Még aznap elautóztunk a pár kilométerre lévő Le Bec Hellouin nevű településre, ami azon kívül, hogy deszkás házaival, néhány utcájával úgy néz ki, mint egy normandiai színdarab díszlete, a legvirágosabb települések egyike címmel is büszkélkedhet. De nem ettől híres a hely, hanem az apátságról, aminek kertjében egy nagyon sétáltunk és ahol a fülsiketítően hangos harangszótól alig hallottuk egymást. A Canterbury érseket annak idején innen vitték magukkal az angolok így már érthető, hogy mit keresett itt nemrég II. Erzsébet, az angolok királynője. Nagyon franciásnak tartottuk a baguettel a hónuk alatt sétáló szerzetes látványát és azt is,hogy az egyikük, miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, a tokaji bort kezdte dicsőíteni.




A vacsorához mi az egyik pékségben vettünk csinos dobozba csomagolt sütiket, amiket aztán az elegánsa megterített asztalnál, vendéglátóink többi családtagjával együtt fogyasztottunk el. rajtunk kívül ugyanis a ház vendégszeretetét élvezte Nina orosz, de Rómában élő bátyja, annak felesége és két kisfia, valamint ottlétünk alatt igazi színfolt volt Nina idős anyukája, akiről elég ha annyit elárulok, hogy születési dátumát meghamisította, akár Gábor Zsazsa, hogy fiatalabb maradjon és akit egész életében szolgálók vettek körül...



A kandallóban égett a tűz és ez augusztus ide vagy oda, bizony jól esett. napközben még nyári melegben sütkéreztünk, ám estére hűvösebb lett és bizony az is kiderült később, hogy Normandia az a része az országnak, ahol nem csodálkozik senki azon ha egyszerre négy évszakkal találkozik egy hét alatt.
Három szobányit foglaltunk el a bájos házból. A kicsik egymás mellett aludtak egy igazi királylányos ágyban, Hanna pedig egy másikban hatalmas dunna alatt.
Nem volt kérdés, hogy első kirándulásunkat a tengerparthoz ejtjük meg. Honfleur esőben is gyönyörű és a századfordulós ringlispíl, amiből szinte minden városban akad egy, vacak időben is kötelező program a lányoknak. A város üdülőhely de valamikor a legfontosabb kikötők egyike itt volt, innen indultak el a francia felfedezők az Újvilág felé. A XIX. században pedig igazi művészteleppé fejlődött, a festők, azon belül is az impresszionisták tanyája lett, amit nagyon megértek..






Az igazi, nyüzsgő tengerpart Deauville és Trouville, a két csaknem egybe épült fürdő városka. Luxus és elegancia érzése. Erre vágytam nagyon. A csíkos oldalfallal ellátott napernyőkre, a homokos partra, a századelőre emlékeztető hangulatra, a régi villákkal. Elképzelni milyen lehetett és látni most milyen. A kikötőnél sokáig néztük a friss halakat kipakoló halászokat és csak kicsit zavart, hogy csurom vizesek vagyunk az esőtől. Egy baguettet cincáltak szét a lányok közben, mert hiába a sok csokis párna és más különleges péksüti, ők mindig a hosszú kenyeret választották maguknak a pékségben.






Mire a csíkos napernyős, különleges hangulatú tengerpartra értünk megkegyelmezett az eső és elállt. A levegő, a homok és a víz is kellemesen langyos volt, így nem sokat gondolkodtunk azon, hogy lekapjuk cipőinket és az apály ajándékaiból szedegessünk egy kis szatyornyira valót. Egyre szebbe kagylókat találtak a lányok, velem együtt lelkesedtek egy különleges példány láttán. Sikítoztak, lábnyomaikkal játszottak, majd a tenger hullámait elérve vizesek is lettek. Giccses filmbe illő jelenetek zajlottak le, és ezt a filmbeli élményt még az is tetézte, hogy a díszlet, az ég egyszerre mutatta haragos és kedves arcát.










Órákig ott szaladgáltam volna velük, csakhogy egyszer csak keserves sírás szakította félbe az idillt. Először Eszter, majd Noémi és végül Hanna kezdett siránkozni azon, hogy a sós víz csípi a bőrüket. Voltak már máskor is tengervízben, akkor nem tapasztaltam hogy érzékenyen érintette volna bőrüket a víz összetétele. Nem értettem az egészet. Persze medúzacsípést kerestem,meg karcoló homokszemeket vagy bármit, ami indokolta volna a sírás rívást. Semmit nem találtam, így kénytelen voltam tudomásul venni, hogy három borsószem királykisasszonyom van, akiknek megígértem, hogy ezentúl csak édesvíz mellé viszek nyaralni. Ásványvízzel mostam le lábaikat, hogy enyhítsem bajukat. A kocsiban hamar elaludtak, az eső pedig úgy eleredt, hogy nem is vágytunk máshová, csak a tüneményes, szalmatetős házba, ahol reméltük, hogy ismét ég a tűz a kandallóban.

Égett..

Megint lezárták az Andrássy utat. És mi majdnem mindig, amikor lezárják, ott sétálunk rajta, mert az azt jelenti, hogy újra ötletes és izgalmas programok várnak ránk és egyébként is van valami megunhatatlanul jó abban, hogy ahol normál esetben csak autók járhatnak, most mi, gyalogosok sétálhatunk büntetlenül. A múltkor is hatalmas élmény volt a lányoknak, hogy a kereszteződésekben rögtönzött színpadokon zongorák álltak és élőben játszott rajtuk egy-egy zongorista. Az is jó volt, hogy plédbe burkolózva, hogy ne fázzunk, leültünk a zebrát és az egyik sávot elfoglaló asztalok egyikéhez, hogy a Komédiás kávézó finomságait ott fogyasszuk el.



Most szombaton a színházak évadnyitójára igyekeztünk. És mert tavaly is jól éreztük magunkat ott, idén még jobban vártam a napot, hogy a független kis színházaktól kezdve, a nagy, bejáratott nevű társulatokig, a kínálatok közül mazsolázzunk. Tudtuk, hogy versengeni fognak idén is a színházak pavilonjai a nézőkért és ezért mindent latba vetnek, sok-sok játékkal, rögtönzött előadással, kedvezményekkel, kézműveskedéssel csalogatnak, csábítanak. A Centrál színház standjánál hosszan elidőztünk, mert Kesserű Andrea jelmeztervező valóban különleges és igényes kézműves foglalkozásra csábította az asztalhoz a lányokat, akik csodás legyezővel, fejdísszel gazdagabban folytatták a sétát a nyüzsgő Andrássyn.







Hannánál és a kicsiknél is tudatosan és korán kezdtük a színházba járást. Legelőször a Bábszínház valamelyik előadását látták, aztán pedig a Kolibri, kifejezetten totyogóknak szóló előadására szereztem nagy nehézségek árán jegyet, mert a Kolibri mindig tele van, oda hónapokkal előbb kell lefoglalni a jegyet így aztán tanácsos bérletet váltani és én idén meg is fogadom ezt a tanácsot, mert nem szeretnék lemaradni a jobbnál jobb előadásokról.
Hanna ma is élénken emlékszik Misi mókus kalandjaira, a Bors nénire, a Gyermekjátékokra, Bárány Boldizsárra és piciny társulatok által előadott darabokra. A Holdvilág Kamaraszínház gyerekdarabjain is mindig ott vagyunk. Az ilyen fesztivál pedig arra is jó, hogy a kevésbé ünnepelt, alig ismert kis színházakat is felfedezze az ember. Igazi kincsekre leltünk most is, nem győztem a prospektusokat begyűjteni. Ez az évad is tele van új gyerekdarabokkal. Lesz amelyeket csak Hannával, amolyan anya lánya program keretében fogunk megnézni és lesz olyan, amire őt már nem cipeljük, mert az ő szóhasználatával élve, túl "babás" lenne neki.
Mennyi előadás vár ránk! Ott van a Pöttyös Panni az iskolában illetve a Tháliában. Jó lenne megnézni Süsüt a sárkányt a József Attilában. A Kolibribe bérletet váltunk majd és a kicsikkel végre megnézhetjük Locspoccsot a kis tengeri szörnyet, a nagy kedvencet, Kippkoppot és Mohát és Páfrányt is. A Bábszínházban is akadnak új darabok meg szeretnénk nézni Rozit az égen és azt is, hogy mi van túl a Maszat hegyen, de persze nemcsak az Állami Bábszínházban báboznak, hanem a Kecskeméten és 25 éve a Figurina Budapesten is.
Legközelebb a Hang-villa titkaira ülünk be Hannával, aztán Zoltánnal egy másik darabra. Hétvégén az Apró színházba megyünk együtt az egyik romkocsmába. És örülök annak, hogy , mostanában az összegyűjtött jutalom matricákért nem játékot, édességet kérnek a lányok, hanem színházi élményt.
Amikor Hanna ovis volt, gyakran hallgatták Prokofjev, Péter és a Farkas című mesés, zenés darabját. Ballagáskor meg is kapták emlékbe a lemezt, mert kívülről fújták a dallamot és a szöveget is hozzá. Ezek után nem is kell részleteznem mekkora öröm volt, Hannának, hogy pont erre a darabra nyertünk két jegyet a Táncszínház jóvoltából. Alig várjuk!

+ egy kis okosság:

"A Pesti Broadway elnevezés az Operett Színház építőjétől, Somossy Károlytól származik. A Somossy által előbb Pesti Montmartre-nak, majd Pesti Brodwaynak nevezett utca a II. Világháborúig töltötte be ezt a funkcióját. Bár a háború után is színházak és az egy, Moulin Rouge szórakozóhely alakította az utca hangulatát, a Pesti Brodway elnevezés csak a rendszerváltás után került újra a köztudatba, de most már a Nagymező utcának nem csak az Andrássy út és a Mozsár utca közötti szakaszát értjük ez alatt, hanem egészen a Király utcáig terjedő részét is."

Infó innen: http://terezvarosikabare.hu/pesti-broadway.html

Az autó belső visszapillantójára akasztottam fekete, lakk viharkalapomat, mert az lett a Nap. A sebtében előkapott GPS készülék a Földet -, a banán pedig a Holdat jelképezte. Méretarányok most nem számítottak. Még jó, hogy pont piros lett a lámpa, így nem volt baj, hogy Zoltán elengedte a kormányt hogy úgy mutassa meg hogyan is forog a Föld a Nap körül és hogy kering körülötte a Hold. Zöldre váltott a lámpa, így kénytelen voltam besegíteni. Fogtam a banánt, akarom mondani Holdat és forgattam ahogy Zoltán diktálta. A szembe jövők legalább olyan furcsán nézhettek át hozzánk, mint amikor Hannával a szolmizációs kézjeleket ismételtem át hazafelé jövet az iskolából és a "fá" hang nemzetközi jelzését erőteljesen mutogattam, pedig nem csináltak semmi rosszat. Egy ránk dudáló autó aztán rádöbbentett, hogy veszélyes dolgot teszünk és holdfogyatkozásra hivatkozva gyorsan megettem a banánt, a kalapomat is levettem a tükörről és Zoltánt felszólítottam, hogy hagyja abba a rögtönzött csillagászat órát.
Hanna kérdezett és úgy tűnt értett mindent. Most már én is. Azt azért én is tudtam, hogy nincs sajtból a Hold, de a fogyatkozásról többet tanultam most Zoltántól, mint az iskolában... Hanna figyelt, néha elveszítette a fonalat. Az a rész különösen érdekelte, amikor arról meséltünk neki, hogy sok ember látása romlott el végérvényesen 1999-ben amikor a napfogyatkozást speciális napszemüveg vagy kormozott üveg nélkül nézte. Fényév távolság meg tejút. Marslakók és ufók. Vannak vagy nincsenek. Van e élet a Földön kívül? Bonyolult az egész. Belebolondul az ember, ha rájön milyen kicsik vagyunk mi itt a Földön, hogy a csillagászok már sokat tudnak de mégis nagyon keveset és hogy felfoghatatlanul távol vannak bolygók, amelyek nevét már jól ismeri Hanna is.

A Planetáriumban voltunk. Családi osztálykirándulás lett volna ma a Normafához, de az időjárás másképp akarta, így a Nap családja című műsort néztük meg az első osztállyal. A cél nemes. Megismerkedni a többi gyerekkel, a többi szülővel. Mondjuk ez most kicsit másképp sült el, hiszen nyilván kevésbé tudtunk egymással csacsogni mi szülők a kényelmes fotelekben hátrahajtott fejjel a sötétben, mintha a fűben piknikeztünk volna, de bemelegítésnek jó volt ez is, ráadásul ígéretet kaptunk arra is, hogy októberben egy szép napsütéses napon bepótoljuk a kirándulást is.
Laza hete volt Hannának. Tegnap Martonvásárra kirándult az osztálya. Izgultunk értük, mert végig lógott az eső lába. Ma reggel azonban az osztálytermükbe lépve, a gyülekező alatt saját szememmel láthattam, hogy remekül sikerült a napjuk. A tanítónénik ugyanis szorgalmasan fényképeztek és a fotókat a digitális táblán vetítették ki, hogy amíg mindenki megérkezik ne unatkozzunk. Az ilyen gesztusokon, az egész ismerkedős kiránduló ötletért és még annyi ilyen kis semmiségért gondolom minden nap egyre erősebben, hogy remek iskolába jár Hanna.

Jó elővenni és lapozgatni. Minden mondat úgy kezdődik, hogy "Emlékszel?". És majdnem midig emlékszünk. A parajdi sóbányára, Segesvárra, a csónakázásra a Medve tavon. Emlékszünk Panni néni házára Balatonon és a sok kirándulásra, amit a magyar tengerben való fürdőzés helyett megejtettünk. Emlékszünk persze Normandia csodás tengerpartjára és a zöld legelőkre, az almaültetvényre. Érezzük szánkban a sajt, a baguette és a francia sütemények ízét. Az Eiffel torony hatása alatt vagyunk még mindig és megveregetjük egymás vállát, amiért két emeletet lépcsőn tettünk meg, mert úgy sokkal izgalmasabb ( és olcsóbb is..). Képzeletben újra az Alma együttes koncertjén tapsolunk és a vidámparkban szédülünk.
A kicsik újra tündérnek képzelik magukat, mint nyáron a hercegnő táborban és Hanna fejben átismétli az úszótáborban tanultakat. Újra átéli a lovaglással kapcsolatos élményeit a csömöri lovardában és Normandiában, ahol az egy órás lovas lecke után a francia hölgy komoly ábrázattal csak annyit mondott nekünk szülőknek: Vigyék el ezt a lányt Magyarországon is lovagolni, mert nagyon tehetséges. A kicsik közben a pónikra és a szamarakra mutogatnak, mert ők azoknak a hátán ültek.
Jó újra átnézni a repülőjegyek maradványait, a beszállókártyákat és újra átélni az utazással járó izgalmakat. Nagyon jó visszaemlékezni így együtt a nyárra.



Se Zoltán, se a három lány nem lepődik meg azon, amikor nyaralásaink alatt elteszem annak az étteremnek a szalvétáját, ahol jót ettünk (persze még makulátlanul tiszta állapotában) és a repülőjegy megmaradt kuponjait, sőt a beszállókártyákat se dobom ki a kukába. Automatikusan nekem adják a lekezelt belépőjegyeket, karszalagokat és lelkesen választanak képeslapokat. Bizony, ezek nekünk minden nyáron nagy kincsek. Azok, mert a vakációs füzet szerves részét ezek a másoknak szemétnek tűnő papírdarabkák teszik ki. Idén, első ízben három kötetet készítettünk, hiszen a kicsik is elég nagyok már ahhoz, hogy saját, nyári élményeiket tartalmazó könyvecskéjük legyen. Együtt ragasztgattuk, csinosítgattuk és megállapítottuk, hogy nagyon-nagyon tartalmas nyarunk volt. Én pedig már most nyitott szemmel járok, hogy valami klassz vakációs füzetet leljek a következő nyári élmények megörökítéséhez.
A kagylókat egyébként nem tettük bele. Azoknak más sorsuk lesz..

Jó ötlet volt délutánra szervezni a szülinapi bulit. Nekem kell egy délelőtt ahhoz, hogy vendégfogadásra alkalmas állapotban legyen a ház és én magam is, kell a nyugodt előkészület a konyhában. Milyen jó, hogy a kicsik Mini varázsovisok lettek és éppen erre a napra esett az első foglalkozás. Ez persze azt is jelentette, hogy készítenem kellett valami finomságot, hiszen varázsovis hagyományok szerint is felköszöntik a szülinaposokat,méghozzá nagyon kedves forgatókönyv szerint. És mivel tudom, hogy a kókuszgolyómnak tavaly, Hanna szülinapján is nagy sikere volt, arra gondoltam, hogy nem bonyolítom ezúttal se túl a dolgot, csupán a formában változtatok és abban élem ki alkotói, kedvemet. Így született meg a klasszikus, meggylével megbolondított, kókuszgolyó masszából két sünike, amelyek hátába véletlenül se szúrtam ropit, mint Bartos Erika, helyette inkább ostyarudakkal díszítettem.



A kicsik kimondhatatlanul boldogok voltak a végeredménytől és úgy hallottam sikere volt a Varázsműhelyben is.
Hanna ezalatt a Holdvilág Kamaraszínház Morzsa színpadán énekelt a számomra oly kedves Zsuzsival és Vikivel, a két tehetséges több, mint színésszel. Ők még felbukkannak egyébként a történetben..
Szóval tényleg semmi akadálya nem volt annak, hogy hatékonyan és gyorsan főzőcskézzek. A legnehezebb az volt, hogy a sok eltervezett finomság közül melyeket hagyjam meg más alkalomra, hiszen annyi de annyi ötletet kaptam, hogy ha azt mindet elkészítettem volna az egész utcánk jól lakott volna. Hogy mi került az asztalra, arról majd külön beszámolok a gasztro blogomban. Egyik falatkáról mégis külön említést teszek, hiszen a figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy a sajt-szőlő falatkákban amerikai zászlós fogpiszkálók állnak ki, aminek oka nemes egyszerűséggel csak annyi, hogy ilyen volt itthon a spejzpolc valamelyik sarkában, de ha nagyon szeretnénk, persze belemagyarázhatjuk, hogy az a bizonyos 09.11. az amerikaiaknak valaminek a végét, és egy új fejezet kezdetét jelenti.



Ha lehet, a szokásosnál is jobban ragaszkodtam ahhoz, hogy aludjanak a lányok az ünneplés előtt, hiszen tudtam, hogy sok inger, élmény, hang éri majd őket és ehhez kipihent gyerekeke kellenek.
Mire az első vendég megérkezett, már szépen megfésülve, felöltözve, kopogós cipőben várták, hogy csak körülöttük forogjon a világ. Szomszédasszonyom nagylánya egy meseszép csokorral állított be, saját kertjükből szedte a virágot, ami ismét egy olyan gesztus volt, hogy ha elfelejtettem volna, akkor újra eszembe juttatta, hogy csodás lakókörnyezetben élünk.



Viszonylag gyorsan találtam rá a szülinapi műsort adó szolgáltatásra a neten. Azonnal szimpatikus volt, rögtön úgy éreztem ez olyan, ami értéket képvisel, ami igényes, kedves, aranyos, szép. Csak ezután döbbentem rá, hogy ugyanaz a két színész jön el, akiket már olyan jól ismerünk a Hófehérkéből, a Hókirálynőből és még sok más darabból, onnan a Holdvilág Kamaraszínházból. Az ő nevük garancia volt arra, hogy jól választottam.
Amíg Viki a gyerekekkel üstököst készített papírból, Zsuzsi, aki civilben egyébként maga is ikres anyuka,- a fürdőszobában maszkírozta át magát Zsuzsmó bohóccá. Színházi produkcióval felérő műsorát a nappaliban mindenki nagyon értékelte. A két kis ünnepelt is, de Eszter az ő habitusához illően kissé szeleburdin.





Ezután következett a leglátványosabb elem. Hatalmas szivárványos kendő került elő. Akkora, hogy nem is fért el a szobában. Az idő megkegyelmezett nekünk vagy csak kíváncsi volt mi sül ki ebből, mindenesetre elállt az eső és a levegő is elég langyos volt ahhoz, hogy kimehettünk a kertbe vele. Ezzel az óriási lepellel játszottak aztán a gyerekek mindenféle módon. Alábújtak, rázták amikor nagy vihart képzeltek el, körbe-körbe forogtak vele, ráhasaltak, lengették és az egész olyan szemet és szívet gyönyörködtető látvány volt, hogy mi szülők szinte enni is elfelejtettünk. Az eső cseperegni kezdett, így a folytatásra ismét a nappaliban került sor.











Befutott az arcfestő hölgy is, aki az egyik sarokban remekműveket varázsolt a gyerekeke arcára, azokéra is, akik addig nem voltak hajlandóak ilyesmi alá vetni magukat. Ezalatt Viki valahonnan előkapta gitárját és azzal a nagyon jól ismert erős, színésznőkre jellemző hangján éneklésbe kezdett a köré ülő gyerekekkel együtt, akiknek mind jutott a kezébe valamilyen kis hangszer: kasztanyetta, csörgő vagy éppen kis dob.






Az ajándékok játékos átadása után érkeztek a torták. Noéminek egy csokis, óvodai jelével a pöttyös gombával díszítve. Eszter tortaválasztásánál csupán egy szempontot kellet figyelembe vennünk. Neki gyakorlatilag mindegy milyen ízű a torta, mert nem annyira édesszájú, ellenben nagyon fontos, hogy rózsaszínű legyen. Így esett a választás egy málnás eléggé rózsaszínű tortára, aminek a tetején egy marcipán cica ült, mert Eszter nagy macskabarát és egyébként is boldog attól, hogy a hozzánk csapódott pici cica életünk részévé vált. A gyertyákat egy szuszra elfújták én meg azt kívántam, hogy bárcsak ott lehetnék akkor is, amikor a negyvenedik születésnapjukat ünneplik. Épp úgy, ahogyan aznap anyukám, aki persze végig velünk volt, így tanúja volt annak, hogy a meglepődött bátyámnak, aki három nappal korábban töltötte be a negyvenedik évét, egy másik, házi készítésű tortát nyújt át Zoltán. (a torta sógornőm keze munkájának gyümölcse és nagymamás ízeivel kivívta a vendégek elismerését)







A zsúr fix programja itt véget ért. Volt ugyan a tarsolyomban pár irányított játék, ám ezeket nem vettem elő, mert anélkül is csodásan eljátszottak a gyerekek. Volt, aki az udvaron érezte jól magát, volt aki a konyhában és voltak, akik a nappaliban. Nem volt szükség a kareokira sem, pedig jó előre elterveztem, hogy majd szólhat hangosan az ének. Annélkül is jó hangulat, nevetés hallatszott mindenhonnan. Az utolsó vendég távozását követően azt éreztem Eszter és Noémi is az összeomlás határán állt. Nyűgösek, nyafogósak voltak és türelmetlenek. Mégsem akartam, hogy rosszkedvűen, a sok élménytől elalélva bújjanak ágyba a zuhanyzás után. Hisze hátra volt még a hab a tortán. Amikor elmondtam nekik, hogy érdemes szófogadóan pizsamába öltözni, majd köntöst venni, mert egy különleges élmény vár még rájuk, egyszeriben kezes bárányokká változtak. Csakhamar illatosan és megnyugodva álltunk a langyos esti szélben a kertben, hogy Zoltán segítségével felrepítsük a 3 kívánság lámpást az égbe. Tátott szájjal és nagyon megilletődve néztük ahogy a tűz hatására egyre nagyobbra dagad a papírballon, majd először szépen komótosan, majd egyre gyorsabban repül fel a magasba, míg csak egy pici pont látszik belőle, majd már az sem...








Mindhárman kívántak valamit előtte,mindhárman hosszan nézték az eltűnő fényes lámpást és integettek. Annyira szép élmény volt ez így a születésnapi hangos buli után, hogy szinte mindhárman megilletődtünk. Végtelenül hálás vagyok barátnőmnek, hogy meglepett bennünket ezzel a lámpással és vele együtt az élménnyel.
Mi, felnőtte is kaptunk egyet egyet. Várjuk a megfelelő pillanatot, hogy a magasba repítsük. A rövidtávú kívánságom már teljesült enélkül is. A kicsik 4. szülinapi bulija remekül sikerült. 40 év élettapasztalattal rendelkező bátyám szerint az eddigi legjobb.

Persze kimaradt egy csomó dolog, ami egy "rendes" szülinapi bulin ott kellene lennie. Nem készültem good-bye ajándékkal a gyerekeknek, nem készült el a pálcikás maciformájú keksz és a Mónitól ellesett tombola megszervezésére se maradt időm. Őszintén remélem nem érezték egyiknek se hiányát a vendégek és azért jövőre is eljönnek. És itt most amolyan Oscar díj átadásos ünnepséghez méltóan az következik, hogy: köszönöm Móninak, hogy szinte megállás nélkül kattintgatta a fényképezőgépet, hogy helyettem is megörökítse a felejthetetlen pillanatokat. Köszönöm anyukámnak és sógornőmnek, Orsinak a finomságokat és a többi konyhában való tüsténkedést. Szilvinek köszönet hogy elkészítette a limonádét.
Az összes többi vendégnek pedig, hogy eljött és jelenlétével emelte a lányok negyedik szülinapjának fényét.

Tegnap, az esti mese után, Noémi ágyán feküdve a legnagyobb tragikákat (vagy inkább komikákat) is megszégyenítő bravúrral, eljátszottam hogyan született meg Eszter És Noémi. Közönségem a két születésnaposból és testvérükből Hannából állt, azaz majdnem telt házas volt az előadás. Zoltán kicsit távolabbról, a bal négyes páholyból fülelt. Az előadás azzal kezdődött, hogy a sebtében talált plüssöktől, amiket hálóingem alá tuszkoltam, hatalmasra nőtt a hasam. A kórházi ágyon feküdtem és éppen a másik oldalamra fordulni készültem, ami nem kis mutatvány egy utolsó heteiben járó ikres kismamától, amikor hirtelen úgy éreztem, egy buborék pattant szét bennem. Igen. Eszter, a 37. héten jelezte, hogy elege volt abból, hogy ikertestvérével osztoznia kell a fincsi meleg, ám meglehetősen szűk helyen és tudtomra adta, hogy inkább megszületne. Vagy az is lehet, hogy már a pocakomban veszekedtek Noémivel, aki azt találta mondani neki, hogy "Kívül tágasabb! Menj!"
Nem tudom, mindenesetre csengettem az ügyeletes nővérnek, aki meg felébresztette az ügyeletes orvost, azzal, hogy az osztályon fekvő ikres anyuka szülne. Sietségre semmi ok nem volt, kis korongokkal nézték hogy dobog a szívetek. Minden rendben ment, így reggel, friss orvosokkal, nővérekkel és még egy busznyi érdeklődővel, segítővel együtt felvágták a hasamat.
-Apa hol volt? -kérdezte Eszter
-Apa is ott volt és közvetlen közelről figyelte az eseményeket.
-Először Eszterkét találta meg az orvos. (Ennél a résznél, kiemeltem hálóingem alól az Esztert megtestesítő FurBerriest, aki oázott, majd odaadtuk Hanna nővérkének, aki a színjáték alatt jót nevetett azon, hogy a nővért játszhatja, hiszen az életben is nővér, idősebb lánytestvér.)
-Na, mikor jövök én? -türelmetlenkedett Noémi
-Várj! Esztert becsavarták takaróba és odahozták hozzám, hogy köszönthessem, hogy puszit leheljek arcára. Gyönyörű, 2800 grammos baba volt. És már akkor különlegesen erős frekvencián tudott sírni. (megjegyzem most is)
Noémit hosszan keresték a pocakomban az orvosok. Két perc örökkévalóságnak tűnt nekünk, de ez cseppet sem zavarta őt, örült, hogy máris bújócskázhat valakivel. ( A játék azóta is nagy kedvence).
-Szóval végül csak megtalálták Noémit is és a lábánál fogva, mint egy kiscsirkét kiszedték. 2600 grammos csirkét. A darabban az ő szerepét valamelyik mackó kapta meg, hát őt húztam elő ruhám alól és adtam megint a nővér kezébe. Persze őt is üdvözölhettem a nagyvilágban és akkor már potyogtak a könnyeim a meghatottságtól és a boldogságtól, hogy egészséges, gyönyörű ikerlányaim születtek, hogy megszülettetek..
-És aztán? kérdezték a lányok
-Aztán aludtál egy jót!-kiabált át a másik szobából Zoltán, aki nem akarta átélni az élményeket újra, mert saját bevallása szerint azért ez több,mint izgalmas volt számára.
-Aztán összevarrták a hasamat.
-És nem fájt?-kérdezték mindhárman
-Nem éreztem semmit, hiszen érzéstelenítve voltam és egy szakaszon még el is altattak. Képzeljétek, azóta sem aludtam olyan nyugodtan, jól és mélyen...

Ma sem tudtam. A mai szülinapi bulin gondolkodtam. A sütiken, salátákon. Meg azon, hogy négy éve lettem ikres anya, négy éve lettünk nagycsalád. Hogy még mindig nem tudom kinek köszönjem meg ezt a különleges ajándékot.

Boldog születésnapot Eszter Zita!
Boldog születésnapot Noémi Rita!

TAPS!

ui. A darabnak hatalmas sikere volt. Azóta is tart. Egy év múlva látható újra.

FRENEUSE-SUR-RISLE. Aki megtalálja a normandiai falucskát a térképen jutalmat érdemel. A Ruentől néhány km-re fekvő településre valóban nehezen találtunk volna oda GPS nélkül, tömegközlekedéssel pedig egyenesen reménytelen vállalkozásnak tűnt volna a megérkezés. Az EasyCar bérelt autójával, egy se nem túl kicsi, se nem túl nagy Citroen Picassoval suhantunk a cél felé. A párizsi repülőtérre érve már-már szemtelenül magabiztosan szedtük fel bőröndjeinket és az otthonról elhozott gyereküléseket. Azt éreztem hazajöttem otthonról és legszívesebben minden franciát megöleltem volna...
Az autóba betuszkoltuk minden csomagunkat, ami figyelemreméltó teljesítménynek számított, hiszen csomagjaink a Pick szalámin kívül még két törékeny design lámpát és egy megrendelésre szállított herendi teáskannát is tartalmazott.



Nemsokára Párizs körgyűrűjén autóztunk, ahol én a rádió gombjaival voltam elfoglalva, nyomogattam őket, hogy beállítsam a kilenc éve kedvencemmé vált csatornákat, a Radio Nostalgie-t, a Cherie FM-et és az RFM-et. Meg sem lepődtem, hogy egyik nagy kedvencem az Ella Elle hangzott fel, így szinte euforikus hangulatban haladtunk a város felé. A lányok hősiesen és rutinosan viselték a repülős utazással járó fáradalmakat és mivel a gépen egy szemhunyásnyit nem aludtak, az autóban egymásra borulva pihentek és szuszogtak hangosan. Büszkén néztem Zoltán magabiztos vezetését, azt, ahogyan azonnal felvette a hírhedt párizsi vezetés ritmusát. Sokak szerint életveszélyesen vezet minden francia és a gyanútlan oda látogatónak lehet, hogy kicsit igaza is van, én mégis azt mondanám, hogy magabiztosan, erővel, tempósan, nagy rutinnal és kiválóan. Tolerancia nélkül, azaz nincs kegyelem a mazsolának, a külföldinek, annak aki bizonytalan. Pont emiatt eszembe se jutott, hogy volán mögé üljek, van nekem önkritikám, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy felkiáltsak ha valami ismerőset vagy szépet,érdekeset látok és csavargassam a rádió gombját, hogy jó zenét hallgassunk. Zoltán a 15 hónapos párizsi tartózkodásunk alatt elsajátította az ottani vezetési kultúrát és még élvezte is. Itthon aztán sokszor megkapta tőlem, az anyósülésről, ha kissé vadabbul de a szabályokat azért maximálisan betartva vezetett, hogy "Hahó! Nem Párizsban vagyunk!" Egyik szórakozásunk akkor is és a gyerekek kedvéért most is az volt, hogy körbe körbe mentünk a Diadalívet körülölelő Étoile-on, ahol a kívülállónak úgy tűnhet dodzsemező autókat lát, pedig a szabály egyszerű: A jobbról jövőnek van elsőbbsége.


Mielőtt elaludtak a hátsó sorban a lányok, megígértették velünk, hogy a Champs-Élysées-n felébresztjük őket. Így is lett. Először lágyan aztán egyre hangosabban énekeltük Zoltánnal Joe Dassin dalát az Oh, Champs Elyséet, míg teljesen fel nem ébredtek a lányok. Azóta ők is szívesen dúdolják a dalt sőt első sorát egész jól elhalandzsázzák.
Az Eiffel toronynál már hangosan sikítottak és nem bánták volna ha azonnal felmászunk a tetejére. Mi ehelyett a közelben lévő régi lakásunkat és Zoltán kilenc évvel ezelőtti irodájának ablakát néztük meg. Folyamatosan nosztalgiáztunk és persze mutogattuk a lányoknak Párizs szépségeit. A lányoknak, akik amikor ott éltünk még sehol sem voltak és ezt valahogy a két kicsi fel nem foghatta..
Hogy kicsit kinyújtózzunk, a burzsuj 16. kerület egyik játszóterén megengedtük nekik, hogy szaladgáljanak a többi kisgyerekkel, akikre szemmel láthatóan nem szüleik felügyeltek.



A kis rohangálás után aztán egy pillanat alatt rátértünk a megfelelő autópályára, hogy Normandia egyik kicsi falujába, barátaink Nina és Lionel hétvégi házában töltsünk öt napot. Egy olyan deszkás, szalmatetős, kandallós, gerendás házban, amiről addig csak álmodtam. Ott ahol a fű zöldebb, mint bárhol, ahol ha kinézek az ablakon tehenet látok, ahol harapni lehet a friss levegőt és ahonnan Etretat fehér sziklái fél órányi távolságra vannak.
A kapu már tárva nyitva állt. A szánk is a csodálkozástól, hogy hová érkeztünk. Arrafelé a tradicionális nádfedeles házak teteje nárcisszal van beültetve. Most már elvirágzottak, de megfogott a látvány és megjegyeztem az első különlegességet, amit tudtam, még nagyon-nagyon sok követ.

Annyi jó ötletet kaptam már Tőletek... remélem most is számíthatok rátok. Szombatra, a szülinapi zsúrra várunk tizenpár gyereket és azoknak szüleit. Persze lesz torta meg fasírt golyó, mártogatós chipssel és zöldséggel, muffin meg efféle klasszikusok. Az is lehet, hogy Zoltán elkészíti híres hamburgerjeit de én mégiscsak megkérdezem Tőletek:

Ti mivel várnátok a vendégeket? Milyen édes, sós csemegét készítenétek el nekik? Olyan ami gyors, ami finom, esetleg ötletes. Esetleg előző nap is elkészíthetem. Ami már bizonyított. Ami másnak is jól jöhet. Várom az ötleteket!

Még az is lehet, hogy a beküldők között kisorsolok egy szakácskönyvet.

Kép innen: webweaver.nu