Nyaralás ide vagy oda, a reggeli készülődés a szokásos óvodába induló hétköznapokhoz hasonlóra, kicsit kapkodósra sikeredett. Zoltán ugyanis meg volt győződve arról, hogy tetszeni fog nekem az animátorok által szervezett Taibo torna, ami pontban kilenckor kezdődött. Lustálkodtam volna még de kíváncsi voltam mi az a taibo, ráadásul Zoltán megígérte, hogy amíg én mozgok, ő a játszóházban vigyáz a három lányra, ami bevallom, önmagában is felüdülés (mármint nekem).




A taibot végül végigcsináltam, időnként Eszter is csatlakozott a boxoló elemeket is tartalmazó tornához, amíg Hanna kézműveskedett.






A torna után jól esett a medence vizében hűsölni már együtt a gyerekekkel és Zoltánnal, aki csakhamar sürgős elfoglaltságra hivatkozva otthagyott bennünket. Kezdődött ugyanis a vízilabdameccs, aminek ezúttal ő is aktív résztvevője volt. Hallottam ahogyan beszélgetni kezd ellenfeleivel arról, hogy a magyarok minden tekintetben bajnokok, majd biztosította a holland, angol, svéd, svájci és orosz sporttársakat afelől, hogy ő maga is ugyanazt a virtust fogja képviselni.
Az orosz játékossal vívott közelharc mindenesetre , a Szabadság Szerelem című film egyik jelenetére emlékeztetett de azért vér nem folyt és ha nem gond, az végeredményről sem írnék most inkább semmit...

A szokásos ebéd utáni szieszta után a tengerpartra indultunk, hogy a viszonylag szelídebb napsütésben ismét homokozzunk, kagylót gyűjtsünk és a hullámok elől futkossunk.



Ha valaki azt kérdezné mi volt a legkellemesebb élményem a bulgáriai nyaralás alatt, azt válaszolnám, hogy a tengerparton felállított masszázs sátrak egyikében átélt 45 perc. Már első nap feltűnt, hogy pár méterenként fehér nyitott sátrakban feltűnően csinos bikinis hölgyek masszíroznak vállalkozó szellemű nyaralókat. Nagyon vágytam én is rá, így megörültem, amikor egy konzervatívabbnak tűnő masszőrt pillantottam meg, akinek szaktudására bátran rá mertem bízni magam és aki valóban nem okozott csalódást. Hason feküdve a masszázságyon, arcomat az erre kiképzett lyukba nyomva, (amikor éppen nem volt csukva a szemem) bambultam a csillogó homokot. A tenger megunhatatlan hullámzása és a masszázs, együtt olyan nyugtatóan hatott rám, hogy csak időnként jutott eszembe, hogy három kislányom és Zoltán is a közelben van, mi több éppen valami vulkánfélét gejzírrel és lávakitöréssel együtt építenek boldogan.




A klasszikus homokvárépítésben ugyanis Zoltán nem olyan ügyes és egyébként is sokkal egyedibb egy ilyen tűzhányót alkotni, kollektíven, teljes egyetértésben, a munkafolyamatokat kiosztva.

A hotel felé újabb ugrálóvár állta utunkat, ezúttal egy egészen különleges, aminek persze nem bírtak ellenállni a kicsik és maradék erejükkel boldogan ugrándoztak. Hanna számolta a perceket, mert ő meg a korábban beígért pónilovaglást várta nagyon.





Pár leváért két kör egy kicsi pónilovon olyan boldogságot okozott neki, mint nekem a masszázs okozhatott, mindenesetre csillogó szemmel és nagyon szép tartással "lovagolt".


Este a minidiszkó után újabb a la carte éttermet próbáltunk ki, ezúttal az ázsiait, amely nem okozott csalódást. Persze a gyerekek se, hiszen a legjobb falatok felszolgálása után közölték szépen sorban egymás után,hogy Anyaaaa! Pisilni kell!

Menjünk Székesfehérvárra! Régen jártunk ott, közel van, ideális célpont autós kiránduláshoz. Előtte még írtam egy emailt Juditnak, -aki történetesen székesfehérvári-, hogy ajánljon valami látnivalót, amit kár lenne kihagynunk. Judit sorstárs, azaz ikres anyuka. Amikor megtudta, hogy ikreket vár, a Google-ban ikres témák után kutatgatott (akárcsak én hajdanán) és hát nem kis büszkeségemre, az én blogom is ott sorakozott a találatok között. Olvasóm lett, aztán én is az övé. Ezidáig csak virtuálisan találkoztunk, most azonban felmerült a személyes találkozás lehetősége is.
No de hogy ne vágjak a dolgok elébe, leírom, hogy Judit a Bory vár alapos felfedezését javasolta nekünk és kedvcsinálónak még egy linket is elküldött mellé. Úgy tervezetük, hogy a főtéren való sétálgatás után, levezetésképpen megnézzük közelebbről is a várat de eredeti tervünktől egy "Szedd magad!" akciós tábla térített el. Nem bírtunk ellenállni a kísértésnek, hogy saját kezeinkkel szedjünk le két tálcányi barackot. Biztos voltam benne, hogy a piachoz szokott gyerekeimnek nagy élmény lesz látni hogyan és hol teremnek kedvenc gyümölcseik, így aztán valóban vidám barackszedéssel telt kirándulásunk első része. Legalább egy kilónyit a hasunkban "csempésztünk" ki, a másik két ládányit becsülettel kifizettük..
Csak ezután parkoltunk le a Bory vár előtt, ami igencsak feltűnő jelenség volt a többi cseppet sem kihívó házak mellett. Minthacsak egy mesébe csöppentünk volna bele, csigalépcsők, bástyák, tornyok, szökőkút és mindenütt szobrok. Rózsaablakok, kőoroszlánok, padocskák. Hanna és mi is alig akartuk elhinni, hogy ezt a többnyire vasbeton csodát valóban egy építész-szobrász tanárember építette két kezével, negyven éven át, nyaranta, amikor tanítási szünet volt. Hogy miért? Álmait valósította meg és közben emléket állított szerelmének, feleségének, három gyerekük anyjának. Én meg egy kicsit irigykedtem, bár nem lehet panaszom, mert Zoltán is elég sok romantikus meglepetéssel lát(ott) el, de azért mégsem egy teljes egészében sk. várral. Hannával mindenesetre megbeszéltük, hogy jó lenne majd egy olyan férj neki, aki legalább annyira szereti, tiszteli, mint Bory Jenő a feleségét. Szóval teljesen elvarázsolva és egy valódi menyasszonynak integetve léptünk ki a kapun, hogy a közelben lakó Juditnak és ikerkislányainak köszönjünk. A köszönésnél persze több lett, Judit isteni cobblerrel készült ugyanis, aminek receptjét mindenkinek ajánlok és ami a gasztro blogjában olvasható. Judit kislányai kicsit meg voltak szeppenve, az enyémek figyelmét meg teljesen elterelte az ismeretlen játék, a csúszda kuckó és később a két kiskutya. A kicsik nagyon elfáradtak, így valóban gyorsbüfé jelleggel ettünk-ittunk. Judit sütije életmentő volt, mert bizony egészen hazáig kihúztuk a csemegével, a lányok pedig tele hassal aludták végig a nem túl hosszú hazautat.

Hogy miért ez lett Hanna második neve? Ma, Klára napon elmeséltem neki. A Zoltán apai nagymamájáról szóló elbeszélések után éreztem egyre többször, hogy ezzel a gesztussal tiszteleghetnénk egy kicsit az általam személyesen nem ismert Klári nagymama előtt. Regénybeillő életének bármely epizódja nagy hatást tett rám. Egyszerre szép, romantikus, gazdag szinte arisztokratikus, aztán szomorú, tele sok kalanddal, talpra állással, újrakezdéssel. Az igaz meséket majd lassan továbbadom Hannának aki saját bevallása szerint bizony más nevet választott volna magának. Elképzelhető, hogy a történetek egyszer majd őt is magával ragadják a megsárgult fényképeket elnézve büszke lesz második keresztnevére.

Szeretem a nyaralásokat, mert olyan nehéz kérdésekben kell döntést hozni, mint hogy, a kőerdőben - vagy inkább Balcsik meseszép kertjében tegyünk sétát. Ha csak ketten lettünk volna talán belefért volna mind a két látnivaló is a délutánba, így azonban Balcsik mellet tettük le voksunkat, mert az állványokon sorakozó balcsikos képeslapok magukért beszéltek. A lányok rövid sziesztája után ismét "száguldott" velünk az autó. Eleredt az eső és csak ekkor derült ki, hogy nem működik az ablaktörlő. Ilyenkor kezdi értékelni az ember az alapvető dolgokat is. Kénytelenek voltunk az út szélén megállni. Zoltán ráncigálta a lapátokat én meg bátyámhoz fohászkodtam, aki autóvillamossági szerelő lévén, egy pillanat alatt megjavította volna a beragadt szerkezetet. És mintha meghallotta volna a távolból húga hangját.. , az ablaktörlők, lomhán, akadozva de beindultak és így mi is tovább haladhattunk. A következő pár kilométert úgy tettük meg, hogy Zoltán vezetett én pedig az ablaktörlőt irányító kart rángattam. Izgalmas volt és egy idő után bejáródott így magától működni kezdett, így mire kisütött a nap már meg is érkeztünk az egyébként szállásunktól nem túl távoli Balcsikra.
"Balcsik a bolgár tengerpart legrégebbi településeinek egyike. Szépsége Ferdinánd román király feleségét, Mária királynét is megihlette, aki itt építtette fel nyári kastélyát az 1930-as években. " Az hagyján de micsoda kerttel vette körül magát ez a kastély vagy inkább a királynő. Hát ebben a kertben sétáltunk, menyasszonyban gyönyörködtünk, (sőt még sütit is kaptunk a vendégektől), aztán pedig nem győztünk fényképezni, hogy legalább így vihessünk haza egy csipetnyit abból a tündérkertből, ahonnan nem hiányozhat a vízesés, a malom, a szőlőlugas, a kőhíd, a patak, a tenger,a virág egyszóval a nyugalom.
Annak ellenére, hogy a korábbi eső miatt a páratartalom nagyon magas volt, a lányok szépen vették az akadályokat, és szedték lábaikat a lépcsőkön fel és le.
Még a bejárathoz vezető úton megígértem nekik, hogy visszafelé kaphatnak vásárfiát, így ígéretemet betartva természetesen hosszas tanácskozás után kiválasztották, hogy ki milyen ruhájú, parányi cserépbabát választ.
Balcsik hatása alatt maradva, kissé fáradtan én már mentem volna vissza a hotelbe de Zoltán rávett, hogy ha már itt vagyunk nézzük meg a Kaliakra hegyfokot. Amikor Hanna megkérdezte hová megyünk még, én csak annyit mondtam a világ végére de most komolyan és valóban így éreztük magunkat amikor megérkeztünk, mert nemsokára valóban olyan helyen találtuk magunkat, ahonnan nem volt tovább csak a tenger mélykék vize.
A lányoknak elmesélte Zoltán a sziklához kapcsolódó legendát, miszerint a törökök elől úgy menekültek meg az apácák, akik nem akarták megtagadni vallásukat, hogy vaskos hajfonataikat összekötötték, majd ezen keresztül ereszkedtek le a szikláról.
Hanna még ébren végighallgatta, a kicsik viszont egy pillanat alatt elaludtak, amit jól is tettek, mert egy kicsi kerülő árán sikerült csak szállásunkhoz megérkezni, ahol villámgyorsan magunkhoz vettünk a már pakoló szakácsok műveiből egy két falatot, majd hamarosan mindannyian az igazak álmát aludtuk. Ezúttal még a terasz ajtót is nyitva hagyhattam, mert senkit nem zavart a kinti bárokból, éttermekből beszűrődő zene és hangzavar.

Sehogy se sikerült. Mondjuk nem is csodálkoztam rajta, mert egyáltalán nem volt kedvem a konyhában lenni és kelletlenül, mondhatni kényszerből pároltam a zöldborsót, hogy aztán tejesen behabarjam és valami főzelékfélét varázsoljak ebédre a lányoknak. Minősíthetetlenül rossz lett. Ízetlen kemény és harmadszori próbálkozás után is híg. maradt. Belehajítottam a fakanalat és elkiáltottam magam. "Lányok! Öltözés, fésülködés, indulunk a főzelékfalóba!"
Eszter és Noncsi csak nézett mi ütött belém, így elmagyaráztam, hogy anya ma vacak borsófőzeléket volt képes csak kotyvasztani, így inkább a közeli főzelékfalóba indulunk, hogy ott együnk valami finomat. A főzelék azért biztos, mert Noémi az utóbbi időben konstans módon azt felelte a "mit főzzek ma?" kérdésemre, hogy főzeléket.
Az autóban még párbeszédet folytatott jó és rossz háziasszony mivoltom. Az egyik azt mondta, hogy szégyelljem magam és nézzem csak meg mennyi gasztroblogger anyuka (akiknek blogját mazochista módon elég gyakran látogatom) bizonyítja be nap, mint nap, hogy igenis lehet minőségi, kreatív és tartalmas ételekkel szolgálni a családnak és akkor nekem egy vacak zöldborsófőzelék sem sikerül, a másik pedig azt mondta, hogy ki a fenét érdekel, ha ma nem házi kosztot esznek a gyerekek, legalább autózunk egyet, beszélgetünk és a végén még egy egész jó kis délután is kikerekedhet az egészből.
És ő győzött. Mert nagyon élvezték a lányok, hogy nem otthon eszünk, hanem az utcán és akkor a sok mellettünk elsuhanó busz láttán arra kértek, hogy buszozzunk mi is, így a 31-es járattal mentünk is majdnem egy egész kört, de előtte csokis és meggyes tejberizses rétest vettünk és csak ezután indultunk Hannáért az úszótáborba, ahol nem csúszott el egyszer sem, ellenben remekül érezte magát és most enyhén szólva ki van facsarva.
Az elrontott borsófőzeléket pedig nagy tisztelettel adtam a konyhamalacnak és egyáltalán ne haragudtam se rá, se magamra.

Reggelizünk. Nagyon szeretem, amikor így öten körbe üljük az asztalt. Lányok kukoricapelyhet kanalaznak, mi pedig isszuk a szokásos kávénkat. Zoltánnal felváltva mondjuk az instrukciókat Hannának. Hogy ugye nem fog szaladni a csúszós kövön és lesz rajta papucs. Hogy ha ugrálnak a nagyobbak a vízbe, ő menjen távolabb. Hogy ne csináljon hajmeresztő mutatványokat a mászókán. Hogy ha fáradt aludjon nyugodtan és egye meg az ebédjét. Ilyen és ehhez hasonló fontos mondatok záporoznak Hannára, aki a végén nevetésben tör ki. Elmondjuk neki, hogy nagyon szeretjük, azért okoskodunk ennyit. Megígéri, hogy vigyáz magára.
Hanna első napja az úszótáborban. Reggel úszással (Hanna esetében úszásnak látszó mozdulatokkal) kezdenek, aztán játszanak, ebédelnek, ha kell pihennek és a nap végén újra úsznak. Nehéz elengedni, pedig csak három saroknyira lesz tőlünk. Remélem szeretni fogja, szerez majd kis barátokat és délután, amikor húgaival megyünk érte azzal az utánozhatatlan Hanna csacsogással meséli el élményeit, amivel nem lehet betelni. És persze őszintén remélem hogy nem csúszott el a kövön..

Még a taxiban, repülőtérről a szállásunkig vezető úton fedeztem fel az óriási
táblát, amiben a várnai delfináriumra hívják fel az arra utazó figyelmét. Delfint testközelből biztosan nem láttunk, ezért a taxiban ülve eldöntöttem, hogy nyaralásunk egyik napján ez lesz a program. Hétfő kivételével (ekkor pihennek a delfinek és egyébként a szállodánk animátorai is..) minden nap három időpontban tartanak 45 perces bemutatót a nyolcvanas években épült delfináriumban. Nem akarom túl sokat dicsérni Zoltánt de annyira jól megszervezte a delfines programot majd a nap további részét is, hogy kénytelen vagyok. Fél kilenckor ugyanis nem volt rest és keresett egy nyitva tartó autókölcsönzőt és egy órával később már útban is voltunk Várna felé. Még csak nem is tévedtünk el, két kérdezés elegendőnek bizonyult a helyes irány megtalálásához, így éppen a kezdésre elfoglaltuk igen jó helyünket a lelátón. Magam is alig hittem el, hogy anélkül, hogy a reggelit is kihagytuk volna, ébredésünk után két és fél órával már a delfineket csodálhattuk. Én nem tudom, hogy ezeket a rendkívül intelligens állatokat sajnálni kellene, hogy delfináriumban ugráltatják, idomítják őket. Az, hogy egy baby delfin is úszkált a medencében talán azt bizonyítja, hogy nincs olyan rossz sorsuk...
A látványos és kedves, sok hasznos információt is nyújtó műsor talán Hannát varázsolta el a legjobban.
Várna belvárosába indultunk tovább, hogy egy pici képet kapjunk a városról meg valami harapnivaló is jól jött volna. Éppen egy cirill betűs Fornetti pékség mellett parkoltunk le, így az otthonról ismert ízekkel csillapítottuk éhségünket miközben megállapítottuk, hogy ez is egy magyar sikerstory.
Várna sétálóutcáján járva felvillant a 10 évvel ezelőtt, Szófiában tapasztalt utcakép. Összeszorult szívvel néztem a nyugdíjas néniket akik fürdőszoba mérleg mögött ülve arra biztatják az előttük elhaladót, hogy pár leváért megmérjék magukat. Egyfajta koldulás ez, ami szinte minden sarkon előfordul. Ennél eggyel kevésbé megrázó az, amikor villámgyors kezű nénik babacipőket horgolnak és azt árulják az utcán. Mivel erre igazán nem volt szükségünk de mindenképpen szerettem volna vásárolni ezektől a tisztességben megöregedett (legalábbis annak tűnő) idős emberektől valamit, végül egy öreg bácsitól vettünk három nagyon formás, szépen lelakkozott kagylót. A lányok sokáig válogattak az egyforma darabok között,mosolyt csaltak a bácsi arcára én meg azt kívántam bárcsak estére az összeset eladná. Másik nénitől horgolt labdácskát vettünk és csak ezután nyugodtam meg egy kicsit. A lányok már nagyon elfáradtak, így villámgyorsan néztük csak meg Várna ékességét a Szűz Mária Menny­be­vitele Székes­egy­házat, ami egyébiránt Bul­gária második legnagyobb temploma.
A lányokat felváltva nyakunkba ültetve indultunk vissza a piros autóhoz (piros akárcsak az Anna és Petiben és ez nagyon felvillanyozta a lányokat), hogy visszarobogjunk a szálláshoz egy rövid pihenő erejéig, hogy aztán folytassuk a csavargást és maximálisan kihasználjuk a bérelt autó adta szabadságot.

Másnap Zoltán búvár túrára indult. Először próbálhatta ki tudását élesben, még mielőtt itthon letette volna végső vizsgáit (az most esedékes). A világért sem akartam megfosztani az élménytől, így azon a délelőttön csupán mi lányok, négyesben sétáltunk és fedeztük fel a tengerpart újabb, eddig ismeretlen részeit. Láttam, hogy nem nagyon tudnak az emberek mit kezdeni a látvánnyal, hogy egy nő egyedül flangál három gyerekkel de annak ellenére, hogy még a pénztárcámat is a szállodában felejtettem, így a beígért ugrálóvárazást későbbre kellett halasztanunk,-igazán jól megvoltunk, bár én szó szerint apátlannak éreztem magam és nagyon vártam, hogy visszaérjen Zoltán.
Meg is érkezett, tele élményekkel, amit még éppen meg is tudott osztani velem, aztán szépen sorban felébredtek a lánykák, akik már az ölünkben ülve hallgatták milyen kicsi és törékeny csikóhal csücsült apukájuk kezén , hogyan etették a halakat kagylóval és bizony valóban elég félelmetes a tengeri kígyó. Hannának egy rák letört ollóját hozta magával emlékbe (természetesen nem ő törte el, már ott hevert a tenger kövein), a kicsik pedig egy-egy kagylót kaptak (ezt is engedéllyel, mert még én is tudom, hogy nem tudom hányas szabály, hogy a tenger élővilágát illik háborítatlanul hagyni.
Amennyire vágyott Zoltán a búvárkodásra, annyira szerettem volna én kipróbálni a buborékban való vízen futást. Nem tudom pontosan honnan ered az ötlet de zseniális és nem győztem az erkélyünk ablakából nézni a sok vállalkozó szellemű turistát, akik rendszerint hatalmasakat estek az óriási műanyag buborékban. Hannát is nagyon izgatta a játék, így Zoltán a partról készített bátor nagylányáról és szerencsétlenkedő feleségéről képeket, miközben a kicsik drukkoltak és integettek.
Kiszálláskor csak annyit mondtam, hogy úgy érzem jobban elfáradtam, mint egy egy órás aerobic óra után de persze lehet, hogy valamit rosszul csináltam, mert Hannán nem látszott fáradság, mindenesetre mindannyian úgy éreztük vissza kell mennünk a hotelbe, hogy bekapjunk pár finom falatot és egyébként is legnagyobb meglepetésünkre csöpögni kezdett az eső.
Nem nagyon, épp csak annyira, hogy felfrissüljön a levegő és az előttünk álló sétát kellemessé tegye. Kisvonatra szálltunk és a végállomásig integettünk a mellettünk elhaladóknak. Onnan pedig gyalog tettük meg a nem kis távolságot, igez meg megállva valami érdekes látványosság mellett. Fotóztunk a nem mindennapi, ötletes szobrok mellett, papagájokat raktak a fejünkre, hogy aztán családi fotózást tukmáljanak ránk, újra fagyiztunk, aztán egy kicsit otthon éreztük magunkat, mert pénzt váltottunk az OTP-ben, aminek csak a neve más, a logója és a hölgyikék egyenruhája is épp olyan, mint Magyarországon.
A kicsik fáradtnak tűntek ekkorra már de csak addig míg meg nem látták az ugrálóvárat, ahol fél óráig ugrálhattak (volna) pár leváért. Az a helyzet, hogy a végén kb. 10 perccel a hivatalos idő lejárta előtt, mi magunk kértük meg az alkalmazottat hogy szóljon a lányoknak, ez az utolsó csúszás. (Bocsi lányok ha itt tartotok)
Foglalásunk volt ugyanis a hotel bolgár éttermében és semmiképpen nem akartuk lekésni a legjobbnak ígérkező vacsorát. Kicsit izgultam, hogy egy ilyen a la carte étteremben hogyan fognak viselkedni a lányok, hogy nem teszünk e kárt a szépséges bolgár étkészletben és házi szőttesekben, de azt hiszem a vacsora előtti beszélgetés megtette hatását, mert egész konszolidált vacsorában volt részünk, ráadásul egész ottlétünk legjobbjában.

Miért van az, hogy a kisgyerekek többsége nem értékeli a terülj terülj asztalkámat, a felfoghatatlanul gazdag ételválasztékot és a "Mit kérsz enni kicsim?" kérdésre második reggel is a "Gabonapelyhet" válasz érkezik..Eszteren kívül egyik lánykám se értékelte a gasztronómiai különlegességeket és csak harmadik naptól kezdve voltak hajlandóak megkóstolni más, általuk kevésbé ismert csemegéket.
Amíg én az első, igazi tengerpartos naphoz készülődtem, Hanna indián fejdíszt készített a gyerekmegőrzőben az animátor lánnyal és ezen túl csak egyszer hagyta ki a délelőtti kézműves foglalkozásokat. A kicsik is a játszóházban -de persze Zoltán látható távolságán belül- vártak rám.
A tengerparton való sütkérezés nálunk nem egész napos program. Ki se bírnám ennyi ideig egy helyben. Az egyébként szélhámosan drága napernyő és nyugágy bérleti díjaknál így, méltányossági alapon kevesebbet kellett fizetni,igaz Zoltán utánozhatatlan rábeszélő képessége kellett ehhez (is) . Azt gondolom, hogy figyelembe véve a lányok napirendjét, azaz az ebéd utáni alvást mindig betartva (márcsak azért is hogy bírják az estéket és a minidiszkózást), elég lesz két három óra a parton. Így is lett. Ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy a lányokkal felváltva mártózzunk meg a vízben, hogy eltemessük lábainkat vagy épp derékig beássuk Esztert a homokba. Elég volt a kagylógyűjtéshez és ahhoz, hogy hagyjuk hogy a hullámok csiklandozzák talpainkat. Jó volt a nyugágyakon csúszdásat játszani és ma is mosolygok azon a képen, ahol a három kislány egyszerre nyúzza napozni illetve csak kicsit pihenni vágyó apjukat, azzal, hogy "Apaaaaa menjünk be a tengerbeeee!"
A szálloda fürdőszobájában, miközben a lányok összes létező hajlatából a homokot próbáltam kimosni, elgondolkodtam, hogy miért is mondják sokan, hogy kisgyerekeseknek praktikusabb és kényelmesebb a kavicsos tengerpart...
A törölköző origami, amivel a szobalány lepett meg bennünket minden reggel,nemcsak a lányokat kápráztatta el,hanem engem is, így a fejembe vettem,hogy a Kubában megszerzett ismereteimet bővíteni fogom és elkérem a rózsa hajtogatás receptjét az itteni személyzettől. (azóta már a neten is rákerestem néhány törölköző hajtogatási módra és ha jól viselkednek gyerekeim, vitorláshajó formára hajtogatom takarójukat, aminek mondanom se kell mindig hatalmas a sikere és persze én vagyok a világ legjobb anyukája.)
Ébresztenem kellett őket a délutáni alvásból, amiből én is kivettem a részem és úgy érzem, ezek, rendszeres szieszták egy évre feltöltöttek. Minden lelkiismeret furdalás nélkül aludtam a gyerekekkel együtt, úgy, mint a tej. Nem kellett a mosatlanra, a vasalandóra gondolnom, nem érezte kárba veszett időnek a pihenés, inkább nagyon is hasznosnak.
Délután a tengerpart másik irányába sétáltunk hatalmasat, a lányok fagyit és első vásárfiájukat egy-egy kislányos nyaklánc karkötő együttest kaptak. Hosszan válogattak a színek és minták között, mosolyt csalva ezzel az eladók és a járókelők arcára is, míg megállapodtak, és büszkén viselték a rózsaszín, a világoskék és a fehér nyakéküket.
A minidiszkó ezen az estén se maradhatott el. Miközben mi szokásos koktéljainkat iszogattuk, nem győztünk gyönyörködni három jól sikerült kislányunkban. nekem folyamatosan járt a lábam és sajnáltam, hogy szülők nem állhattak be a táncikálásba.

Normális esetben biztosan kipattantam volna az ágyból, hogy le ne késsem a napfelkeltét, ezúttal azonban eltekintettem ettől és egy következő napra tartogattam a nagy élményt. Hagytam, hogy az egyenesen az ágyunkra (lábunkra) ragyogó napsugár melege ébresszen fel. Ekkor láttuk csak igazán milyen pazar kilátásunk van a tengerre és innentől kezdve, alig vártam, hogy felébredjenek a gyerekek. Nem kellett sokáig várnunk, egyszerre tipegtek elő szobájukból és gyönyörködtek velünk együtt a végtelen kékségben. Megállapítottuk Hannával, hogy a Fekete tengernek csak a neve fekete, valójában a színe nagyon is kék.(Itthon utánanéztem azért miért a fekete jelző. A Wikipédia szerint A Fekete-tenger nevét azon viharokról és zivatarokról kapta, amelyek sok hajónak okozták már vesztét.)
Borzasztó izgatottak voltunk, hogy közelebbről is megnézhessük a sokat emlegetett hullámokat és érezhessék milyen érzés mezítláb sétálni a homokban.
Előtte azonban "kénytelenek voltunk" reggelizni, bár éreztem a lányok szívesen lemondanának bármilyen ételről italról csakhogy azonnal indulhassunk. Ezt azonban nem engedhettük meg, elvégre all inclusive ellátásért fizettünk. Három kisgyerekkel utazva ez tűnt a legpraktikusabb és legkényelmesebb megoldásnak, azaz, ez az "ehetsz és ihatsz amennyit bírsz és akkor amikor te akarod típusú" ellátás, hiszen így valóban akkor ettünk amikor megéheztünk és nem kellett a hotel napirendjéhez igazodnunk. Az Arabella a hatalmas büfé választékán kívül egy olasz, bolgár, ázsiai és egy grill étteremmel próbálta a telhetetlenek igényeit is kielégíteni (természetesen ezekért sem kellett külön fizetni). Mi ezek közül a bolgárt és az ázsiai a'la carte vendéglőt próbáltuk ki. Kicsit izgultam hogyan fognak úgy viselkedni a lányok, hogy másokat se zavarjanak túlságosan, de meglepetésünkre semmi gond nem volt velük (azért a második alkalommal vittem magammal egy pakli Thomas kártyát, de olyan gyors volt a kiszolgálás, hogy pakolhattuk is vissza a dobozba). Egyetlen pohár se borult fel/ki, és csak az gátolt meg a sopszka saláta és a hal nyugodt elfogyasztásában, hogy kivétel nélkül mindig a legjobb falat közben közölték -ha lehet egymás után-, hogy "Anya, pisilni kell!" és én szépen elkísértem őket, még akkor is ha biztos voltam abban, hogy háromból kettőt a csordaszellem, az idegen wc-k megismerése utáni megmagyarázhatatlan vágy és a sétálhatnék hajtott.
A bőséges reggeli után aztán végre valóban a tengerpartra sétáltunk csupán egy akadállyal kellett megbirkóznunk, ez pedig ne más volt, mint a hotel játszótere, ami ugyanúgy néz ki,mint bárhol máshol, mégsem lehet csak úgy elmenni mellette. Aztán egyszer csak eszükbe jutott, hogy a tenger talán még ennél is érdekesebb lehet, így mehettünk tovább.
Mivel célunk a környék felfedezése volt még fürdőruhát sem vittünk magunkkal. Mindhárom lánykánk kis szoknyácskában mártotta meg lábait a vízben és egyszerre nevettek azon, hogyan csiklandozza őket újra és újra a hullám, amiről annyit meséltem nekik. Vannak pillanatok, amiket örökre bevés az ember az agyába. Ez is azok közé tartozik, az önfeledt kacagásról készült fotó pedig kedvencem lett.
Kis vonatra szálltunk, hogy azzal járjuk be a környéket és azonnal eltervezzük mi lesz a következő napok programja.
Este, sötétben egész más arcát mutatta a tengerpart. Mi persze bárok helyett (sebaj, az all inclusive ellátáshoz hozzátartozott a koktélok korlátlan fogyasztása is a hotel bárjában)az óriáskerék irányába vettük az irányt és a lányok kívánságának eleget téve mentünk pár kört vele, ami azért nagy szó, mert Zoltán ki nem állhatja az ilyen típusú látványosságokat (hiába ment a dániai Tivoliban a világ legmagasabb körhintáján) és bevallom én is csak erőltetett mosolygást tudtam produkálni a fotózások alatt. A kivilágított, nyüzsgő part, a kissé táj idegen, az eredetinél azért jóval kisebb ál Eiffel torony, ami kávézóként avanzsál, viszont némileg elterelte a figyelmünket és végül megkönnyebbülten szálltunk le az igencsak központi helyet elfoglaló szerkezetről.
Talán senki nem lepődik meg azon, hogy ismét az evés miatt igyekeztünk vissza szállásunkra, ezúttal viszont valóban különleges vacsora várt ránk, a hotel ugyanis minden második héten un. gála vacsorát rendez, ami azon kívül, hogy a szakácsok remekműveit sorakoztatja fel az erre az alkalomra különlegesen feldíszített étkezőben, azzal is jár,hogy a management felsorakozik és tapsikol, mi több az asztalok közötti vonatozástól sem riadnak vissza. Ha nem is gála ruhában de a legszebbekben sétáltunk le a nagy eseményre, ahol először a szemünk lakott jól a túlzásoktól sem mentes ételcsodáktól, aztán a hasunk is tele lett.
A lányok mindenesetre lelkiismeret furdalás nélkül feküdtek le, mert mozogtak, akarom mondani táncoltak az esti mini diszkóban. A zenéről azt kell tudni, hogy bravúrosan összeszedett nemzetközi, pattogós, könnyed, gyerekfülbe mászó darabokból áll, amit hála az égnek cd formában meg lehetett venni, így Zoltán nagy örömére az autóban is tudunk hallgatni oda és vissza. A zenékre aranyos koreográfiákat találtak ki az erre szakosodott animátorok, a lányok pedig igazán lelkesen utánozták, aminek eredményeképpen mostanság a nappaliban is elő tudják adni a legtöbb táncot, én pedig velük együtt énekelem angolul, hogy Pia-pia-piano pia-pia-piano vagy éppen spanyolul azt, hogy Veo veo que ves una cosita y que cosita es merthogy már itthon rákerestem a szövegekre, így még magabiztosabban énekelhetjük. Zoltán pedig türelmes..