Tavaly nyáron jártunk Montenergoban de csak most írom le mennyire tetszett. Ünnepélyesen kijelentem, hogy igen, megérte a több, mint 16 óra autózás, mert egyrészt nem is olyan hosszú ha az ember beiktat egy megállót mondjuk Szarajevóban mint mi, majd másnap frissen, kipihentem folytatja az útját, másrészt amikor először meglátja az elcsigázott utas a kotori öblöt, teljesen a hatása alá kerül és csak annyit tud mondogatni egymás után ezerszer, hogy "Ez gyönyörű! Ez káprázatos!"
A legnagyobb nem tartott velünk erre az útra, mert inkább az erdélyi szinkronkorcsolya edzőtábort választotta, ami jó ok arra, hogy egyszer újra elutazzunk az öbölhöz.

Sokan a Horvátországon át vezető, drága és unalmas fizetős autópályán keresztül mennek Montenegróba. Mi egy kicsit kalandosabb, érdekesebb de egyáltalán nem rossz minőségű utakon tettük meg az első szakaszt mivel úgy terveztük, hogy Szarajevóban egyet alszunk és ha már ott vagyunk körülnézünk. Szarajevóról eddig csak annyit tudtam, hogy 1984-ben rendeztek téli olimpiát ott, (mára az enyészeté lett az egész komplexum) aminek valami farkasféle volt a kabalafigurája és még a szlogenjét is el tudom kiabálni , amit meg is tettem a lányok legnagyobb örömére, és persze azt is, hogy elég csúnya vérengzés volt a balkáni háború idején arrafelé. Kíváncsi voltam a városra, amit a kultúrák találkozópontjának is hívnak. Az óvárosban foglaltunk egy nagyon helyes kis butik hotelben szállást magunknak. Azért volt jó választás, mert a hátsó kijáratából egyenesen a bazárban találtuk magunkat ahol a sok jellegzetes portéka mellett, a török kávé és más balkáni étel illata járta át a környéket. Ja és nagy nyüzsgés. A legjobban az fogott meg ebben a városban, hogy mennyire békésen élnek (ma már) a különböző kultúrájú, vallású emberek. Hogy a burkába öltözött nők mellett ott sétálnak a forró nadrágos csajszik is, hogy a szigorúan vallásos emberek mellett ott vannak a lazább, bulizósabb fiatalok is, vagy egyszer a müezzin hangja máskor pedig a templom harangja hallatszik a séta alatt. A hagyományos békésen megfér a modernnel, sokszínű város úgyhogy csak annak fog tetszeni aki úgy gondolja, hogy a sokszínűség gyönyörködtet.






Érdemes megkóstolni a helyi specialitásokat, a túlontúl édes keleti édességeket, a bureket no és a csevapcsicsát. Azt hiszem sikerült megtalálnunk a legjobb éttermet. Egyáltalán nem puccos hely, padok egymás mellett és jó jel, hogy mindig tele van, eléggé nyüzsög. Egy híres focista a tulajdonos ha jól értettük és melegen ajánlom mindenkinek aki normális áron, igazi házi specialitást akar enni, ráadásul gyorsan. Egyébként nem a trip advisorban találtuk, hanem megkérdeztük a szálloda fiatal, szimpatikus recepciósát, hogy mit ajánl, ő hová menne a haverjaival- így árulta el a város legjobb street-food éttermének nevét: Cevabdzinica Zeljo 1 (Sarajevo Kundurdziluk 19)




Amit nehezen sikerült megszoknunk az, az, hogy érzésem szerint minden ott élő férfi dohányzik és ezt bárhol megtehetik pl. étteremben is.







A bazár nagyon tetszett a lányoknak és persze nem lehet megállni, hogy ne vásárolj kis szuvenírokat. Szokásomhoz híven hajnalban és este is megnéztük hogy él a város és felültünk egy villamosra is, amivel vagy fél órát utaztunk és ami alatt jó kis benyomást szereztünk a város lakóiról. Továbbra is valljuk ugyanis, hogy ha meg akarsz ismerni egy várost, használd a tömegközlekedését, menj el a helyi piacra és egy templomba, ja és kóstold meg a helyi jellegzetes ételeket.

Hogy egy kis történelem tudást is kapjanak a lányok elsétáltunk a várost kettészelő, Miljacka folyócskához, hogy megmutassuk, melyik hídnál gyilkolták meg Ferenc Ferdinándot és feleségét 1914-ben és miért van ennek jelentősége.

A békés együttélése a keresztényeknek és a muszlim hívőknek tényleg azt mutatja, hogy négy vallás követői egymást elfogadva élnek itt és bár látszik, hogy a háború okozta sebek valamennyire begyógyultak, elkerülhetetlen, hogy ne fuss bele a lövedékek becsapódásának helyét kitöltő vörös festékekbe, Szarajevó rózsáiba. Sok helyen látható a golyók nyoma a házak homlokzatán, a sírokról nem is beszélve. Mégsem nyomasztó a város. Nagyon él, nagyon nyüzsgő, fiatalos és külön megjegyzem, hogy bárkitől kértünk útbaigazítást, az készséggel állt rendelkezésünkre sőt gyönyörű angolsággal válaszoltak.



Mostar


Varázslatos hely, ami magyar turistáktól (is) hemzseg, mivel a nem túl távoli horvát tengerpartról sokan kirándulnak ide fakultatív program keretében. Az első kihívás a parkolóhely megtalálása volt. Külön kis iparág nőtte ki magát és sok kis telken alakítottak ki parkolót de még így is nehéz találni szabad helyet, ráadásul fizethetsz is érte rendesen.







Mostar első számú látványossága az Öreg híd és a körülötte lévő óváros. Eszébe ne jusson senkinek magassarkúban tipegni a kavicsokból álló járdán. Kényelmes cipő erősen ajánlott az egész városhoz. Az ötszáz éves hidat a horvát hadsereg tette tönkre majd a háború után a híd darabjait magyar búvárok hozták a felszínre és olasz egyetemi professzorok próbálták újjáépíteni, de nem jöttek rá, hogyan készült ötszáz éve. Érdekes módon erről a magyar vonatkozásról hiába kerestem valami köszönő táblát, nem találtam, ami rosszul esett pedig mindenki másnak (törököknek, olaszoknak, oroszoknak) megköszönik az adományokat és a hozzáadott munkát.





A helyi menő fickók szokása az, hogy az Öreg hídról a hat méter mély, jéghideg folyóba ugranak. Mi csak térdig mentünk be a vízbe, ami tekintettel arra, hogy sikerült a legmelegebb időt kifognunk, a 40 C fokban nagyon jólesett és persze csodás képeket lehet készíteni innen. Rekkenő hőségben, nagyon sok a turistát kerülgetve érkeztünk ami júliusban természetes, így talán nem ez a legideálisabb időszak a Mostari híd és környékének felfedezéséhez. Mindenesetre nem bántuk meg, hogy láttuk, mert magával ragadó hely a Neretva völgyében fekvő város amelyik egyik oldalán a muszlimok, másik oldalán a keresztények élnek az útikönyv szerint. Egy árnyas kerthelyiségben ebédeltünk majd visszavánszorogtunk az autónkhoz és meg sem álltunk Montenegróig. Persze megálltunk a portékaárusok előtt és hosszan nézegettük a kínálatot. Török kávét vásároltunk, aminek az elkészítési módját majd a következő bejegyzésben szívesen megosztom veletek.






Kövesd a lábnyomokat facebookon és Instagramon kersztül is!

Facebook: https://www.facebook.com/labnyomok/

Instagram: https://www.instagram.com/labnyomokblog/

Írtam már egy hosszabb bejegyzést egyik kedvenc kirándulóhelyemről, a Nagybörzsönyről így csak ismételni tudnám magam. Még mindig elbűvölő kis zsákfalu a Budapesttől nem túl messze fekvő település, ahol ismét a Malomkert Panzióban szálltunk meg. Utoljára a kicsikkel kettesben jártam itt, pont egy éve és azóta is szívesen emlékezünk vissza arra a 3 napra, mert olyan nyugalmasan és mégis tartalmasan telt, hogy tényleg feltöltődve tértünk haza. A panzió elnevezés egyébként túl szerény a szálláshelynek, simán felvehetné a hotel nevet. Itt a jó levegőt, a madárcsicsergést és a patakocsobogást is tartalmazza az ár.





A nagybörzsönyi Kisvasúttal kötelező program zötyögni viszont ezúttal csak engem vonzott a lehetőség, hogy a Kisírtáspuszta megállótól egy jó nagy sétát tegyek a kicsit sem megerőltető, lejtős úton. A család többi tagja inkább retúr jegyet váltott és kisvonattal jött vissza. Mondjuk most jól tették, mert kissé eső áztatta, sáros terepen kellett gyalogolnom, néhol patakot átugranom és valahogy nem bántam, hogy csak magamra kellett vigyáznom.



A hajtányozást persze nem lehetett kihagyni most sem márcsak azért se, mert Hanna egy éve kimaradt a mókából. Annyira aranyosak voltak így hárman ahogy kacagva tekertek és annyira élvezték, hogy a kezelő néninek is tetszhetett, mert megengedte, hogy tekerjenek még két grátisz kört. :-)


A panzióban jelképes összegért lehet biciklit bérelni és természetesen éltünk is a lehetőséggel. Csak egy-egy fénykép erejéig álltunk meg, mert én még mindig nem tudok betelni a hagyományos tornácos házak és a jellegzetes ajtók látványával. Megjegyzem megint a legideálisabb időpontban ugrottunk el Nagybörzsönybe. Amikor a fák már kizöldültek és a tulipánok, nárciszok és aranyeső, a százszorszép és a kutyatej színesítette az amúgy is gyönyörű tájat. Igaz ami igaz, Nagybörzsöny szép időben rengeteg programot, látnivalót tartogat. Esőben marad a társasjátékozás, bekuckózás. Gondolom felismerte ezt a tulajdonos is és ez az oka annak, hogy gőzerővel épül egy wellness részleg a panzió mellé, sőt bowling pálya is várja majd az olyanokat, mint amilyen én is vagyok (azaz ha tehetné minden nap bowlingozna).




Aztán ott a kenyérlángos, ami szerintünk Oszinál a legeslegfinomabb. Nagybörzsönyben az a szokás, hogy a falu lakói beosztják, hogy mikor melyikük süti a kenyérlángost és akkor hozzá mehet az éhes vándor lakmározni. Nos, én végigkóstoltam párat és ez alapján a Hétszilvafás Vendégházban tevékenykedő családot ajánlom, mert abba biztosan belesütik a szívüket lelküket is, annyira finom. A kis nosztalgikus hangulatú vegyesbolt mellett van a portájuk, ott sütik a kemencében a nagyszülőkkel a finomságot. A falu híres rendezvénye a Hűvös Pincék - Forró Kemencék rendezvény minden évben májusban, amikor a látogatók kóstolót kapnak a legkülönfélébb sajtokból, mézekből, lekvárokból és természetesen nyitva van néhány nagybörzsönyi pince is. Mondjuk ilyenkor biztosan sokan vannak, én inkább a csendesebb napokra szavazok.









Családunk legnagyobb állatbarátja, Eszter miatt nem hagyhattuk ki most sem a kis állatparkot a Bárókút Lovastanya és Állatsimogatót, amit egy lelkes fiatal pár üzemeltet méghozzá nagyon ügyesen. A belépőjegy mellé vásároltunk állateledelt is, ami friss zöldségekből állt. A legnagyobb meglepetés csak ezután ért bennünket ugyanis kiderült, hogy az állatpark egyik lakója egy tündéri ormányos medve nagyon szereti ha megsétáltatják és ennek pont akkor jött el az ideje, amikor mi megérkeztünk így némi útmutató és "használati utasítás" után megkaptuk a pórázt és életünkben először egy örökmozgó ormányos medvét sétáltathattunk jó sokáig. A végén persze gazdagabbak lettünk pár karmolás nyommal de senkit nem zavart. Vidáman pózoltunk vele egy-egy fotó erejéig. Kutya, macska, páva, fácán, szamár, láma, kacsa és az összes többi állat tényleg nagyon szép környezetben várja a látogatókat. Annyira aranyos és rendezett kis hely. Tényleg ne hagyja ki aki arra jár.




Nagybörzsöny, mi továbbra is nagyon szeretünk!

Kövesd a lábmonyomokat a blog facebook oldalán is!: https://www.facebook.com/labnyomok/

Nemsokára itt az év vége és ezzel együtt a bizonyítványosztás. (Csak halkan súgom meg, hogy nálunk ezen a héten már nincs tanítás) Elfáradtak a lányok, a tanárok és én is. Bár tényleg nem görnyedt egyik lányom se túl sokat a tankönyveik felett, így is nagyon-nagyon szép jegyek lesznek abban a bizonyos kis könyvben. Hanna befejezi a nyolcadik osztályt de nem ballag, hiszen ötödiktől kis-gimnazista. Mégis úgy érzem valahogy átlép egy újabb szintre, ahol már nem babra megy a játék. Az iskolát, amit versenyistállónak csúfolnak (általában azok akiknek nem is ide jár a gyerekük és amin én mindig jót nevetek) eddig is komolyan vette Hanna, valahogy sikk jól tanulni ebben a közegben, mégsem erőltette meg magát, sőt a szinkronkorcsolyázásra is jutott ideje, ereje. Megvannak a kedvenc tárgyai és egy ideje azt is tudja mivel foglalkozna szívesen, ami persze változhat még és így is van rendjén ebben a korban.





A kicsiknek azért volt különleges ez az év, mert kis-gimnazisták lettek. A régi osztályukat szétszedték és új gyerekek jöttek, új barátságok szövődtek. És persze a tananyag és az elvárások is növekedett. Tanulási technikát kellett elsajátítani és kicsit másképp jegyzetelni. De megugrották és én nagyon büszke vagyok rájuk. Most az a kép van előttem amikor a konyhában tevékenykedem, talán vacsorát készítek. Nincs késő még (a 6 órás munkaidő előnye) és hagytak leckét, amit nem a saját szobájukban a saját íróasztalukon írnak meg, hanem az étkezőben, hogy velem legyenek. Kiélvezem ezeket a pillanatokat, mert Hanna példájából tudom, hogy nemsokára inkább elvonulnak..

Mégis jó részt venni a tananyagukban. Elolvasni együtt egy kötelező olvasmányt, aztán megbeszélni. Megnézni együtt a film adaptációt. Keresgélni a Google-ben, gondolkodni egy furfangos kérdésen vagy feleleveníteni az angol szavakat. Megállapítani, hogy matekban és kémiában már elhagytak de földrajzban és magyarban még nem. Együtt bosszankodni feleslegesnek gondolt tananyag miatt és újra megtanulni egy verset, ha lehet, a mi módszerünk segítségével vagyis úgy, hogy a fejhallgatóba velem együtt mondja a szöveget a youtube-ról valamelyik színész.

A bizonyítványosztás idején kiszólítják majd a legkiválóbbakat és biztosan kapnak sokan jutalom könyvet is. Sokszor kaptak a lányok is, aminek szerintük presztízsértéke van. Egyszer azonban nem jutott nekik, ha jól tudom azért, mert a névsor legvégén helyezkednek el vezetéknevük szerint. Láttam az arcukon a döbbenetet, hogy nekik miért nem, amikor jól teljesítettek...



Akkor fogadtam meg, hogy év végén én osztom a lányaimnak a jutalom könyvet, amit ők választhatnak ki a könyvesboltban, ahová csak át kell ugranunk a suliból, de előre is leadhatják a rendeléseket vagy ha nagyon bíznak az ízlésemben, rám is bízhatják a vásárlást.

Idén is így tervezem, függetlenül attól, hogy osztály szinten kapnak könyvet vagy sem. Mert én tudom kinek mennyi munkája van abban, hogy év végén elégedettek lehetnek saját magukkal. Nem teljesítmény kényszeresek, nem sírnak órákig ha egy dolgozatra vagy feleletre "csak" négyest vagy nem adj isten hármast kapnak.
Nem az osztályzatok határozzák meg a jövőt, nem ettől lesznek sikeres felnőttek. Persze, örülök ha azt újságolják, hogy kaptak egy négyest vagy ötöst de még ennél is jobban örülök, amikor valamilyen megnyilvánulásuk, mondatuk arról tanúskodik, hogy milyen tájékozottak a világ dolgaiban vagy ha választékosan beszélnek, ha udvariasak, érdeklődőek egyszóval nyitott és életvidám gyerekek.

Azért a könyvek mellé kapnak 3 gumimatracot. Egy flamingósat, egy pizzásat és egy ananászosat.


Korábban ígértem egy könyvajánlót, amit most ennek a posztnak a kapcsán meg is ejtek.

Leiner Lauráról azt tudtam, hogy valamit nagyon tudhat, mert olyan lányokat is rávesz az olvasásra akik addig nem annyira szívesen fogtak könyvet szabadidejükben a kezükbe. Hannának is volt egy ilyen "az olvasás uncsi" időszaka, amit Leiner Laura könyvei törtek meg. Igaz, hogy ötödikben már belekezdett az elhíresült Szent Johanna Gimi sorozatba de saját bevallása szerint egész másképpen élte át most, nyolcadikosként a történetet. Nyilván a kisebbeknek is tetszik de egyszerűen nem való nekik. Szóval Hanna belevetette magát újra az egész sorozatba, sőt egy másikba is, a Bexi-be. Nyárra hagyott magának egy kötetet, mert az olyan fesztiválos és szeretné magát nagyon beleélni, az Ég veled című kötetet pedig meg kellett venni mert nagyon tetszett neki a borítója. Mindeközben Eszter, aki a legnagyobb könyvmoly a lányok közül szintén elkezdte a sorozatot. Az a gyanúm, hogy majd 3 év múlva újrakezdi.





Neki inkább a Csodácska című könyv való, ami nagy hatást tett rá pedig a könyvből készült filmet még karácsonykor látta. Azt mondta ezerszer jobb volt olvasni és közben meghatódni.
Eszter másik kedvenc könyvsorozata a Bori könyvek kifejezetten nagylányoknak készült változata. Most például a Bori és a cserediák című könyv, ami felér egy angol nyelvkönyvvel is. Egyetlen bajunk ezzel, hogy akármilyen lassan, spórolósan is olvassa, két nap alatt biztosan kiolvassa. A Bori sorozat nagyon kedves az én lelkemnek is, a füzet alakú kis történeten nőttek fel ovis korukban a kicsik, aztán jött a kisiskolásoknak szóló sorozat, amit nagyon szerettek kezdő olvasóként is, most pedig már az ő korosztályuknak szóló kötetek is jönnek, persze nagylányos borítóval. Bori is ugyanolyan gyorsan nő, mint a lányaim.
Eszternél a kutyás könyvek is nyerők, így persze megkapja az Egy kutya négy élete sorozatot és a Manó könyvek jóvoltából a Folti a hős könyvet is.

Noémi leragadt a Harry Potternél, ami egyébként kötelező olvasmány volt az osztályának és amiről még amolyan kalendárium félét is készített néhány barátjával. Most próbálja megtalálni azt a könyvet ami felülmúlhatja ezt az élményt.

Nagy kedvencünk az Esti mesék lázadó lányoknak című könyv, amiben olyan híres nők életéről olvashatunk röviden, tömören, akiknek valamilyen módon inspiráló a története és rámutat arra, hogy semmi nem lehetetlen. Mivel elég sok olyan nőről van szó, akit nem annyira ismertem még én se, úgy olvassuk, hogy azonnal rákeresünk a neten a szereplőre és megnézzük milyen volt igazából és mit lehet még tudni róla. Szóval ez egy olyan könyv, ami mellett mindig ott a laptop is. Egyszerre 3-4 oldalt ajánlok belőle, hogy ne keveredjen a sok infó és hogy legyen idő leülepednie.
Egyébként most jelent meg a Móra gondozásában a könyv magyar változata vagyis amiben olyan magyar hölgyek története szerepel, ami szintén tanulságos lehet. Kicsit izgultam, hogy a szerkesztők majd mi alapján döntik el, hogy kinek az élete példaértékű de szerencsére jól megoldották és nem került a könyvbe megosztó vagy legalábbis kételkedésre okot adó hölgy. Ezt a könyvet szánom egyébként amolyan év végi ajándéknak.


No és itt vannak a gyerek szakácskönyvek, ami nálunk van bőven, mindegyik lányom szeret főzni. Az egyik legjobb kis kuktáknak szóló szakácskönyv a Chefparade főzőiskola saját kiadása, aminek sokatmondó a címe is: Nem csak gyerekszakácskönyv. Remek illusztráció, laza, fiatalos szöveg, klassz tartalom, klasszikus és kevésbé ismert ételek receptjével, kis ötletekkel, tanácsokkal megfűszerezve. Úgy van megszerkesztve, hogy nem növi ki a gyerek egy-két év múlva sem, sőt a szülők is kedvet kapnak az együtt-főzéshez. Az a tervünk, hogy a vakáció alatt megfőzzük az összes ételt. Eszter és Noémi egyébként a vakációt az előbb említett főzőiskola kukta táborában kezdi de ez már egy másik történet.

Én is feltankoltam könyvekkel persze. A Kemény dió a Csak tudnám hogy csinálja című könyv folytatása. Abból film is készült, azt is szerettem. A téma ugyanaz csak közben a főszereplő anyuka is pár évvel idősebb lett. Hogyan zsonglőrködjünk az idővel és hogyan álljunk helyt a sok szerepünkben. Humoros, görbe tükrös, sírva nevetős.

Háy János novelláit bárhová magammal vihetem. Mindegyik után egy kicsit felnézek és elgondolkodom, mindegyik novella után azt érzem, hogy valahogyan vagy valahonnan ismerős a szereplő, a helyszín vagy a történet.


A sakndináv írókat meg nagyon szeretem. Most ezt a pasit, aki az Itt járt Britt Marie című könyvet írta. Érdekes, mert az Éva magazinban egy színésznő pont ezt a könyvet ajánlja. Ő azt mondta, hogy életében nem nevetett annyit könyvolvasás közben, mint akkor amikor Britt-Marie-ről olvasott. Érdekes, mert én nem tudok rajta nevetni. Egyáltalán nem vált ki nevetést belőlem. Pont ellenkezőleg. Néha sírni tudnék közben. De nagyon tetszik és biztosan elolvasom a szerző többi regényét is.

Végül egy mese-útikönyv sorozatot ajánlok. Ugyan az ajánló szerint 5-10 éves korú gyerekeknek szánják, az ennél idősebbek, sőt a szülők is sokat profitálhatnak belőle. Azért kedves nekem, mert egy kicsit én is benne vagyok. Na nem szereplőként, csupán a könyvsorozat megszületésében tevékenykedtem, ami sok utazással, egyeztetéssel is járt és amit én nagyon élveztem. Ezek a mesekönyvek tényleg hitelesen mutatják meg mit érdemes megnézni egy adott régióban ha a család útnak indul. Szerintem nem árt tudatos kis utazókat nevelni a gyerekekből, ezek a könyvek pedig eléggé segítenek ebben. Nekünk megvan mind a négy kötet. Most készül az 5. és a 6.. Egyikben Esztergomba, másikban pedig a Tisza-tóhoz utazik a család. Jó kis helyek.

.......a ketchup, mustár, majonéz?


Nem tudom más hogy van vele de én imádom a gyárlátogatásokat. Kislány koromban egyszer elvitt apukám az Athenaeum nyomdába, ahol az Ország-Világ, Ez a Divat, Nők Lapja és más újság készült és annyival magával ragadott a látvány, hogy azóta is szeretném tudni mindenről, hogy hogyan készül. (lehet, jobb lenne, ha nem akarnám ennyire) A lányokkal is sokszor előjön a téma de nekik már sokkal könnyebb, mert vannak már erről szóló jópofa könyveink, kedvenc tv műsor és persze az interneten fellelhető filmek is. Viszont mégiscsak az az igazi élmény amikor eljutunk valamilyen gyárba, üzembe. A Hogyan készül? tv sorozat műsorvezető srácot például annyira irigylem a munkájáért, hogy azt nem tudom szavakkal kifejezni.



Amikor Franciaországban éltünk Zoltánnal, nagyon sok helyre bekukkantottunk, a franciák ebben is jók. Így jutottunk el a Perrier ásványvízgyárba, végignéztük majdnem az összes pezsgőkészítő pincészetet, közülük a Mumm vagy a Piper-Heidsieck pezsgőgyárat is, de a legnagyobb élmény mégiscsak az Airbus gyár kulisszatitkainak felfedezése volt.

Szóval azóta itthon is böngészem a gyárlátogatós lehetőségeket, időnként valamelyik nyílt napot szervez vagy rájön, hogy jó ha állandó jelleggel nyit egy látogatóközpontot, mert így vagy úgy profitálhat belőle.

Mint például az Univer, aki 70. születésnapja alkalmából hirdetett nyílt napot. Véletlenül futottam bele a felhívásba, hogy akit érdekel regisztráljon és mivel tudom, hogy ezek a helyek nagyon gyorsan betelnek, nem mérlegeltem semmit, gyorsan beírtam a neveket. A visszaigazoló emailben tudatosult bennem, hogy ez bizony Kecskeméten van. Az már csak hab a tortán, hogy már csak reggel 8-ra volt hely vagyis a szombat reggeli lustálkodást kellett feláldozniuk a lányoknak (nekem mindegy én akkor is korán kelek). Viszont nem háborogtak, mert érdekelte őket. Valószínűleg, ha egy múzeumi program miatt kellett volna korán kelniük aznap, akkor kitör a parasztlázadás, így viszont szinte várták a szombatot, amikor betekintést nyerhetünk a ketchup, a mustár és a majonéz titkos gyártásába.


Érkezéskor széles mosollyal fogadtak és ettől kezdve végig úgy éreztük, hogy tényleg szeretettel vártak bennünket és a többi látogatót. Kaptunk egy fehér védőköpenyt és sapkát, hiszen élelmiszergyártó terepre terveztük betenni a lábunkat, majd gyors regisztráció után megkaptuk a profi, fülre akasztható mikrofon szettet, olyat amit az idegenvezetők is használnak, hogy ne kelljen ordítaniuk ahhoz, hogy a lemaradók is ugyanúgy hallják az érdekességeket. Ezt is nagyon-nagyon értékeltem.

Egy asztalkára az összes Univer által gyártott terméket kiállították, de nem mindegyik készül abban az épületben, amiben körülnézhettünk. Ott csak az Univer majonézt, ketchupot és mustárt állítják elő. Hát mi arra voltunk kíváncsiak hogy hogyan.

Az ínyencek most felszisszennek, hogy a házi majonéznek nincs párja, amit én is így gondoltam mindaddig amíg egyszer egy nagyon emlékezetes ételmérgezést kaptam aminek köszönhetően egy életre megfogadtam, hogy semmi olyat nem fogyasztok, ami nyers tojást tartalmaz. (A bevált tiramisu receptem is tojásmentes, úgyhogy ha valakinek van szintén bevált majonéz receptje ezekkel a feltételekkel, akkor ossza meg velem, sőt házi ketchup receptet is szívesen veszek.)


Hanna a túra közepén azt mondta, hogy "Anya! Engem tényleg meggyőztek, hogy őket válasszam.", ami akár egy reklámszövegnek is beillene de nem annak szánta, hanem inkább elismerésnek. Valahogy hitelesnek tűnt a túravezetőnk szájából minden mondat. Vagy a tisztaság. Gondolom nemcsak a mi kedvünkért ragyogott minden. A belépéskor persze mindenkinek kezet kell mosnia, ahogy a dolgozóknak is és a cipőnkkel egy ragadós szőnyegre kellett lépnünk ami leszedte a szennyeződést, sőt egy olyan rácson is át kellett haladnunk, amilyet az Elvarázsolt Kastélyban láttam utoljára vagyis egy olyan szerkezeten haladtunk át, ahol egy kis szellő fellibbentette a szoknyánkat.



Az alapos fertőtlenítés után megérkeztünk az üzembe, ahol láthattuk a gyártósort. Persze minden automatizált de azért kell, hogy lesben álljon valaki aki élő és be tud avatkozni ha hiba lép fel. Izgi volt látni a mustáros tubus formáját még üres állapotban, aztán pedig megtöltve de főleg azt, hogy milyen sebességgel történik az átalakulás vagyis a termék születése. Élmény volt látni, hogy az egyforma, halványsárga majonézes flakonokban hogyan kerül a majonéz, majd hogyan lesz kupakja, címkéje és végül rákerül a gyártási év, hó nap és óra. Hanna rögtön ki is kapott egyet a futószalagról és megörökítette a két perces majonézt azzal, hogy jelentkezzen aki ennél frissebb termékkel találkozott.






A kísérőnk sokat mesélt és mindenre válaszolt. Nekem a dézsmagátló szó tetszett a legjobban. Ez azokra a termékekre kerül, amelyeknek a tetejét nem fedi védőfólia hiszen valamilyen módon illik tudatni a vevővel, hogy ő nyitja ki elsőként a flakont. (Ilyen dézsmagátlót beszereznék egyébként a bodza szörpjeim védelmére, mert vészesen fogy..)

A dobozolást is automata végzi de azért mindig van a közelben valaki aki a tettek mezejére lép ha elromlik a gép és leáll az egész folyamat. Mi ilyet nem láttunk, helyette viszont benézhettünk az óriási raktárba ahol a targoncás fiúknak szimpatikusak lehettünk, mert megengedték, hogy először a lányok majd én is (naná!) beálljunk a fülkébe ami a polcrendszer 12 méteres magasságáig felvigyen.
Innen az alapanyag raktárba jutottunk, ahol láthattuk mekkora zsákokban tárolják a cukrot, a mustármagot és hogy itt aztán biztosan nem unatkozik a logisztikus.


Emlékezetes volt még a forró mustár látványa (és illata) és egyáltalán minden munkafolyamat, amiről fogalmunk sincs amikor rányomjuk a szendvicsünkre a majonézt, a mustárt vagy a ketchupot.


Pedig tényleg nem árt egy kicsit elgondolkodni azon hogy mennyi ember munkájába kerül míg egy élelmiszer, műszaki cikk, illatszer, ruha vagy bármi eljut hozzánk és utána használjuk, esszük vagy isszuk. Van aki imával, van aki hálával fejezi ki mindezt. Nekem egyre többször áll meg egy-egy tárgy vagy étel a kezemben és egyre többször gondolkodom azon hogy hol, hogyan készült és hány dolgos kéz készítette. Lehet, hogy a sok gyárlátogatás megtette a hatását. Nem bánom és a lányokat is arra tanítom, hogy becsüljenek meg mindent.