A cuha szó, szláv eredetű és azt jelenti száraz. Ezt a vonaton tudtuk meg amikor az úti céllal kapcsolatos totót töltöttük ki. Reméltük ugyan, hogy nem lesz kiszáradva a patak, ahová a kirándulásunkat terveztük, hiszen a Cuha völgyi kirándulásnak pont az a lényege, hogy a patakon át kell kelni méghozzá köveken, farönkökön vagy másképp, de mindenképpen egyensúlyozva és ha lehet száraz lábbal megúszva.


A MÁV Nosztalgiának köszönhetően ismét élményvonatozásban volt részünk. A Pullman Club osztályon utaztunk, ami önmagában is nagy élmény. Hófehér abrosszal leterített asztal mögött foglaltunk helyet a bársony huzatú székben, ahol normál esetben még a nevünk is ki van írva (ám ez most valami miatt elmaradt pedig igazán szép gesztus amikor névre szóló ülésekkel várják az embert..). Korábban elegáns üvegkancsóban szolgálták fel a vizet de lehet, hogy ez nem bizonyult elég biztonságosnak, így most ásványvizes palackok és poharak jelezték, hogy a Pullman Clubban ülők számára korlátlan ásványvíz és tea/kávé/forrócsoki fogyasztás teszi még elitebbé az utazást. Meg nosztalgia ide vagy oda, légkondicionáló is, hiszen első az utas kényelme. Az ilyen kocsiban kicsit királylánynak érezzük magunkat mindig. Természetesen az ide szóló jegy kicsit drágább is, mintha a normál kocsikban zötykölődnénk de annak is megvan a maga bája. Először is, azok az ülések se leharcoltak, hanem nagyon kényelmesek és ha valaki mégsem ezt a miliőt keresi akkor átsétálhat a bájos étkezőkocsiba, ahol minden asztalkán hangulatos lámpa áll és ahol nyugodtan kávézgathat az utas miközben az elsuhanó tájat nézi. Vagy átmegy abba a kocsiba, ahol bárpult van és ott iszogat.





Mindegy melyik osztályon utazunk, mert mindenkinek jár az üdvözlő pogácsa és a kupica ital és a hangosbemondón elhangzó hasznos információk, tudnivalók is mindegyik osztályon jól hallatszanak. Mindenki kap a MÁV Nosztalgia járatain megszokott módon totót is amivel újabb élményutat lehet nyerni de főleg egy kis tudásra lehet szert tenni. Ezen az úton eszméltem rá, hogy mennyit változott a világ és az okos telefonnak, a wifinek köszönhetően csak az nem töltötte ki telitalálatosra a kérdőívet aki nem akarta...


A Bakony Expressz névre keresztelt járat a Nyugatiból indult korán reggel, amit most se bántunk, mert most már nemcsak én, hanem a kicsik is érzik, hogy mennyire más képét mutatja a város hajnalban és ők is kezdik megszeretni. Autóhoz szokott embernek még nagyobb élmény ilyenkor az állomáson bámészkodni, vásárolni egy útravaló rejtvényt vagy újságot, hallgatni és megpróbálni megérteni a visszhangzó hangosbemondó szavait. A nosztalgia járatot messziről meg lehet különböztetni a többi vonattól úgyhogy könnyű megtalálni. Elkészítettük a szokásos fotót is a kocsi oldalán lévő tábla mellett. Van már egy ugyanilyenünk csak Levendula Express felirattal (ahol pár centivel alacsonyabbak még a lányok).





A Bakony Expresszről három helyen lehetett leszállni. Pannonhalmán, a megjegyezhetetlen nevű Porva-Cseszneken vagy Zircen, attól függően, hogy ki milyen programra vágyik. A Pannonhalmi Apátságra külön busz vitte fel az érdeklődőket. Erre a programra előzetesen kellett regisztrálni. Mi most nem ezt a programot választottuk, mert nem gondoltam, hogy két 10 évesnek ez lett volna a legfelemelőbb program. Helyette Porva Csesznek hangulatos állomásán hagytuk el a vonatot és indultunk a mesés Cuha völgyi kirándulásunkra.





Azt mondják, hogy a Cuha patak szurdoka a Bakony egyik legszebb völgye, amelyet meredek sziklafalai közt zubogó bővizű patakja és az azt többször is kalandosan keresztező sétaútja mellett az azzal párhuzamosan futó, műemléki védettséget élvező vasút viaduktjai, alagútjai tesznek felejthetetlenné. A könnyű túrát a patak vizén többször is átvezető gázlókon való átkelések teszik igazán kalandossá. Ezeket az átkeléseket élvezték leginkább a lányok és én is. És bár felkészültünk és vittünk a hátizsákban váltóruhát, váltózoknit sőt még fürdőruhát is, nem volt rá szükség, mert a patak alacsony vízállása miatt különösebb erőfeszítés nélkül átértünk a túlsó partra.

Lassan, kényelmes tempóban haladtunk mert megálltunk minden szokatlanul szép fánál, bogárnál vagy kőnél. Találtak egy trónhoz hasonlító farönköt, amire ráülve erdőtündérnek képzelték magukat, én meg azonnal megörökítettem a pillanatukat.



Nem kellett sietnünk mivel tudtuk mikor kell Vinye állomásán lennünk ahhoz, hogy a visszainduló vonatot nehogy lekéssük. Tudtuk azt is, hogy a túra végénél majd ebédelhetünk, mert ott van a hangulatos Kőkapu vendéglő ahonnan majd egy könnyű ebéd után azonnal a kalandparkba megyünk, mert ez az a tevékenység, amit egyszerűen nem tudnak megunni a lányok.


Így is lett. A családias, nagyon szépen karbantartott kalandparkban legalább két órán keresztül csúsztak, másztak, lógtak a lányok, amíg én a kávémat ittam vagy a nagyon kedves animátor lányokkal beszélgettem arról mennyire emberléptékű ez a park, aminek még a mellékhelyisége is igényesen van kialakítva. Be is írtam a vendégkönyvbe egy nagy pirospontot dicséretet.



A sikeres földetérésért Eszter és Noémi kapott egy-egy jégkrémet én pedig egy helyi termelőtől vásárfia gyanánt vettem egy üveg vackorkörte lekvárt és ribizli ecetet.

Eközben a vonat, a Zircen felszálló utasokkal együtt begördült a piciny állomásra és mi alig vártuk, hogy elfoglaljuk kényelmes fotel üléseinket, amiben aztán a lányok egy pillanat alatt el is aludtak. Később, rendeltünk magunknak rétest, amihez forró csokit ittak én pedig végre elolvashattam a magazinjaimat. Kedvenc fémdobozos játékainkkal játszottunk, video riportot késztettünk, keresztrejtvényt fejtettünk és most is nagyon sokat nevettünk.





Ez az élményvonatozás attól is családbarát, hogy emberi időben érkezik vissza Budapestre így nem kifacsartan hanem csak kellemesen elfáradva léptünk be otthonunk ajtaján és már másnap a MÁV Nosztalgia honlapját böngésztük, hogy kitaláljuk legközelebb melyik élményútjukra menjünk. Mondjuk a Tisza tavi kalandozások útjuk nagyon csábító.

Ja és ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz a facebook oldalamhoz, ahol bepillantást nyerhetsz egy 3 lányos család életébe, inspirálódhatsz és ötleteket meríthetsz. Kövesd a lábnyomokat facebookon is! itt: https://www.facebook.com/labnyomok/?fref=nf&pnref=story

Avagy visszaválthatós húsvéti nyúl helyett idén egy igazi, barátságos, gyapjas kis jószág vendégeskedett a kertünkben.
Az úgy volt, hogy Húsvét hétfőn egy csapatépítő kirándulásra voltunk hivatalosak a Dunakanyarba, azon belül is Kosdra és mi úgy gondoltuk, hogy élünk a lehetőséggel és a locsolók várása helyett inkább a Naszály-hegyen túrázunk. Pedig előző nap késő este értünk haza a lengyelországi Dunajec mellől és Krakkóból de mégsem lustálkodtunk.

A különös nevű, Násznép-barlanghoz másztunk fel. Itthon utánanéztem és azt olvastam róla, hogy a Násznép név mondai eredetre utal. Az egyik verzió szerint a törökök által a közeli Kosdról üldözött násznép menekült a barlangba és ott tartották meg a lagzit. Menet közben csodás kilátás nyílik a Dunakanyarra és annyi vadvirág szegélyezte utunkat, hogy sajnáltam, hogy nincs nálam a növényhatározó. A nálam ezen a téren tapasztaltak azért felvilágosítottak mi a neve egyiknek másiknak.







Azt mondták több, mint 8 km utat tettünk meg így nem csoda, hogy jóízűen falatoztunk vendéglátóink mesés kerti teraszán kemencében sült bárányt és más finomságokat. Később lovashintón (mert nekik az is van ám!) kocsikáztunk Kosd utcáin és Hanna nagyon büszke volt magára, hogy egy kis időre átvehette az irányítást, ami egyébként cseppet sem könnyű feladat. A tanyán aranyos kisborjút is simogathattunk és megfogadtuk, hogy soha többet nem eszünk borjú bécsit se borjúmájast de még borjúpárizsit se...



Délután, jóllakottan, a jó levegőtől kipirultan beszélgettünk, barátkoztunk a többiekkel amikor bekocogott a kertbe Samu a bárány. Samuval születése után nem törődött az anyukája ezért az állatorvosnak készülő nagylány cucliztatta, gondozta ami első hallásra nagyon irigylésréméltó feladatnak tűnik ám később megtudtam, hogy fárasztó és drága mulatság is. Munkájának gyümölcse is lett. Samu igazi kezesbárány lett, mindenhová követi az embereket és tényleg nagyon szelíd, aranyos jószág lett belőle. No őt kaptuk kölcsön egy napra. Egyszerűen nem lehetett neki ellenállni és a lányoknál jobban csak én szerettem volna ha hazavihetjük azt az édes gyapjas kis állatot. Zoltánt csak azzal tudtam meggyőzni, hogy partner legyen a szerintünk hülyeségben, hogy majd lelegeli a füvet és megspórol egy fűnyírózást. Nem tudom, hogy ez hatott -e a végül de a bárányka estére már tényleg nálunk legelészett.




Nem győztük őt fényképezni, dédelgetni. A lányok felváltva játszottak vele, élvezték, hogy fut utánuk. Később megpróbálták idomítani őt. Hannának azt tetszett a legjobban, hogy vele együtt bámulja a videókat a telefonján.

Reggel kicsit vizes volt a bundája a szemerkélő esőtől és mi aggódtunk, hogy nehogy megfázzon, ezért hajszárítóval melengettük át. Gondolom egy igazi gazda most hangosan nevet. Nem baj. Nagyon megszerettük őt. A szomszéd két kutyája persze megőrült a látványtól, a szagtól és a gondolattól, hogy pár lépésre tőlük egy igazi barika legelészik ezért őrült ugatásba kezdtek. A bárányt nem zavarta, minket viszont annál inkább így megkértük a szomszédot, hogy kivételesen tartsa a kertjük elülső részében az amúgy aranyos kutyáit, mert vendégünk van.


Mit is mondhatnék? Kicsit szomorúak voltak a lányok és én is, hogy idén úgy alakult, hogy amiatt, hogy inkább elutaztunk és kirándultunk, nem kaptak visszaválthatós nyuszit. Ám megint bebizonyosodott, hogy minden jó ha vége jó. Hiszen álmunkban sem gondoltuk volna, hogy idén nyúl helyett egy igazi édes, aranyos, pihe-puha bárányka fog legelészni a kertünkben. Szerintem sokáig emlékezni fogunk rá és azokra is hálával gondolunk, akik ezt lehetővé tették nekünk. Mindenesetre bízunk benne, hogy Samu nem ropogós bárányssültként végzi, mert abba belegondolni se merünk...

"Csak nem gondoljátok, hogy amíg ti szórakoztok, mi itthon ülünk?" Ezzel a felkiáltással kezdtem szállás után nézni a két kicsivel, mert úgy alakult, hogy bolondok napján férj egzotikus városnéző túrára ment (Grúziába), Hanna pedig a gyermekvasutas csapatával tavaszi túrára.



Olyan helyet kerestem magunknak, ami nincs túl messze Budapesttől, kényelmesen elérhető autóval, kellően vadregényes és pénztárcabarát. A tökéletes megoldás a szemem előtt volt mindvégig ugyanis a mesebeli Nagybörzsönyben lévő Malomkert Panzióra esett a választásunk. A terep ismerős volt számunkra, mivel osztálykirándulás és énekkaros tábor alkalmával is megszálltak már ott a lányok. Viszont anyával (vagyis velem) még nem és az annyira más. Főleg, hogy azzal a nem titkolt szándékkal mentünk el, hogy majd ott megejtem a kicsik felvilágosítását is, épp úgy, mint azt évekkel ezelőtt Hannával tettem.(írtam is róla itt)


Ahogy az gyerekes családoknál gyakran előfordul, az indulás napján Noémi gyengélkedni kezdett és a láza is felment, ám úgy éreztük, hogy a friss erdei levegő majd meggyorsítja a gyógyulást és a Dedalonnak köszönhetően majd remélhetőleg végigaludja az autóutat. Így is lett. Másnap már az ottani első számú nevezetességgel, a kisvasúttal zötykölődtünk fel egészen Nagyirtás pusztáigig, ahol egy irtó (hahaha) helyes hüttében azonnal teáztunk és kávéztunk egyet, hogy aztán visszagyalogoljunk a Kisirtásig és majd ott újra kisvonatra szállunk. Ez volt az eredeti terv, ám annyira élveztük a lejtmenetet és a kényelmes terepet, az éppen zöldellő erdőt, a tavaszi levegőt, hogy inkább egészen Nagybörzsönyig sétáltunk, vagyis 8 km utat tettünk meg úgy, hogy észre sem vettük. A kisvasút hangos és büdös (főleg ha a mozdony közelében ül az ember) viszont annyira vadregényes terepen megy, hogy joggal mondják, hogy az egyik legszebb erdei vasút útvonal az övék. És az is jó, hogy vittem magammal egy kis plédet.







Szobánk erkélye a csörgedező Börzsöny patakra nézett. Ilyen helyen olvasgatni vagy csak nézni ki a fejünkből olyan, mintha töltőre tennék az embert. Viszont nyughatatlanok vagyunk ezért rögtön bejártuk a kis falut és nevettünk azon, hogy a 3. nap után már úgy éreztük, hogy ismerünk mindenkit. Rózsika néni tyúkjait pl. addig nézegettük és addig beszélgettünk, míg egy rekesz házi tojással gazdagabban tértünk vissza a panzióba. És olyan jó volt nem sietni sehová. Megállni egy szép ajtó előtt, észrevenni egy zöld gyíkot vagy egy bogarat. Azoknak a jellegzetes, típusos házak ajtajainak fényképezése egyébként szenvedélyemmé vált. A lányok már mosolyogtak rajtam amikor egy újabb, lépcső nélküli, műemlék ajtót fotóztam, de elmagyaráztam nekik, hogy montázst szeretnék készíteni belőle és láttam, hogy ők megértően, kuncogva összenéztek és rám hagyták az újabb hóbortomat.





A kisvasút mellett a másik dolog ami miatt Nagybörzsöny kihagyhatatlan, a kenyérlángos. Igazi, kemencében sütött, tetszés szerint variálható feltéttel, szívvel-lélekkel és nagy-nagy szakértelemmel készített kenyérlángos illat lengi be a falut vasárnaponként. A nagybörzsönyiek felosztják egymás között, hogy melyik alkalommal ki gyújtja be a kemencéjét és ki süti az éhes turistáknak a csemegét. Ilyen finomságot ebédeltünk és pár óra múlva megszavaztuk, hogy ugyanezt uzsonnázunk. A házigazda is ismerős volt, mert előző nap ő szolgált ki bennünket a boltocskában, ahol jégkrémet vettünk, mert hiszen anélkül nincs nyaralás még akkor sem ha még csak tavasz van.





A Malomkert Panzió három szélforgós minősítéssel ellátott KidsOasis szálláshely és ez most elég reklámízű mondat de nem tehetek másképp hiszen az előbb említett KidsOasis cég munkatársaként nem hallgathatom el, hogy mennyire tényleg nagyon családbarát a szállás. Pl. nem baj, hogy nem vittünk magunkkal biciklit mert nagyon igényes kerékpárokat lehet családbarát áron bérelni náluk. Ki is használtuk a lehetőséget és a falucska minden zegét zugát bejártuk. Később Noémivel jó kis pingpong meccseket játszottunk, Eszter pedig boldog volt, hogy mint minden utazása alkalmával most is találkozott egy macskával, akit kényeztethatett. A szomszédban egy bárány bégetett. Eszter vele is összebarátkozott és mivel ő igen nagy állatbarát, úgy döntöttünk elsétálunk a falu végén lévő állatsimogatóba, ahol sokkal kedvesebb, barátságosabb fogadtatásban volt részünk, mint azt reméltük. Az ott dolgozó kedves lány végigkísért bennünket és részletesen, hosszan mesélt nekünk az állatokról akik között nemcsak őshonos, háziállatok voltak, hanem ormányosmedve vagy vietnami csüngőhasú malac is.





Hajtányozással búcsúztunk a tavaszi pihenésünktől. A kisvasút mellett található hajtányt két fő tekerheti, kettő pedig hátulról élvezheti a száguldást majd az erőlködést merthogy a lejtős pálya egyszercsak emelkedőre vált és minden combizomra szüksége van a hajtóknak, hogy megérkezzünk a kiindulási helyre. Mindezt ötször tehetik meg, merthogy egy jeggyel ennyit tekerhetünk vele. Azt hiszem bőven elég is. Itt már videóztunk és riportokat készítettünk vagyis jó hangosak voltunk.


Ja és remekül, mondhatni könnyedés sikerült a beszélgetés a lányokkal a panzió előtti játszótéren lévő kerti hintában vagyis megadtam a módját nekik is épp úgy, mint évekkel ezelőtt Hannának.


Az ajtók, a kenyérlángos, a jó levegő és a mesebeli erdő miatt pedig bármikor visszamennénk.



Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél még több mindenről értesülni (pl. merre jártunk, hová készülünk, mit próbáltunk ki, hogyan ünnepeltünk, mit alkottunk? ), gyere a facebook oldalamra!

Facebookon itt találtok: https://www.facebook.com/labnyomok/?fref=ts

Vasárnap elbúcsúztattuk a telet. Egészen Mohácsig autóztunk le az unalmasan egyenes és még ilyenkor is kihalt M6-os autópályán. Végignéztünk mi már egyszer egy busójárást (2011-ben) ám a lányok emlékezetében megkopott a látvány és mindössze annyira emlékeznek, hogy kis barátnőikkel voltak és a máglya pernyéje kiégette a bundájukat. Hát ez elég kevés emlék egy olyan eseményről, amilyen a Mohácsi Busójárás, ami 2012 óta hungarikumnak számít, amúgy pedig az UNESCO szellemi örökség listáján is szerepel.


Szerintem ez is egy olyan esemény, amit legalább négyszer kell látni, pontosabban átélni. Ugyanezt írtam egyébként amikor a Hollókői húsvéti forgatagról számoltam be tavaly tavasszal. Vagyis egyszer (vagy kétszer gyerekként) aztán szülőként, majd nagyszülőként tessék elmenni ide!



Mert ez a mi riói vagy velencei karneválunk. Borzas busóbundákat öltő felnőttek faragott álarcokban, jellegzetes kellékekkel, kereplőkkel, tehénkolompokkal felszerelkezve búcsúztatják a zord évszakot és várják a tavaszt.

Nem érkeztünk túl korán mert azt gondoltuk 4-5 óránál többet nem veszünk részt a forgatagban. Hála a Waze-nak, a városba vezető egyetlen dugós részt is kikerültük és a belvároshoz egész közel parkoltunk le. Azt is tudtuk, hog ilyenkor elnézőbbek az autósokkal a rendőrök, akikből jó sok volt kivezényelve és ha nem akadályozod a forgalmat akkor kevésbé szabályos helyen is megállhat az autós. Miután Hanna füléből kiimádkoztam a fülhallgatót, mindhármuknak felolvastam a fontos tudnivalókat a busókól, így megtudták, hogy ezek fűzfából faragott maszkot viselő alakok. Ezek a maszkok pedig egyedi kivitelűek. Később láttuk, hogy vásárolni is lehet népművészeti boltban ilyet. A busó jellegzetes ruházata a bocskor, a csizma, a fehér vászongatya, a bundájával kifordított birkabőr derékban kötéllel vagy lánccal összekötve, amelyre egy, vagy több kolomp van felaggatva, valamint a vállon viselt tarisznya. Lányok is vannak köztük, ők a „szép busók” akik sokác népviseletbe öltöznek, arcukat pedig fátyollal takarják el. Mire megérkeztünk, a busók nagyon jó munkát végeztek, mert langyos, tavaszi, napsütésés időben sétáltunk a temérdek mennyiségű árus mellett a főtérig. Némelyik busó levette az álarcát és hát megértettem miért húzzák meg olyan gyakran a bundájuk alá rejtett kólának álcázott itókát. Melegük volt nagyon. Mi is megéheztünk, így egy kevésbé autentikus ám annál igényesebb hamburgerezőben csillapítottuk éhségünket és szomjúságunkat. Annyira kedvesek voltak, hogy megérdemlik, hogy leírjam a nevüket. Kóstold meg Amerikát!






A kezünkbe nyomott műsorfüzetből tájékozódtunk így tudtuk, hogy idén is a „műsor” fő eleme a partraszállás, a jelmezes felvonulás és a koporsó vízre bocsátása lesz, majd sötétedéskor máglyagyújtással égetik el a telet és a főtéren körtáncokat járnak. Mi úgy terveztük, hogy a felvonulást és a dunai jelenetet megvárjuk aztán rohanunk haza, mert másnap várt az iskola. Mindenesetre vettünk egy kereplőt mi is és busóálarc hiján azzal ijesztgettem a lányokat, hogy másnap ezzel ébresztem őket.



A busók idén nagyon visszafogottak voltak. Kedvesen engedelmeskedtek a fotós kéréseknek és udvariasan, vagyis cseppet sem tolakodóan incselkedtek a közönséggel. A felvonulást a lányok végül az első sorból élvezhették végig, én meg egy köztéri vas biciklitartón egyensúlyoztam de nagyon jó volt látni az idén rekord számmal felvonuló busókat. Tetszett, hogy egész pici gyerekek is voltak köztük és olyan volt a jelmezük, mint amilyen sok-sok éve is volt. Aki az első sorban áll, persze nem ússza meg szárazon. Szó szerint, mert időnként a busó maszkjából valami víz könnyen lespriccelheti a gyanútlan nézőt vagy ahogy Zoltán járt, könnyen összekormozhatják az arcát. Repült a pehelytoll is és igazi karneváli volt a hangulat.

Teljesen váratlanul lépett hozzám Renáta (ha jól emlékszem a nevére), aki csak köszönni akart mert örült, hogy élőben látja a blog szereplőit. Hirtelen fel se fogtam de aztán leesett, hogy ő egy kedves olvasóm, aki ezer éve követi a lábnyomokat. Érdekes élmény volt mindenesetre, a lányok meg viccelődtek, hogy anyukájuk celeb. :-))


Ezután sétáltunk át a Dunához de nagyon lassan értünk oda, mert minden érdekesség (élő szobor, festőművész, fagyizó) előtt meg kellett állnunk. Nem bántuk, mert csodaszép idő volt és legalább fényképezhettem a busókat.
A téltemetés kompról történt, irdatlanul sok érdeklődő szeme láttára akik velünk együtt üdvrivalgásban törtek ki amikor vízre tették a jelképesen eltemett telet amiből már mindenkinek elege volt.

A máglyát ugyan láttuk de nem vártuk meg, hogy meggyújtsák, siettünk haza. (idén legalább nem megy tönkre egy kabát se). Remélem most egy darabig megmarad a lányok emlékezetében az élmény és a látvány mert úgy tervezem, hogy legközelebb nagymama koromban jönnék vissza vagy eetleg olyan nagyon elegánsan, ahogy Hanna megfogalmazta, vagyis lefoglalva 1-2 éjszakát valamelyik mohácsi szálláshelyen és kényelmesen, semmiképp se sietősen élvezni a poklad-ot ami igenis egy "must see" látványosság.


Ha további élménybeszámolókról, ötletekről szeretnél olvasni és nem akarsz lemaradni a lábnyomokról, lájkold a facebook oldalamat is! Itt: https://www.facebook.com/labnyomok/?fref=ts