"Olyan izgatott vagyok, hogy alig tudok aludni"-mondta Hanna az esti lefekvés előtt. Én is izgatott voltam, igaz csak azért, mert reméltem, hogy a szokott helyen vannak az anyakönyvi kivonatok és megvannak a lakcímkártyák is.
"Ovisok lesznek a hugocskáim!" hirdette Hanna boldognak és boldogtalannak.
Bizony, ma volt a beiratkozás. Eszter és Noémi aznap reggel ügyesen felvette üres hátizsákját, csak úgy az illúzió kedvéért. Egymás kezét fogva érkeztek az iroda elé, ahol megejtettük a formaságokat. Eredeményhirdetés júniusban lesz, addig lehet izgulni, bár én elég optimista vagyok és szinte biztosra veszem, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy a lányok szeptembertől ovisok legyenek. Óvó nénik kedvesen felajánlották, hogy a beiratkozás után maradjunk egy kicsit az udvaron, hogy a kicsik együtt futkossanak, hintázzanak, csúszdázzanak Hanna csoportjával, csak hogy szokják a környezetet...Mondanom se kell, csak nagy nehézségek árán sikerült meggyőzni őket, hogy otthon vár bennünket az ebéd és ideje hazamenni. Hanna ovistársai végtelen szeretettel vették körül a lányokat, volt közöttük kifejezetten anyáskodó típusú kislány is, így nekem igazán nem sok dolgom akadt.
Hanna boldog. Örül, hogy egy évig hármasban indulhatnak el reggel az oviba és egy udvaron játszhat majd testvéreivel. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem azért is várta ezt ennyire, mert így nem áll fenn az a nehezen értelmezhető helyzet, hogy amíg ő óvodában van, a kicsik mellettem, közvetlen közelemben, itthon. Hívhatjuk féltékenységnek vagy csak az gyermeki felfogásban vett igazságosságnak.
A beiratkozáson elhangzott a kérdés, amire számítottam azazhogy "Anyuka hogy állunk a szobatisztasággal?". Jelentem kiválóan. Lányok bugyiban jönnek, mennek, délutáni alváshoz sem kell már pelenka, mindezt egy két nap leforgása alatt értük el, szóval ezen a téren abszolute sikeresnek mondhatom mindhármunkat. No de erről majd a "Bugyik" fejezetben többet írok.

Libegés

Libegőzni mentünk. Hétköznap, Hanna tudta nélkül és Zoltánnal kettesben. Mert érezte, hogy most megint egy kicsit elfáradtam , hogy csendre vágytam. Kivett egy napot, hogy együtt legyünk. Azt találtuk ki,hogy felfelé csendben maradunk, csak a madarak csicsergését hallgatjuk és csak utána beszélgetünk. Persze nem sikerült. Lefelé jövet sem. De nem bánom. Élveztem, hogy be tudom fejezni a mondataimat, hogy nem vág a szavamba senki. Traubit ittunk a szocreál büféből vásárolt szocreál előcsarnokban, majd az 58-as kisvendéglőben ebédeltünk, ahol kockás az abrosz és csak néhány étel található az étlapon, de azok olyanok, amilyeneket a nagymamák szoktak az asztalra varázsolni. Ahol csend és nyugalom volt ottlétünkkor és kicsit úgy éreztük megállt az idő.

Frizurák



Megállapítom, hogy a kicsik ízig vérig nők. Másképp mivel magyarázható az, hogy nyávogás nélkül, boldogan ültek be a fodrász székébe, hagyták, hogy zabolátlan fürtjeiket a "fodrásznéni" kicsit levágja és átformálja. Aztán itthon alig várják, hogy megérkezzen apukájuk és forogjanak előtte, hátha észreveszi új frizurájukat. Csalódásuk elkerülése végett előre figyelmeztettem őt a férfiszemmel alig észrevehető változásra.

Belváros

Ez is Zoltán ötlete volt. Én kicsit kérettem magam, mert a sokat emlegetett sertésinfluenza lebegett szemem előtt. Kisföldalattin utaztunk, a Mexikói!!! úttól a Vörösmarty térig. Ott sétáltunk egy hatalmasat, a város szívében, a Váci utcán oda s vissza. Remek andalgó idő volt, a lányokat érdekelte a kirakat meg az összes "szobor bácsi", fáradhatatlannak tűntek és élvezet volt velük mutatkozni. Visszafelé az ellenőrök kedvesek voltak és az autózáshoz szokott gyerekeink igazán élvezték a milleneumi földalattin való zakatolást és ajtók záródását. Arcukat látva elmúlt minden félelmem. Az egyik megállónál egy dél-amerikai típusú hölgy szállt fel mellénk, kezében térképpel . Noémit csodálta, cirógatta, azt mondta nem látott még ilyen szépet..Mivel beszélgetésbe elegyedett velünk és egyre erősebb volt a gyanúm, hogy esetleg mexikói, megkérdeztem hová valósi. "Argentín vagyok"..érkezett a válasz. Majd az is kiderült, konferenciára érkezett Budapestre és a Hősök terére tart. És hogy mi a foglalkozása? Virológus, víruskutató....

"Köszöntjük a Kipszer dolgozóit!" harsogta a hangszóró a május 1-i felvonuláson, ahová apukám vitt magával és ahová én mindig olyan boldogan kísértem el. Szerettem a forgatagot, a lufikat, a nevetős embereket és a virslit is. Igen, nekem kellemes emlékeim vannak azokból az időkből. Gyerekként csak a szépre emlékszem, nyilvánvaló, hogy nem foglalkoztatott a politika ahogyan az se ki integet a tribünről ott a macskaköves felvonulás téren. Teteszett a mozgalmi dalok ritmusa, így aztán most is, elénekeltem hogy "Itt van május elseje énekszó és tánc köszöntse"...bár a szövege megkopott és sok helyen csak lalalázom.
A nagy tömeget azóta nem szeretem, így reggel viszonylag korán indultunk a Ligetbe, hogy még kényelmesen és tülekedés nélkül körhintázzanak a lányok egyet (kettőt). Később Esztert katicának, Noémit cicának, Hannát pedig tündérnek festették ki az egyik sátorban, majd így sétáltunk a forgatagban, ahol bizony szinte minden szembe jövőnek mosolyt csaltak az arcukra. Ettünk palacsintát és még huszas éveimben rajongásig szeretett énekesem, Charlie koncertjét is közvetlen közelről élvezhettük.
Porosan, koszosan, maszatosan, és annyira fáradtan értünk haza, hogy a lányok zokszó nélkül tűrték, hogy lemossam katica, cica és tündér arcukat..

A fenséges ebéd elfogyasztása után igazán jól esett az ötlet, hogy lefelé menjünk inkább lépcsőn. Izgalmasabb is, látványosabb is és nem utolsó sorban lelkiismeretünknek is jót tesz a tudat, hogy a dőzsölés után mozogtunk egy kicsit. Betudható magyar mentalitásnak vagy csak egyszerűen élelmességnek az, hogy szórakozásképpen levezettük, hogy hogyan kerülhető el bármely turistának a sorbanállás az Eiffel toronyba való feljutás érdekében. Asztalfoglalás telefonon, lifttel való felmenetel majd egy észrevétlen pillanatban, mielőtt a pincér az asztalhoz ültetne, a hátsó lépcsőn való távozás és önfeledt gyönyörködés a panorámában. Eszembe jutott, hogy még nem írtam le, hogy a vendégek nagy része nem idegen volt, hanem nagyon is helyinek tűnő, valamilyen fontos eseményt megünneplő ember, szóval egy ebéd vagy vacsora a Jules Vernében még a franciáknak is megér "pár" eurót.
Nem messze a toronytól találtunk egy "vasedény" boltot, ahol Nina segítségével azonnal vettünk egy morzsaösszeszedőt, így ez a probléma is megoldódott. Beültünk egy egyáltalán nem puccos brasseriebe, ahol szigorúan a pultnál, hogy helyiebbnek tűnjünk a helyieknél is, elfogyasztottuk kávéinkat. A kiszolgáló kedves volt és kissé ittas, pont úgy nézett ki, ahogyan elképzelünk egy francia filmbéli pincért.
A kávézás tankolásnak fogtuk fel. Észrevettük ugyanis, hogy bérelhető biciklik lepték el a várost. A párizsikakat ezzel a "kölcsönözz fél órára ingyen biciklit" módszerrel ösztönzik arra, hogy két keréken intézzék el dolgaikat, ne autózzanak feleslegesen. Lehet bérletet váltani de egy hitelkártyával a nem helyi lakos is igénybe veheti. Lionel és Nina is kedvet kapott, hogy saját városukat ezen a módon fedezzék fel velünk, így csakhamar két keréken száguldottunk néhol kerékpárúton néhol viszont az úttest szélén. A velibek Magyarországon készültek, emlékszem még írtak is róla az itthoni újságok, ennek ellenére akárhogyan kerestem nem találtam Made in Hungary feliratot rajta. Dühös lettem, mert szerintem igazán jó kis masszív gépeket gyártottunk és akár még büszkék is lehetnénk rá. Bezzeg a kínaiak a legutolsó kis csavarra rányomtatják és jól is teszik, hogy "Made in China"..



Először a Concorde térhez tekertünk el, kis utcákon át, parkokon keresztül, ahol az petanqozó férfiak játszottak halálos komolysággal. Eszembe jutott, hogy nekünk is van valahol a szekrényben egy autentikus készlet de még igencsak fényesek a golyók benne, pedig remek játék- na majd előkeresem.
A Tuleriák kertjében nem szabad biciklivel száguldozni, így inkább a Plaze Vandome-hoz, a Ritzhez hajtottunk, ahol a forgóajtóról szegény Diana jutott eszembe. Persze Zoltán nem is lenne Zoltán,ha nem játszotta volna el, amint biciklijével éppen megérkezik a luxus hotel elé. ..
A Rue Rivolin vettem egy képeslapot, amit nagy betűkkel meg is írtam és elküldtem Hannának, ahogyan azt itthon megígértem neki. (egy nappal érkezésünk után meg is találta postaládánkban, elolvasta és Velencéből kapott lap mellé tette)
Az Alma hídon át mentünk visszafelé, integettem a 63-as busznak, amin annyit utaztam és ami igazi turista járat ezért bátran ajánlom minden tömegközlekedni vágyónak, mert útja során rengeteg látványosság előtt halad el. Az egész biciklizés alatt olyan boldogsághormonok keletkeztek bennünk, hogy fütyülni, énekelni támadt kedvünk..
Két órányi tekerés után, teljesen elvarázsolva ültünk be Lionel autójába, aki kívánságunknak megfelelően, kis kerülővel vezetett haza. A Champs Elyséen dalra fakadtunk, Joe Dassin örökzöldjét dúdolgattuk, végre nem halandzsázva, hanem helyesen:



Gyors gyerekruhavásárlás következett, lévén zárás előtt pár perccel estünk be a DPAM-be, ahol annak idején még gyerektelenként, bátyám kislányának vásároltam ruhácskákat. Most sajátjaimat leptem meg a párizsi gyerekdivat egy-egy darabjával.
Nináékhoz már kifacsartan érkeztünk meg, lezuhanyoztuk magunkról az utazás és a biciklizés porát magunkról és egy pillanat alatt elaludtunk. Persze nem sokáig pihenhettünk, ismét dolgunk volt. Most egy másik, Nináék által választott étterembe volt asztalfoglalásunk. Ez a Bastille közelében van, így ismét az ominózus "Emlékszel?" szóval kellett kezdenem mondatomat, amikor az Operaház előtt elhaladva felidéztük az épp Nináékkal közösen látott Turandot darabot, ami Zoltán számára különösen emlékezetes marad, figyelembe véve operához való (v)iszonyát.
A vacsora helyszínének kiválasztás ismét telitalálatnak bizonyult, el is tettem a névjegykártyát, hátha még arra vet a sors. Én magam Saint-Jacques-t választottam. Minden falat után dícsértem édeskés ízét, a szakácsot, az elkészítés módját, így kértem Lionelt rajzolja le milyen hal ez, hátha otthon is beszerezhető. (az asztalon kréták voltak, hogy a várakozás perceit rajzolással, firkálással üthessük el ha épp nincs beszédtéma asztaltársainkkal). Nos, a rajz , fürdőszobánk egyik dekorációját ábrázolta élethűen, így egy nagy korty víz után csak annyit tudtam mondani: Ah..úgy tudtam nem szeretem a kagylót. Ma viszont ezt a Saint-Jacgues kagylót tartom új kedvencemnek, szóval belevetem magam a gasztro blogokba hátha találok valami jó kis receptet..
Öröm- és bor ittasan tértünk vissza, ahol még mindig nem ért véget az eszem iszom. Nináék amolyan nagyon elegáns párizsi módon pezsgővel és eperrel koccintottak barátságunkra. Mivel a fáradság miatt, mindkettő csaknem kiesett a kezemből, hamarosan az igazak álmát aludtuk, hiszen tudtuk, hogy másnap is legalább ilyen pörgős nap vár ránk, arról nem beszélve hogy a következő éjszakát már nem is ebben a városban, hanem Londonban töltjük..

Mielőtt megérkeztünk volna vendéglátónk lakásához, betértünk egy boulangerie-be, ahol iszonyatos önkontroll kelett ahhoz, hogy ne vegyem meg az összes péksüti, quiche és croissant csodát. A ronda de finom mandulás párna lett az új kedvencem, amit a vendéglátó háziasszony Nina herendi tányérkészletéből fogyasztottunk el később. A Herendi úgy került az asztalra, hogy Nina legalább annyira rajong Magyarországért , mint mi Franciaországért. Bármikor amikor itt jár, vásárol egy darabot meglévő herendi készletéhez, amiben az a jó, hogy legalább visszamenőleg is számon lehet tartani hányszor jött Budapestre. Muszáj még leírnom, hogy Herendi porcelán vásárlásra ,rendszerint szegény Zoltán kísérte el Ninát minden alkalommal. Na most Nina elég sokáig képes gondolkodni azon,hogy a bomboniert vagy a kávékiöntőt vegye e meg, ami alatt Zoltán feje lecsuklik és elalszik de még sosem szólták meg emiatt mivel a márkaboltban van egy hatalmas bőr kanapé, ami lehet, hogy pont az ilyen típusú vásárlók hozzátartozóinak van fenntartva.
No de hogy ne kalandozzak el, folytatom a finomságoknál. Bőséges reggelink után szinte azonnal a közelgő ebédre kellett felkészíteni hasunkat. Eredetileg vacsorázni szerettünk volna az elegáns Jules Verne étteremben, de recesszió ide vagy oda, három héttel előre kellett volna asztalt foglalni, különösen ha ablak mellett szerettünk volna ülni.
De persze, mint minden ez sem történt véletlenül, hiszen be kellett látnunk, hogy sokkal nagyobb élmény napközben pásztázni Párizs panorámáját és keresgélni az ismerős épületeket, mint este a fényeket nézni. Aki járt már az Eiffel Toronynál, tudja, hogy mindegy mikor megy, hosszú sorok kígyóznak a pénztárak de legalábbis a liftfeljáró előtt. Aki lépcsőn vágna neki kisebb sorra számíthat, viszonylag kevesebb a gyalog nekiinduló túrista pedig nagy élmény, anno azt is kipróbáltam.
A torony négy lába közül az egyik viszont magányosan áll. No ez az étterem bejárata, ahová belépve nevünk bediktálása után a privát liftre kell csak várni, ami felröppent az áhított helyre. Nem tudom ki hogy van vele, én még nem ettem olyan étteremben, ahol külön étlap van a hölgyek és urak részére. Utóbbi abban különbözik a miénktől, hogy vastagon szerepel benne az étel ára is. Nos, az én étvágyamat így nem sikerült elrontani ... Káprázatos menüsor következett, tökéletes kiszolgálással. A fogások között minden alkalommal asztalunkra tettek egy meglepetés/ajándék ételt, amivel önmagában is jól laktunk volna. Egy idő után, gyanítom a kir royal és a bor hathatós közreműködésének köszönhetően már nem zavart az sem, hogy folyamatosan azt éreztem, hogy imbolyog az amúgy biztos lábakon álló építmény.
Olyan étteremben sem jártam (vagy csak nem figyeltem eléggé(, ahol a morzsát olyan elegánsan tüntetik el villámgyorsan a pincérek, -nehogy szúrja a szó szoros értelmében drága vendéget-, mint ott a Jules Vernében. Ramas miette azaz morzsa összeszedő. Ez a kulcsszó és egész úton ez zakatolt a fülemben. Nekem kell egy ilyen fémdarab. Nálunk aztán annyi morzsát lehetne ezzel összeszedni egy étkezés után, mint a Vernében egy nap alatt. Ok, tudom, hogy morzsaporszívóval is lehet meg ki is lehet rázni az abroszt ,de azt csak étkezés után. Ezzel a micsodával meg visszaképzelhetem magam a torony tetejére és nem értenék a gyerekek, miért mosolygok azon, amiért máskor mérges vagyok.
folyt köv.

Az egyetlen ember, akire több napra is rá merj/tük bízni a kicsiket, Vivien, akinek ikres pocakja, úgy növekszik ahogyan a nagy könyvben meg van írva. Ez viszont azt is jelenti, hogy már nem sokáig számíthatunk "szolgálataira", így aztán most vagy (ha nem is soha) egy darabig biztosan nem -alapon megvettük gavallér munkahelyemtől a kedvezményes repülőjegyeket Budapest Párizs ill. London-Budapest szakaszra, hogy eleget tegyünk francia barátaink és a Londonban élő Barbara nyaggatásásnak, miszerint "Mikor jöttök meglátogatni?". Szinte unalmas, de nekem igazán semmi dolgom nem volt azon kívül, hogy kitaláljam nagyjából hogyan szeretnénk tölteni a három napot és olyan nehéz döntéseket kellett meghoznom, hogy az ebéd és a vacsora közötti időben melyik kávézóban szeretném figyelni Párizs lüktetését. Nemúgy Zoltán, aki amikor megtudta , hogy az Eurostarra egy egyirányú jegy kettőnknek csaknem annyiba kerülne amennyiért akár a tengerentúlra is repülhetnénk, addig nem nyugodott, míg talált egy jóval kedvezőbb megoldást. Nem kevés időt töltött a számítógép előtt, szervezett, levelezett, egyezkedett, tájékozódott, aminek persze meglett az eredménye.

Hannára anyukám vigyázott, szombatra Heni és Laci vette magához harmadik gyereknek Hannát, vasárnap pedig a Pán Péter musicalt (itt a közeli Erzsébetligeti Színházban) nézték meg anyuval és "véletlenül" kedvenc ovis barátnőjével, Imóval. Szokásos instrukciók, vész-forgatókönyvek és telefonszámok lejegyezve.
Aznap hajnalban Noémi, szokásával ellentétben kétszer is felriadt és nekem úgy kellett visszaaltatnom a bizonyára receptoraiban, szülei kiruccanásátt pontosan érzékelő lányomat, hogy közben a fejemben elterveztem, mely lépcsőfokokra kell óvatosabban ráálépnem, hogy ne ropogjon olyan hangosan, hogy lefelé menet aztán felébressze a gyerekeket. Elszökésről szó sincsen. Hannának már napokkal előbb, a kicsiknek viszont csak előző nap elmondtam, hogy egy rövid időre elutazunk és mielőtt szájuk legörbült volna, elhangzott a bűvös "de hozunk ajándékot" ígérte is,ami persze ezúttal is hatásosnak bizonyult.
Hajnalban már robogtunk is a sokat dícsért M0-ás autópályán a reptér felé, úgy terveztem, majd ott iszunk egy kávét. Erre azonban nem jutott már időnk. A reggeli párizsi gép nagyon-nagyon tele volt és nekünk kedvezményes jegyeseknek folyamatosan a fejünk felett lebeg a lehetőség, hogy nem férünk fel a járatra. Szerencsére nem így történt és bár régi ismerős kolléganőm a beszállásnál megkérdezte mennyi időre megyünk a fények városába, nekem az elmaradt fekete kapcsán a válaszom anyi volt "óh, csak egy kávéra".
Megfigyeltem, hogy egy kis időnek el kell telnie, hogy ne jusson mindenről Hanna, Eszter és Noémi az eszünknkbe. A magasban, a Hold láttán, szinte hallottam Noémi hangját, ahogy azt mondja Hód..
Aztán megérkeztünk. És ahogyan azt előre tudtam, honvágyam volt. 15 hónap nem olyan nagy idő egy idegen városban, mégis annyira intenzíven éltem meg a Párizsban eltöltött időszakot, hogy közhely vagy sem, ott maradt egy darab a szívemből.
Nina és Lionel már vártak bennünket. Ismerősként mentünk a parkolóba, ahol Zoltán gyors nyelvleckét adott barátainknak, megelégelve, hogy pár perccel érkezésünk után legalább tízszer kezdtem úgy a mondatot, hogy "Emlékszel?" Szóval, hogy barátaink nehogy azt higyjék, hogy ez valami szitok- vagy kötőszó, megnyugtatta őket, hogy csak arról van szó, hogy extázisba kerültem az érzéstől, hogy több, mint hat év után újra kedvenc városomban találtam magam.

Feljegyzem. Április 25. szombat. Hanna megtanult magabiztosan két keréken biciklizni. Hamarabb is ment volna, ha hamarabb értesülünk a pedál nélküli, más néven futóbicikli áldásos hatásáról, aminek pár napos használata után Hanna a nagy, igazi pedálos kerékpárra ülve, már egy cseppet sem szorongott vagy izgult, egyszerűen csak tekert és száguldott.
Ma már én is csak sajnálni tudom a seprűnyelet markoló, izzadva rohanó apukákat (Zoltán is ilyen volt és engem is igy tanitott apa..)és legszivesebben hangosan mondanám nekik, hogy van egy sokkal egyszerűbb megoldás, nevezetesen, a futóbicikli. Lehet újonnan és használtan is venni (én egy ikres anyukától vettem potom pénzért) vagy ha ez nem megoldható, esetleg le lehet szerelni a pedált a kis bicikliről,gondolom ugyanaz a hatás érhető el ezzel a módszerrel is. A gyerekek elképesztő gyorsasággal ráéreznek az egyensúlyozás lényegére, arra, hogy milyen érzés két keréken gurulni. Noémi a maga két és fél évével már egyszerre felemeli lábait és egyensúlyozva a tökéletes biciklizés határát súrolja és ha igy folytatja még az is lehet, hogy harmadik születésnapjára (azaz két évvel korábban, mint Hanna) kétkerekű, abból is a pótkerék nélküli biciklit kap ajándékba. Eszterem lassabban érez rá a biciklizés izére és egyelőre szivesebben marad a műanyag motor adta száguldás örömeinél.

Nos, a reggeli kenyérvásárlással egybekötött "lássuk tud e biciklizni lányunk" program sikerén felbuzdulva, szinte azonnal a Városliget, nemrég felújitott KRESZ parkjába indultunk, csomagtartónkban négy különböző kerekes járgánnyal, nevezetesen Hanna biciklijével, Noémi futóbiciklijével, Eszter motorjával és a testvér veszekedés megelőzése érdekében a másik futóbiciklivel.
Esésmentes kellemes délelőttben volt részünk, mitöbb a kicsik délutáni alvása is meglehetősen hosszúra nyúlt, ami alatt végre utolértem magam valamelyest, hogy csak egyet emlitsek, le tudtam jegyezni a nagy eseményt még frissiben.

Csak egy kávéra ugrunk el Párizsba. Ez a mondat is elhangzott utazásunk előtt, amikor arról faggattak mennyi időre hagyjuk itthon a gyerekeket. Viccnek szántam aztán rájöttem igaz.. Három nap, de olyan intenziv és tartalmas, mintha egy egész hét lett volna. Alig várom, hogy lejegyezzem élményeinket. Kicsit várnom kell vele, mert összeomlott a számitógép. Addig gondolkodom hogyan tudnám a lehető legkevésbé felvágós stilusban elmesélni, milyen érzés az Eiffel torony tetején lévő elegáns Jules Verne étteremben ebédelni barátainkkal aztán később a kávét már állva egy brasserie pultjánál elfogyasztani. Könnyebb lesz lejegyezni az azt követő pár órát. Felemelő érzés a magyar gyártmányú "veliben" tekerve, csodálni a Concorde teret és megérkezni a Ritz szálló elé (nem nem ott szálltunk meg) és ezerszer úgy kezdeni a mondatot, hogy "emlékszel?".
Sokat fogok irni még evésről, ivásról és arról hogyan utaztunk mi szemtelenül kevés pénzért az Eurostarral (teljesen legális és lehet utánozni), hogy aztán a "csalagúton" át alig két óra alatt Párizsból Londonban találjuk magunkat.
Leirom majd, hogy mig a franciáknál otthon érzetem magam és folyamatosan honvágyszerű érzés keritett hatalmába, Londont továbbra is idegennek, extrémnek és erkölcstelennek tartom. Persze a La Clique előadás, amit a Hippodromban láttunk szintén ilyen volt...

és még See you soon is!

..aztán nemsokára szavakban is