Ma is emlékszem a pillanatra és a helyszínre is, ahol belém villant, hogy én egyszer idegenvezető leszek. Az Andrássy utat akkor még Népköztársaság útjának hívták, az Oktogont pedig November 7. térnek. Nos ebből már rájöhet a szemfüles olvasó, hogy nem vagyok huszonéves. Hát igen. Az előbb említett bevillanás úgy 18 éves koromban történt az Oktogon egyik zebrájánál állva, ahogy elsuhant előttem két vagy három turistabusz. A vezető melletti ülésen, a mikrofont tartó idegenvezető szemével találkozott az enyém és akkor, mint egy áramütés végigszaladt rajtam a vágy, hogy egyszer én is ott üljek és külföldieknek meséljek a város nevezetességeiről. Ekkoriban már elég jól beszéltem angolul pedig az iskolában, ahová jártam nem tanították, ott az orosz volt kötelező. Nyaranta a zsebpénzemből befizettem magam intenzív angol tanfolyamokra és tudatosan készültem a nyelvvizsgára ami nem pottyant az ölembe, tényleg sokat dolgoztam érte még a magnókazettás időben.


Az élet aztán másfelé sodort, bár nem túl messze a turisták, az utazás világától. Ferihegy 2. volt az első munkahelyem, ahol az utasforgalom összes állomásán kipróbálhattam magamat de persze főleg az információban. Az volt a MALÉV fénykora azt hiszem. Az akkori vezetőségnek az volt az elve, hogy mindenki értsen mindenhez, így aztán megtanultam a check-in, a jegyeladás és a földi utaskísérés minden csínját-bínját miközben Pierre Cardin egyenruhában feszítettünk.
Ez idő alatt egyébként egy gyorstalpaló idegenvezető tanfolyamon is részt vehettem. Az volt benne a gondolat, hogy azoknak a tranzit utasoknak, akik egy fél napnyit kellett várakozni a továbbinduló repülőjáratukra egy buszos út keretében megmutathatjuk majd gyönyörű fővárosunkat abban a reményben, hogy majd elalélnak a gyönyörűségtől és legközelebb nem tranzit utasként, hanem valódi Budapest nevezetességeire kíváncsi turistaként köszönthetjük őket.
Úgy emlékszem elég jól sikerült az a vizsgám, az akkori osztályvezető azt mondta, hogy egyedül a Frankó Ági vihet csoportot kísérő nélkül.


Nem vittem egyet sem, mert valahogy elsikkadt az ötlet, talán idegenrendészeti okok miatt. Sosem firtattam, mert közben munkahelyet váltottam ráadásul megkezdtem a főiskolai tanulmányaimat.

Elmúltam harminc és nem az idegenvezető munka foglalkoztatott, sokkal inkább az anyaság. Pár évvel később, ikrekkel a pocakomban újra az iskolapadban találtam magamat, ezúttal a MUOSZ Bálint György Újságíró Akadémiát kezdtem el, mert sok évnyi blog írás után úgy éreztem jó lenne intézményes keretek között, jobban belemélyedni az írás, pontosabban újságírás tudományába. Akkoriban már régen Andrássy útnak hívták a Népköztársaság útját...
A tanfolyam minden pillanatát élveztem, különösen a magazin újságírás részt. Ikrekkel a pocakomban kézenfekvő volt, hogy a Kismama Magazinhoz szegődjek el gyakornoknak és hogy abba az újságba írjak. Nem is sejtettem, hogy életem egyik legnagyobb élményét ennek köszönhetem, hiszen részt vehettem a Pampers-Unicef közös misszióján és eljuthattam Kambodzsa olyan részeire, ahová turista nemigen teszi be a lábát. Az újságírásnak köszönhetem azt is, hogy a kórház interjúk alatt végigizgulhattam és láthattam egy igazi szülést.

Azóta üresen áll a patinás, valaha szebb időket látott, szecessziós, egykori Schanzer villa az Andrássy úton én pedig megint más vizekre eveztem és megszületett negyedik gyermekem a Gipszkorszak.

Ismét egyre gyakrabban jutott eszembe a 24 évvel ezelőtti önmagam, ahogy állok az Oktogon zebrájánál és áhítattal nézem a turista buszokat. És akárhányszor idegenvezető által kísért turisa csoport haladt el a Gozsduban vagy bárhol máshol, megdobbant a szívem...

Egyébként szerettem turista lenni a saját városomban. Részt vettem alternatív, segwayes, vízibuszos, biciklis, privát és hagyományos városnézéseken. Közben feltettem a kérdést magamnak: Miért epekedem? Miért nem vágok már bele? Mi tart vissza?


És akkor bebizonyosodott, hogy megint igaz a mondás, miszerint minden rosszban van valami jó. Most az volt a rossz, hogy beharangozták, hogy ezentúl sokkal nehezebb lesz OKJ-s képzésen részt venni. Kétszer annyi időbe telik majd és kétszer annyi pénzbe kerül a tanfolyam. A jó ebben az, hogy megadta az utolsó löketet nekem, nem vagyok a saját pénzem és időm ellensége. Most vagy soha. A most győzött.

Szeptemberben, amikor a kicsik az első osztály padjait koptatták, Hanna pedig a negyediket kezdte én is beültem esténként hetente kétszer az iskolapadba. Meg voltam győződve róla, hogy én leszek a legidősebb. Ezt rosszul hittem de tény, hogy az átlag életkor huszonöt volt. Viszont ez nem jelentett hátrányt. Ellenkezőleg. A negyven évnyi élet tapasztalatommal, élményeimmel, tanulmányaimmal, utazásaimmal nem versenghettek a fiatalabbak. Egyébként jó kis csapat kovácsolódott össze a nyolc hónap alatt. Kölcsönösen segítettük egymást jegyzetekkel, ötletekkel.

Az oktatás színvonalát illetően voltak kétségeim ám most, hogy levizsgáztam elmondhatom, hogy válogatott jó tanárok adták le az anyagot. Az idegenforgalmi földrajz órák alatt hiába kellett nagy mennyiséget befogadnunk, úgy éreztem mintha egy repülő szőnyegen ülnék és utaznék az országban. Fel is jegyeztem pár látnivalót, amit majd családostul szeretnék felfedezni. Persze a gyakorlati, igazi idegenvezetős részt vártuk a legjobban a sok elméleti tudás mellett. No itt aztán olyan tanárnőt kaptunk, akihez foghatóval eddig nem találkoztam. Sajátos humorral, nagy tudással, türelemmel adta át a tudnivalókat, a kis titkokat, amelyet ő sok évnyi idegenvezető munkája során felszedett. Sétálva tettük meg a távot az Oktogontól a Hősök teréig aztán egy másik alkalommal az Oktogontól a Lánchídig. A Budai Várat is bejártuk vele. Olyan tempót diktált, hogy alig bírtuk követni de mindent de mindent meg akart nekünk mutatni. Az a fáradhatatlan típus, aki imádja a munkáját és azt hiszem minket tanítványait is. Aranyköpéseit, mondatait azóta is idézzük. Nagy-nagy szeretettel és hálával gondolok rá. Ő Krizsevszky Adrienn. Ja. Volt olyan osztálytársam, aki csak miatta választotta ezt az iskolát.

Nem is tudom hányszor kellett vizsgát tennünk. Minden modul után volt egy írásbeli, aztán a záróvizsgán a szóbelik. Persze, hogy izgultam. Egy egész bizottságnyi ember előtt kellett szerepelni.
A buszos városnézést pedig nemcsak az osztálytársaim hallgatták, hanem még hat fő utasnak álcázott vizsgáztató is. A Hősök terén Kossuth Lajos szobra előtt került rám a sor. Beszéltem még a két múzeumról, aztán már kicsit megkönnyebbülve a buszon találjátok ki melyik résznél vettem én a kezembe a mikrofont!

Az Andrássy úton. Egész jól sikerült. És akkor nagyon büszke voltam magamra, különösen amikor annál a bizonyos zebránál a piros lámpánál megállt a busz... Mert 24 éve vágytam erre, tudjátok, amikor az Andrássy utat még Népköztársaság útjának hívták, az Oktogont pedig November 7. térnek...



A friss bizonyítvánnyal a kezemben még annyi erőm volt, hogy készítsek pár képet. Először az idegenvezetők (és persze utazók) védőszentjéhez, Szent Kristófhoz járultam és ha imát nem is mormoltam el magamban de a lábához letettem a bizonyítványomat és magamban hálát adtam az égieknek, hogy idáig eljutottam.


Meg persze hálás vagyok a kislányaimnak is, akik tűrték, hogy hetente kétszer nélkülem kellett vacsorázniuk, fürdeniük, másnapra készülniük és bizony nem mindig tudtak megvárni ébren. Az utolsó hetekben már velem együtt számolták, hogy még hány kedd és hány csütörtök van a tanfolyam végéig. Volt, hogy "puffogtak", mert megszokták, hogy az egész délutánt velük szoktam tölteni, de összességében megértették azt hiszem, hogy ez most fontos nekem és a végén annyira de annyira büszkék voltak rám, hogy teljesen meghatódtam tőle.

Tudom, hogy még sokat kell tanulnom. Ez egy olyan hivatás, ahol nincs megállás, folyamatosan kell képezni magunkat. Fejleszteni a nyelvet, saját jegyzeteket gyártani, tanulni a tapasztaltaktól, tájékozódni, figyelni, jönni-menni és pótolni a hiányosságokat, átnézni a történelem könyveket újra meg a földrajzot is..

És hogy mihez kezdek most? Majd ha itt lesz az ideje, azt is elárulom. Addig is azt kívánom, hogy ti is valósítsátok meg az álmotok!