Azt nem is meséltem, hogy önkénteskedtem. Régi vágyam volt ez is, ha nagyon morbid akarok lenni azt is mondhatnám a bakancslistámon rajta van illetve volt ez is, merthogy pipa került mellé.
Valamikor augusztusban olvastam, hogy a Színházak Éjszakája rendezvény szervezői önkénteseket toboroznak én meg nagy nagy színházrajongó lévén azonnal jelentkeztem. A végén nem választottak ám be mindenkit így annál nagyobb volt a dicsőség, amikor jött az e-mail, hogy akkor számítanak rám a szeptember 20-i eseményen.

Az Átrium Film Színházba osztottak be, amitől először megriadtam hiszen semmilyen kapcsolatom nem volt addig a a színházzal ha csak azt nem számítom bele, hogy zsenge lánykoromban a még moziként üzemelő épületben végignéztem pár filmet.
Az épület különleges, merthogy Bauhaus stílusban épült. Kapóra jött, hogy a Színházak Éjszakája napjára esett az Európai Építészet napja is, melynek keretében pincétől a tetőig bejárhatták az előre regisztrált vendégek velem együtt a Kozma Lajos által tervezett Átriumot némi idegenvezetéssel.
Kozma építész, iparművész és grafikus volt. Párizsban Henri Matisse-tól tanult festeni. Lajta Béla mellett is dolgozott, a tízes évek elején több épületének homlokzati díszeit, berendezési tárgyait tervezte. A wikipédia bejegyzését végigolvasva úgy tűnik, mintha mindent csinált volna, ami képzőművészettel kapcsolatos, hol bútorokat, könyvborítót, fogorvosi rendelőt, hol szecessziós, biedermeier, nemzeties-magyaros, barokk, vagy éppen art deco stílusban, majd 1929-től építészként az avantgarde és a modernizmus egyik jeles követője lett. Legtöbbet emlegetett munkája az Átrium mozit magában foglaló épület a Margit körúton.

dén egyébként harmadik alkalommal rendezték meg Budapest egyik legizgalmasabb színházi eseményét, a Színházak Éjszakáját. Azt írták, hogy ezen az estén a közönség egy egészen új szemszögből is láthatja a színházakat, betekinthet a kulisszák mögé, más, eddig nem ismert oldalukról ismerheti meg a színművészeket és a színház munkatársait vagy éppen működését. Az Átrium Film-Színház is különleges programokkal készül erre az alkalomra.


Nos, tényleg nem mindennapi látványt nyújtott amikor este a színház előcsarnoka kétlábú és négylábú vendégekkel népesült be, merthogy a nagyon eredeti elnevezésű Vauhaus program a kutyásoknak szólt elsősorban. A galérián ezalatt kutya kényeztetésre, masszázsra, tanácsadásra érkeztek a kutya vendégek és én biztos voltam benne, hogy semmit nem fogok majd hallani az előadásokból az egymásnak eső kutyák ugatásától ám erről legnagyobb meglepetésemre szó sem volt. Minden kutyus fegyelmezetten ült a gazdája lábánál, majd kicsivel később a legtöbb (mármint kutyus) bealudt miközben Mihail Bulgakov Kutyaszív című művének felolvasását hallgatták.
A folytatásban Halász Árpáddal kutyakiképzővel kezdődött egy beszélgetés. Ő az aki a Fehér Isten című filmben 200 kutyát irányított egyszerre, mely rekordmennyiségnek számított.



A csapat hamar összebarátkozott, persze mindenki fiatalabb volt nálam de ez egy cseppet sem zavart, sőt amikor a korunkra terelődött a szó és én bevallottam, hogy három gyerekes anyuka vagyok és bizony elmúltam negyven kollektív hitetlenkedés és szemkikerekedés következett melynek következtében duplájára dagadt a májam és újabb lendülettel vetettem bele magam a munkába amelyek között nem válogattam. Mivel utálom, ha a mellékhelység ne makulátlan, fogtam a felmosórongyot és felmostam. Jópofának tűntek a színházról- és az előadásról szóló totók is, ám úgy gondoltam sokkal jobb ha a várakozó vendégek kezébe nyomom vagyis szétosztom. Sürögtünk forogtunk majd a színház vezetője odahívott magához és azt mondta, hogy kinézett magának és én lettem a kedvence (komolyan ezt mondta) arra kér, hogy a színészek által felajánlott tárgyak, relikviák árverésén én legyek az írnok. Az aukciót egyébként egy olyan performance előzte meg amire azt hiszem egész életemben emlékezni fogok ám megérteni sose.
Gergye Krisztián ezen előadása elnyerte a VI. Nemzetközi Monotánc Fesztivál fődíját de én nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy felfogjam ép ésszel mi történt a színpadon azon kívül, hogy nyakig festékesen és alig ruhában fetrengett a művész és így készítette el az árverésre bocsátott művét. " Az előadás egy olyan, önmagában is érvényes, táncként és színházi jelenlétként értelmezhető fizikai tevékenységet helyez a figyelem középpontjába, amelynek további, végső célja egy képzőművészeti alkotás megvalósítása."




Kaptunk ellátmányt is. A Soup csapata vitt az éhező önkénteseknek fincsi levest. Van aki korán megkapta, mi elég későn viszont így annál jobb étvággyal ettük meg az isteni finom ragulevest, ami konkrétan megmentette az életünket.





Itthon a lányaimnak aztán elmeséltem az élményeimet ők pedig azt kérdezték, hogy miért volt ez jó nekem amikor nem is kaptam érte fizetést.
Erre az volt a válaszom, hogy én igenis kaptam fizetést csak éppen nem pénzben. Új tapasztalatot szereztem, tanultam, figyeltem, láttam valamit amit eddig nem. Arról nem beszélve, hogy nagyon de nagyon jólesett egy kicsit kitörni a hétköznapokból és valami egészen mást csinálni, mint amit szoktam.

Egyébként pedig kaptunk Színházak Éjszakája pólót, az önkéntességről szóló papírt és két színházjegyet is. De persze nem ez volt a fő motiváció. Mondom. Régóta szerettem volna valahol önkénteskedni..

Ma is emlékszem a pillanatra és a helyszínre is, ahol belém villant, hogy én egyszer idegenvezető leszek. Az Andrássy utat akkor még Népköztársaság útjának hívták, az Oktogont pedig November 7. térnek. Nos ebből már rájöhet a szemfüles olvasó, hogy nem vagyok huszonéves. Hát igen. Az előbb említett bevillanás úgy 18 éves koromban történt az Oktogon egyik zebrájánál állva, ahogy elsuhant előttem két vagy három turistabusz. A vezető melletti ülésen, a mikrofont tartó idegenvezető szemével találkozott az enyém és akkor, mint egy áramütés végigszaladt rajtam a vágy, hogy egyszer én is ott üljek és külföldieknek meséljek a város nevezetességeiről. Ekkoriban már elég jól beszéltem angolul pedig az iskolában, ahová jártam nem tanították, ott az orosz volt kötelező. Nyaranta a zsebpénzemből befizettem magam intenzív angol tanfolyamokra és tudatosan készültem a nyelvvizsgára ami nem pottyant az ölembe, tényleg sokat dolgoztam érte még a magnókazettás időben.


Az élet aztán másfelé sodort, bár nem túl messze a turisták, az utazás világától. Ferihegy 2. volt az első munkahelyem, ahol az utasforgalom összes állomásán kipróbálhattam magamat de persze főleg az információban. Az volt a MALÉV fénykora azt hiszem. Az akkori vezetőségnek az volt az elve, hogy mindenki értsen mindenhez, így aztán megtanultam a check-in, a jegyeladás és a földi utaskísérés minden csínját-bínját miközben Pierre Cardin egyenruhában feszítettünk.
Ez idő alatt egyébként egy gyorstalpaló idegenvezető tanfolyamon is részt vehettem. Az volt benne a gondolat, hogy azoknak a tranzit utasoknak, akik egy fél napnyit kellett várakozni a továbbinduló repülőjáratukra egy buszos út keretében megmutathatjuk majd gyönyörű fővárosunkat abban a reményben, hogy majd elalélnak a gyönyörűségtől és legközelebb nem tranzit utasként, hanem valódi Budapest nevezetességeire kíváncsi turistaként köszönthetjük őket.
Úgy emlékszem elég jól sikerült az a vizsgám, az akkori osztályvezető azt mondta, hogy egyedül a Frankó Ági vihet csoportot kísérő nélkül.


Nem vittem egyet sem, mert valahogy elsikkadt az ötlet, talán idegenrendészeti okok miatt. Sosem firtattam, mert közben munkahelyet váltottam ráadásul megkezdtem a főiskolai tanulmányaimat.

Elmúltam harminc és nem az idegenvezető munka foglalkoztatott, sokkal inkább az anyaság. Pár évvel később, ikrekkel a pocakomban újra az iskolapadban találtam magamat, ezúttal a MUOSZ Bálint György Újságíró Akadémiát kezdtem el, mert sok évnyi blog írás után úgy éreztem jó lenne intézményes keretek között, jobban belemélyedni az írás, pontosabban újságírás tudományába. Akkoriban már régen Andrássy útnak hívták a Népköztársaság útját...
A tanfolyam minden pillanatát élveztem, különösen a magazin újságírás részt. Ikrekkel a pocakomban kézenfekvő volt, hogy a Kismama Magazinhoz szegődjek el gyakornoknak és hogy abba az újságba írjak. Nem is sejtettem, hogy életem egyik legnagyobb élményét ennek köszönhetem, hiszen részt vehettem a Pampers-Unicef közös misszióján és eljuthattam Kambodzsa olyan részeire, ahová turista nemigen teszi be a lábát. Az újságírásnak köszönhetem azt is, hogy a kórház interjúk alatt végigizgulhattam és láthattam egy igazi szülést.

Azóta üresen áll a patinás, valaha szebb időket látott, szecessziós, egykori Schanzer villa az Andrássy úton én pedig megint más vizekre eveztem és megszületett negyedik gyermekem a Gipszkorszak.

Ismét egyre gyakrabban jutott eszembe a 24 évvel ezelőtti önmagam, ahogy állok az Oktogon zebrájánál és áhítattal nézem a turista buszokat. És akárhányszor idegenvezető által kísért turisa csoport haladt el a Gozsduban vagy bárhol máshol, megdobbant a szívem...

Egyébként szerettem turista lenni a saját városomban. Részt vettem alternatív, segwayes, vízibuszos, biciklis, privát és hagyományos városnézéseken. Közben feltettem a kérdést magamnak: Miért epekedem? Miért nem vágok már bele? Mi tart vissza?


És akkor bebizonyosodott, hogy megint igaz a mondás, miszerint minden rosszban van valami jó. Most az volt a rossz, hogy beharangozták, hogy ezentúl sokkal nehezebb lesz OKJ-s képzésen részt venni. Kétszer annyi időbe telik majd és kétszer annyi pénzbe kerül a tanfolyam. A jó ebben az, hogy megadta az utolsó löketet nekem, nem vagyok a saját pénzem és időm ellensége. Most vagy soha. A most győzött.

Szeptemberben, amikor a kicsik az első osztály padjait koptatták, Hanna pedig a negyediket kezdte én is beültem esténként hetente kétszer az iskolapadba. Meg voltam győződve róla, hogy én leszek a legidősebb. Ezt rosszul hittem de tény, hogy az átlag életkor huszonöt volt. Viszont ez nem jelentett hátrányt. Ellenkezőleg. A negyven évnyi élet tapasztalatommal, élményeimmel, tanulmányaimmal, utazásaimmal nem versenghettek a fiatalabbak. Egyébként jó kis csapat kovácsolódott össze a nyolc hónap alatt. Kölcsönösen segítettük egymást jegyzetekkel, ötletekkel.

Az oktatás színvonalát illetően voltak kétségeim ám most, hogy levizsgáztam elmondhatom, hogy válogatott jó tanárok adták le az anyagot. Az idegenforgalmi földrajz órák alatt hiába kellett nagy mennyiséget befogadnunk, úgy éreztem mintha egy repülő szőnyegen ülnék és utaznék az országban. Fel is jegyeztem pár látnivalót, amit majd családostul szeretnék felfedezni. Persze a gyakorlati, igazi idegenvezetős részt vártuk a legjobban a sok elméleti tudás mellett. No itt aztán olyan tanárnőt kaptunk, akihez foghatóval eddig nem találkoztam. Sajátos humorral, nagy tudással, türelemmel adta át a tudnivalókat, a kis titkokat, amelyet ő sok évnyi idegenvezető munkája során felszedett. Sétálva tettük meg a távot az Oktogontól a Hősök teréig aztán egy másik alkalommal az Oktogontól a Lánchídig. A Budai Várat is bejártuk vele. Olyan tempót diktált, hogy alig bírtuk követni de mindent de mindent meg akart nekünk mutatni. Az a fáradhatatlan típus, aki imádja a munkáját és azt hiszem minket tanítványait is. Aranyköpéseit, mondatait azóta is idézzük. Nagy-nagy szeretettel és hálával gondolok rá. Ő Krizsevszky Adrienn. Ja. Volt olyan osztálytársam, aki csak miatta választotta ezt az iskolát.

Nem is tudom hányszor kellett vizsgát tennünk. Minden modul után volt egy írásbeli, aztán a záróvizsgán a szóbelik. Persze, hogy izgultam. Egy egész bizottságnyi ember előtt kellett szerepelni.
A buszos városnézést pedig nemcsak az osztálytársaim hallgatták, hanem még hat fő utasnak álcázott vizsgáztató is. A Hősök terén Kossuth Lajos szobra előtt került rám a sor. Beszéltem még a két múzeumról, aztán már kicsit megkönnyebbülve a buszon találjátok ki melyik résznél vettem én a kezembe a mikrofont!

Az Andrássy úton. Egész jól sikerült. És akkor nagyon büszke voltam magamra, különösen amikor annál a bizonyos zebránál a piros lámpánál megállt a busz... Mert 24 éve vágytam erre, tudjátok, amikor az Andrássy utat még Népköztársaság útjának hívták, az Oktogont pedig November 7. térnek...



A friss bizonyítvánnyal a kezemben még annyi erőm volt, hogy készítsek pár képet. Először az idegenvezetők (és persze utazók) védőszentjéhez, Szent Kristófhoz járultam és ha imát nem is mormoltam el magamban de a lábához letettem a bizonyítványomat és magamban hálát adtam az égieknek, hogy idáig eljutottam.


Meg persze hálás vagyok a kislányaimnak is, akik tűrték, hogy hetente kétszer nélkülem kellett vacsorázniuk, fürdeniük, másnapra készülniük és bizony nem mindig tudtak megvárni ébren. Az utolsó hetekben már velem együtt számolták, hogy még hány kedd és hány csütörtök van a tanfolyam végéig. Volt, hogy "puffogtak", mert megszokták, hogy az egész délutánt velük szoktam tölteni, de összességében megértették azt hiszem, hogy ez most fontos nekem és a végén annyira de annyira büszkék voltak rám, hogy teljesen meghatódtam tőle.

Tudom, hogy még sokat kell tanulnom. Ez egy olyan hivatás, ahol nincs megállás, folyamatosan kell képezni magunkat. Fejleszteni a nyelvet, saját jegyzeteket gyártani, tanulni a tapasztaltaktól, tájékozódni, figyelni, jönni-menni és pótolni a hiányosságokat, átnézni a történelem könyveket újra meg a földrajzot is..

És hogy mihez kezdek most? Majd ha itt lesz az ideje, azt is elárulom. Addig is azt kívánom, hogy ti is valósítsátok meg az álmotok!