Már tavaly eldöntöttem, hogy a kicsik következő születésnapjára az egyik gyerekes blogon látott édes, ötletes katicás meghívót készítem el. Még akkor is ha időigényes és Zoltánt meg kellett kérnem, hogy két útja között hozzon a papír írószer boltból jancsiszeget, és a biztonság kedvéért, -mert ugye férfi-, azt is elmondtam, hogy van ahol milton kapocsnak ismerik ugyanezt. "Igen, életbevágóan fontos"-válaszoltam a telefonba kérdésére.
Volt egy vagy két nap, amikor arra gondoltam, hogy majd jövőre lesz katicás meghívó, idén az iskolakezdés stresszes napjaiban nem lesz időm, kedvem, erőm ezzel bíbelődni, de amikor elkészítettem az első prototípust, ami osztatlan sikert aratott a lányok körében, nekiálltam a többinek is és nem tudtam abbahagyni.
A katicák egyébként szándékosan nyolc pettyesek, egyik oldalán is négy, a másikon is ugyanennyi, hiszen a kicsik szombaton pont ennyi idősek lesznek. A szárnyak alatt pedig olvasható a szöveg, hogy szeretettel várjuk a kedves meghívottat egy olyan buliba hozzánk, ahol lesz szivárványos kendő, sok zene és ének, közös játék, persze arcfestés és a bájos és kedves (egyébként civilben ikres édesanya) Zsuzsmó bohóc.
Remélem örömmel fogja majd a kezébe a meghívót minden kisgyerek. A kicsik nagyon büszkék, hogy nem hétköznapi lett. Nektek hogy tetszenek?

Fehér blúz kivasalva, fekete szoknya kikészítve. Zsebkendő elrakva, fényképezőgép elemei feltöltve. Egyszer mégis vissza kellett fordulnom, de még időben, hogy a kicsik kimenős kardigánját eltegyem, de összességében elégedett lennék magammal és gyerekeimmel is, ha a reggeli indulások ilyen simán és zökkenőmentesen zajlanának ezentúl mindig...
Hogy a kicsik nehogy "lelki sérülést" szenvedjenek attól, hogy csak Hanna vállát veregetjük ezen az első iskolába induló reggelen, őket is folyton dicsérgettük, hogy milyen okosak, nagylányosak lettek és gratuláltunk nekik ahhoz, hogy már középső csoportba járnak, ők már nem síró pityogó kicsik és hogy ez valóban nagy és megható dolog. Előző nap fodrásznál jártam mindhármukkal, a kicsik haján drasztikus változás ment végbe, apródfrizurát kaptak, amely némileg megkönnyíti a reggeleket, hiszen elég egy jól megválasztott csat és kész a rendezett frizura. Hanna haja meg így is úgy is csigás, ami ugyan gyönyörű, de a fésülést nem szereti és gumikkal, copfokkal lehet csak megregulázni.



Szóval szeptember elsején reggel az egész család felkerekedett, hogy a kicsiket elvigyük az óvodába, ahol mindenki megállapította, hogy igen nagyot nőttek a nyáron. Valóban így van és én még megjegyzem, hogy beszédkészségük, szókincsük is óriási változáson ment keresztül és gyakorlatilag be nem áll a szájuk, aminek oka elsősorban a génekben rejlik. A puszik és integetések után aztán már teljes figyelmünkkel Hannára és az ő első iskolás napjára összpontosíthattunk. Amikor említettük másoknak, hogy Hanna a szomszéd kerületbe fog járni iskolába, sokan attól tartottak, hogy a reggeli csúcsforgalomban ez idegtépő út lesz majd oda és esetleg vissza. Nos, három úttal a hátunk mögött örömmel mondhatom, hogy 10-15 perc alatt ott vagyunk és a parkolóhely találása az egyetlen nehezítő tényező, ám erre nekem nagyon jól bevált módszerem van, aminek következtében biztos vagyok abban, hogy ahogyan eddig, ezután is mindig lesz helye az autónak arra a rövid időre, míg bekísérem Hannát vagy éppen érte megyek.




Halk, nyugtató zene szólt a tanteremben, amikor beléptünk, amitől én azonnal tudtam, hogy jó helyen vagyunk. A két tanítónéni mosolyogva és nagyon kedvesen arra biztatta Hannát, hogy válasszon magának helyet. Ő az első sort nézte ki magának, a középső széket. Gondolta, hogy a színházban is az a legjobb hely, akkor itt is bizonyára boldog lesz vele. A padon gondosan és sorban oda voltak készítve a tanító néni által beszerzett írószerek, tankönyvek és füzetek. Bizony, nekünk szülőknek semmi gondunk, dolgunk nem volt a tanszerek beszerzésére, azon kívül, hogy egy számlaszámra befizettük a megfelelő összeget. A tanító nénik egyébként e-mailen (is) kommunikálnak a szülőkkel amennyiben valami közérdekű információnak kell eljutni a címzettekhez. Bizonyára van más iskola is, ahol ez ilyen flottul megy, én mégis elcsodálkozom az üzenő füzeten felnőtt fejemmel azon, hogy manapság ez már így megy.




Ezután az iskola színháztermébe vonultunk mi szülők, ahová csakhamar követtek bennünket a már párba állított kis elsősök. Ha jól emlékszem ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam magamban tartani a könnyeimet. Még szerencse, hogy viszonylag hamar elkezdődött a tizedikesek által nyújtott tanévnyitó műsor, ami igazán szokatlanra sikeredett. Az első mondatnál felkaptuk a fejünket, mert ezek a nagy gyerekek egy élvezetes, vicces és mégis aranyosan komoly műsort adtak elő nekünk és az alsósoknak, és szinte sajnáltuk, hogy ilyen hamar vége szakadt. Az is jó volt, hogy rövid, de velős beszédet tartott az igazgató, hogy látszott, hogy ismeri a gyerek és szülő tűrőképességeit... Az pedig még jobb, amikor a kis elsősöknek aranyos kis ajándékot adtak át a nagyok. Néztem, hogy milyen klassz, hogy van ez a színház terem, hogy a folyosók tágasak és minden egyes gyereket okosnak, értelmesnek és szépnek láttam egyszeriben.




Ebéd után mehettünk Hannáért, aki boldogan mesélt első napi élményeiről, arról, hogy milyen óráik lesznek és hogy a Kossuth rádió riporter nénijének elmondta, hogy a matematikát várja a legjobban, mert szereti a számokat. Elmesélte, hogy Csilla néni és Kati néni egyformán kedves és aranyos és máris szerzett két kis barátnőt, akik közül az egyikkel máris örök barátságot fogadtak. Mielőtt elbúcsúzott a tanító néniktől még megkérdezte, hogy másnap már igazából fognak -e tanulni és így, az igen választól megnyugodva tértünk haza, hogy mi szülők eleget tegyünk kötelezettségünknek és nekilássunk házi feladatunknak, azaz a borzalmasan csúszós átlátszó nejlonba egyenként bekössük a tankönyveket. A füzetekre szerencsére standard méretű borító kapható, de a könyvek kötése bizony nem volt egyszerű feladat. A családban ugyan én vagyok a designer, a csomagoló, papírba minden további nélkül gyönyörűen beburkoltam volna a könyveket, ám most mégis dühösendobtam el a ragasztót és így Zoltánt érte a megtiszteltetés, hogy bekösse az összeset. Szerencsére szívesen tette, saját bevallása szerint gyere korában is ő csomagolt és magas szintre fejlesztette e tudományát (is). Rögzített könyvjelzővel is el kell látni mindegyik kötetet. Ideiglenes megoldásként ajándékkötöző szalaggal oldottuk meg a feladatot de hétvégén kreatív(abb) barátnőimmel felveszem a kapcsolatot, hogy adjanak némi támpontot egy szép és könnyen kivitelezhető állandó könyvjelző ügyében. És hát igen. Az első időszak, nekünk szülőknek is stresszes. Mert még rajtunk múlik, hogy ne maradjon itthon semmi a felszerelésből, hogy minden együtt legyen, hogy aláírjunk, ráírjunk, jelezzünk, szóljunk. Egyelőre lelkesek vagyunk. Hanna is és szinte mérges, hogy hét közepén kezdődött a tanítás, hogy hétvégén nem kell mennie.

Én viszont örülök , hogy kicsit pihenhetek..

Alig hiszem el ,hogy felső tagozatos koromban képes voltam aktatáskával billegni az iskolába. Visszatekintve, kimondhatatlanul ciki, hogy volt idő, amikor a kor divathóbortjának megfelelően a mégcsak nem is a fülénél fogva cipeltem, hanem hónom alá csaptam és úgy egyensúlyoztam vele. Az első rusnya darabot apukámtól kunyiztam el, aztán kikönyörögtem egy vékonyabb, elegánsabb, nőiesebb változatot, amibe viszont semmi nem fért bele..
Úgy emlékszem az említett aktatáskákon kívül, tanszereimet vittem oldaltáskában, hátizsákban és sporttáskában is. Mindegyik kimondhatatlanul kényelmetlen volt és se a gerincemnek, se a könyveknek nem tett túl jót.
Huszonpár év telt el azóta és most újra táska után kellett néznem, igaz nem magamnak, hanem kicsit gyorsan iskoláskorúvá vált Hannánknak. És ha már úgy adódott, hogy a nagy tanszervásár idején pont Párizsban nyaraltunk, hát ott választottuk ki élete első iskolatáskáját. Kis piackutatást végeztem, hogy egy átlag párizsi anyuka hol szerzi be a tanuláshoz szükséges kellékeket és ezután döntöttünk úgy, hogy a cél érdekében a nálunk nem létező Carrefour-ban nézünk szét. A kínálattal és az árral is elégedettek voltunk és legnagyobb meglepetésemre tökéletes egyetértésben és összhangban , öt perc alatt szavaztunk a farmer hatású, kutya mintával megbolondított, sok zsebes és ötletekkel teli, gurulóssá is átalakítható, de alapvetően háton hordozható iskolatáskára. Hogy jó választás volt vagy sem, majd idővel kiderül. Nekem megnyugtató érzés tudni, hogy ha nagyon sok könyv lesz benne, akkor sem kell cipelnie, hogy ne legyen nehéz az iskolatáska. Az iskolában, azon a bizonyos első szülői értekezleten azzal nyugtatták meg a tanító nénik a szülőket, hogy ne vegyünk bőrönd nagyságú táskát a gyereknek, mert csak a legszükségesebb füzeteket és könyveket kell az iskolából haza - és vissza cipelni.
Hanna persze megígérte, hogy nagyon vigyáz majd táskájára, de kétségem sincs afelől, hogy ebbe is ugyanúgy találok pár hónap múlva almacsutkát, uzsonnamaradékot, papírfecniket és más kincseket, mint hajdanán az én táskámban talált anyukám.



Az emeleten lévő egyik szoba sorsa is megpecsételődött. A Hanna kis hálószobájaként, majd később játszószobaként funkcionáló helyiség, amely rumlijairől volt hírhedt, tanulószobává alakult át. A két különböző burkolattal azt kívántuk hangsúlyozni, hogy míg az egyik fele komoly tanulás helyszíne, a vidám, csíkos padlószőnyeges rész a lazítás, a játék tere lehet. Minden adott, hogy Hanna nyugodtan tanulhasson. Épp az imént beszéltem vele, hogy azért egy táblára, amit kiakaszthat kilincsére még szüksége lehet. Megígértem, hogy gyártok egyet. Az egyik oldalán az lesz, hogy "Tanulok, ne zavarjatok!" a másikon pedig "Gyere be!". Előre fél, hogy izgága,kíváncsi húgai majd folyton ott lesznek körülötte, a komoly, felelősségteljes elsős nővérük mellett.





Én is készülök. Ünnepélyesen megfogadtam, hogy példás anyuka leszek. Reggel hatkor elsőként kelek, friss kiflit vajazok a reggelihez (azért azt nem én sütöm majd), megterített asztal várja a többieket, és a ruhákat is mind előző este kikészítem. Senki nem mondja majd, hogy ez nem tetszik, ezt nem veszem fel, minden zokninak lesz párja. Senki nem nyafog és még az is lehet, hogy nyugtató, lágy zongorazene vagy éppen frissítő, ébresztő sláger szól közben a rádióból. Kapkodás és sürgetés nélkül indulunk el időben és semmiért nem kell majd visszafordulnunk, hiszen mindent felírtunk, mindent leellenőriztünk előzőleg. A kicsik boldogan mennek a közeli oviba, és ahogyan ez egy (akarom mondani kettő) középső csoportostól elvárható, önállóan és gyorsan átöltöznek, Hanna pedig a másik kerületben majd belép a hatalmas iskolakapun, azon amelyiken szerinte egy zsiráf is simán átférne és mindenki elégedetten folytatja a napját, hiszen az olyan tökéletesen indult újfent. Nyugodtan mosolyoghatsz, én is azt teszem.. Hanna holnaptól elsős lesz.

Hogy a valóságban hogyan zajlanak majd a reggelek, arra mondjuk egy hónap múlva visszatérek. Tényleg, ti hogy indultok el?

Van ez a Golden Blog verseny, amire hirtelen felindulásból beneveztem. És az esélytelenek nyugalmával írtam tovább a postokat a balatoni nyaralásról, a gyerekeim aranyköpéseiről, a házassági évfordulónk vicces ünnepléséről, az ország tortáról, a kirándulásainkról. Nem indítottam nagy kampányt, mindössze a blogomban tettem ki ideiglenesen egy szavazásra buzdító ablakot majd azon a bizonyos közösségi portálon kértem az engem bejelölő, kevesebb, mint 100 ismerősömtől, hogy voksoljanak rám. Aztán jött egy e-mail. Hogy gratulálnak , hogy a blogom a legjobb 50 között szerepel és, most izgulhatok, mert a legjobb 10 közé kerülés a tét. Kaptam kedves telefonhívásokat barátnőktől, akik elfogultan csak annyit mondtak, hogy megérdemlem... Nekik elhiszem.
A komplex kategória, amiben indult blogom elég tág fogalom. Vajon van létjogosultságom versenyeznem a többi internetes naplóval nekem, aki igazából semmi különösről nem ír, csak családja hétköznapjairól, ünnepeiről, utazásokról, kulturális és kulturálatlan programokról, örömökről bánatokról meg olyanokról, hogy mit lehet csinálni Balatonon ha esik az eső, hol van a legeredetibb játszótér és miért jó Tabajdon mezítláb lenni?... Hogy színesebb legyen a blog, megosztom az olvasókkal kreatív ötleteimet, kész műveimet én, aki eredendően kétbalkezes vagyok és akad benne néhány kényelmes kirándulás tipp, jó könyv és sütirecept is. Ennyi. És most nem tudom, hogy azok, akiknek újra szavazni kell az ötven versenybe maradott közül ötre és véletlenül ide téved,mit gondol elsőre?
Őszintén remélem, hogy lesz aki itt ragad és elolvas pár bejegyzést, sőt vállalja arcát és rendszeres olvasóm lesz. Akkor már megérte. Akinek tetszik a sokak által csak "ágisnak" nevezett stílusom. Vagy azért mert maga is anya, vagy azért mert csak ezután lesz az.
Biztosan akad pár olvasó, aki legyint és azt gondolja, tévedés történt, ez nem az, amire gondoltam. Hogy gyengécske blog és semmi keresnivalója a többi szuper eredeti között. . Van, aki azt gondolja ilyet ő is tud, az övé sokkal jobban szerkesztett, választékosabb, alaposabb, közérdekűbb és nem utolsó sorban érdekesebb. Hogy ezeket a sorokat most neki kellene írnia. Lehet, hogy igaza van. Mi van ha jövőre ő fog ugyanígy, mint most én, a számítógép előtt ülni és azon gondolkodni, hogy vajon tényleg kell -e, hogy írjon erről valami "ütős" szöveget, amitől aztán majd azt várja, hogy az első tízben is ott nevessen, vagy egyszerűen csak folytassa ott, ahol abbahagyta.
És bár dagadna a májam a büszkeségtől, én maradok az utóbbinál. Kikívánkozik ugyanis belőlem, az első iskolatáska története és adós vagyok a párizsi, normandiai utazásunk kalandjaival is. Le fogom írni, hogy az általam imádott párizsi kávézókban miért érdemes a pultnál elfogyasztani a kávét és hol a legfinomabb a forró csokoládé. El kell mesélnem, hogy gyerekkel hogyan érdemes felfedezni a fények városát és azt is hol érdemes megnézni testközelből a normandiai sajtkészítés mozzanatait. Kell még írnom a vakációs füzetről, amit idén már három példányban kell elkészítenünk. Hogy mit ragasztunk bele és miért jó, hogy Hannának ez a harmadik ilyen kötete. Jó lenne végre lejegyezni a Tűzraktérben lévő gyerekprogramon tett látogatásunk pillanatait is és a három sütemény receptjét, amit közösen készítettünk el. Semmi különös. Nekem mégis a legérdekesebbek. Aki pedig figyelmesen olvas, mindig talál valami morzsát, amit magával vihet. Nekem ennyi a célom vele.

Most pedig (f)elmegyek!

Gyerekfelügyeletet megszerveztük, így semmi akadálya nem volt annak, hogy reggel nyolckor útra keljünk, hogy Budapest egyik párizsias szegletében egy még franciásabb kávézóban fogyasszuk el közösen házassági évfordulós reggelinket. Ekkor adtuk át egymásnak a nagy titokban készített ajándékokat is. Én egy három alkalmas (aztán ha beválik, akkor hosszabbítás is lehetséges) squash magán órán való részvétel lehetőségét ajándékoztam Zoltánnak. Az oktató a sokszoros bajnok Divéki Anna lesz, így remélem az edzések után, megszokott sporttársai észreveszik a különbséget és rettegve állnak ki a következő meccsre vele.

Zoltán egy enciklopédia vastagságú könyvet adott át. Amikor kibontottam a súlyos ajándékot, meglepődve vettem tudomásul, hogy ez a több, mint 500 oldalas kötet nem más, mint az én blogom, az én hét éves munkám egybe kötve, könyv alakban tálalva. Kimondhatatlanul örültem neki, mert bizony egész más lapozgatva kikeresni egy fejezetet, mint a számítógép előtt ide oda kattintgatni. Mert remélem, hogy soha soha vagy csak nagyon sokára váltja fel a nyomtatott könyvet valami elektronikus szerkezet, az e-book sem fogja átvenni teljesen a helyét a hagyományos könyveknek, mert én szeretem megérinteni a lapokat, szeretem a könyv illatát.




A biciklikölcsönzőhöz igyekeztünk innen, hogy eredeti terveinknek megfelelően egy tandem biciklit béreljünk. Az alkalmazott fiú azért óvatosságra intett bennünket és azt javasolta, hogy mielőtt fizetünk tegyünk pár kört a furcsa szerkezettel, mert bizony csak látszatra egyszerű a tandemezés, sokan az első kör után inkább visszahozzák és két normálisra cserélik. Nos, az első sarokhoz érve valóban azt hajtogattam, hogy vigyük vissza, ez nekem nem kell. A másodiknál már azt mondtam talán fog ez menni. A harmadik kereszteződéshez érve viszont azt éreztem, hogy sosem akarom abbahagyni.
Így indultunk rajongásig szeretett városunk utcáin át, egy biciklin, egymás után, két keréken, két kormánnyal, két ülésen.
Tekerés közben az jutott eszembe, hogy kötelezővé tenném a tandembiciklizést a házasság előtt álló párok részére, mert ha összeveszés nélkül sikerül megtenniük a kijelölt utat, bátran vághatnak neki a házasság sok évre tervezett távjának is. Azt mondják, hogy a közös pártevékenységek jó hatással vannak a kötelékre. A tandembiciklizés is ilyen. Ahol az egyik függ a másiktól, de nincs versenyhelyzet kettőjük között. Ha vita nélkül le tudják tekerni a kijelölt távot, az már valami!
A kölcsönzőhöz közeledve mi magunk is próbáltuk összegyűjteni azokat a tulajdonságokat, amelyek a sikeres , balesetmentes tandemezéshez szerintünk elengedhetetlenek. Kell hozzá bizalom, némi megalkuvás, kompromisszumkészség, támogatás, biztatás, türelem, tolerancia, elfogadás. Pont mint egy jó házassághoz. Nevetve állapítottuk meg, hogy nekünk ezekből alig akad valamelyik. Mindketten makacsak, akaratosak, önfejűek, harsányak vagyunk. Én magam is alig akartam elhinni, de sikerült. És kimondhatatlanul élvezetes volt. Szárnyaltunk, integettünk és volt szakasz, ahol Zoltán háta mögé bújva még énekeltem is...



A folyamatos tekerést kisebb állomásokon szakítottuk meg. Kedvenc turkálómban a Nagymező utcában 10 percet kaptam, hogy valami kincset találjak. Egy romkocsma, nevezetesen a Kőleves fiatalos és színes kerthelyiségében limonádét ittunk. Bekukucskáltam az Elektotechnikai Múzeum udvarába, ahol a az enyészettől megmentett régi neonreklámokat bámulva pörgettem vissza fejemben az időt, majd egy szerényen meghúzódó, igen csábító csokoládé outlet névre hallgató boltban vettünk édességet lányainknak, amiért aznap nélkülözniük kellett évfordulót ünneplő szüleiket.











Tekerésünk közben én hátulról nem győztem a ránk néző emberek mosolyát viszonozni. Volt, akit beavattunk titkunkba, hogy ez a mi 9. házassági évfordulónk. Egy fiú a zebrán ránk is köszönt, hogy sok boldogságot! Kiderült a biciklibérlőtől tudja, hogy egy pár az ő tandemkerékpárjukon ünnepel és a leírás ránk illett.

Ezek után aligha tudok elképzelni házassági évforduló megünneplésére jobb és élvezetesebb módot annál, mint hogy Budapest legszebb utcáin tandemezzek azzal a férfivel, akivel kilenc éve gyakorlatilag reggeltől estig és estétől reggelig ugyanezt csinálom. Időnként gödörbe megy a biciklink, időnként leereszt a kereke, néha hegynek felfelé tekerünk, néha meg lejtőn lefelé gurulunk. Fékezni is tudunk de legtöbbször azért mi száguldunk és mint most is, valami új cél irányába haladunk.

Lobo: I'd love you to love me. Erre a számra vonultunk be a Margitsziget árnyas fái között elterülő kerthelyiségbe, ahol madárcsicsergés közepette mondtuk ki mindketten hangosan, érthetően, hogy IGEN.




Koncz Zsuzsa: Szeretni valakit valamiért. Ez a zene szólt, amikor egymás kezére húztuk a Zoltán által vásárolt fehérarany gyűrűket. Prágában az Aranycsinálók utcájában választotta őket barátnője, Barbara segítségével. (Minden boltban, minden alkalommal el kellett mondania az eladónak, hogy nem ő a menyasszony.)



Mindenki felkacagott, amikor a koccintásnál és gratulációk fogadása alatt megszólalt Frank Sinatra dala a Love and Marriage, amely dallal örök vidámságunkat és Zoltán utánozhatatlan humorérzékét kívántuk kihangsúlyozni.



9 éve, az esküvőnkön jelentettük be, hogy akkor mi összecsomagolunk és elmegyünk egy évre Párizsba. Azóta is úgy emlegetem, hogy 15 hónapot voltunk nászúton a fények városában.
A kép, amit ebből az alkalommal ide teszek alig pár napja készült. Nincsenek véletlenek.



Kilenc éve vagyunk férj feleség. Ömlengés helyett most csak ennyi.
Persze készültem meglepetéssel is. Majd lehet, hogy elmesélem.

Csupán egyetlen napig tudtunk nyugton maradni és az otthonunk komfortját, kényelmét élvezni. Nem bírtunk ellenállni a programkavalkádoknak, a jobbnál jobb gyerekrendezvényeknek, így aztán a dagadt ruhákat másra, pontosabban egy kupacban hagytam, hogy a mosás-teregetés-vasalás körforgásból elmeneküljek és inkább a Seholszigetre induljunk el Zoltánnal és a gyerekekkel. Van néhány helységnév, amelynek keletkezésére igazán kíváncsi lennék. Nos, a Nőtincs pont ilyen. Hannával felváltva gyártottuk a teóriákat és próbáltuk kitalálni, hogy honnan kapta a nevét a Nógrád megyei település. Egyszer utánanézek a valódi válasznak, ha valaki tudja örülnék ha megosztaná velünk.
A Seholszigetre egy ideje már terveztük, hogy elnézünk, de a most szombatra hirdetett ünnepi program adta az utolsó löketet, hogy ott a helyünk nekünk is.
Seholsziget élménypark egy kicsit emlékeztet a Patcán lévő Katica tanyára, amiről korábban már írtam, ám itt nem kifejezetten a magyar gazdaság bemutatása a cél. A citera hang irányába mentünk, ott aztán azonnal a két zenész mellé telepedtek le a lányok és a világ legtermészetesebb módján dalra fakadtak. Persze azt a bizonyos Piros bagi templom tornya idelátszik kezdetűt is előadták, mire a citerás zenetanárok álla leesett a csodálkozástól, attól, hogy egy ilyen nagy hangterjedelmű, kissé bonyolult és hosszú népdalt adtak elő a lányok.

Egy darabig még énekelgettünk aztán játszóterezés, állatsimogatás következett. A tulajdonos maga vezeti a kis vonatot, ami a horgásztóig és vissza viszi az utasokat. Persze ez sem maradhatott ki. Ahogyan a kézműves foglalkozás sem. Eszti és Noémi fahengerekből helyes cicákat készítettek, Hanna pedig agyagozott. Nem árultuk el, hogy már volt dolga ezzel az anyaggal, de nem is volt rá szükség. Egy perc alatt észrevette az oktató, hogy nem először korongozik Hanna én pedig örömmel konstatáltam, hogy nem voltak hiábavalók a pénteki agyagozó szakkörön való részvételei.





A Seholszigeten persze enni is lehet. Gulyáslevest, kenyérlángost,palacsintát és fagyit is, vagyis csupa olyan finomságot amitől nemcsak a gyerek, hanem a szülő is boldog.
Az igazi boldogságot nekem azonban újfent az íjászkodás okozta. Egy igencsak alapos és lelkiismeretes oktató vett kezelésbe bennünket és néhány vessző kilövése után már a terepíjászkodással is megismertetett mindannyiunkat, ahol aztán szalma vaddisznóra, fácánra, karikák közepébe és szélébe majd lengedező szalmazsákra kellett lőni. És igen. Még mindig nagyon élvezem és igen, majdnem mind telibe talált. Hannának is nagyon tetszett, így ha lehet szeptemberben biztosan folytatjuk anya lánya felállásban a kerületben.




A lovaglás elmaradt. Nem mintha nem lett volna kedvük a lányoknak hozzá. Nagyon is. Csodaszép fedett lovarda várta az érdeklődőket, ám gyerekeink hogy finoman fogalmazzak nem teljesen helyénvaló viselkedése miatt most valóban betartottuk ígéretünket és nevelő célzattal ló megvonásban részesítettük mindhármukat, akik nehéz szívvel de elfogadták a szigorú atyai és anyai döntésünket.

Csak itthon, a házunk előtt ébredtek fel a fél napos programtól teljesen kifáradt lányaink. Zoltánt pedig kulturális miniszteri (mert az egyébként én vagyok a családban) kitüntetésben részesítem, amiért rátalált erre a valóban mesés helyre, a következő napiról nem is beszélve.

Ráadás: Minden évben megkóstoljuk az éppen aktuális ország tortát. Idén is így tettünk. A Vári cukrászdában vettünk öt szeletet a szilvás gombóc tortából és csillagos ötösre értékeltük. Az ötletet, az ízhatást, a színvilágot és a külalakot is. Nagy előnye, hogy egy szelet bőven elég belőle. Hátránya viszont, hogy a gyerekek kérdésére, miszerint "Anya tudsz te is ilyet sütni?" a válaszom egyértelműen "nem" volt, tekintve, hogy meglehetősen bonyolultnak tűnik.

Az utóbbi időben, ha lehet, a szokásosnál is gyakrabban nézünk össze Zoltánnal, amikor Hanna választékos beszédét hallgatjuk. Felkapjuk a fejünket ha valami különlegesen szép szófordulatot használ, ha mondatába beépíti a korábban hallott, korához képest talán kicsit bonyolult szavakat. Meghökkent a logikájával, vág az esze, mint a beretva, vagyis egyre okosabb. A ma reggeli párbeszédet gyorsan lejegyzem, hogy el ne vesszen, ez egy pici minta abból, hogy mire is gondoltam pontosan, amikor azt írtam, hogy a szokásosnál is többször nézünk össze -méghozzá nagyon nagyon büszkén- Zoltánnal:



A repülőtérről hazaértve nemcsak saját pákosztos macskánk várt bennünket, hanem egy ismeretlen kiscica is. Miközben őszintén remélem, hogy nem szokik hozzánk, mert egyrészt Sziréna macskánk nagyon féltékeny rá, másrészt, nekem is untig elég egy állat tartása, azért úgy gondoltam nevet mégis illik adni neki.


-Hannácskám. Találj ki valami jó nevet a cicának!

-Legyen Picur!

-De Hanna, szerintem az nem annyira szerencsés választás, mert ha megnő, már nem illik rá olyan jól, mint most.

-No de anya! Emlékezz csak a Pont Neuf hídra! Hiszen a neve azt jelenti új híd, közben pedig a legrégibb híd Párizsban.



Nem volt rá válaszom.
Magamhoz öleltem és puszilgattam az én csavaros eszű, nagyszájú tízen pár nap múlva iskolás nagylányomat!

Megígértem, így bármennyire is szívesebben írnék már franciaországi élményeinkről, most mégis inkább felteszek 6 kérdést a balatoni nyaralásról szóló bejegyzéseket figyelemmel kísérők számára. Mint korábban, most is azok vehetnek részt a játékban, akik követik a lábnyomokat, azaz rendszeres olvasónak regisztrálták magukat és helyesen válaszolnak a feltett kérdésekre a megjegyzés rovatban.

Nyeremény is van, igaz nem Balatonnal kapcsolatos, bár emlékek keretezésére használatos. Egy négy darabból álló, matricaként, falra ragasztható képkeret.
Ígérem lefényképezem amint tudom, addig is lehet gondolkodni a válaszokon:

1. Melyik újságnak köszönhetem a Balatonbogláron lévő szállásunkat?
2. Hogy hívták a ház asszonyát és mivel foglalkozik a férje?
3. Melyik kalandparkba látogattunk el?
4. Mi volt a strandon a placcunk "védjegye"?
5. Mi az a Katica tanya és hol van?
6. Ki indította el a kisvonatot Balatonfenyvesen?

Mesztegnyőre, a különös nevű falucskába azért mentünk, mert ismét "csak" kirándulásra volt jó az idő aznap és mi ott kis vonatra szálltunk volna, mert az valami miatt a megunhatatlan kategóriába tartozik még a gyerekek körében. A neten talál menetrend azonban megtréfált bennünket és az erdei vasútból csak a vas utat, azaz a síneket láttuk. Így aztán eredeti terveinkhez képest kicsit korábban érkeztünk meg Kehidakustyánra, ahová rövid üzleti megbeszélésre érkeztünk és ha már ott voltunk és az eső is rákezdett, ráadásul úgy igazán, hát eszembe jutott, hogy esetleg jó program lenne ha a híres fürdőjükben pancsolnánk. Igen ám, de fürdőruha nem volt nálunk, így aztán csak azután váltottuk meg a jegyeket, miután meggyőződtünk arról, hogy a fürdő területén van a hozzánk hasonló őrülteknek strandkellék bolt, ahol vehetünk fürdőruhát és törölközőt is. (papucsra már túlzásnak találtam volna kiadni egy fillért is, de szerencsére a gumicsizma jó helyettesítő lábbelinek bizonyult) Összeszorított fogakkal fizettük ki a kicsik fürdőbugyiját és Hanna kétrészesét, az én tankinimet és Zoltán fürdőnadrágját, de azzal nyugtatgattam magam de főleg Zoltánt, hogy ez befektetés, nekem már úgyis aktuális volt egy fürdőruha a régi helyett, a kicsiknek meg nem árt tartalék.
A fürdő telt házasnak tűnt, gondolom másnak is eszébe jutott, hogy kevés ennél jobb program akad eső idejére. Ettől aztán az egész ottlétünk, nekünk szülőknek elég stresszesre sikerült, amiből a lányok ugyan semmit sem vettek észre, ők szeretik a nyüzsgést, a hangzavart. Nekünk viszont nem ártott észnél lennünk folyamatosan,, nehogy valaki nekik menjenek, elmerüljenek. Élvezték az örvényfürdőzést, a buborék masszázst és Hanna sosem fogja elfelejteni, hogy ez a hely volt az, ahol a víz alatt kinyitotta a szemét és rájött, hogy ez fájdalommentes. Én a magam részéről próbálom lebeszélni őt arról, hogy gyakran alkalmazza legújabb tudományát, nem gyöngyhalász ő ás nem a Kék Lagúna szereplője, használjon csak úszószemüveget ilyen esetekben, de azért irtó büszke voltam rá, hogy magától megtette, hogy addig nem nyugodott, míg nem próbálta meg, ő, aki korábban a hajmosáshoz mindig külön törölközőt követelt.





Nos, engem biztosan nem lehetne rávenni semmivel arra, hogy utánozzam, így tényleg nagyon büszke vagyok rá. Zoltánnal egyébként újfent megállapítottuk, hogy nem szeretjük ezeket a közfürdőket, legalábbis ekkora tömegben biztosan nem, így megkönnyebbülten szálltunk ki a medencéből,hogy Balatongyörökre, egy olyan étterembe menjünk, ahol történetesen egy kedves ismerős, Erzsike készíti az étkeket. Ott ebédeltünk és bár nem a felejthetetlen kategóriába tartozik az ott átélt gasztronómiai élmény (nem feltétlenül Erzsike hibájából) és a tulajdonos minden elképzelhető módon kihangsúlyozott (nagy)magyarsága is kissé irritáló volt, a találkozás nagyon jól esett a gyerekeknek és nekünk is.

Utolsó napunkon az építészetileg igazán különleges és modern evangélikus templomba mentünk el, ahol ráadásképpen egy Munkácsy díjas festő, Aknay János kiállítását is megnézhettük. Ez a templom adott otthont egy gyerekeknek meghirdetett kézműves foglalkozásnak és ezen vettünk részt mindannyian. Csodálkozva vettük tudomásul, hogy mennyire tájékozatlanok vagy érdektelenek az emberek, mert rajtunk kívül csak egy kislány agyagozott és készített pettyes katicás napellenzőt magának. Az is igaz, hogy ez egy új kezdeményezés Bogláron, mégis eléggé ki volt plakátozva ahhoz, hogy más is észrevegye. Na nem baj. Majd most, ha olvassák a blogomat a bogláriak biztosan elmennek ide is, ahogyan a többi kirándulóhelyre is..
Mire véget ért a foglalkozás, egész szép idő lett, így amolyan búcsúképpen a strandra telepedtünk ki. Ott aztán buborékot fújtunk, a megunhatatlan foglalatosságnak, a hattyúetetésnek tettünk eleget és főtt kukoricát, palacsintát, lángos majszoltunk, nem feltétlenül ebben a sorrendben, de nagyon-nagyon jó ízűen.






Tökéletes időzítéssel indultunk haza, egy szakaszon hatalmas esőben. A lányok a délelőtti programoknak köszönhetően egész úton aludtak és nekünk nem a Judit és a zenemanókat kellett hallgatnunk hanem a Petőfi rádió dallamait. Összesen egy hetünk volt, hogy leülepedjenek az élmények, hogy a lányok ismét az otthoni, megszokott játékokkal játszanak, hogy saját ágyukban aludhassanak.Ezalatt Hanna az állatkerti táborban múlatta igencsak tartalmasan a vakációja napjait, míg én a kicsikkel együtt készültem, pakoltam, csomagoltam újra a következő nagy útra, Normandiába és Párizsba.
A balatoni nyaralás szennyesének mosása közepette még Hanna tanulószobáját festették, burkolták szorgos kezek , íróasztala pedig hála a világ legjobb asztalosának, most készül.

ui. Panni néni háza Bogláron igazán beváltotta a hozzá fűzött reményeket és ahogyan azt gondoltam, máris elkérték tőlem elérhetőségét. Ha lesz rá módunk biztosan visszatérünk Balatonra jövőre is, ám abban már nem vagyunk biztosak, hogy hűségesek leszünk a déli part gyöngyszeméhez, Boglárhoz. Aki ismer bennünket nem csodálkozik ezen. Tudják, hogy úgy gondoljuk, pazarlás lenne mindig ugyan oda mennünk. Mondjuk ezúttal kivételt tettünk. Párizst és Normandiát is már elég jól ismerjük. Nem felfedezni mentünk. Most a lányainknak is szeretnénk megmutatni.