Naplómat többnyire kutyafuttában írom, kihasználva a pár perces nyugalmat, amikor Hanna elfoglalja magát vagy a kicsik alszanak, a házimunka meg türelmesen vár Szóval a kutyafutta miatt bizony csak később jutnak eszembe epizódok, amik kimaradtak az írásaimból pedig szóra érdemesek. Ilyen például a születésnap, amiről még nem számoltam be. Pedig remekül sikerült. Ugyan a délelőtti készülődés alatt komolyan azt hittem, hogy egyedül illetve családi körben kell elfogyasztanunk a születésnapi tortát, (két család is lemondta a részvételt betegség miatt), szerencsére, ahogyan a repülőtéri munkám során megtanultam, nem árt sosem az overbook-olás, így aztán benépesült a kert, a terasz és később a szoba is. A kemény mag egészen az esti fürdetésig volt jelen a nagy napon. A "Ki tud többet az ikerlányokról" totón nem született meglepetés eredmény, a legtöbbet anyukám, sógornőm és Ildikó, a lányok valahanyadik pótanyja tudta. Bátyám "büszkélkedhet" ugyanakkor a leggyatrább eredménnyel, neki van mit behoznia.
Könnyekig meghatódtam egyik kedves barátunk ajándékán, ami nem más volt, mint egy slideshow, az általa készített fotók felhasználásával, meseszép aláfestő zenével és szöveggel. Egyébként is vicces, hogy ahelyett, hogy hangosan kacarásztam volna, a buli nagy részén azon kaptam magam, hogy elérzékenyülök. Hannának nem győztem magyarázni, hogy mi a különbség a meghatódás és a szomorúság közötti sírás között.
Ki merem jelenteni, hogy jól sikerült a buli, ettünk, ittunk, énekeltünk és persze most is fülig maszatos lett mindkét ünnepelt, bár rá kellett jönnöm, Noémi kevésbé bírja a felhajtást, az embereket, a nyüzsgést, ellentétben Eszterrel, aki kifejezetten élvezi ha körülötte forog a világ.
******************************************************************
Aztán még azt is elfelejtettem írni, hogy debreceni kiruccanásunkról én vonattal tértem haza,. Hogy miért? Mert szeretek vonatozni, mégha a borsos jegy áráért csak egy szutykos kupéban való zötykölődést jelent ez, és azért, mert így 4 órával hamarabb láthattam gyerekeimet, akik bizony addigra már nagyon hiányozni kezdtek.
Nos, elmondom,hogy a sors vagy a véletlen egy édes, aranyos nyugdíjas házaspárt vetett ugyanabba a kupéba, ahol én próbáltam könyvembe merülni. Beszélgetni kezdtünk és kiderült nekik négy felnőtt fiuk van, ebből egy ikerpár. Innentől kezdve aztán se vége se hossza nem volt az ikres történeteknek. Főleg az érdekelt az extra nehéz és kockázatos otthonszülés elbeszélése után, hogy hogyan tudott ellátni ennyi gyereket segítség nélkül. Eszembe jutott, hogy se eldobható pelenka, se meleg víz se sterilizáló se légzésfigyelő se monitor se etetőszék és még sorolhatnám mennyi minden nem volt és mégis tisztességes, egészséges felnőtteket nevelt Marika néni mind a 4 fiából.
Nem hiszek a véletlenekben. Olyan útravalót kaptam a kedves idős pártól, ami jó sokáig elkísér. Különösen nehéz napokon előveszem, azt hiszem erőt ad majd.