Vietnámia. Nem elírás. Hanna így hívja a Délkelet Ázsiai országot, annak ellenére, hogy minden alkalommal kijavítjuk. Elsős még, így nem jár érte fekete pont, mire a tananyagban oda érnek, csak megtanulja. Osztálytársa, Hay Magyarországon született, ám szülei Vietnamból származnak. A Radnótiban 52 gyerekről mondható el ugyanez. Kimagaslóan teljesítenek, nagyon szorgalmas, okos gyerekek. A legtöbb tanulmányi versenyben az élvonalban végeznek és első hallásra hihetetlenül hangzik, de a szép kiejtés versenyről is rendre elhozzák a díjakat.
A Radnóti szellemiségéhez hozzátartozik a más kultúra megismerése, a sokszínűség, a másság elfogadása, a befogadás. Hogy ez mennyire igaz, azt most egy különleges nap keretében be is bizonyították. Ha jól tudom még egyetlen iskolában sem rendeztek ehhez hasonló vietnami napot. Ünnepük a Hold Újév adta az apropót a rendezvényhez, ami olyan magas színvonalon és ötletesen lett megszervezve, hogy azóta is arról beszélek mindenkinek.
Előző este lázasan keresgéltünk Hannának valami piros felsőt és rájöttünk ez a szín hiányzik a ruhatárából. Próbáltam rátukmálni egy rózsaszínűt, ám határozottan elutasította, mondván felhívták a figyelmüket, hogy piros ruhában menjen minden gyerek ha lehet, hiszen a piros a vietnamiak szerencse - és ünnepi színe. Így aztán egy rövid ujjú pólót halásztunk elő a nyári ruhakupacból és azt vette magára Hanna, miközben a földgömbjén azt vizsgálta mennyire messze - és milyen hosszú repülőútra található Vietnam. Közben azon töprengtünk, hogy egy átlag magyar embernek milyen szavak, tárgyak jutnak eszébe az ország neve hallatán. Gyerekkoromban vietnami balzsammal kenegette apukám a fájós lábamat. Ma is emlékszem a szúrós szagú ám igen hatásos kenőcsre. Ismerjük a vietnami kalapot, a papucsot, eszünkbe jut a háború, sok rizs és az Ázsia Center is... Nem sok. Reméltük, hogy a róluk szóló nap végén okosabbak leszünk és egy kicsit jobban megismerhetjük az országot, aminek a nyelvét a suliban 52 diák beszéli.

Hatalmas, kifeszített vietnami lobogó fogadta az iskolába érkezőket az aulában. Elköszöntünk a piros pólós Hannától és megígértük, hogy időben érkezünk, hiszen minket szülőket csak délutánra vártak a színes programokra. Őket viszont egész nap elkísérte a vietnami nap. Aznap például nem kicsöngetés hanem kidobolás jelezte az órák végét. Ebéd előtt egy gyorstalpaló pálcikaevő tanfolyamon vettek részt, ahol egy lelkes vietnami úr megmutatta, hogy bármilyen nagyságú és alakú tárgyat fel lehet emelni könnyedén a két kis pálcával. Az ebédet is ezzel fogyasztották el, talán nem meglepő, hogy első kérdésem az volt Hannához, hogy "Nem vagy éhes? "
Nem volt. Bámulatos ügyességgel ette a kis pohárból a mogyorót. Vietnami mesét hallgattak (magyarul), amiről aztán csodás rajzok készültek és megismerkedtek a különös vietnami hangszerekkel is, sőt meg is szólaltathatták némelyiket.







Amikor délután a kicsikkel együtt megérkeztünk az iskolába, tavaszi tekerccsel és más finomsággal kínáltak bennünket és az is feltűnt, hogy az összes önkéntes segítő mosolygott. Mindenütt Vietnám szépségeit bemutató képek, ismertetők voltak kitéve a falra, a színházteremben pedig már nagy volt a mozgolódás, a színpad pazar díszletben, csodás virágdekorációkkal, két oldalt vetítővászonnal várta a fellépőket és a nagykövetet. Megható látvány volt a sok kis pirosba öltözött, kíváncsi és érdeklődő gyereksereget látni a nézőtéren. Hanna maga mellé vette húgait és úgy nézték a műsort, amelynek minden egyes része közelebb vitt bennünket a vietnami kultúrához. Vietnam az áhított úti céljaink között szerepel és ez a műsor, ami még könnyeket is kicsalt a szememből csak megerősítette ezt a vágyamat és őszintén remélem, hogy egyszer eljutunk oda. Különös hangszereket szólaltattak meg, aztán divatbemutató következett a jellegzetes viseletekből. Mindenkit elvarázsolt a páva tánc, amelyben a kéznek volt hangsúlyos szerepe, nem úgy, mint a mi táncainkban, ahol a lábunk mozog, az követi a ritmust. A hatodikos kislány zongorázása ámulatba ejtett bennünket és megható volt a két nyelven előadott vers az otthonról, a hazáról, anyáról, a távolságról.






A műsor végét a sárkánytánc zárta, nagy csinnadrattával le is jött egy színes selyemlény a nézőtérre hogy ott ijesztgessen kicsit és nagyot, majd kitódultunk a folyosóra, ahol folytatódott a program. A termekben 20 perces váltásokkal lehetett bejutni a különböző előadásokra villám vietnami nyelvleckére, 12 éven felülieknek a háborúról tartott előadásra és hogy a várakozás is tartalmasan teljen, a folyosón bárki elkészíthette a jellegzetes vietnami kalapot csak éppen papírból. Hannának nem kellett kétszer mondani és persze Eszter és Noémi sem akart kimaradni így ma három kalap vár további sorsára.







Másnap Hanna táskájában találtam 100000 vietnami dongot. Szerencsére fénymásolt volt. A hátulján egy rövid kis szöveg: Régi hagyomány Vietnamban, hogy Újévkor a gyerekek liszit-piros borítékba tett szerencsét és gazdagságot szimbolizáló pénzt-kapnak ajándékba a család idősebb tagjaitól. Ezt a pénzt aztán sokszor az iskolához szükséges dolgokra költik. A pénzt azért kapják piros borítékban,mert a hagyomány szerint a piros szín szerencsét hoz. Boldog új évet! Chuc mung nam moi!

Mit is mondhatnék ezek után? A liberális szellemiségű iskola megint bebizonyította, hogy érdemes fél hétkor kelnie és negyed nyolckor elindulni az iskolába Hannának.
Szép munka volt, tényleg felejthetetlen.

Először is köszönöm szépen, hogy ennyien játszottatok. Rekord mennyiségű válasz, kedves hozzászólás érkezett. Egy rossz megfejtés is, de attól még az ő neve is bekerült a kosárba, hiszen ismerem az elkövetőt, aki szemtelenül fiatal és fogalma sincs a pelenkákról még (Bóbita kedves te írtál Liberót de nem baj..)
Egy facebook-ba írt megfejtés is érkezett, természetesen azt is elfogadtam és bekerült a név a kosárba.

Hanna már majdnem elaludt, amikor felráztam, hogy segítsen a sorsolásban. Kivágtuk a neveket és összehajtogatva a macitartó kosarába kerültek. Jól összezárta majd a lépcsőn egy mozdulattal kiszórta a cetliket, hogy egyet felcsippentsen. A felvételen látszik (és hallatszik), hogy kissé meglepődtünk az eredményen. Az a helyzet, hogy amikor a nevekkel ellátott cédulákat hajtogattuk, Hanna örömmel látta, hogy egy névrokona is akadt a játékos kedvűek között. Azt mondta, reméli, hogy őt húzza ki. Mondtam, hogy bármelyiküket is húzza örülni fogok neki, mert mind nagyon kedves nekem és csak azt sajnálom, hogy egy táskám van, amit felajánlhatok a célra..

aztán húzott egyet és felolvasta a nevet:

HANNA

Azt hittem csak viccel.
Ha nem veszem fel videóra az egészet, ha nem a saját szememmel látom a sorsolást azt mondom csalás és ámítás. Aztán pedig eszembe jutott, hogy Hannát arra tanítom, hogy erősen koncentráljon arra, amit szeretne és eléri a célját. Ilyen kicsi dolgokban is működne?



Szóval kedves Hanna nevű olvasóm, kérlek írd meg elérhetőségedet, hogy postázhassam a táskát neked.

Gratulálok és a többieknek jelzem, hogy lesz még játék, ajándék ahogy magamat ismerem ha előbb nem, akkor mindenképpen, amikor a rendszeres olvasók száma eléri a bűvös 200-at.

Eszter és Noémi, imádott óvó nénijük titkos segítségével felsorolták miért szeretnek. A szívekben lévő mondatok annyira őszinték, hogy szinte hallottam hangjukat miközben bepárásodott szemmel az óvoda öltözőjének padján olvastam.A képen saját magamat véltem felismerni, meglehetősen dizájnos szerelésben. Azt is kitaláltam melyik mondat melyik ikerlányomtól származik de azért ezt a biztonság kedvéért itthon leellenőriztük. Boldogan nyújtották karjukat, hogy "Ezt én mondtam!" , "Ez az én mondatom!"
Csodaszép, megható, kedves szülinapi ajándék, amely azonnal szép képkeretbe és persze a falra került.

Íme, a felsorolás, amiért Eszti és Noncsi szeret.

Mert megkeresi a cicás bugyimat.
Mindent megtesz, amit mondunk.
Finomat főz nekem!
Megtanít számokat rajzolni!
Beenged az ágyába!
Hosszú meséket olvas!
Megengedi, hogy az udvaron játsszak.
Ha megeszek valamit, ad nekem cukrot.

Idén aztán igazán nem okozott extra fejtörést az, hogy minek öltözzenek be a lányok. Tavaly tavasszal a kanári szigeteki kiruccanás alkalmával kaptak három , fodros, pettyes flamenco táncos ruhát vaj puha szívű apukájuktól és gyakorlatilag azóta azt várták, hogy az otthoni környezeten kívül is felvehessék az egyébként valóban szépséges táncos ruhakölteményeket. Hát eljött az alkalom, az ovis farsang ideje.
Három éves koruk óta minden alkalommal, amikor látják, hogy a reggeli villámsminkemet pakolom fel az arcomra, folyton arra kérnek, hogy fessem ki az ő szemüket is szépen és ne csak az ezüst csillámos porral, hanem a fekete szemceruzával és a szemhéjpúderral is és ha lehet egy kis igazi rúzzsal kiegészítve. Mindig ugyanazt a választ kapták: "Majd ha nagylányok lesztek" vagy "Majd ha farsang lesz és illik a jelmezetekhez."

Nos, illett és bőszen emlékeztettek is erre. Így aztán reggel, amikor Hanna már iskolába ment, a kicsiket kisminkeltem. Kontyhoz hasonló búbot fésültem puha hajacskájukból, rózsát biggyesztettem a hajráfra, ami mire a terembe értünk persze lepottyant. Eltettem a spanyol táncos kellékeket, egy Paso Doble cd-t, további rózsákat, legyezőket, kasztanyettát és mire Zoltán visszaért az iskolából már indultunk is az oviba a zártkörű farsangra, ahol már javában ropták a táncot a gyerek buli zenére a többiek.



Elgondolkodtam azon, hogy ahhoz képest, hogy Hanna ovis korában még a szülőket is arra biztatták, hogy a nyilvános bulira öltözzenek be valaminek, (nem is okoztunk csalódást és postás, szülésznő, virágárus jelmezekben parádéztunk) most teljesen kizártak bennünket a farsangozásból és csak az ott készült képek és a kicsik elmesélése alapján tudtam megállapítani, hogy igazán hangulatos buliban volt részük. Ami a legfurcsább, az az, hogy egyáltalán nem bánom. Mármint, hogy most nem kellett maskarában mennünk. A lelkesedésem csökken? Vagy csak öregszem?



Persze nem érkeztünk üres kézzel. Idén keksz macifejeket vittünk a csoportnak. Alig várták a lányok, hogy kis kötényben segíthessenek. A legnagyobb kihívást egyébként az jelentette, hogy honnan szerezzek jégkrémes fa spatulákat, míg rájöttem, hogy a patikákban minden bizonnyal akad ilyen fa lapocska, hiszen a torok vizsgálatának fontos kelléke. Az utolsó darabokat hoztam el a kerületi gyógyszertárból és mostantól nemcsak a wc papír gurigák belsejét tilos kidobni a családban, hanem a jégkrémek pálcikáit is..

A macifejeknek az óvó néni beszámolója szerint óriási sikerük volt. Hogy nektek is lehessen hasonló élményben részetek leírom hogyan készültek. A mértékegységek bögrében vannak megadva, feltételezem, hogy ez egy amerikai recept, ahol ugye így mérnek a legszívesebben. Nekem hála anyósomnak van egy autentikus CUP mérő edényem, így azzal dolgoztam.

2/3 bögre puha vajat, 1 tk vanília cukorral és 1 bögre barna cukorral habosra keverjük. Hozzáadok 2 tojást és azzal is elkeverem.
2 és 1/2 bögre lisztet, 1/2 bögre kakaóval, 1/2 tk. sütőporral, csipet sóval, 1/2 kk fahéjjal, gyömbérporral összekeverek és ezt a száraz keveréket lassan a tojásos masszához adagolom és összekeverem.

A sütőt 180 fokra előmelegítjük. Sütőpapírral kibélelek egy formát. A maci feje diónyi nagyságú tésztagolyóból készül, a fülek pedig cseresznyemag nagyságúakból. Amikor a dió nagyságú golyót megformáztuk, beleszúrjuk a spatulát. Letesszük a sütőlapra, hozzáillesztjük a füleket és kilapítjuk a golyókat a tenyerünkkel (és (Orrot is formázhatunk kicsi golyóból persze). A francia drazsékat én ekkor nyomtam a tésztába, azzal együtt sütöttem meg de utólag is felragaszthatjuk tetszőlegesen választott módszerrel. Kb. 10 percig sütjük. Amikor kihűlt tovább díszíthetjük.



Az eredeti recept, vagyis ahol én először találkoztam vele és ahol azonnal beleszerettem egyik kedvenc erdélyi gasztro bloggeremnél Ottisnál található.

Omlettet és sárkánygyümölcsöt reggeliztem, no meg a franciás péksütiket kóstolgattam végig, miközben azon töprengtem, hogy hamarosan egy valódi, egymilliós, élő városba vetem bele magam, Siem Reappel, Angkor Wat kapujával ellentétben, amelyet elözönlenek a turisták. Igen. Jól döntöttem, Angkort nem lehet pár óra alatt megismerni, arra egy egész nap is kevés és úgy éreztem, hogy eljutok még oda, ráadásul nem egyedül.
Miközben a kávémat iszogattam, megfigyeltem, hogy a croissant helyett, akár egy komplett húsos, tengeri herkentyűs, tésztás, kiadós levest is ehettem volna ha éppen ahhoz lett volna kedvem és ha nagyon azonosulni szerettem volna a szokásokkal.

Úgy jöttem haza, hogy jó lenne visszamenni újra, mert nem vettem részt a naplementés hajókázásban, nem ültem őrülten száguldozó robogón, ott hagytam a piacon egy ruhát, amibe pedig beleszerettem első látásra és ugyebár a főzőtanfolyamon se volt már hely. Nem, azt hiszem nem elégedetlen vagyok, csupán megkedveltem Ázsiát. Még itthon olvastam egy úti könyvben, hogy szerencsés az, aki Dél kelet Ázsia felfedezését Phnom Penh-nel kezdi, mert a nyugati civilizáció jegyeit itt találja meg legkevésbé. Azt is mondták, hogy most fog kiderülni, hogy örökre elkerülöm Ázsiát vagy egy életre rabja leszek. Most azt érzem ez utóbbi igazolódott be..
Jó volt látni, hogy kambodzsaiak túlléptek a tragikus múlton, városuk újraéledt, és mosolygósan, békésen élik mindennapjaikat. Pedig nem is olyan régen, az én életemben felfoghatatlan vérengzés, népirtás árnyékolta be a nemzetüket és még aki semmit nem tud Kambodzsáról az is ismeri a szörnyeteg Pol Pot nevet.







Végtelenül szimpatikus, angolul kiválóan beszélő, ám ettől függetlenül az akcentus miatt nehezen érthető fiatal tük-tük sofőrt kértünk meg arra, hogy mutassa meg a főváros nevezetességeit. A kacifántos nyitvatartási idő miatt a királyi palota éppen zárva volt, így megelégedtünk pár fotóval kívülről. A fiú elmondta, hogy a tróntermében zajlik ma is a koronázási ceremónia, itt tartják a királyi esküvőket, és az uralkodó itt fogadja a vendégeit.



Hosszasan tanakodtunk mi fér majd bele a pár órányi városnézésbe, végül úgy döntöttünk, hogy a 15 km-re fekvő Gyilkos Mező nevű népirtás helyszínére nem megyünk el. Nekem untig elég az a történelmi ismeret, amit az évek alatt magamra szedtem Kambodzsáról, vagyis maga a tény, hogy a Pol Pot rezsim hány millió ember életét oltotta ki és milyen módon kínozták az embereket halálra a hatalomtól megrészegült vörös khmer szörnyetegek. Nem kívántam több ezer koponyát, csontot látni, ahogyan a fákat sem, ahol kicsi gyerekeket, öregeket, fiatalokat öltek meg a legkülönbözőbb módon. Írni sem szeretnék róla, akit érdekel könnyen utána tud nézni részletesen annak milyen módszereket alkalmaztak a gyilkolásra a drága lőszerrel való öldöklés helyett.

Láttuk az aktuális (huszonpár éve hatalmon lévő) miniszterelnök egyik házát is, mert több ilyen palotája is van neki és nekem akaratlanul Eng kunyhója jutott eszembe. Meg az, hogy Kambodzsa a legkorruptabb országok egyike. A terek, parkok szépülnek, a fejlődés jelei határozottan érzékelhetőek. Vajon húsz év múlva mennyi változást vennék észre? Nos, ha a politikai elit ugyanaz marad, alighanem keveset.
A legfontosabb épületek és szobrok mellett elhaladva aztán megállt sofőrünk és arra kért, hogy menjünk be a Tuol Sleng Múzeumba, mert mindenkinek ismernie kell történelmük legsötétebb fejezetét.
Pedig itthon eldöntöttem, hogy kihagyom, nem vagyok elég bátor hozzá, nem az én lelkemnek való. Mégis hagytam magamat sodorni az eseményekkel, mintha valaki megfogta volna a kezemet és azt mondta volna, ne félj, már nincs mitől tartani, felnőtt vagy hát nézd meg mi történt ezzel a néppel a hetvenes években.
Lassított felvételben, szinte lebegve, levegőt is alig véve végigjártam a rettenetes termeket, ahol emberek ezreit kínozták meg. A hírhedt betonépület valaha középiskola volt, ezt alakította át Pol Pot az S-21 kóddal jelölt félelmetes titkos börtönné.








Meglehetősen sok turista volt kíváncsi a rémtettek helyszínére, a szűk cellákra, a vaságyra, ahol válogatott, emberi ésszel fel nem fogható módon kínozták az embereket Ártatlanul börtönözték be őket, sokszor elég ok volt az a tény, hogy szemüveget viselt valaki, hiszen az minden valószínűség szerint értelmiségi, márpedig orvos, tanár, író vagy művész ellenségnek számított Pol Pot elmélete szerint.
Mindenütt pirossal áthúzott nevető arc piktogram figyelmeztetett arra, hogy egy percig se felejtse el senki, hogy ahol most sétál, több ezer ártatlanul megkínzott ember utolsó állomása volt. Sokkoltak a képek, az eszközök. Émelygés, hányinger és megmagyarázhatatlan szédelgés fogott el. A szabadban is levegő után kapkodtam és azt magyaráztam magamnak, hogy minden népnek megvan a maga tragédiája, népirtás még egészen a közelmúltban is volt nem is olyan távol tőlünk, a holokausztról nem is beszélve, amiről igazán hiteles forrásból vannak történeteim... Vajon mi a garancia arra, hogy több nem lesz?



Fényképezni sem volt erőm, elég volt látnom a kínzó eszközöket. A kambodzsai művész, Vann Nath – a hét túlélő egyike – festményeit a börtönéletről, a kínzásokról már összeszorított ököllel és rogyadozó lábakkal figyeltem fél szemmel, aztán kiiszkoltam a ránk váró tuk-tuk-höz.
Azzal, hogy bementem és megnéztem a helyszíneket, fejet hajtottam a szerencsétlen nép és a rabok emléke előtt és hiszem, hogy számukra az egyetlen kárpótlás a történelem megismerése lehet.
Azzal azonban nem tudok mit kezdeni, hogy Pol Pot második emberét csak a minap ítélték el pár év börtönbüntetésre. A többiek vígan élnek, sokuk a kormányban tisztségeket töltenek be. Nem volt felelősségre vonás, nem állt senki bosszút rajtuk, nem volt ítélet. Pol Potot öreg korára találtak meg az erdőben, a felelősségre vonás előtt egy nappal természetes módon halt meg és jutott a pokolba remélhetőleg, ahogy a falfirkán olvastam.



Teljesen tudatosan kértük a sofőrtől, hogy vigyen bennünket a központi piacra, amely arculatában nagyon különbözött a korábban bejárt Orosz Piacnál, hiszen itt butikszerű boltokat találhattunk az egyébként csodás épületben. Az alkudozással, vásárlással, színes kavalkáddal próbáltam nem gondolni az alig pár perccel azelőtt látott borzalmakra. A csarnok állítólag Dél Kelet Ázsia egyik legszebb Art Deco stílusú épülete, amit 2008-ben újítottak fel és ahol a látványtól és a kínálattól egyszerre szédelegtem de azért erőt vettem magamon és vásároltam pár szépséget..






Innen a Wat Phnom , híres buddhista templomhoz vitt a kedves fiú, amelyet a 14. században építtetett egy gazdag özvegy, s egy mesterséges dombon emelték, miután az árvíz elmosta az e helyen álló Buddha-szobrot. A legnagyobb sztupája Ponhea Yat király hamvait őrzi, s a Khmer Újév ünnepének fő helyszíne. A parkban a macskákon kívül még majmokkal találkoztunk de éles fogaikat látva jobbnak láttuk nagy ívben kikerülni őket és visszapattanni a járgányunkra.



Elhaladtunk a nevezetesebb terek, szobrok előtt, aztán a gyomrunk jelzésére hallgatva elsétáltunk a Friends nevű étterembe, ami arról nevezetes, hogy az utcagyerekeket, kallódó fiatalokat fogja össze, megtanítja nekik a szakács- és felszolgáló mesterséget és munkát is biztosít nekik. Azzal, hogy ott ettünk egy kicsit mi is hozzájárultunk a sikeres működésükhöz, ráadásul finom ételeket kaptunk maximálisan tiszta és dizájnos környezetben.





Tudom, hogy nem a legszerencsésebb időzítés étkezés után masszírozásra menni, ám nekünk nem volt választási lehetőségünk így az ottani francia UNICEF képviselő. Mark által ajánlott masszázsszalonba indultunk naná, hogy tük tükön. A személyzet extra előzékenyen fogadott bennünket. Megkérték, hogy vegyük le cipőinket, közben puha, meleg, nedves törölközőt és egy csészében meleg folyadékot kínáltak, amiről először azt gondoltuk a lábmosás kelléke, ám még időben kiderült, hogy gyógytea van benne, így nagy kuncogások közepette megittuk.
A két lány klasszikusabb típusú masszázsra ment fel az emeletre én viszont ragaszkodtam a tradicionális khmer masszázshoz, ami ugyan azzal járt, hogy recsegett ropogott minden csontom és még rám is taposott az egyébként törékeny masszőr lány, mégis igen jól esett, különösen ha a ránk váró 11 órás repülőútra gondoltam.





A repülőútra, amiről elmondhatom, hogy életem legrázósabb, turbulenciákkal tarkított útja volt.
Jó volt leszállni Bécsben, ahol érzékeny búcsút vettünk egymástól és ahonnan egy remek sofőr biztonságban az otthonunkba szállított. Három integető lánykám és Zoltán várt már nagyon. Bevallom nekem a szokásosnál is hosszabb időbe telt az átállás. A mai napig ne tudom eldönteni, hogy a Kambodzsában átélt élmények vagy a malária ellen szedett tabletták közismerten depressziót okozó mellékhatása volt az oka annak, hogy napokig a helyemet kerestem itthon, tény, hogy megváltoztatta gondolkodásom. Volt, hogy csak ültem a nappaliban és néztem a minket körülvevő tárgyakat és minimum a felétől azonnal megváltam volna.

Tudom nem az ő életszínvonaluk a követendő példa, a minta de van valami amit szívesen eltanulnék tőlük. Aki figyelmesen olvasta soraimat úgyis tudja miről beszélek, mire gondolok, mi az a titok amit ők, a khmerek nagyon jól ismernek.


+1 játék
A piacon vettem egy helyes, textilből készült, elefántos, sok zsebes táskát ( az egyik fotón, ahol éppen a lótuszt szeretném kifizetni látható is). Egy kéket magamnak, egy narancsszínűt pedig nektek, pontosabban egy valaki megnyerheti. Ezért mindössze egy megjegyzést kell hagynia a poszt végén és az azonosítás miatt rendszeres olvasónak kellene bejelentkeznie itt vagy a Hanna és az ikrek követendő lábnyomai facebook oldalon.
Ha nem tudsz mit írni, akkor csak válaszold meg azt az egyszerű kérdést, hogy "Melyik pelenkát kell választani az anyukáknak ahhoz, hogy egy oltás árával ő is hozzájárulhasson az ujjszülöttkori tetanusz felszámolásához a fejlődő országokban?"

BEKÜLDÉSI HATÁRIDŐ ÉS A SORSOLÁS NAPJA A SZÜLETÉSNAPOM: FEBRUÁR 19.

Hivatalos programunk ezzel véget ért, a konvoj a főváros Phnom Phen felé vette az irányt. Az első lehetséges helyen megállítottuk az autót, hogy vehessünk az otthoniaknak olyan pálmacukorból készült henger alakúra formázott és pálmalevélbe mutatósan becsomagolt édességet, amilyet először a tetanuszból felépült kisfiú otthonában ettünk. Nos,ilyet aztán senki nem vett, mert elriasztott bennünket a rátapadt por mennyisége. A boltocskákban egyébként a legnagyobb nyugalomban élték az életüket az emberek. Tényleg ott laktak, láttam, hogy ott fő az ebéd, a kicsi baba a függőágyban az eladó csetreszek között aludta az igazak álmát. Egy maradék anyagokból csomózott függőágyat vettem 1 dollárért végül, ami sokkal több volt, mint amire számított az eladó. A dollárt egyébként ma is általánosan használják szinte minden területen, és gyakran előnyben részesítik a riellel szemben, így az ország második vagy nem hivatalos valutájának is szokták nevezni. A mosolygós eladó azt mondta higgyem el, hogy a függőágy olyan erős, hogy elbír minket európai "nagydarab" embereket is. Majd nyáron beszámolok róla, mindenesetre biztatónak tűnt, hogy úton útfélen ehhez hasonló függőágyban heverésztek a gyerekek és felnőttek és egy sem szakadt le a szemem láttára.
A melegben aszalódó és rothadó húsok látványát nem tudtam megszokni, egyszerűen képtelen voltam felfogni hogy nem betegednek meg tőle. Egyik kísérőnktől, aki történetesen orvos óvatosan megkérdeztem, hogy mit szól ehhez. Meglepetésemre azt felelte, hogy semmi gond ezzel, hiszen frissen vágták le az állatokat és a nap végére úgyis eladják általában mindet...




Izgalommal töltött el a tudata annak, hogy komppal kelünk át a Mekong folyón, jelentősen lerövidítve ezzel az utat. Amíg várakoztunk, hogy a nem túl bizalomgerjesztő úszó alkalmatosságra feljussunk, árusok hada lepte el a környéket. Fejükön bámulatos ügyességgel hatalmas tálcákat egyensúlyozva kopogtattak be az autó ablakain, hogy így biztassanak arra, hogy vegyünk portékájukból. A helyiek éltek is a lehetőséggel és bátran vásároltak a sült csótányból, a pókból, a tojásból, amiről azt hallottam kifejlett kiscsirke található és a többi számunkra első látásra gusztustalannak tűnő fogásokból. Engem a gyümölcsök hoztak lázba, kíváncsi lettem volna mindnek nemcsak a nevére de ízére is és ha nem féltettem volna emésztőszerveimet, akkor szívesen megkóstoltam volna a bambuszhengerekbe gyömöszölt rizst is. Végül csak egy csokor lótuszt vettem, ebből nagy baj nem lehet gondoltam miközben a magját csipegettem ki a mutatós termésből és győzködtem magam, hogy ez jó, pedig egyáltalán nem az. Irtózatos szemét volt mindenütt, amit állítólag reggelre eltakarítanak és minden kezdődik elölről. A kétségbeesett és nehéz munka, hogy eladjanak az autósoknak valamit. Egész utam során itt találkoztam először kéregetővel is.











A partra átérve végeláthatatlan útfelbontásokon, vagy útjavításokon, kátyús, irdatlanul poros utakon haladtunk a város felé és bármennyire is nem szerettem volna, utastársaimmal együtt becsukódott a szemem és csak a főváros bevezető útján nyílt ki. Mindenki cipelt valamit. Akár gyalogosan, akár két- vagy négykerekűvel volt. A maximális terhelhetőség fogalma nem létezik. Valószínűtlenül nagy csomagokat, élő csirkéket, egész malacot, minimum húsz műanyag kannát de gyakorlatilag bármit képesek felkötni a kismotor vagy bicikli csomagtartójára. A buddhista szentélyek és szobrok fő beszerzési forrása is minden bizonnyal ide tehető, mert úton útfélen elhaladtunk ilyen bolt mellett.



No és a benzinkutak, amiről korábban azt hittem üdítőital árusok. Te is azt gondoltad volna hiszen szépen sorakoztak egymás mellett a csaknem mindig Pepsi Colás üvegekben az azonosíthatatlan sárga löttyök. Még jó, hogy első nap megkérdeztem kísérőnket hogy árulja el ugyan milyen üdítőt árulnak minden sarkon, szívesen megkóstolnám, mert felvilágosított, hogy az üvegekben benzin van, itt így tankolnak az emberek.

A Hotel Cambodiaba megérkezve alig vártuk, hogy letusoljunk és elfoglaljuk szuper kényelmes szobáinkat. Én nagyon vártam, hogy végre újra online lehessek és a hat óra időeltolódást figyelembe véve felhívhassam skype-on itthon maradt szeretteimet. Megnyugtattak, hogy minden a legnagyobb rendben, semmi okom nincs az aggodalomra és élvezzem a hátralévő napokat, amelyeket ezúttal nem anyukaként töltök, hanem megfigyelő, turista és újságíró mivoltomban egyszerre. Magamra is öltöttem az első kettőt és a szlovák lányokkal, Janával, Maríával és Lenkával amint lehetett kerestünk egy tük-tük járgányt,hogy eljussunk a Russian Market-ba, a piacra, amiről mások meséltek nekünk és ahol kiélhettük vásárlási szenvedélyünket. A tuk tükök-et egyébként nem kell keresni, mert gyakorlatilag azonnal ott teremnek melletted ha sétálsz még akkor is ha akkor szálltál ki egy másikból. Alkudozni persze itt is kell. Az ember belefárad és lehet, hogy az is megfordul a fejében, hogy minek csinálja végig az egészet, hiszen ki tudná fizetni az elsőre bemondott összeget, ezzel is segíthetne a nehéz sorsú embereken, mégis elhittem, hogy rosszat tennénk ezzel a gesztussal mindenkinek.





A Russian Market onnan kapta a nevét, hogy a nyolcvanas években a kommunizmus alatt főleg orosz termékeket lehetett vásárolni. Ma már ennek nyomát se látni, annál inkább a sok helyi ajándéknak, a kendőknek, függőágyaknak, ruházati termékeknek, dísztárgyaknak no és persze élelmiszernek. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy a rizsnek ennyi változata létezik, én a magam részéről a fényezetlen és fényezett illetve A és B minőségűvel megelégedtem eddig. Itt sorban álltak zsákokban a különböző fantázianévvel ellátott rizsek. Közben az utcán sütötték a banánt, az ismeretlen eredetű húsokat. Keveredtek az illatok, a hangok és én szinte elszédültem ettől a kavalkádtól.








Egy fakultatív programon való részvétel lehetősége, nevezetesen egy fél napos főzőtanfolyam teljesen lázba hozott. Janával,a szlovák unicefes lánnyal meg is beszéltük, hogy a hotelbe való érkezéskor első dolgunk lesz lefoglalni két helyet. Álmunkban se mertük volna gondolni, hogy betelt, bárhogy is rimánkodtunk azt a választ kaptuk, hogy sajnos nem lehet szorítani számunkra még két helyet. A szokásos mondatommal vigasztaltam magamat és Janát, azaz hogy bizonyára megvan az oka, hogy így történt és talán egy kiadós gyomorrontástól menekültünk meg. A piac forgataga amúgy is hamar elterelte a gondolataimat az egészről. Egyre rutinosabban alkudoztunk, nagyon élveztem a látványt, a színeket és bizony még a furcsa szagokat és illatokat is. Ruházati terméket mindenképpen érdemes Kambodzsában venni. Megfigyeltük, hogy a kis falvakban is bámulatos ügyességgel és gyorsasággal készítenek el inget, komplett nadrágkosztümöt, estélyi ruhát. Még csak szabásminta sem kell nekik. Azóta is azon kesergek miért nem használtam ki jobban ezt a páratlan ruhabeszerzési lehetőséget Mindenesetre mielőtt a ránk váró tük-tükbe beültünk volna még vettem egy összehajtható utazó táskát a hazaútra, másképp reménytelen vállalkozásnak tűnt volna hazajuttatni az ajándékokat. Ez a piac egy igazi paradicsom a magam fajtáknak és ha közelebb lenne csak ezért visszamennék Kambodzsába :-))



A hotelbe érve csak annyi időm volt, hogy ledobjam a csomagokat, aztán a teraszra siettem, ahol újra találkoztunk a UNICEF képviselőivel és elmondhattuk, összefoglalhattuk tapasztalatainkat. Együtt kerekedtünk fel, hogy egy nyugatias színvonalú. ám kambodzsai gasztronómiai különlegességeket kínáló étteremben ahol a mannyezet dekorációja igazi, élő gekkókkal egészült ki -ünnepeljük meg a sikeres missziót.



Az esti Phnom Penh biztonságosnak tűnt, csak egyszer kínáltak kábítószert és szinte fel sem tűnt, hogy éjszaka pici gyerekek járkálnak az utcán és árulnak ezt azt. Ja és nem azért visel sok nő pizsamát, mert a lefekvéshez készülődik, hanem mert ez elfogadott öltözködési forma Kambodzsában és ahogy láttuk nemcsak a fővárosban.




Ekkorra már eldöntöttem, hogy nem tartok a két fős társasággal és nem kelek fel másnap hajnalban, hogy repülőre szálljak és pár órára Kambodzsa egyik legkülönlegesebb helyszínére, Angkorba repüljek. Úgy éreztem oda még eljuthatok életemben, hiszen Tájföld úgyis szerepel útiterveink között, márpedig onnan könnyen el lehet jutni a turista paradicsomba charetrrel. Választanom kellett. Vagy sietősen, pár órát Angkorra szánok, hogy kipipálhassam, hogy elmondhassam ezt is láttam, vagy ha már ott voltam Kambodzsa fővárosában inkább belevetem magam annak forgatagába és nevezetességeibe és igyekszem minél jobban megismerni. Az utóbbi mellett döntöttem. Mert sokkal kisebb esélyt láttam arra, hogy újra eljutok Phnom Penhbe, minthogy eljussak Angkorba egyszer. Ráadásul a rohanáshoz sem volt kedvem. eszembe jutott mi történik ha késik a gép visszafelé és emiatt lemaradunk a hazafelé tartó járatról. A kislányok itthon nagyon csalódottak lennének. Ezekkel a gondolatokkal fordultam másik oldalamra az ágyban és vártam, hogy reggel legyen és a phnom penhi forgatag részese lehessek. Arra nem számítottam, hogy végül eljutok arra a helyre, ahová már indulás előtt eldöntöttem, hogy biztosan nem megyek el..