Sziréna


"Isten teremtményei közül csak egy van, amelyet nem lehet igába hajtani. Ez a macska. Ha a macskát keresztezni lehetne az emberrel, az az ember előnyére válna, viszont a macskát lerontaná." (Mark Twain)


Volt egy cicánk. Nyolc évig volt a miénk. Húsvétkor, amikor a feltámadást ünneplik, ő elment tőlünk örökre.
Nyolc éve, amikor álmaink házába beköltöztünk egy akkor még szemmel láthatóan fiatal macska hozzánk csapódott. Nem tudtuk, hogy mit kezdjünk vele. Gondoltuk csak eltévedt. De ő nem tágított. Leült a teraszra és mi etettük, itattuk. Így persze pláne nem állt tovább. Nem terveztük, hogy a családi házas életünkbe háziállat tartás is belefér. Egyikünknek sem volt tapasztalata ezen a téren. Nem akartunk az alig egy éves kislányunk mellé háziállatot. Se kutyát, se macskát.
Aztán persze itt maradt. Hanna nagyon megkedvelte, ő nevezte el később Szirénának. Kinti cica maradt, a lakásba nem jöhetett be, csak időnként melegedni. Nálam nem egyeztethető össze az állat és a lakás együtt. Nem szeretem az állatszőrt a fotelen. Egyébként pedig papírom van arról, hogy allergiás vagyok a macskaszőrre. Szirénát szerettük. Mindig jött elénk, amikor begördült az autónk a kapun. Időnként az emeleti ablak előtt sétafikált, frászt hozva ránk. Néha beosont a lakásba, nem vettük észre és a riasztó ezt nem tolerálta. Mindig kereste a társaságunkat. Jó fej macska volt, igazi kis ragadozó. Rendszeresen hozta az egereket a szájában, hogy aztán megdicsérjük érte. A simogatás után aztán kíméletlenül megette őket. Volt, hogy madártollak borították a teraszt. Sziréna szerette a galambhúst is. Ezért nem dicsértük meg. Bámulatosan ügyes akrobata volt. Simán elkapta a kőkerítésnél sütkérező gyíkokat is.
Hivatalosan Hanna volt a gazdája, de a legjobb játszópajtása Eszter volt. Noémi távolságtartóan, óvatosan játszott vele, a maga módján szerette.
Készítettek neki házikót és cicavíziót is. Veszekedtek egymással, hogy ki itassa, etesse a cicát.



Nahát! Négy nő veszi körül? - kérdezték Zoltántól az emberek és mi mindig azt válaszoltuk, hogy igen, sőt nálunk a macska is lány.

Amikor eldöntöttük, hogy velünk maradhat, elvittük az állatorvoshoz, mert nem szerettünk volna kiscicákat. Akkor szembesültünk először azzal, hogy az állattartás felelősségteljes dolog. A cicánk nem esett kétségbe ha elutaztunk, igaz gondoskodtunk száraz eledelről és etetésről. A cicák önállóak, a miénk különösen az volt.

Ezen a télen nagyon legyengült, csak árnyéka volt önmagának. Reménykedtünk, hogy kiheveri de egyre rosszabbul nézett ki, így kihívtuk az állatorvost. Macskanáthát állapított meg. Kapott antibiotikumot és szemcseppet. Jobb lett az étvágya, azt hittük a nehezén túl van. Egyik nap azonban észrevettem, hogy baj van az egyensúlyával. Az addig kecses macskánk, csak csetlett botlott és ha a hátára fordult, nem tudott többé visszafordulni. Mindez Húsvét vasárnapja előtt, amikor minden állatorvos letette a táskáját és hátradőlt a karosszékében. Egyet mégis sikerült találni, aki elvállalta, hogy megnézi az alélt állatot. Megműtötte, a szeme között a gennyes gócot.

Van egy kedves pedikűrös ismerősünk, aki amellett, hogy karban tartja a lábainkat, nagy állatbarát. Kétségbeesve hívtam fel, hogy segítsen, mert másnap utazunk és a cicánk műtéten van túl, az ébredését asszisztálni kellene. Azonnal elvállalta, mert nagyon nagyon szerette Szirénát. Nála jobb kezekben nem lehetett volna. Dédelgette, puha párnára tette, betakarta, beszélt hozzá.

Nem tudtuk, hogy utoljára. A cicánk ugyan felébredt az altatásból de lábra állni már nem tudott. Hálás vagyok Évinek, hogy nem kellett a lányoknak végignézni az utolsó óráját. Így is nehéz volt elmondanom nekik, hogy vége, Sziréna elment az örök vadászmezőkre.

Már indulnunk kellett volna Siófokra, amikor Évi arra kért menjek át, mert szerinte a cica kilehelte a lelkét. Autóba vágtam magam, a kicsiknek azt mondtam tejért megyek, közben pedig a közeli állatorvoshoz mentünk, aki megerősített bennünket abban, hogy Sziréna elment. Nem vittem haza. Nem gondolom, hogy három gyerekkel sírt ásunk majd neki. Valahogy kimagyaráztam.

Hanna és Eszter zokogott. Noémi meg nem fogta fel, mi az, hogy nincs többet.
Azzal vigasztaltam őket, hogy sok szép emlékünk van róla. Jól érezte magát velünk. Ez az élet rendje. Hebegtem-habogtam.

Közben pedig az járt a fejemben, hogy mennyire jó, hogy pont akkor utazunk, mert az új élmények egy kicsit elterelik majd a gondolataikat Sziréna elvesztéséről. Mennyire jó, hogy ismerem Évit, aki az utolsó órákban vele volt. Mindez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna.

Egy darabig nem szeretnék újabb állatot. Nagy felelősség. Sokat jövünk-megyünk, nem tudnék kire rábízni egy kutyát, macskát, teknőst, hörcsögöt, degut és talán az állatnak se lenne jó ha mindig elpasszolnánk. A lányok vágynak valami simogatható (vagyis semmiképpen nem puhatestű vagy hal féle) élőlényre. Azt mondtam nekik, hogy majd ha a saját szobájukat képesek lesznek rendben tartani, akkor megfontolom. Most itt tartunk.

Volt egy macskánk. Sziréna. Élt 8 évet.



You Might Also Like

2 megjegyzés

  1. Jajj, ez annyira szomorú, mégha tényleg ez is az élet rendje...nagy macskabarát vagyok, nálam bent van egy a lakásban, amolyan szoba cica. 7 éve hozta haza a fiam, neki is van papírja, hogy macskaallergiás, de akkor könyörögve ígérte meg, hogy nem lesz az. És nem is lett....
    Nagy felelősség az állattartás, érzelmileg főleg....

    VálaszTörlés
  2. Pedig mesélted, mégis annyira megdöbbentett ez az egész így leírva, látva a megmásíthatatlant...
    :(

    VálaszTörlés

Örülök, hogy benéztél hozzám! Köszönöm, hogy időt szakítottál blogomra. Külön öröm, hogy eszedbe jutott valami, amit meg kell osztani velem és a többi olvasóval. Írj bátran! Általában ugyanitt, a megjegyzések rovatban válaszolok a levelekre, úgyhogy ha kérdést teszel fel, nézz vissza kérlek.

Szeretettel,

Ágnes