"Az énekkaros tábort nem hagyhatjuk ki!"- mondták egyhangúlag a lányok, amikor a nyári szünidő tartalmas eltöltését terveztük meg még májusban, vagyis értelmes, színvonalas tábort próbáltunk keresni lányainknak.

"Az énekkaros tábort tényleg nem hagyhatjátok ki!"- feleltem határozottan, hiszen tavaly testközelből láthattam a világ legcsodálatosabb énektanára által szervezett tábort. Komolyan még most is gyönyörűséggel tölt el ha az utolsó napon adott templomi koncertre gondolok vagy arra ahogyan gyakorolnak, énekelnek a Bánki tó partján és a hangjukat viszi a szél és a meseszép tó.

Idén Kétbodonyban volt a szállásuk és a kétbodonyi evangélikus templom fogadta be záró előadásukat. Most is mi szülők vittük le a gyerekeket a kis faluba. Ott aztán segítettünk a kipakolásban, megnéztük jó helyen lesznek -e és ki-ki vérmérséklete szerint aggódott egy kicsit. Ez volt az első alkalom, hogy együtt táborozott Hanna, Eszter és Noémi. Izgultam vajon kiállják -e majd a "jó tesó" próbát és nem lesz majd honvágyuk.

A kicsiknek máris teljesült egy vágyuk azzal, hogy az emeletes ágyak tetejét foglalták le maguknak. A nagylányok, így Hanna is egy másik szobában lett elszállásolva.
A hagyományos, hosszú parasztházból átalakított szállás udvarán a gondnok néni olyan előadást tartott a házirendről, megtörtént esetekről és a szeleburdiakra leselkedő veszélyekről, hogy még a leglazább szülő fejében is megfordult, hogy még nem késő visszafordulni. Nevetéssel próbáltuk elütni a dolgot. Sikerült megnyugodnunk de csak egy pillanatig, ugyanis kihirdették, hogy a falu büfés nénije nyereményjátékot hirdet, amelynek fődíja nem más, mint egy tengerimalac lesz. Mondanom se kell az enyémek azonnal belelkesedtek és lelki szemeik előtt már látták, hogy ők nyerik meg az ártatlan jószágot, azt amiért annyit könyörögtek már és amely könyörgések süket fülekre találtak és mindig ugyanazt a választ kapták vagyis, hogy majd ha a saját szobájukat huzamosabb ideig rendben tudják tartani, újra tárgyalhatunk állattartásról, addig azonban nem. Biztos voltam benne, hogy a saját szobák rendben tartása olyan kihívás, amellyel jó sokáig nem tudnak megbirkózni, így díszállatunk se lesz. Az összes szülő csóválta a fejét, hogy ne már, micsoda ajándék ez és előre sajnáltuk azt a szerencsétlent, aki szombaton egy élőlénnyel gazdagabban tér haza, mert nem tudja a gyerekének azt mondani, hogy NEM és NEM!


Mobiltelefonja még mindig nincs Hannának, így osztálytársnői jóságára kellett hagyatkoznia, amikor életjelt adott magáról (persze mindig visszahívtam, hogy ne a ő kontójukra menjen a csevegés) Így tudtam meg, hogy a kedvenc dalomat a török Üszküdart is előadják majd szombaton, hogy szólót is énekelnek mind a hárman (külön-külön) és hogy a kicsiknek nincs honvágyuk de még csak nem is hiányzom. Meséltek a titkos barát játékról, aminek az a lényege, hogy a tábor elején mindenki kihúz egy nevet és annak küld titkos leveleket, üzeneteket. Hanna boldog volt, mert énekes Kati nénit húzta, akinek keresztrejtvényeket gyártott.


Szombaton aztán egy kedves családhoz betársulva utaztam le Kétbodonyba. (Zoltánnak halaszthatatlan dolga volt, egy rendezvényen egyszerűen nélkülözhetetlen lett volna így nem tudott velem tartani a lányok előadására) Mivel ők is legalább annyira imádják Bánkot az ő meseszép tavával és a falatozójával, mint én, kicsit korábban indultunk, hogy legyen időnk gyönyörködni, csacsogni a stégen de azért időben érkezzünk a templomi koncertre, amelyet aztán a hagyományos közös tábortűz és szalonnasütés zár, ja és a tengerimalac sorsolás.

A szálláshelytől pár perces sétával értük el a kicsiny templomot, amelynek lelkésze és felesége pár szóval köszöntött bennünket. Izgatottan foglaltam el a helyemet, mert éreztem, hogy megint egy csodának leszek fül- és szemtanúja. Már mindenki leült, a gyerekek még tanácskoztak, egyeztettek Kati nénivel majd bevonultak és felálltak a szentélyben. Nekem már ennyi elég volt, hogy meghatódjak de ami ezután következett az felülmúlta minden képzeletemet. Alig akartam elhinni, hogy összesen négy nap alatt tanulták meg a cseppet sem egyszerű dalokat. Zseniális válogatás volt.





A piros szalaggal gondosan átkötött kottákat azóta is gyakran kézbe vesszük. Ott van benne a svájci népdal a WEGGISI DAL vagy a nagy nagy kedvenc az ÉLJENEK A VÍG NŐK, amit minden nap el kell énekelniük nekem a tábor óta. Nagy szerencse, hogy Noémi és Eszter szoprán, Hanna pedig alt vagy mezzo, mert így több szólamban is előadhatják a dalokat a konyhában, a nappaliban, a kocsiban, a nagymamánál vagy bárhol, ahol dalra fakadni van kedvük. Bárdos Lajos TÁBORTŰZNÉL című dalát valamikor még én is énekeltem. Most újra hallhattam csak éppen a lányaim torkából.




Az ELJÖTT A SZÉP TAVASZ dal első sorát Eszti, a másodikat Noémi énekelte majd utána csatlakozott hozzájuk a kórus. Homályosan láttam őket (pedig jó a szemem) és nagyon büszke voltam rájuk.
Hanna a furulyában is jeleskedett és nekem külön tetszett az, hogy kottatartó híján térdelve adták elő darabjukat. A miliőbe teljesen beleillett és különlegessé is tette az előadásukat.



Az ÜSZKÜDAR végén ovációban tört ki a közönség, akik között voltak helyi nénik és nyaralók is, akik közül a koncert végén többen odajöttek gratulálni. Készítettünk még pár fotót majd visszasétáltunk a szálláshely előtt lévő büféhez arra a bizonyos sorsolásra. Mondjuk nem annyira siettünk, amit a lányok sérelmeztek is. Útközben megálltunk a helyi presszóban, hogy egy jégkrémmel jutalmazzam meg énekes madárkáimat. A többiektől jócskán lemaradva sétáltunk az úton néhány másik kislánnyal, akik teljesen feldobódva, egymásba kapaszkodva énekeltek az egész falu nagy örömére. Mi szülők csak gyönyörködtünk bennük, a csengő bongó hangjukban, fiatalságukban, jókedvükben.Annyira helyesek voltak.


Túlcsordult szívvel érkeztünk meg a sorsolás helyszínére, ahol néhányan gyanúsan mosolyogtak, páran sajnálkozva néztek rám de a legtöbben rohantak Hanna elé, hogy közöljék a nagy hírt: a tengerimalacot ő nyerte, az ő nevét húzták ki.
Egy percig se vettem komolyan, biztosra vettem, hogy csak ugratnak de amikor
többen megerősítették a hírt, miszerint nem csalás nem ámítás mi nyertük a dobozban megszeppent kis állatot, azonnal a telefonomhoz nyúltam, hogy felhívjam Zoltánt és megkérdezzem tőle, hogy most aztán mi a fenét csudát csináljak. Érdekes. Vagy nem fogta fel mit mondtam vagy szokás szerint párhuzamosan még két dolgot csinált miközben velem beszélt telefonon de nem izgatta magát különösebben.
Tettem néhány gyenge kísérletet arra, hogy meggyőzzem a lányaimat, hogy a könnyes szemű, csalódott, tengerimalacra nagyon vágyódó gyereknek adjuk inkább át a malacot de természetesen hajthatatlanok voltak no és kimondhatatlanul boldogok. Most komolyan. Milyen anya lettem volna ha ott hagyjuk, ha azt mondom, köszönöm szépen nem kérjük. Próbáltam beletörődni a gondolatba, hogy tengerimalac gazdik lettünk. Zinának és anyukájának a gyakorlott tengerimalac tartóknak örökké hálás leszek a megnyugtató szavakért, a tanácsokért. Azóta beszereztem egy kis könyvet az antikváriumban és várjuk, hogy halljuk az elviselhetetlen sípoló hangot, amit állítólag akkor ad ki amikor éhes. Mondom, eddig nem volt ilyen, igaz nem is éheztetjük.



Tejben vajban fürösztjük és gügyögünk (igen én is) hozzá. Hanna a Mimi nevet adta neki az Almaszószbéli szerepe után szabadon de mindenféle más néven becézgetjük a kis jószágot. Bátyáméktól kaptunk egy 5 csillagos terráriumot, amit szépen lassan berendeztünk. Álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha beteszem a lábamat egy Fressnap nevű boltba de pár nappal az énekkaros tábor után ott válogattunk az tengerimalac fog koptató, széna, forgács, itató és más nélkülözhetetlen eszközök előtt. Az állat Hanna szobájában van. A takarításban segítek. A szag, amitől annyira féltem elviselhető de azért jó, hogy van ajtaja a szobának...
Hogy kire hagyjuk ha nyaralni megyünk még nem tudom. Egyenlőre sietünk haza mindig, hogy ne érezze magát egyedül és hogy kapjon friss jégsalátást, répát meg simogatást.
Most itt tartunk. Így történt, hogy egy ártatlan énekkaros tábor után tengerimalac tulajdonosok lettünk.

A malacka kézben utazott hazáig. Hanna önfeláldozó barátnője Zsuzsi, illetve szülei nem bánták ha velük jön hazáig. Mondjuk eszembe jutott mi lesz ha kiugrik a kezükből és éppen a kuplung-fék-gázpedál közé szalad majd...
Én még egy darabig élveztem a tengerimalac nélküli életet, egy másik kis barátnő apukája hozott minket haza a kicsikkel együtt.




A lányok egyébként tényleg fáradhatatlanul énekelnek azóta is. Esténként például a NAP NYUGODNI TÉR című dallal kedveskednek. Gyakran kérem meg őket, hogy álljanak össze egy rögtönzött kórus erejéig és adják elő a kedvencemet, amire ők mindig azt mondják, hogy szívesen csak mondjam meg melyikre gondoltam, mert hiszen én mindegyik dalra amit tanultak a táborban azt mondom, hogy "Na ez a kedvencem"