Ha jól számolom ez volt a negyedik élményvonatozásom a MÁV Nosztalgia szerelvényén. Kétszer Zoltánnal kettesben, egyszer Hannával kiegészítve és most Piroska barátnőmmel zötyögtünk valami felejthetetlen élmény felé.
Amikor megláttam, hogy a Márai expresszel Kassára utazhatunk, azt gondoltam csakis Piroska barátnőmmel tenném meg a négy órás utat oda és vissza, így megkérdeztem van -e kedve kiszakadnia a hétköznapokból. Naná, hogy igent mondott. Mondanom se kell, végigfecsegtük az utat, bár én visszafelé már nagyon elálmosodtam, így ugyanazt mondtam neki, mint pár éve a hajdúszoboszlói kiruccanásunk idején. "Te csak mesélj, beszélj tovább. Ha nem válaszolnék, akkor elaludtam.."
Aztán mégsem aludtam el. Mondjuk Piroska mellett elég nehéz is lenne. Az jutott eszembe, hogy megkérem őt, hogy a következő blogbejegyzést írja meg helyettem. Tudtam, hogy jól ír, hogy remekül fogalmaz, hogy rendkívül művelt, olvasott, tájékozott, így nem féltem, hogy elrontja a blogomat csak attól, hogy nem vállalja majd el. Azt hiszem olyan erővel kértem, hogy nem mert nemet mondani. Ezúton is köszönöm neki. Fogadjátok sok szeretettel Pircsi barátnőm írását a kassai kiruccanásunkról.
„Vasúton…az emberek úgy érzik, kiléptek életük megszokott törvényei közül, fecsegni kezdenek, közlékenyebbek és bizalmasabbak, a csodát várják” Az idézet Márai Sándor Füveskönyvéből való. Ezt írtam a képeslapokra, amit a Márai Expressz mozgópostáján adtam fel szombaton.
Ági hozta magával a Füveskönyvet, amit aztán a „Márai érzet” növelése miatt olvasgattunk a vonaton. Kassára utaztunk Ági barátnőmmel Márai Sándor szülővárosába, amely az Európa Kulturális Fővárosa címet viseli 2013-ban. Az út négy órát tartott, és mi kávéztunk az étkezőkocsiban, kitöltöttük a Márai totót, Ági nyilatkozott a kassai tévének, néztük a legelésző őzeket, a gyönyörű és kevésbé gyönyörű állomásépületeket, melyek mellett elhaladtunk. És igen, kiléptünk életünk megszokott törvényei közül, mert közben fecsegtünk a hosszú úton, családról, munkáról, értékekről, kultúráról és még annyi minden másról.
Kassa alapvetően gyönyörű, ez vitathatatlan. A Márai Sándor nyomában járó idegenvezetést választottuk, amit nem is bántunk meg. Kiváló, a témában szakértő idegenvezetővel jártuk be az író gyermekkorának és fiatalságának kassai állomásait. Voltunk a Mészáros utcai Márai-emlékszobában, láttuk a premontrei gimnázium épületét (ahol a kamasz Márai tanáraival feleselt, ugye Ági?), az egykori Megay-cukrászdát, ahol állítólag egy fagylaltevési versenyen ismerte meg majdani feleségét, Lolát (a szerencsés asszony neve is kérdés volt a Márai Expressz totóján). Megtekintettük a Szent Erzsébet-székesegyházat is, amiről Márai sokat írt műveiben. Az Erzsébet szobrot, amit János mester faragott a „Kassai polgárok”-ban sajnos nem találtuk, idegenvezetőnknek talán igaza van abban, hogy nem kell mindent valóságnak venni, amit az írók leírnak műveikben.
A városnézés alatt megéheztünk, valami finom szlovák ételre vágytunk. A nagyon igényes városismertető kiadványban, amit kaptunk (ingyenes kiadvány) találtunk megfelelőnek tűnő éttermet, de sajnos a térképolvasás egyikünknek sem erőssége, így Ági kiváló érzékkel szólított meg egy fiatal párt, hogy útbaigazítást kérjen. Kassán élő magyarok voltak és nagyon kedvesen útba igazítottak minket, valamint kötelező programként említették a Márai szobor megtekintését, ami valahogy az idegenvezetésből kimaradt. A kis segítséggel megtalált étteremben nem volt hely, így az ebédet későbbre halasztva megkerestük a Márai szobrot, amit valóban kár lett volna kihagyni. ….
Korgó gyomorral újra megközelítettük a kinézett éttermet, egy kinti asztalhoz le is telepedtünk, lelki szemeinkkel már láttuk a nagy tányér liptói túrós sztrapacskát, de az étterem pincérei nem támogatták vágyaink elérését, tudomást sem vettek rólunk. Nem csüggedve felkerekedtünk, hogy máshol próbáljunk szerencsét. Néhány lépés megtétele után egy másik étterem asztalánál megpillantottuk a párt, akik előzőleg útba igazítottak minket. Csatlakoztunk hozzájuk. Igaz, hogy nagyon sokat kellett várni az ételre ( lehet, sőt biztos) hogy nem sztrapacskát ebédeltünk, hanem „bryndzove halusky”-t, igaz, hogy a pincérek nem hoztak automatikusan evőeszközt és szalvétát, és nem is nem mosolyogtak, de nem gond, hiszen sütött a nap, mi Kassán voltunk egy étterem teraszán, és hosszas baráti beszélgetést folytattunk Andeával és Péterrel, akik Szlovákiának és Kassának olyan arcát is megmutatták nekünk, ami egy városnézés alkalmával bajosan lett volna megismerhető.
Később hosszú séta után egy fantasztikus kávé mellett megpihenve, az utcán elhaladó embereket figyeltük. Arra tipegett egy ruházatát tekintve plázacicának tűnő hölgy rendkívül magas sarkakon, hóna alatt egy copfos mini kutyával. Megállította egy koldus, a nő rámosolygott, kinyitotta a táskáját, és az összes aprópénzét neki adta, majd újra rámosolygott. Döbbenten néztük, szóhoz sem jutottunk. Ági eszmélt először, halkan csak annyit mondott, hogy ezért nem kell elsőre ítélni. És mindketten tudtuk, hogy ha a gyerekeink most ott lennének velünk, elmagyarázhatnánk nekik, hogy miért ostobaság minden előítélet.
Amikor visszaszálltunk a vonatra, és újra elfoglaltuk kényelmes helyeinket, egyetértettünk abban, hogy alapvetően pozitív élményekkel indulunk haza Kassáról. Csak egy-két dolog előtt állunk értetlenül. Nem kell, hogy egy város tele legyen képeslapokkal és hűtőmágnesekkel, de az azért furcsa, hogy egy olyan üzletet sem találtunk a belvárosban, ahol ilyesmit árultak volna. Kassa talán jobban kiaknázhatná a kulturális főváros címből adódó lehetőségeket.
A hazafelé tartó vonatút is remekül telt, jó kedvünket az sem szegte, hogy nem nyerünk a totón, bár minden kérdést helyesen válaszoltunk meg.
Csodálatos nap volt, köszönöm Ági az út ötletét, azt, hogy engem hívtál társaságnak, és azt is, hogy én írhattam ezt a bejegyzést!"
Megjegyezném, hogy amíg én kirándultam, a kicsik a Critical Mass biciklis felvonuláson tekertek Zoltánnal, ha igaz amit beszéltek, összesen 16 km-t. Szóval kihasználtuk mind az öten a gyönyörű, napsütéses áprilisi szombat adta lehetőségeket.
