Nem is tudom hol kezdjem. Talán a Holdvilág Kamaraszínháznál, ahová Hanna pici kislányként és aztán nagyobbacskán is járt, mindaddig, míg kerületünk ékszerdobozaként működött, majd kénytelen volt távolabbra költözni... Hanna ott állt először világot jelentő deszkán, színpadon. Morzsa színpad. Így hívták. Zsuzsi és Viki tanította az oda járó gyerekeket mozgásra, szép beszédre, énekre, improvizálásra. Persze játékosan. Talán itt kezdődött...


Szeretünk színházba járni, szerintem alig van olyan gyerekdarab, amit ne láttunk volna. Lassan egy éve néztük meg az Égigérő füvet a Magyar Színházban. Hanna áhítattal figyelte a gyerekszereplőket én meg nagy elvárásokkal mentem, hiszen a regényből készült filmen nőttem fel és nem gondoltam volna, hogy ezt felül lehet múlni egy színpadi változattal, ám Horváth Patríciának, a rendezőnek sikerült- én legalábbis nem tudtam visszatartani a végén a könnyeimet és teljesen odáig voltam. Emlékszem, hogy az előadás szünetében arról beszélgettünk, hogy milyen klassz érzés lehet a gyerekszereplőknek ennyi ember előtt ekkora színpadon játszani, amikor megakadt a szemünk a színház nyári táborát hirdető plakátján. Biztos, ami biztos, feljegyeztem, hiszen Hanna tavaly is részt vett egy színjátszós táborban és nagyon élvezte. Beírattuk és júniusban már az Egyszer volt Budán kutyavásár című darabot próbálta a többi gyerekkel a színház Sinkovits Imre színpadán. Ezalatt bepillanthatott a kulisszák mögé és péntekre a saját maguk által tervezett és kivitelezett díszletek előtt a szülőknek előadhatták a darabot, amit egy hétig gyakoroltak és mondhatom nagyon élvezhetőre, nézhetőre sikerült. Hanna ugyan sérelmezte, hogy ebben a darabban alig van lányoknak való szerep, az is csak pár mondatos és ő többet is elbírt volna, de összességében kellemes élmény volt az egy hét, melynek végén a tiszteletbeli kis színész oklevelet is átvehette Benkő Nórától.



Ki gondolta volna akkor, hogy pár hónappal később egy igazi, nagy volumenű, zenés, nagy-színpadi előadás próbáira jár majd és gyerekszínész mivoltában is kipróbálhatja magát. Pedig ez történt. Persze sokan kérdezik hogyan sikerült, miért pont ő.
Nos, a legfontosabb mondatom ezzel kapcsolatban az, hogy jelentkeztünk. Hogy megpróbáltuk. Valószínűleg ha nem reagálok a postafiókomba érkezett felhívásra, amely egyébként teljesen nyilvános volt, akkor esélyünk se lett volna átélni ezt a minden szempontból különleges kalandot.

Jelentkeztünk és ott voltunk az első válogatáson, ahová egy verssel, dallal kellett érkeznie Hannának. Nem bonyolítottuk túl, egy kedves kis rövid versikével és a Vikitől tanult kevésbé ismert népdallal állt elő. Nevetgéltünk, játéknak fogtuk fel az egészet. A meghallgatás a Sinkovits Imre színpadon volt, ott, ahol nyáron táborozott... Oda már nem kísérhettem be. Este már várt az e-mail, hogy gratulálnak, sikerült az első kör és menjünk majd a másodikra. Ott már másfél, két órát beszélgetett a rendező és az Alma együttes frontembere a gyerekekkel...

Amikor kiderült, hogy a rendező asszony Hannát szeretné látni a darabban, kicsit megijedtünk. Milyen elfoglaltsággal jár majd ez, milyen terhet ró ránk szülőkre, mennyi erőfeszítés, idő és suliból való hiányzással jár a próba? Kavarogtak a gondolatok a fejünkben ám két dologban egyet értettünk. Hatalmas kaland, élmény, lehetőség ez Hannának, amiről majd mesélhet az unokáinak is, vagyis bűn lenne kihagyni, a másik pedig az, hogy csak akkor vágunk bele, ha a tanító nénik támogatják, ha pozitívan állnak hozzá. Mondanom se kell, Hanna osztályfőnöke olyan megértően állt a nem mindennapi kéréshez, hogy a szavunk is elállt. Biztatott bennünket és azt hiszem máris büszke volt tanítványára.

A próbák októberben kezdődtek el. Furcsa volt Hannával a művészbejárón át közlekedni, az igazi, világítós színésztükrös asztalka mellé leültetni, összefutni nagy színészekkel, látni a kellékeket, jelmezeket és a színpad misztikus hátulját. Hanna egyik nap levitt a pincébe, a zenekari árokhoz, a félelmetesen izgalmas és rendetlen kellékek közé is. Kicsit hangosabban és gyorsabban dobogott a szívünk ilyenkor. Érdekes volt végre testközelből látni mit csinál egy rendező asszisztens, az ügyelő, a súgó.


Aztán furcsa volt igazi szövegkönyvet látni a kezében, amely természetesen folyamatosan változott, hol kikerültek belőle mondatok, hol átíródtak. Csodálkoztam, hogy Hanna rendre otthon hagyja a könyvecskét. Mondtam is neki, hogy én úgy képzeltem, hogy a színészek reggeltől estig a szövegüket biflázzák, én meg csak az első két vagy három alkalommal láttam őt szöveget tanulni, hogy remélem nem lesz ebből baj. Azt felelte, hogy higgyem el, annyiszor ismétlik, hogy a fejében van az egész és ne aggódjak, az a rendező dolga... A rendező, aki az a Horváth Patrícia, aki az előbb említett Égigérő fű című darabot is rendezte. Nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam remek színdarab lesz Böszörményi Gyula meséjéből. A próbán mi szülők nem szívesen látott vendégek voltunk, így az erkély leghátsó sorából leskelődtünk titokban, hiszen színházba járó emberként engem is érdekelt hogyan áll össze egy darab a semmiből. Voltak kétségeink, hogy november 9-re premier lesz, időnként azt gondoltuk Zoltánnal, hogy esetleg jövő novemberre... Persze sok ordibálás, anyázás, csapkodás előzte meg, pont úgy, mint a filmekben láttuk de végül sikerült, megszülettek a zenék, a jelmezek, a koreográfiák, a díszletek. Merthogy a színfalak mögött mindenki tette a dolgát (készültek a díszletek, a szabók megvarrták a jelmezeket, beszerezték a faleveleket, műanyag almákat, a táncokat betanulták) és egyszer csak, mint a puzzle-ban egy gyönyörű, látványos színdarab állt össze.


A dalokat Hanna olyan igazi sok gombos stúdióban énekelte fel, fejhallgatóval, amilyet csak a filmekben látott eddig. Előtte ének próbákra jártak, a színház korrepetitorához Magony Enikőhöz, aki pl. a My fair Ladyt is végig vezényli. A próbák idején egyébként pont ezt a darabot néztem meg Hannával, akivel most egy kicsit más szemmel figyeltük a színészek zseniális játékát. Belegondoltunk, hogy hamarosan Hanna is ott fog szerepelni, neki is szól majd a taps.



A táncpróbákat nagyon szerette Hanna. Fincza Erika álmodta meg az összes zseniális koreográfiát, amelyet a színház akedémistái adnak elő a különböző stílusú zenékre, amelyben csak egy a közös: semmi köze az Alma együttestől megszokott gyerekdalokhoz, inkább a musical műfajra emlékeztet. A darab elején a kislány szereplőnek van egy klassz táncjelenete. Talán ezért és a fináléban előforduló mesés hintázás miatt szereti Hanna, ha ezt a szerepet osztják rá. Erika volt az egyébként, aki anyuka szemmel is figyelt Hannára ha én távol voltam. Örök hálám neki és nagylányának is, akivel Hanna a próbák alatt összebarátkozott. Mondjuk a rendező szuper intelligens kislányával is. Örülök neki, mert a nehezebb, várakozós időszakban biztosan jól esett a lányos csacsogás Hannának.


A mikroport? Na az sok fájdalmat okozott Hannának. A szerkezetet erős ragtapasszal erősítik a színészek arcára, amelyet aztán az előadás végén le is kell tépni. No ez a pont volt a legkellemetlenebb része a próbáknak. Hanna bőre érzékeny és extra piros lett az epiláláshoz hasonló művelettől. Kenegettük, puszilgattuk, végül a megoldás az lett, hogy többnyire a homlokára kerül a kis mikrofon, mert ott kevésbé érzékeny a bőre. Szóval ha kérdezné valaki mi volt a legnehezebb az egészben, akkor ezt tudnánk kiemelni, ami nem rossz arány egy 5 hétig tartó jó értelemben vett őrületben.


(Fotók: Dóka Attila)



Van öltöztetője. Az ő felelőssége, hogy a jelmez egyben és tisztán legyen az öltözőben. Utána kell beülni a sminkeshez és a fodrászhoz, ahol mindig nagy a tülekedés, különösen egy olyan darab esetében, amilyen az Almaszósz, vagyis majdnem minden szereplő nyakig ki van festve.




A premier napja bekerült a felejthetetlen élmények fiókba. Szerencsére a színházban mögöttem ült az Égigérő fű című darabban Misut alakító kisfiú és anyukája, akik nyugtatgattak és elterelték a figyelmemet a lámpaláztól, amit nem is nekem kellett volna éreznem. Aztán elkezdődött. Elhatároztuk Zoltánnal, hogy csak Hannát figyeljük, ám ez nem sikerült, ami csak azt mutatja, hogy a darab magával ragadó és bár sokszor láttuk a próbák alatt, nagyon élvezzük. A szünetben aztán kedves ismerősökkel találkoztunk, akik gratuláltak és kis csomagot nyomtak a kezünkbe, hogy majd kézbesítsük a kis művésznőnek. Megható volt a kedvességük, az érdeklődésük és Hannának is jól esett, ahogyan a virágeső is, aminek egy része valóban az öltözőbe érkezett.
Amikor pedig a vastaps az én gyerekemnek is szól, az felfoghatatlan érzés. Hannát kértem, hogy fogalmazza meg, mert nyilván mást érez ő ott a színpadon és mást én anyaként a nézőtéren. Azt mondta nemigen fogta fel, egyfajta lebegő állapotban érezte magát mindvégig. Azt hiszem tudom mire gondol. Én az esküvőn éreztem ilyet. A különbség csak annyi,hogy az egyszeri, Hanna pedig átérezheti még sokszor. Lehet, hogy akkor már érzékeli is.

Olivérrel jó kis párost alkottak. Abban a két órában még én is elhittem, hogy testvérek. Helyesek voltak együtt és őszintén remélem, hogy sokszor hagyják őket ebben a párosításban játszani.



Minden alkalommal rácsodálkozom mennyire önállóan, felnőttesen mozog Hanna ebben a miliőben. Rohan, ha mikrofonon hívja az ügyelő a megfelelő helyre, sorban áll a sminkesnél, időben elfoglalja a helyét, ahonnan elő kell majd jönnie és én tényleg csak útban vagyok ott az öltözőben. Az első próbától éreztem, hogy itt egyenrangúként bánnak velük, amolyan kis felnőttek. Nincs abajgatás, nincs gyerekeknek járó kitüntetett figyelem. Persze nagy ölelés, puszi és speciális köszönés az kell, de igazából semmi dolgom nincs azon kívül, hogy a vörös bársonyszékben ülve élvezzem az előadást, aminek végén majdnem mindig jár egy szál virág. Már izgulnom se kell, hiszen túl vagyunk egy főpróbán, ahová Hanna tanító nénijei és anyukám is eljöttek. Túl vagyunk a premieren, amely vastapssal záródott és volt még egy előadás, ahol Hanna a kisebb volumenű, ám annál bájosabb kislány szerepben is kipróbálhatta magát. Szerencsére váltott szereposztásban játsszák a gyerekek a nagyobb koncentrációt igénybe vevő hangya/katica és a keretszerepnek nevezett kislány/kisfiú szerepeket. Mindkettőt könnyedén viszi de ő azért azt szeretné, hogy ha valaki miatta nézné meg a darabot, várja meg, amikor Hangya bőrébe bújik, hiszen az egy csaknem két órás, folyamatosan a színpadon mozgó szerep.




Az Almaszószhoz lehet vásárolni műsorfüzetet is, amelyben Hanna unokatestvérének díjnyertes rajza is helyet kapott középen. A kiadvány egyébként tele van a főpróbán készült fotókkal és Hanna nevével. Talán megbocsájtható, hogy nem tudok betelni velük.
Az egyik előadás szünetében az Almakirályt játszó Sipos Imre megengedte, hogy Hanna is dedikáljon a nézőknek a színház előterében. Persze, hogy élvezte. Kicsit távolabbról figyeltem mennyire szerényen, mosolygósan írja le nevét sokszor egymás után a felé nyújtott lapokra én meg kimondhatatlanul büszke voltam rá.




Büszke voltam, mert nem kis teljesítmény ez egy majdnem 10 évestől úgy, hogy közben az iskolában is helyt állt. Sorban hozta haza az ötös dolgozatokat. A próbák elején az első két órára tudott csak bejárni vagyis leckét is kellett pótolnia. Az utolsó próba hét valóban embert és gyereket próbáló volt de nem ért meglepetésként, hiszen jelezték, hogy reggeltől késő estig zajlanak majd a próbák, amelyeket csak egy rövid ebédszünet szakít meg. No hát mi ebben a szünetben bizony hazavittük Hannát és ágyba tettük, hogy aludjon valamennyit. Mi gyakorlatilag gyerekszínész beszállítókká váltunk. Gyakran beszéltünk arról, hogy fogalmam sincs hogyan oldja meg ezt egy olyan szülő, akinek nincs autója, nem olyan kötetlen a munkaideje, mint nekünk vagy a színháztól nagyon távol lakik.
A premiert követő állófogadáson egyébként a színház igazgatója Őze Áron, -aki egyébként maga is játszik és egy hatalmasat énekel a darabban- megköszönte a szülők erőfeszítéseit is, ami bevallom jól esett az ide-oda rohangálástól elfáradt lelkünknek.


Azóta visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Hanna suliba jár, zongorára is heti kétszer, ahogy eddig. Azért mostanság mielőtt programot tervezünk hétvégére, először megnézzük Hanna beosztását, vagyis azt, hogy mikor van a kisasszonynak fellépése. Közben vigyáz a hangszálaira és korcsolyázni is csak félve engedem el. Hiába! Ilyen a művész élet. Apropó! Nem tervezi, hogy színésznő lesz, bár azt már most látja, hogy csuda klassz lehet belebújni mindig más bőrébe. Egyébként azt is megfigyelte,hogy csaknem minden színész, beleértve az akadémia növendékeit is, dohányzik. Azt hiszem ez azért lehet, mert valahogy le kell vezetniük a stresszt, kell valami pótcselekvés, ami segít visszarántani őket a saját énjükbe. Ezt akkor értettem meg, amikor Hannát meglátogattam az öltözőben a szünetben. Nem, ő nem dohányzott, de keresztrejtvényt fejtett vagy őrült sebességgel tologatta azt a tili-tolis játékot, amiben a kockákat össze kell keverni majd kirakni a képet. Hanna előtt egy láthatatlan köd volt, láttam, hogy még Hangya és azt is, hogy jobb ha békén hagyjuk. Úgy vettem észre egy óra kell az előadás vége után is, hogy a gyerekszínészből újra az én aranyos kis Hannám legyen.



A kicsik büszkék nővérükre. Ők is sokat kukucskáltak velünk a próbákon. Persze kívülről tudják az összes dalt, ami nem kis teljesítmény, hiszen a dalok szövegírója, Kiss Péterffy Márta olyan különleges szóviccekben, a magyar nyelv minden játékosságát, almákkal kapcsolatos kifejezéseket felhasználva írta meg a szöveget, hogy az többszöri hallgatásra érdemes. Nekem időnként még mindig csak most esik le egy-egy poén. Olyanok vannak benne, hogy "Ne legyél lekvár, szakíts ha birs!" " A lombkorona király sosem lesz.."

Nekik sem kell szövegkönyv, anélkül is idéznek kedvenc részeikből. Az Almaszósznak hosszú távú tervei vannak, sokáig szeretnék játszani a színházban. Lehet, hogy Hanna kinövi a szerepét. Van két jelentkező a helyettesítésére.... :-)

Készítettünk egy naplószerű fotóalbumot. Stílszerűen almás borítójú, vastag lapos füzetbe ragasztgattuk be a próbákon készített fotókat, az Almaszószról szóló cikkeket, kritikákat, a premierre szóló belépőjegyeket, egy műanyag falevelet a kellékek közül. Ebben gyűjtjük a többi színész aláírását, a szórólapot, a sajtófotót, a próbatáblázatot és mindent, amire majd jó lesz visszaemlékezni nagylány korában Hannának, amikor arról mesél: gyerekszínész voltam a Magyar Színházban.




*****************************************************************

Legközelebb december 8-án 14:00 órakor láthatjátok Hannát a hangya szerepben, december 22-én pedig a kislányt játssza el.


Itt pedig láthattok egy kis ízelítőt a darabból és Hanna első interjújából.

http://echotv.hu/kulonkiadas-2013-11-10-pesti-magyar-szinhaz