Nem most kezdtük. Amíg nem volt saját szelektív hulladékgyűjtő kukánk, addig sem dobtuk be a normál szemetesbe a papírt, a fémet, a pet palackot vagy ne adj isten veszélyes hulladékot. Valóságos ördögtől való cselekedetnek tartom azt is ha valaki a használt étolajat beleönti a mosogatóba. Szinte fáj ha ilyet látok pedig higgyétek el egészséges szinten vagyok zöld. Mi bizony az újra hasznosítható szemetet elvittük a hulladékgyűjtő udvarba vagy az általában katasztrofális állapotban lévő szelektív kukákhoz. Mert nekünk már így természetes. A gyerekeinknek meg még inkább, hiszen ebben nőttek fel, erről tanulnak, erről hallanak mindenhonnan de leginkább előttük a szülői példa.
A Nagy zöld könyvet legalább háromszor olvastam fel nekik és azt gondolom, hogy az egyik legjobban megírt gyerekeknek való, a környezetvédelemről szóló könyv Gévai Csilláé, aki saját rajzaival illusztrálta a könyvet (ja, hiszen főleg illusztrátor ő, csak még hozzá jól is ír) és komolyan, kötelező olvasmánnyá léptetném elő a művet.





Nyáron aztán az elsők között kaptuk meg a saját kék és sárga fedelű kukákat. Hatalmas örömmel fogadtuk a nem kis feladattal megbízott alkalmazottakat. Mondták is, hogy ilyen szeretettel még senki nem várta őket így bár siettek, egy pillanatra megálltak, hogy végignézzék hogyan viháncol és örül három kislány és az apukájuk egy kertvárosi övezet utcájában annak, hogy megérkeztek a kukák. Természetesen mindhárom leányzó belebújt a kukákba (nyugi, makulátlanul tiszták voltak) aztán persze húzni kellett őket. Röpködtek a "belevaló csaj vagyok" és "de szemét vagy" szellemes kiáltások. Vélt és valós sérelmek kerültek a felszínre. Hanna kidobja a tesóit, akik időnként halálra idegesítik őt, aztán a kicsik dobják a ki nővérüket. Rácsapták a tetejét, kopogtattak, ijesztgették egymást. Ilyeneket játszottak azon a bizonyos nyári napon, amikor átvettük a szelektív kukákat.




Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nálunk tényleg téma a környezetvédelem, a környezet tudatosság. Ezzel párhuzamosan pedig még mindig mindannyian érdeklődve nézzük amikor a kukásautó felemeli a fekete kukát és beleüríti a tartályba, ahonnan ki tudja hová kerül...

MI TUDJUK ÁM!

Hétvégén saját szemünkkel láttuk hová öntik a szemetet az autók és mi történik az irdatlan mennyiségű szeméttel. Részt vettünk ugyanis a Kukakultúra néven meghirdetett nyílt napon, melynek során nyomon követhettük a szemét útját. Szerintem már többször említettem, hogy kicsi korom óta szeretem a gyár- vagy üzem látogatásokat. Most is kellően izgatott voltam a lehetőségtől, hogy betekintést nyerhetünk oda, ahová normál esetben nemigen juthatunk el. Jó előre regisztráltam magunkat két helyre. Délelőtt a X. kerületben lévő hulladékfeldolgozóba látogattunk el és délutánra hagytam azt a helyszínt, ahová a mi szemetünk is eljut és amely egyedülálló az országban, nevezetesen a Rákospalotai Szemétégetőt.

Az első helyszínen megnézhettük hogyan lesz az ömlesztett papírból egy présgép segítségével hatalmas 500 kg-os kocka, amelyet aztán a papírgyárnak adnak további felhasználásra. Eszter kitalált egy jó játékot is közben. Ki hány terméket ismer fel a kockában lévő papírok között? Tudják már, hogy csak a vízben oldódó papírt lehet újra hasznosítani és a címke papír nem ilyen.
A Pet palack hegyekből készül majd többek között a polár pulcsi és azt is megtanultuk, hogy miért fontos, hogy kidobás előtt lapítsunk.
A fémkupacok csak messziről tűntek összevisszának, közelebbről már láthatóvá vált hogyan csoportosítják őket anyaguk szerint.

Az egy órás bejárás után totót lehetett kitölteni, a helyes megfejtésért pedig kis kukákat lehetett kapni, amelyek azóta a Barbie babák tulajdonát képezik, akik természetesen szelektíven gyűjtik a hulladékot. Háromból kettő kuka a babaház mellett sorakozik, a harmadik ceruzatartóként végezte.








A Rákospalotai Szemétégetőbe kicsit hamarabb érkeztünk, mint barátaink, de így legalább megnéztük a múzeumot, amelynek a létezéséről még csak nem is hallottam eddig. Itt 5-6 réges-régi szemetes- vagy utcaseprő kocsit láthatunk és mindegyikbe fel is lehet szállni, szóval elég gyerekbarát. Kronológiai sorrendben láthatóak az utcai szemetesek, amelyek láttán Zoltánnal egyszerre hüledeztünk, merthogy mi az összesre emlékszünk..

A falon van még pár tabló, amely az utcaseprés, szemétszállítás történetét meséli el sok képpel. Kis pénz ráfordítással és kreatív embereket ötleteinek felhasználásával egy remek kiállítás is lehetne belőle, így azonban csak egy jó kis gyűjtemény. Ja és végre végre mi is ráállhattunk a kukásautó hátulján lévő rácsra. Tegye fel a kezét, aki soha nem irigyelte a kukásokat, amiért ők ott utazhatnak.




Fél órás előadás előzte meg az üzem bejárását, ami alatt egy folyamatábra és számos élő videofelvétel segítségével elmesélték, hogy mi történik a szeméttel és miért kár, hogy csak egy van belőle az országban. Igen. Itt elégetik a szemetet és a hőenergiával nem tudom hány lakás fűtése biztosított. A füst minőségét folyamatosan vizsgálják és eddig mindig határértéken belül tartották. A salakot is biztonságos helyre viszik és az egész folyamat alatt figyelnek a környezetre de ha nem hisszük vegyük fel a védő sisakot és nézzük meg saját szemünkkel. No itt kezdődött a legérdekesebb rész, amikor ugyan nem rózsa illatban de bekukucskálhattunk a tűztérbe, láthattuk a 24 órás irányító- és ellenőrző központot majd a legesleglátványosabb résznél álldogálhattunk, ahol figyeltük hogyan pakolja ide-oda egy markoló a felgyülemlett szemetet és rakja az égetőbe.






Nagy élmény volt gyereknek felnőttnek egyaránt. Mostantól amikor szerdánként jön a kukásautó, pontosan tudjuk mi fog történni a szeméttel, amelyet mi termeltünk és dobtunk a kukába. Szigorúan szelektálva. Mert hiszen nálunk még a Barbiek is környezettudatosak.