elénekelték azt a bizonyos dalt . Csak azt sajnálták, hogy ez adáson kívül esett meg de ettől nekünk még nagyon sokat jelentett. Ági ellátott bennünket tanáccsal és az egekig magasztalta Noémi hangját, mi pedig megígértük, hogy a következő koncertjén ott leszünk az első sorban.

Így esett, hogy Noémi, Szalóki Ágival együtt énekelhette el kedvenc alföldi népdalát nem
sokkal az iskolai megmérettetés után. Hát ilyenek történnek velünk és én bizony nem hiszek a véletlenekben.

Bizony volt, méghozzá Hanna iskolájában, ahonnan két arany minősítésű oklevéllel tért haza. Azon pedig már meg sem lepődöm, hogy egy ilyen kisebb rendezvénynek is mennyire megadják a módját a suliban.

"Iskolánkban második alkalmmal rendezzük meg a népdalversenyt, amelyre kérjük, hogy szép benevezési lapon három dalt jelöljenek meg a versenyezni kívánó gyerekek.." Valahogy így szólt az énekes Kati néni által írt levél, amit Hanna izgatottan lobogtatva hozott haza egyik nap. Szeretem Hanna csengő bongó hangját még akkor is ha nem kristálytiszta és nem lehet zongorát hangolni hozzá... Nem érzem kiemelkedően tehetségesnek ebben, de értékelem az igyekvését, próbálkozását és bizony látom a fejlődését is. Énekkaros szeptember óta, válogatott jó dalokkal tér haza minden csütörtökön és alig várom, hogy kezembe vegyem kottáit és együtt énekelgessünk. Repertoárjukban szerepel az Üzküdárba ment az írnok (jaj de nagyon szeretem), a Bikaviadal és a Dona nobis pacem is, amit már a kicsik is kívülről fújnak.
Én is voltam énakkaros, Petrikás Laci bácsi vas szigorral és kokikkal tanított be bennünket a kórusművekre, amiket aztán az Ikarusz Művelődési Házban tartott iskolák közötti versenyeken próbáltunk legjobb tudásunk szerint előadni. Akkor még nemigen gondoltam bele micsoda munka ennyi gyereknek ennyi szólamot betanítani.

Szóval nevezési lap. Legyen zongora? Legyen! Fekete papírra zongora billentyűt ragasztott Hanna majd a stilizált kottatartóra tett egy kinyitható lapot, amelyre a 3dal címét írta.




1. Kimet a ház az ablakon
2. Pirosbagi templom tornya ide látszik
3. Csipkefa bimbója


Gyakoroltunk is kicsit. Emlékszem, majdnem mindig a konyhában és majdnem mindig akkor amikor főztem valamit. Elláttam tanácsokkal. Hogy ne kapkodjon, hogy hol vegyen levegőt, hogy hol vigyázzon a hangokra és hogy artikuláljon, azaz nyissa ki a száját..most szabad.

Kimondhatatlanul boldogan jött haza arany minősítésű oklevelével. A három tagú zsűri őt is beválogatta a következő megmérettetésre, ahol már a nagyobbakkal együtt kellett kiállni a Radnóti dísztermében és amire már mi szülők is elmehettünk. Ott is voltunk időben. Hanna a lámpaláz legkisebb jele nélkül szorongatta új nevezési lapját, amelybe két új dal címét írtunk be tanári javaslatra. Ezúttal egy cifra palota jellegű benevezési lapot gyártottunk. Papírhasábokat ragasztottunk egy színes lapra amelynek ablaka és zászlaja alatt bújtak meg a dalcímek. Tényleg különleges lett és ezért kiemelt dícséretben részesült, amit kicsit magaménak éreztem.




Számhúzással döntötték el milyen sorrendben éneklik el a dalokat. Hanna ötödikként állt ki a közönség elé, így volt ideje lélekben felkészülni a megmérettetésre. Édesen, aranyosan, nagyoon koncentrálva adta elő a jól ismert Kiment a ház az ablakon kezdetű dalt, majd az Anyám édes anyám elfeslett a csizmám-at végül pedig a Kinyílt a rózsa hajlik az ága című dalt. Büszkék voltunk rá Zoltánnal, anyukámmal és a kicsik is áhitattal néztek nővérükre bár nehezükre esett megállniuk, hogy ne énekeljenek bele a jól ismert, ezerszer hallott dalokba.

Én nem biztos, hogy ki mertem volna állni egy szál magamban a színházterem közepére, hogy mindenféle erősítő nélkül, a három tagú zsűrinek, a többi versenyzőnek, a transzparenssel érkező drukker gyerekeknek no meg a néhány érdeklődő szülők előtt énekeljek. Ők igen! A zsűri kis időt kért az eredmény meghozataláig és hogy ne unatkozzunk a felsősök ritmusgyakorlatokkal és tánctanítással foglalták le a közönséget és a résztvevőket. Később népzene csendült fel, amire kedvére táncolhattak a gyerekek. Hanna osztálytársával Dominikkel lépett egyet jobbra egyet balra. Domi pörgette, cifrázták a lépéseket ennek ellenére megállapítottuk, hogy néptáncban még van mit fejlődniük...
Eszter és Noémi nem bírta tovább hogy passzív résztvevői legyenek a versenynek, egymás mellé állva elénekelték azt a bizonyos Piros bagi templom tornyát, amit Hanna még a Varázsoviban tanult és így persze ők is kívülről fújnak.



Arany és ezüst minősítésű okleveleket kaptak a gyerekek, ami azért is jó, mert senkinek nem vette el a kedvét a további énekléstől, versenyzéstől. Persze Hannának sokat jelentett, hogy az arany oklevelet szorongathatta ám én talán még ennél is jobban meghatódtam azon az őszinte és szenvedélyes összatartásnak, egymás sikereinek fogadtatásán, az összeölelkezéseken, a gratulációkon, amiket az osztálytársai körében tapasztaltam.