Állunk a vállalhatatlanul kinéző, Budapest szégyene Déli pályaudvar 6. vágányán és nem akarunk hinni a szemünknek. Bizonygatjuk egymásnak, hogy ez a szerelvény majd biztosan kigurul és a helyére begördül egy másik, egy modernebb, de akkor meglátjuk a szerelvényeken a feliratot különböző nyelveken, hogy Sleeping car/Hálókocsi/Voiture-Lits/Carozza con Cuccette. Később az ajtón is a kiírást, hogy Budapest-Koper. Ahogy ott pislogunk, kedvesen útbaigazít bennünket makulátlan egyenruhában a vonat egyik alkalmazottja, hogy megkérdezze melyik kocsi lesz a miénk és hát ne csodálkozzunk, hogy ez a vonat így néz ki, hiszen a nevében is benne van, hogy Retro Adria Expressz. Megtudjuk, hogy Brassóba is ez megy, ott is nagy szemeket meresztenek amikor begördül, de például Splitbe egy fokkal modernebb jár. Nekem továbbra is kétségeim vannak afelől, hogy ez a vonat mindenféle műszaki hiba nélkül elvisz minket Koperig de megnyugtat, hogy eddig még sosem volt gond vele és jó utat kívánva átad bennünket a mi kocsink kísérőjének, egy fiatal lánynak, akiről kiderül, hogy egyetem mellett végzi nyári munka keretén belül ezt a hivatást (Eszti máris kedvet kap hozzá)  és persze máris összebarátkozunk vele. 

A kupéba belépve megcsap a nosztalgia látványa, illata,  de az is feltűnik, hogy hófehér, ropogós, tiszta ágyneművel van megágyazva. Nem kérdés, Eszter alszik a fenti szinten, van egy kis védő szalag is oldalt, ami megnyugtat és nem képzelem azt, hogy az első fékezéskor a padlón landol gyerekem. Barátkozunk a miliővel, kihasználjuk a tereket, hogy a leghatékonyabban el tudjuk rakni a csomagjainkat, a feleslegesen nagy bőröndömet, amire azért esett a választásom, mert a WizzAir-es kézitáskás megszorítások után felemelő érzés volt úgy pakolnom, hogy nem szabják meg mekkora csomagot vihetek. A berendezés a két lehajtott ágyon kívül, egy létrából, egy tükrös, kinyitható szekrénykéből és egy felhajtható tetejű mosdóból állt és volt egy bordó MÁV felirattal ellátott függöny és egy roló is. A fekvőhely fejvégénél kis olvasólámpa szolgálja a további kényelmet, szóval azt éreztük jó lesz itt bekuckózni. A kocsikísérő kisasszony megkérdezte minden rendben van -e és megkérdezte mit kérünk majd reggelire: goffrit lekvárral vagy májkrémet kenyérrel és paprikával. Micsoda luxus. Ágyba kapjuk a reggelinket másnap és még bekészítés is volt. Ott várt bennünket egy törölköző, egy kis szappan,  egy-egy üveg ásványvíz, egy Nógrádi ropi (azért tudják melyik a legfinomabb), egy SIÓ dobozos üdítő és még egy utasellátós csoki is és mi nagyon értékeltük mindegyiket. Szeretnivaló, aranyos kis utazás lesz ez. A kezdeti sokk így alakult át hálával teli érzésre. 

Nekem nagyon régi vágyam volt ez a hálókocsis vonatozás. Mondhatnám bakancslistás utazásként tartottam számon. Egyszer volt benne részem de nem így, nem ebben a formában. Itt az alapötlet zseniális. Szállj fel a vonatra este, aludj egy jót a vonat zötyögésére és másnap reggel kipihenten érkezz meg a tengerparti városba. Utazópartnerem Eszter volt ezúttal, akivel egyik nap fogtuk magunkat és a Keleti pályaudvar nemzetközi pénztárában megvettük a jegyeket, amit papír alapon meg is kaptunk. Esküszöm akkor nem volt kiírva az Adria Expressz szó elé, hogy Retro. Persze nagyon hamar alkalmazkodtunk a viszonyokhoz de azt azért nehezen tudom elfogadni, hogy nincs kapacitása a MÁV-nak mondjuk egy ablak pucoláshoz. Az ilyen nosztalgia vagy retro utazáshoz kell egy kis játékosság, lazaság. Bennünk megvolt ez, úgyhogy elmondhatom, hogy remek élmény volt és amire hivatott, nevezetesen, hogy vigyen el A-ból B-be, méghozzá úgy hogy ne legyünk kifacsarva- arra tökéletes. Ráadásul a mostani légiforgalmi őrülettől hangos időszakban kifejezetten üdítő volt, hogy nem kellett több órás késésektől vagy járattörlésektől tartanunk, az előbb említett bőrönd méretről nem is beszélve. 

21:00-kor aztán szó nélkül elindult a vonat és valami megmagyarázhatatlan bizsergés vette kezdetét, amit az  utazás, az új élménye, az új helyszín hoz elő mindig. Bámultunk ki az ablakon, megettük (naná, hisz magyarok vagyunk) az otthon készített téliszalámis szendvicseket, ismerkedtünk az  új hangokkal, zörejekkel, kattogással és amikor már otthonosan éreztük magunkat lemostuk sminkünket, fogat mostunk (ásványvízzel), beütöttük párszor az oldalunkat, karunkat de sikeresen felvettük hálóruhánkat és befeküdtünk az ágyba. Olvasgattunk, Eszter filmet nézett (wifi nincs de töltő igen) A szél bevágott az ablakon (kinek kell ide légkondi? ), és nagyon jólesett. A ritmusos kattogás, a zötyögés, a  MÁV kocsik utánozhatatlan rugózása pedig -ahogy azt vártam- hamar el is altatott bennünket. 

Persze felébredtünk amikor megállt valahol egy mozdonycserére vagy izgalmas volt azt tapasztalni, hogy a másik irányba haladunk (még jó, hogy az állomáson a kedves MÁV-os férfi felvilágosított bennünket, hogy milyen stációk várnak ránk az út alatt, így nem ijedtünk meg attól, hogy visszafordultunk). Elégedetten nyitottam ki a szemem  időnként, hogy mosolyogva kikukkantsak az éjszakába, hogy megfejtsem éppen merre járunk. Erre vágytam és itt vagyunk. Eldöntöttem azt is, hogy ez jól sikerül, ha jó buli lesz, akkor megismételhetjük de akkor már együtt mindhárom lányommal. 

Reggel az ablakon kinézve már az összetéveszthetetlen szlovén táj mellett robogtunk és folyton eszembe jutott, hogy a Balkán vagy Kelet Svájcának hívják ezt az országot-megérdemelten. Megejtettük a reggeli tisztálkodást, kicsinosítottuk magunkat a szlovéneknek és vártuk a reggelit, ami meg is érkezett. A májkrém konzervet sokáig csak néztem, mert nem tudtam, hogy még gyártanak ilyet. Aztán felnyitottam, a kenyérre kentem, amibe beleharapva gyerekkorom és azon belül is gyerekkorom nyarai jutottak eszembe. Hmm. ez a Retro Adria Expressz ért hozzá hogyan szedje elő az agyamból a régi szép emlékeket. 

Begurultunk a jelentéktelen Koper vasútállomásba, a jelentéktelen várótermen keresztül megtaláltuk a modern, légkondis helyi kis piros buszt, amivel aztán megérkeztünk Koper központjába hogy eljussunk a verhetetlenül jó helyen található szállásunkhoz, ahol kicsit vártunk a házigazdára, de cseppet se bántuk, mert addig leteszteltük a házunk előtt található cukrászdát, ahol kávézgattunk és amely helyről később kiderült számunkra, hogy a szlovén tengerpart legfinomabb fagyija is itt kapható. Innen folytatom.

Hogy én mennyire irigylem azokat akik jóízűen tudnak aludni a hosszú repülőút alatt. Nekem ez nem nagyon sikerült, mégsem éreztem ólmos fáradságot amikor végre leszállt a gép Denpasarban. A vízumért se kellett kibírhatatlanul sokat várni, a bőröndöm is megérkezett épségben, így izgatottan haladtam a kijárathoz, ahol Gabi már várt rám, mint a filmekben. Rögtön megcsapott a párás meleg, a Bali illat, ami ottlétem alatt mindvégig elkísért. Különös érzés , hogy 12000 km távolságra vagyok az otthonomtól egy más kontinensen, egy másik földrészen, egy totálisan más kultúrában, ahol a víz a lefolyón ellenkező irányban forogva tűnik el. 

Miután sikerült utat törnünk a taxit felajánló sofőrök sűrűjében, Gabi rendelt egy Grab taxit az erre szakosodott applikációval.  Ezt a Grab applikációt egy másikkal, -aminek a neve GoJek- később, amikor már helyi SIM kártya dobogott a telefonom szívében- én is letöltöttem, mert ez a két app segített abban, hogy közlekedjünk a szigeten belül, hiszen a tömegközlekedés- ha nem is teljesen ismeretlen fogalom- de nincs, ez a robogó taxi pedig gyors, olcsó és biztonságos hiszen magabiztos, tapasztalt motorosok háta mögött lehetsz részese a közlekedési káosznak és a dugók ellenére is haladhatsz.

Mivel sötétben érkeztem, nem sokat érzékeltem Baliból és egyébként is Gabival beszélgettünk az út alatt, így észre sem vettem és megérkeztünk az Ubud központjában található Gusti vendégházba,  aminek már a kapuja is mesébe illő volt. Később se tudtam betelni ezeknek a szentélyszerű meredek lépcsős bejáratoknak a látványával, aminek mindkét oldalán kőszörnyek vagy istenségek díszelegnek akik távol tartják az ártó szellemeket. A hatórás időeltolódáshoz alkalmazkodva és, hogy jól bírjuk a következő napokon ránk váró élmények befogadását, egy gyors zuhanyzás (vigyázva, hogy csapvizet nem veszünk a szánkba) után elaludtam és csak Gabi reggelijére ébredtem fel, amit a teraszon fogyasztottunk el. Csak ekkor szembesültem azzal a buja növényvilággal, ami aztán végig elkísért és amit nem győztem csodálni. Nagyon vártam az első gekkóval való találkozást is de arra estig várnom kellett.

Helyette más állatot mentünk megcsodálni, hiszen első programom az ubudi Majomerdő felfedezése volt, ami a város egyik legnagyobb turista attrakciója. Mivel Gabi már többször járt ott, felkészített, hogy bár első látásra szeretnivaló, kedves kis állatok ezek a selyemmajmok, meglehetősen agresszívek, lopósak és hatalmas szemfoguk van. Ennek tudatában a napszemüvegemet jó mélyre tettem és a telefonomat is két kézzel markoltam mindvégig. 

A motoros taxin való utazás tűzkresztségén ekkor estem át és mondhatom nagyon-nagyon élveztem, hogy elsőkén  ezen a módon fedezem fel a város. A sofőr látta rajtam, hogy kezdő vagyok és a biztonság kedvéért a fülébe súgtam, hogy óvatosan menjen, nekem ne száguldozzon (azt már csak magamban tettem hozzá, mert  a gyerekeim várnak otthon ) 

Az ubudi majomerdő egy hatalmas trópusi erdő, amelyben nemcsak majmok élnek, de a helyiek szertartásokat is tartanak az ott található 3 templomban. Megváltottuk jegyeinket, letöltöttük a megfelelő applikációt, ahogy ajánlották, aztán elindultunk, hogy testközelből láthassuk ezeket a vicces állatokat, amit ők nagy becsben tartanak. Már nem emlékszem miért de egy pillanatra leültem a kőpadkára és mire kettőt pislogtam az ölemben termett 3 majmocska, én pedig nem tudtam, hogy sikítsak, felpattanjak vagy maradjak mozdulatlan. Végül nagyon bölcsen, szépen nyugodtan felálltam.  Így indítottam, de ez elég volt ahhoz, hogy betartsuk a szabályokat. Úgy tűnt arany életük van ott, és egyszerre csodáltam őket, a kőszobrokat,  a templomokat, az erdőt és a valószínűtlenül hatalmas leveleket vagyis ízelítőt kaptam abból, ami várt rám. 

Gyalog mentünk vissza a szálláshoz és borzasztóan értékelem Gabi türelmét, aki hősiesen tűrte, hogy méterenként rácsodálkozzak valamire, ami annyira más és szokatlan volt, hogy muszáj volt magyarázatot találnom vagy épp kérnem rá. Az építkezésre, a közlekedésre, a gyümölcsökre, az árusokra. Ekkor szembesültem először azzal, hogy ez a nép folyamatosan hálát ad valamiért, felajánlások, ceremóniák határozzák meg a mindennapjaikat. Elképesztő erőfeszítést fordítanak arra, hogy otthonaik, boltjaik, templomaik előtt mindig friss virágból és levelekből készített felajánlások legyenek, sokszor a lábad előtt a járdán, hogy aztán kerülgethesd. Láttam hogy hajtogatják a kis kosárkákat bámulatos ügyességgel és gyorsasággal az asszonyok. Egyszer én is besegítettem a banánfa levelének csíkokra való tépésben amiből a kis tálka készül, amibe rizst, kávét, füstölőt tesznek és kézmozdulatok, mantrák kíséretében adóznak a láthatatlan világnak. de csak később értettem meg, hogy mindez arról szól, hogy tisztelik a láthatatlan világot azért, hogy a látható elviselhető legyen. 

Bali egyik hagyományos tánca a Kecak tűztánc, más néven a “majmok kántálós tánca”, ami a  sziget történetét és mítoszait mesélik el. A Kecak táncban semmilyen zenei aláfestés nincs, csak egy 60-100 fős férfi kórus, akiknek ritmikus kántálása és a pattogó stílusban, különböző hangtónusban ismételt  “Keh-chack” hangja adja az előadás fő különlegességét. Na erre az előadásra vettünk jegyet Gabival, amit természetesen a szabad ég alatt, az erre kijelölt templomban adtak elő és amit mi határozott fellépésünknek köszönhetően az első sorból élvezhettünk. És ez is, mint minden Balin, annyira erősen hatott rám, hogy azóta is gyakran felidézem a ritmust és eszembe jut az izzó, éles, kókuszdióba lépegető táncos talpa és nagyon remélem, hogy jól van. A táncosok és egy kicsit talán mi is transzba estünk a "takatakatakataka" és "cakcakcakcak" ritmusok hallatán. A kezünkbe nyomott ismertető papírnak köszönhetően megtudtam, hogy a  Kecak tánc alatt előadott történetek mindig a hindu Ramayana eposz egyes meséit dolgozzák fel, mely eposzból egyébként Bali szinte összes művészeti és kulturális ága táplálkozik, erre épül. 

 

 

A kulturális élmény után már csak a gasztronómiai volt hátra, hogy az első teljes napomra feltegye a koronát. Gabi egy jól bejáratott étterembe vitt el, ahol Bali legnépszerűbb fogását, a Nasi Gorenget (sült rizs) kóstolhattam meg és közben irtózatosan tetszett, hogy megint pálmalevelekből kreált tálkákban kapom a szószt és a fogások alatt is ez a levél díszelgett. Itt csodálkoztam rá arra is, hogy Balira valóban a kiutazás a legdrágább tétel. Az étteremben az ilyen lakoma átszámítva kb 1200 Ft szóval nem számított luxusnak, hogy minden nap egy új éttermet, kávézót próbálhattunk ki. 

Elalvás előtt aztán megérkeztek a várva várt gekkók is. Szeretnivaló állatok, csodálkoztam, hogy milyen kicsik és ahhoz képest milyen hangos és különleges nyekergéssel  (mintha azt mondaná, hogy gekkó, gekkó) teszik a bali éjszakát egyedivé. Ezek  a gekkók a balinézek szerint szerencsét hoznak a házban, így biztos ami biztos, egy fémből készült verziót hazahoztam emlékbe és amellett, hogy a  bejárati ajtó mellett nagyon jól mutat, érzem, hogy hozza a szerencsét folyamatosan. 

- Ágikám! Áprilisban tudsz jönni hozzám, utána vendégeim lesznek , aztán pedig hazarepülök, úgyhogy most vagy soha! 

Ez volt az a mondat, ami felrázott és a halogatásból tettekre sarkallt. Ennek az utazásnak most volt itt az ideje. A téli szünet nem volt könnyű időszak, elfáradtam testileg és mentálisan is. Tervezgettem én, hogy meglátogatom Gabi barátnőmet Balin, de csak odáig jutottam, hogy  majd egyszer. Azzal nem kalkuláltam, hogy Gabi júniusban hazajön, hogy nem örökre költözött a szigetre. A skyscanneren folyamatosan nézegettem hogy változnak az árak, néztem melyik a legjobb átszállás, tájékozódtam, kérdezősködtem, végül kicsit ugyan megremegett a kezem, de rányomtam a "lefoglal és fizetés" gombokra: akkor ez most eldőlt, én április elsején, húsvét hétfőn vagy épp bolondok napján elrepülök a Paradicsomba. Lányaim is támogattak, és mert én olyan aggódós anyuka vagyok, nyugtatgattak is,  hogy higgyem el boldogulnak majd egyedül. (elárulom tényleg remekül megvoltak és a házibuli is jól sikerült..) 

Azóta az  ubudi rizsföldet ábrázoló kép a jelenlegi  képernyőfotóm a telefonomon...

Tudtam, hogy hosszú lesz az út de felszerelkeztem jó könyvekkel és annak ellenére, hogy többször repültem már tengerentúlra, mégis örömmel vettem gyakorlott utazók tanácsait is, például, hogy miben utazzak, hogy az a lehető legkényelmesebb legyen de azért valamennyire nőies.  Az egyik könyv, amit magammal vittem, az az Ízek, imák szerelmek című regény, amit egy amerikai nő írt, majd film is készült belőle. Az a nő válása után keresi a helyét meg válaszokat és ezért elutazik Rómába, Indiába majd Balira. Kedvcsinálónak mindenképp jó a könyv, de nekem kicsit megmosolyogtató az az iparág, ami ott kinőtte magát és az ilyen amerikai és európai útkeresők igényeit szolgálja ki fizetős meditációkon, gurukon , jóga klubokon és expatoknak nyitott kávézókon keresztül. 

De jól teszi Bali, hogy ezt az igényt is kielégíti. Ahogy az Insta lányok/fiúk igényeit is. Bali nagyon fotogén hely, özönlenek is oda az influenszerek és  ezt a helyiek ügyesen kihasználják. Balin muszáj mesés képeket készíttetni magadról, az idegenvezetők pedig szinte kötelességüknek érzik a mesélés mellett a fotózást és szinte megsértődnek ha nem szeretnél pózolni. Több, mint ezer képet készítettem én is és miközben ezeket a sorokat írom, a belőlük készült fotókönyvem már úton van. Ezek olyan képek, élmények, amiket nem hagyhattam csak úgy a telefonomban.

Mivel és hogyan utaztam? Odafelé egy átszállással Dubajon keresztül az Emirates légitársasággal, ami ugye egy 5 óra 20 perces utat jelent. Dubajban felkészültem a 9 órás átszállási időre, de ott annyi inger éri az embert és olyan klassz kis várakozó részek, kényelmes fekvő székek, pihenők vannak kialakítva, hogy nem megterhelő a csatlakozó járatra való várakozás. Emlékezetes pillanat volt, hogy amikor megosztottam a facebookon az ismerőseimmel, hogy hol vagyok, volt évfolyamtársam, Rita azonnal válaszolt, hogy de hiszen ő is itt dekkol, így bármilyen hihetetlen, hogy a Dubai repülőtéren fussunk össze, de ott találkoztunk és beszélgettünk a beszállásig. Ezek után senki ne merészelje mondani, hogy közhely az a mondás, hogy kicsi a világ. Ő hazafelé tartott japán csoportjával (japán idegenvezető), rám pedig egy 9 óra 10 perces repülés várt Bali repülőterére Denpasarba. 

Odafelé élveztem, hogy senki nem ül mellettem és a csaknem 6 órás utat az ablak mellől zavartalanul élvezhetem, finom ételekkel és megszámlálhatatlanul nagy film- és zenei kínálattal. A Balira tartó járat már kevésbé volt kényelmes és Emirates ide vagy oda, szerintem kisebb lábhely volt, mint bármelyik fapadoson, bár kárpótolt a folyamatos étel-ital kínálat. Egyébként a legjobban azt szeretem, hogy láttam merre tartunk, ezek a térképek az adatokkal nagyon lekötöttek és az Egyenlítő átrepülésekor azért azt éreztem nagyon szerencsés vagyok és hálás is, hogy ez megtörténik velem. 

Erdélyhez nekem meg kellett érnem. Valahogy úgy, mint az operához és az olívabogyóhoz. Kicsit szégyelltem is magamat, hogy nagyon sok országban, városban megfordultam, de valahogy Erdély kimaradt. Bár ez sem teljesen igaz, mert egyszer, amikor a lányok nagyon kicsik voltak, egy baráti családdal autóval elutaztunk Parajdra, akkor valami kis ízelítőt kaptam belőle. Emlékszem a végeláthatatlanul hosszú autóútra. Amúgy sem szeretem a kimerítő autós utakat de arrafelé, ahol ennyire kevés autópálya van és bármikor felbukkanhat egy kivilágítatlan lovaskocsi, még kevésbé vezetnék vagy utaznék az anyósülésen bárki mellett.

Na ezért (is) jött kapóra a bejelentés, hogy az Euroexpress közvetlen járatot indít a Kincses Városként ismert Kolozsvárra, méghozzá egy harminc valahány személyes kis Embraer 120-as géppel. Az út 50 percig tart és a szlogenjük is elég meggyőző, miszerint "Landolj Kolozsváron, amíg a többiek még csak a határra értek el."-vagy valami hasonló. 

Határozott célom volt Kolozsvár minél jobb megismerése, felfedezése és Edith barátnőmmel való találkozás, aki ugyan Marosvásárhely mellett él, de megbeszéltük, hogy mindenképpen találkozunk és az ottlétem alatt egy napot egymásra és a városára szánunk.

Szóval lefoglaltam a jegyet és kerestem egy jó kis szállást is, ahol a fő szempont a belvárosi elhelyezkedés volt így aztán a nevében is Ultra Central Apartmant foglaltam le és feltűnően sokat dúdoltam a Szép város Kolozsvár kezdetű nótát.

A repülőút zökkenőmentes vagy ha jobban tetszik turbulencia mentes volt és egyedülálló szemszögből nézhettem végig (de erről nem beszélhetek sajnos… )

Kolozsvár repteréről gyorsan kijutottam, ahol a szokásos kérdezgetős módszeremmel megtaláltam a nemrég üzembe állított repülőtéri buszt, amivel bejutottam a városba. Annyira új lehetett, hogy én voltam rajta az egyetlen utas. Mondjuk lehet mások a helyi 5-ös buszt választották, ami ugyanazon az útvonalon közlekedik, egy picit olcsóbb, cserébe minden bokornál megáll. A kérdezgetős módszeremre visszatérve még annyit leírok, hogy az utam során egy kicsit zavarban voltam végig azzal, hogyan és milyen nyelven szólítsam meg ott az embereket. Angolul és kérdezzem meg, hogy esetleg magyarul is tud -e? Hiszen erre arrafelé nagy az esély. Vagy pont ezért vágjak bele rögtön magyarul? Ez meg nem udvariatlanság? Kérdeztem Edith barátnőmet, aki azt mondta ők már ezt érzik, hallják, sőt látják…. hát nekem még gyakorolni kell(ett) de elárulom nem volt gond belőle és semmilyen nyelvi problémám nem volt a két nyelvtudás birtokában.

Mivel korán reggel érkeztem és előttem állt az egész nap, a szobámat viszont csak háromkor foglalhattam el, a  csomagomat, ami egy cabin baggage méretű hátizsákban kimerült, letettem a szálláson (előre leleveleztem persze, hogy így tennék) , amit viszonylag könnyen megtaláltam és ami tényleg verhetetlenül jó helyen volt egy olyan igazi műemlék jellegű házban. Igaz, hogy az utakat, járdákat a környéken pont akkor építették/újították fel, biztosan gyönyörű lesz valamikor- de szerencsére az én ablakom az udvarra nézett így nem volt zavaró.

Kávéra és valami harapnivalóra vágytam és ezeket a vágyaimat könnyen teljesíthettem, hiszen feltűnt mennyi klassz kis kávézó, étterem, pékség-némelyik igazi kis ékszerdoboz volt közöttük. Végül most csak egy helyi specialitásra, egy gyümölcsös töltött péksütire esett a választásom, mert olyan harapnivalót kerestem, amivel sétálhatok, azt éreztem most úgysem tudnék nyugodtan ücsörögni egy teraszon.

Bevallom megint élveztem, hogy a saját magam ura vagyok, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez, saját tempómban nézhetem végig a látnivalókat, így aztán abba se szólt bele senki, hogy a szálláshoz visszatérve egy órát lepihentem, ügyelve, hogy ne aludjak túl sokat, nehogy lekéssem az utolsó kisbuszt a Tordai hasadékhoz. Mint megtudtam ez is egy viszonylag új járat, ami azért született, mert így nem kizárólag csoportosan, buszokkal vagy saját autóval lehet eljutni a gyönyörű természeti képződményhez, hanem ezzel a minibusszal is. Magamhoz képest elég könnyen megtaláltam az indulás helyszínét és szerencsémre a román  sofőr srác  jól beszélt angolul, így maga mellé ültetett és végig beszélgettük az utat. Egyszer satufékezett csak, amikor megtudta, hogy annyi idős vagyok, mint az anyukája. Ennél a pontnál elő kellett vennem az útlevelemet, igazolni kellett magamat és csak ezután hagyott alább hüledezése, amin én és a többi utas is jót mulatott, meg persze dagadt a májam is. Jó volt úgy utazni, hogy éreztem remekül, magabiztosan vezet és jó volt, hogy hála neki,  kaptam egy kis átfogó képet ő hogy látja az országát, a benne élő magyarokat, Európát, a saját jövőjét, de ami s legfontosabb, biztosított arról, hogy megvár majd a visszafelé járattal, ami aznap az utolsó volt. Ez egyébként azt is jelentette, hogy összesen negyven percem maradt arra, hogy ránézzek a hasadékra. 

Találkoztam egy tehéncsordával és egy édes aranyos öreg nénivel, akivel nem volt közös nyelvünk, de megsimogattam a karját és valahogy elmutogattam, hogy nagyon szép helyen él. Láttam a szemén, hogy beszélgetne, hogy marasztalna de sietnem kellett a minibuszhoz.  Tudtam, hogy ide még vissza kell jönni de úgy, hogy ne kelljen nézni az órámat. 

Este már csak egy könnyű vacsorához volt kedvem. Viszonylag korán lefeküdtem, mert másnap Edith eljött értem, hogy együtt menjünk vissza Marosvásárhelyre, a másik erdélyi városba, amiről alig tudtam valamit és ahol Edithben saját, privát idegenvezetőmre leltem. 

Edithnek mindig mondtam, hogy imádom hallgatni ahogy beszél.  Szeretem, hogy használ olyan szavakat, amik kikoptak a mi szóhasználatunkból vagy azokat amit kicsit másképp mond. Nekem olyan ez, mintha egy hangoskönyvet hallgatnék. Választékos, szép szavak, picit más hanglejtés. Az és helyett a s használata és még ezer ilyen kis finomság, különlegesség. Zene füleimnek. Na és nekem ilyen zenében volt részem másfél órán keresztül, amíg az autóban egymás mellett ülve beszélgettünk. Jól kifaggattam Edithet az életéről, hol tart, mit csinál, mert bizony nagyon régen találkoztunk és a barátságunk is a blogjainknak köszönhető, amolyan virtuális volt eddig, leszámítva egy több, mint 10 évvel ezelőtti találkozást akkor, amikor Parajdra utaztunk. Mosolyogtunk, mert eszünkbe jutott mindkettőnk kedvenc youtube videói a D. Tóth Kriszta féle Elviszlek magammal sorozat-na ez egy kicsit olyan volt. 

A kolozsvári Főtér felett vijjogó sirályok láttán az embernek olyan érzése lehet, mintha egy kikötővárosban járna. A jellegzetesen tengerparti madarak néhány éve tűntek fel a kincses városban, jelenlétük napjainkra hétköznapivá vált...Sok madárfaj urbanizálódik. Ha egy faj jól tolerálja az ember jelenlétét, akkor számára a város rengeteg lehetőséget nyújt” – mondja Benkő Zoltán ornitológus. A sárgalábú sirályok 2010 körül tűntek fel Kolozsváron. Jelenleg 10 pár költ a városban, a román operán és a központ más magas épületeinek a tetején. 

Innen lifttel mentem egy szinttel lejjebb, a Terézia-bányába, ami szintén meseországba repített és  igencsak emlékezetes csarnok, a megfagyott vízesésnek tűnő, mennyezetről lógó sókristályok zuhatagával és a csónakázó tóval. 

Később, már újra a  felsőbb szinten, a Rudolf-bányában, nagyon szép ajándékbolt kínálta portékáit és én annyira szerettem volna egy normális sótartót venni, ám sajnos kártyát nem fogadtak el Románia egyik leghíresebb látványosságában, amin azért kicsit kiakadtam. (Ha valaki arra jár, akkor hozzon nekem olyan fehér sótartót, amire rá van írva, hogy Salina Turda- és itthon lerendezzük) 

Eredetileg megint csak lifttel indultam volna feljebb, ám azok addigra mind üzemképtelenek lettek, amit én nem vettem annyira zokon, mint a 70-80 éves nénik bácsik, akiknek innentől csak egy választásuk volt, vagy megvárják, amíg megjavul a lift, vagy velem együtt lépcsőznek a megszámlálhatatlanul sok  fa lépcsőn. Tényleg nem bántam, ki is volt írva, hogy részesítsük előnyben a lépcsőzést, mert így hatékonyabban fejti ki hatását szervezetünkben a fincsi sós levegő. Erre gondoltam miközben másztam fel, közben meg-megállva, hogy magammal vigyem ennek a semmihez se fogható helynek a látványát, ami volt, hogy óvóhelyként is funkcionált.

Tudtam, hogy a fotók nem adják vissza azt a lélegzetelállító panorámát, ami a szemem elé tárult de azért kattintottam párat. És szerintem maradtam volna tovább is, kényelmesen ücsörögtem volna, néztem volna még  hosszan a családokat, a turistákat, de két dologtól rettegek igazán: hogy lekésem a repülőt/vonatot és hogy kifogy a kocsiban a benzin. Előbbit nem szerettem volna átélni, így inkább elindultam kifelé, ám most a régi bejárat/kijárat felé, ahol némi útbaigazítás és gyaloglás után  próbáltam megtalálni a buszmegállót, de helyette csak egy nagyon modern, csinos nőbe botlottam aki szintén valamilyen járműre várt, ami végül meg is érkezett egy nagy busz formájában, amire nem tudtam venni a sofőrtől jegyet (kártyát ő se fogadott el és nem volt elég készpénzem, automata meg arra nemigen van). Szemem előtt már lejátszódott, ahogy a repülő elmegy majd nélkülem, amikor ez a nagyon stílusos kis nő, akivel nem volt közös nyelvünk, fogta magát és kifizette a jegyemet. Hiába próbáltam valamilyen elérhetőséget kicsikarni tőle, legyintett és azt mutogatta nem kell, érezzem jól magam náluk. No ilyen élményeim voltak nekem Erdélyben magyarokkal és románokkal. 

És meg is született bennem az elhatározás, hogy ezt az "Erdély felfedezése" sorozatot folytatnom kell. Úgyhogy majd visszatérek ha itt lesz az ideje.