Most is ezt hallgatom Spotify-on keresztül. És még mindig nem untam meg, mindig ad valami újat.  Mostanra kívülről fújom a dalokat, ami azt is jelenti, hogy megtanultam  úgy kb. 10 József Attila verset. Nemcsak én. Azóta be kellett szereznem József Attila verses könyvét Eszternek, aki amúgy is különleges lelkesedéssel kezdett a költészet felé fordulni és a sulis hajtás közben csak úgy, saját kedvtelésből megtanul verseket. Az ő szobájából is gyakran hallom kiszűrődni a musical dal foszlányait és ilyenkor nagyon nagyon boldog vagyok, hogy utolsó pillanatban mégis hagyta magát rábeszélni, hogy eljöjjön velem a Madách Színházba az Én József Attila darabra. 

Tedd a kezed homlokomra, Ha nem szorítsz, Áldalak búval vigalommal vagy az örök kedvenc a Kopogtatás nélkül vagy a Nagyon fáj.

Pedig eredetileg egyedül mentem volna a Madáchba. Hannát hiába hívtam, azt mondta ne haragudjak, de nem érdekli. Ekkor próbálkoztam  Eszternél és kicsit később óvatosan Noéminél is. Kicsit féltem  az azonnali elutasítástól. Mondtam nekik, hogy én se tudom pontosan mi vár majd ránk, de többen mesélték, hogy felejthetetlen élmény, van aki egyenesen az egyetlen kedvenc musicaljeként aposztrofálta a darabot. Meggyőző lehettem, mert igent mondtak. 

Mivel más időpontban vettem a jegyeket, (hiszen eredetileg csak én mentem volna el rá), megjutalmaztam magamat azzal, hogy az első sorba foglaltam.  Mostanában amúgy is ügyelek arra, hogy csakis olyan helyre veszek jegyet a lányokkal, ahonnan élvezhető a darab, ahonnan nyak nyújtogatás nélkül láthatunk. Régen mindig így volt de most már más minden... Egész más a színházi  élmény ha jó helyről látja az ember. 

Szóval én a jobb első sorból, a lányok pedig a bal második sorból várták az élő zenekaros musicalt. Mellettem egy aranyos nagymama ült a felnőtt lányával és aranyosan zsörtölődött, hogy milyen kevés hely van a lábunknak az első sorban, szinte hozzáér a színpadhoz és majd biztos leköpnek a színészek vagy ne adj isten ránk esnek. Egyébként tényleg szűkös a hely, de semmivel nem cseréltem volna el azt az élményt amiben ez által részesültem. Szinte eggyé váltam a darabbal, benne éreztem magamat én is. 

A szünetben aggódva kérdeztem a lányokat, hogy hogy tetszik nekik a darab. Ugyanazt érezték mint én. Hogy egyetlen pillanatra se zökkentek ki, hogy nem jutott eszükbe az órájukra pillantani, hogy minden dalt és verset áhítattal hallgattak, hogy a fiatal színész, aki  a főszerepet játszotta elképesztő tehetséges és akibe egy kicsit mindenki szerelmes lett. Hazafelé el is olvastuk mit kell tudni róla. Jenővári Miklós. Érdemes megjegyezni a nevét, mert még sokszor hallunk róla biztosan. 

Pont ennyi idősen váltam a musicalek rabjává én is. Abban az időben minden lány szerelmes volt Sasvári Sándorba és Homonyik Sándorba is. (Tényleg ő hová tűnt? ) Aztán hogy idősödtem egyre kevésbé tudtam rajongani ezért a műfajért. Egyetlen örök kedvenc maradt, a Jézus Krisztus szupersztár. (hamarosan újra látom, az első sorban mellettem ülő nénivel pont egyszerre :-)

Nem akarom elhinni, hogy egy egész blogbejegyzést szenteltem ennek a musicalnek, pedig aki ismer bennünket az tudja, hogy sokszor járunk színházba. Mégis mégis. Régen volt hatással rám ennyire darab. Lehet pont jó pillanatban láttam. Most éppen nem játsszák de biztosan újra előveszik. Veszek rá jegyet akkor is, vegyetek rá jegyet ti is!