175 év után bezár a Vidámpark. Biztosan jó lesz majd, hiszen az Állatkert veszi át a helyét és persze megmarad a műemlék jelleggel bíró fa hullámvasút, az alatta húzódó mesecsónak, a gyönyörűen felújított és Európa Nostra díjjal jutalmazott körhinta és talán a barlangvasút is.

Sokat szidtuk mi is, hogy le van pukkanva, hogy rendetlen, hogy mosolytalan, unott arcú diákmunkások dolgoznak, hogy korszerűtlen, hogy leselejtezett hintákkal van tele, hogy gazdátlan benyomást kelt.
Mégis minden alkalommal, amikor beléptünk a kapuján ugyanolyan izgalom és boldogság látszódott lányaim arcán, mint amilyen az enyémen lehetett több, mint 30 éve és ez elég volt ahhoz, hogy szeressem.

Egy korszak zárul le most ezzel. Remélem, hogy amit érdemes megmenteni, eltenni emlékbe belőle, azt megmentik és biztonságos helyen őrzik. A "továbbmenet nincs" táblát, a neon betűs kiírást, egy-két padot, széket, a kattogó, forgós beléptetőt. Nem mindent lehet persze. A szagokat, illatokat, hangokat mindenkinek magának kell eltenni.


A múlt hétvégén az autóból döbbenten figyeltük a reménytelenül hosszú sorban állókat, azokat, akik az utolsó pillanatban jöttek el, hogy elbúcsúzzanak a parktól. Áldottam az eszemet, amiért még nyáron, nem sokkal az iskolakezdés előtt mi megtettük ugyanezt. Külön köszönet illeti Esztert, aki a szőnyegtervezős rajzpályázat nyereményei között egy páros belépőt is magáénak tudhatott, így jelentősen olcsóbban vehettük meg a belépőket, amelyek egyébként meglepően magasnak tűntek nekem.

A fa hullámvasúton legalább hatszor mentünk, ráadásul nem mindennapi módon. Hanna nyári olvasmányából, a Hárman a szekrény tetején című aranyos regényből merítettük az ötletet, hogy felmenetkor sikítunk, a lejtőn lefelé jövet pedig némák maradunk. Eleinte koncentrálni kellett nagyon, aztán ment magától. Mit mondjak? Elég furcsán néztek ránk, pont mint a könyvbéli hősre, Andreára. Vicces volt...



Felültünk az óriáskerékre, dodgemmel lavíroztunk, ringatóztunk a mesecsónakban és kapaszkodtunk a régi nagy kedvencen a kanyargón is. 33 percesnek éreztem a 3 perces menetet a break dance űrhajós kiképző eszközön de be akartam bizonyítani, hogy még jó formában vagyok és bírom az ilyesféle megrázkódtatásokat is. A szabadeséses liftre viszont már csak a lányok ültek fel Zoltánnal, én a fényképezés kifogásával inkább lentről néztem őket.
A kis vidámpark részen aztán megállapítottuk, hogy a kicsik is olyan nagyok lettek, hogy azok az attrakciók már nem annyira érdekesek nekik, így inkább a szellemvasúttal mentünk egy kört és ezzel az élménnyel búcsúztunk el a szép kort megélt de mostanra valóban rozoga állapotba került Vidámparktól.


Sok sok fénykép született, amelyeket majd mutogathatnak a lányok az unokáiknak. Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy Vidámpark....