Kirándulni, új tájakat felfedezni nagyon jó, de azért örültünk, hogy másnap reggel kisütött a nap és igazi strandidőben volt részünk. Bevallom csalódott lettem volna ha az egy hét balatoni nyaralásba egy fürdőzős nap sem fért volna bele. Valahogy úgy alakult, hogy a lányaim előbb mártóztak meg valamelyik tenger vizében, mint a Balatonban, épp ideje volt pótolni a hiányosságot. A víz ugyan kissé lehűlt, őket ez egy cseppet sem zavarta én meg örültem, hogy nem kényesek, legalábbis ha pancsolásról van szó biztosan nem, és bíztam benne, hogy nem is fáznak meg. Zoltán egy távoli stégig vitte el először a kicsiket, majd Hannát is, akik boldogan integettek a parton maradt anyjuknak.




Míg vártam őket végigpásztáztam tekintetemet a parton és megállapítottam, hogy mennyire megváltozott a strand kép azóta, amióta nem jártam a magyar tengernél. A sima pokrócokat, napernyőket meg gumimatracokat felváltották a dechatlonos, széltől, erős naptól megvédő félsátrak, amiből nekünk is volt egy és amit képtelenek voltunk összecsukni rendesen, így egy ugyanilyennel rendelkező férfitől kértünk és kaptunk erre vonatkozó használati útmutatót. A mi placcunkat úgy igyekeztem megválasztani, hogy közel legyen a vízhez de a lépcsőtől se essen túl messze. Legyen árnyékot nyújtó fűzfa a közelben, nádas is,hogy szép legyen és hattyúk is ússzanak arra ha lehet. Szempont volt még a homokozó közelsége és a többi napozó tisztes távolsága.
Hanna érdeklődve figyelt egy kislányt és nagypapáját ahogyan egy egyszerű zsebpecával halat fognak. Eszembe jutott gyerekkorom, amikor én magam is majdnem kifogtam egy angolnát, ám az könnyedén elszakította a damilt és elúszott. Azóta sem fogtam halat, igaz nem is igen próbáltam. Zoltánt megkértem, hogy szaladjon el a kis trafikba egy ilyen horgász felszerelésért, mert Hanna láthatóan nagyon szeretné kipróbálni. Érdekes, hogy az ára alig változott. Mindössze kétszáz forintért hihetetlen élményben volt része pár perccel később Hannának. A körülötte állók is hitetlenkedtek, amikor pár perccel a horog vízbedobása után Hanna kifogta élete első halacskáját. Egy fiúcska aztán nagy szakértelemmel megmutatta hogyan kell kiakasztani a horgot szegény pára szájából, aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is dobta a vízbe. Majdnem sírtam Hanna helyett, aki nem esett kétségbe és kisvártatva újabb kapással büszkélkedhetett. Ezt a halat már kis dobozba tettük és egy napig nevelgettük, Hanna szerette volna haza is vinni de erre már nem volt módja. Még ma sem tudja, hogy a kis halacska elpusztult..



Strandhelyünknek egyébként a kubai szobalánytól tanult módon hajtogatott törölköző hattyú volt a védjegye. Sokan lelassítottak előtte és volt, aki megkért, hogy avassam be a hajtogatás rejtelmeibe.
Jó volt a lassan mélyülő vízben pancsolni, úszni, hattyúkat etetni. Jó volt a homokozóban játszani, ahol a kicsikkel egy és ugyanazon a napon született ikerpárral is találkoztunk.




Délután kívánságokat teljesítettünk, nevezetesen Hannáét, aki egy henna tetoválásra vágyott és meg is kapott. A három hétig a bőrét díszítő ló nagyon tetszett neki és nekünk is és jó alkalom volt arra, hogy a meggondolatlanul bőrre rajzolt és eltüntethetetlen tetoválásokról beszéljünk. Tízen pár év múlva remélem ugyanígy megelégszik a Hanna a henna rajzokkal és nem vágyik valódi tetoválásra. Az én kívánságom az volt, hogy hagy íjászkodhassak, aminek eleget is tettem nem kevés sikerrel... így újfent megfogadtam, hogy időnként elnézek a kerületi klubba.









Este palacsintára vágytunk. Meg is kaptuk, igaz nem a helyi palacsintázó jóvoltából, hanem Lellén nyaraló ikres barátaink meghívásából.
Azt hiszem ilyen egy igazi balatoni strandolós nap. Leteszteltük és nagyon kellemes. Mégsem elégednénk meg azzal, ha ennyiből állt volna a nyaralás. Mi már csak ilyen izgágák vagyunk. Szeretünk minél többet látni a szűken vett világból is.
Balaton viszont minden nyáron kell. Mert a Balaton gyerek barátabb,mint bármelyik homokos vagy épp kavicsos partú és sós vizű tenger. Nem véletlenül dúdoltam szüntelenül, hogy "Nekem a Balaton a riviéra..." a lányok pedig azt hogy ujjé úgy élvezik ők a strandot, ottan annyira szép és jó.

Túrabolond barátnőmtől tudom, hogy van a Kis Balatonnál, a Kányavári szigeten egy tanösvény, amelyet úgy hívnak Búbosvöcsök. Páratlan madárvilágáról híres és reméltük láthatunk saját szemünkkel is pár példányt. Izgalmas fahídon át vezetett az út a természetvédelmi területre, ahol aztán azon versenyeztünk, hogy ki lát több bármilyen élőlényt, madarat, bogarat, amelyért természetesen pont járt. Így aztán nemcsak a szitakötők, pillangók, méhek repkedtek, hanem a pontok is, amelyeket fagylaltra lehetett beváltani később.




Noémi minden egyes, a madarakat bemutató táblánál kérte, hogy olvassam fel a neveket és kérdezzem vissza tőle. Érdekes, hogy zubog a tanulási vágy benne. A káposzta lepkét egyébként karfiol lepkének nevezte el egyszer, amin azóta is jót nevetek. Eszter csak akkor nem nyafogott a túra alatt, ha kapott a kezébe valami elemózsiát, amit elrágcsálhatott, Hanna meg különleges állatokat keresett.





Nem maradtunk túl sokáig, hiszen kisvasutazás volt betervezve. Keszthely sétálóutcáján azért még jutott idő egy fagyizásra és perecet is vettünk az előttünk álló "nagy" útra. Balatonfenyvesről indult aznap kis vonat, ami természetvédelmi területen halad végig egészen Somogyszentpálig, ahol azt érzi az ember nincs tovább, ez lehet a világ vége. Mondjuk valóban semmit nem lehet ott az elmélkedésen kívül csinálni, így Szilvi tanácsát megfogadva Zoltán autóval tette meg az utat, hogy mi a végállomáson leszállva, visszafelé már saját autónkban utazzunk a szállásunkra.
Kicsit sajnáltuk, hogy Zoltán nem zötyög velünk, de hamar megvigasztalódtunk amikor észrevettük, hogy a vonatindító, tárcsás, mellényes vasutas nemmás, mint az örök gyerek apuka, aki azért hogy megnevettessen bennünket, elkunyizta a felszerelést és a lehetőséget a valódi forgalomirányítótól.







Otthon az ételfutár dobozos étkein kívül Panni néni három fogásos menüje várt bennünket. Igazán kedves gesztus tőle, gondoltuk és a dobozos kaját másnapra hagytuk..

Késő délután elkezdett esni az eső. A lányok arcán látszódott a csalódottság, az, hogy attól tartanak hogy elmarad a korábban beígért esti vidámparkozás. Nem így történt. Hét órakor már ott topogtunk a bejáratnál, a Lelle és Boglár között elterülő vidámparknál. Biztosítottak arról, hogy minden szárazra van törölgetve, megkaptuk a karszalagjainkat és élveztük, hogy korlátlanul felülhetnek a kis körhintára, vonatra, hullámvasútra, ringlispílre. A lovaglásnál gondolkodtam, hogy megágyazzak e magamnak, mert tudtam, hogy egyhamar nem lehet őket elcsalni másik attrakcióra. A korábbi eső miatt, csak kevesen merészkedtek a parkba, így nem sürgetett semmi és senki bennünket.


Megállapítottuk, hogy a vidámparkozás megérte az árát és pont az ilyen kicsiknek vagy a nagyon bátor majdnem felnőtteknek való a hely. A köztes korosztály unatkozott volna, de nekünk nincs olyanunk... Zoltán persze jobban tette volna ha nem ül fel az egyik legdurvább játékra, főleg nem tele hassal, de ettől eltekintve remekül éreztük magunkat
Négy vagy öt utolsó utolsó búcsú dodgemezés után aztán valahogy meggyőztük a lányokat, hogy jóból is megárt a sok, így hazaindultunk.

Szerencsére nem túl korán kellett Pestre indulnia Zoltánnak, így még megejthettünk egy laza, közös reggelizést az egyik panzió fonott székeiben üldögélve. Mire végeztünk a nap is kisütött, ám csak annyira, amennyi a strandon lévő játszóterezéshez éppen ideális. Ide indultunk a lányokkal, miután jó utat és mielőbbi viszontlátást kívántunk Zoltánnak. Társaságunk is akadt. Móni jóvoltából megismert és erdélyi utazásunk aktív résztvevője, Márkocska éppen Bogláron nyaralt nagymamájával, így Hanna legnagyobb örömére együtt érkeztünk a homokozóba, hogy ott Márk vezetésével a lányok segédmunkás szerepet vállaljanak a homokvár építésében.



Észre sem vettem az idő múlását, csak arra lettem figyelmes, hogy a kicsik már éhesek és fáradtak, így visszatértünk a valóban csak pár lépésre lévő házba, hogy megebédeljünk a Gastroyal jóvoltából. Zoltán még itthon kitalálta ugyanis, hogy szívesen megkímélne a nyaralás alatti minden napos főzésektől és kivételesen éljünk valamelyik ételfutár szolgáltatásaival. Így aztán nekem tényleg semmi gondom nem volt a főzésre és azt se bántam, ha egy hétig nem a megszokott házias ízvilággal kellett beérnünk, hanem ezzel a kevésbé élvezetes, ám kétségtelenül kényelmes ebéddel.
Mire délutáni alvásból felébredtek a lányok, Zoltán már vissza is érkezett. Talán csak a pólóját cserélte le, máris indultunk Viszre, a már jól ismert csacsifarmra, ahol mind a hárman ráülhettek egy egy szamárra és egy jó nagyot szamaragolhattak. Pimki, Matyi és Rudi igazán jámbor teremtések voltak és csak időnként csökönyösködtek. Eszter nem győzte simogatni, becézni és alig akarta elengedni.





Esti programunk is akadt. Észrevettem, hogy a környék kikötőiből bizonyos napokon gyerekhajó indult, amely garantáltan jó szórakozást ígér a résztvevőknek. Aznap Szemesről indult a hajó, így arra vettük az irányt. Persze megint nem egyedül. A programra elcsábítottuk barátainkat, akiknek mily meglepő, szintén ikreik vannak, csak éppen két fiú és egy kisebb lányka. A hajó fedélzetén helyet foglaltunk és bámultuk a lilában játszó eget, a naplementét, amíg meg nem jelent a színen a bohóc. A bohóc, aki igencsak ismerősnek tűnt. Hannával azonnal ráismertünk. Hiszen ez Tomi bohóc, aki Hanna 3. születésnapján szórakoztatta a vendégeket otthonunkban és egyszer még húsvétkor is eljött nyuszi alakban. Köszöntünk egymásnak és azt állította, hogy pontosan emlékszik a két ünnepre, amelynek egyik fénypontja ő volt.
Ezek után nem lepődtünk meg azon, hogy igen kedves és nevettető műsorral szórakoztatta a gyerekeket és minket felnőtteket is. Úgy alakult a forgatókönyv, hogy Zoltán is kapott egy rövid kis szereplési lehetőséget, aminek a lányai módfelett örültek. A hajóút végén pedig alaposan megtáncoltatott bennünket a bohóc és olyan elfelejtett de örök számokra lötyöghettünk a gyerekekkel, mint a Makaréna (amiben, igen jó vagyok) , vagy a Riszálom úgyis úgyis, a Tinidal, a Lambada vagy a SZOT üdülős időkből ismert Kacsatánc.





Holnap újra kirándulunk, súgtam a lányok fülébe este, amikor betakartam őket és reméltem, hogy cseppet sem csalódottak amiatt, hogy még nem fürödtek a Balaton vizében.

Milyen lehet hétfőtől péntekig, reggeltől délután ötig az Állatkertben eltölteni a vakáció értékes napjait? Hanna és unokatestvére, Nóri szerint a lehető legjobb dolgok egyike. És el is hiszem.Tavaly egyedül vett rész a Zoo tábor programjaiban, idén, nagy örömére Nórival. És mostanra Hanna komolyan azt hiszi, hogy ha kitartóan nyávog, akkor egyszer csak engedek és veszek neki egy vadászgörényt. Részletesen beavat, hogyan idomítható, hogyan szelídíthető, mindezt az után, hogy elmeséli, hatalmas rumlit csinál a bundás ha szabadon engedjük és mindent megrág. Az, hogy milyen jelző illik hozzá a legjobban, mellékes.. Remélem letesz róla hamar. Mondjuk annak örülök, hogy lesz valaki a házban, aki ha csótányt vagy szőrös pókot lát, akkor nem szalad ki a világból. Büszkén meséli, hogy ő kézbe vette a csótányt, én pedig miközben hallgattam őt, viszolygás helyett igyekeztem mosolyogni. Ahogy ülepednek le az élmények a kis fejében és ahogy feldolgozza a sok látottat, hallottat, úgy osztja meg velünk a madarak tollazatáról tanultakat és tesz fel zavarba ejtő, állatokkal kapcsolatos találós kérdéseket.

Most csak egy részletet írok le a kis füzetből, amibe szorgalmasan jegyzeteltek, jobban mondva, a már írástudó Nóri könyvelt duplán, azért hogy a sok okosság Hannának is meglegyen.




Kedd:
Megnéztük az oroszlánokat és sok okosságot tudtunk meg róluk. Megnéztük a sivatagi rókát, hiénát, perzsa leopárdot, a kis medvét, a barna medvét, a tigrist. Meg lehetett tapogatni az állatok koponyáját.. Láttunk ázsiai vadkutyát, csodálatos lepkéket a lepkeparkban. A citruskertbe is bementünk, láttunk kicsi prérikutyákat, óriásszöcskét, banáncsótányt, pöfögő botsáskát, óriás szőrös pókokat. Simogattunk kerélyos sáskát, kézbe fogtunk borsos csótányt, bütykös csótányt. Görénnyel fotózkodtunk.
Megnéztük babiriusszákat és meg is etettük őket. Sok óriásteknőst is nézegettünk. Láttunk óriáskígyót, komodói varánuszt, etettem zebut és rengeteg kígyót láttunk.




ui. Most vettem észre, hogy a madár és kacsatollak mellett most a konyhapulton figyel valami pikkelyes állat levedlett bőre. Két ujjammal csippentettem fel és úgy néztem, hogy mi lehet ez. Végül is, ami nem mozog, az jöhet. Azt hiszem jobb lesz ha átnéznem a zsebeket.

Azaz sorsoltam. Először is megetettem 7 Kinder tojást a gyerekeimmel, hogy hozzájuthassak a belsejükhöz, amibe a nevekkel ellátott cédulákat tettem. Mielőtt rosszul lenne valaki a gondolattól , hogy korán reggel csokival tömöm a gyerekeket, elárulom, hogy nem ma és egyszerre ették meg az összeset, hanem az elmúlt év során. Van egy kreatívos dobozom, amibe a "majdcsak jó lesz valamire dolgokat dobálom". No ebben találtam meg a sárga műanyag tojásokat és amolyan lottósorsoláshoz hasonlóan kevertük össze őket, majd a sorsolóbizottság elnöke előtt, Hanna kihúzta az egyiket, majd fogai segítségével kinyitotta azt.





Elolvastuk a benne rejlő nevet.






MARCSIS a győztes, neki postáznám el a horgolt angyalkát. Kérlek írd meg a postai címedet (nem teszem közzé ígérem), hogy mielőbb megkaphasd. Gratulálok, remélem örömöt okoztam vele.



A többieknek is nagyon köszönöm, hogy velem játszottak és ígérem lesz majd Balaton kvíz is, (meg majd egy másik is, amiről még nem beszélek). Úgy látom ugyanis, hogy a legtöbb olvasóban van még játékos kedv.

Boglár kikötőjéből hajóval átkelni a Balaton túlpartjára önmagában élmény két négy évesnek és a nagynak is, rólunk nem is beszélve. A nagy szél ellenére csakis a szabadban lévő padokon ülve tudtuk elképzelni a nem túl hosszú utazást, így kapucnikat a fejünkre húzva bámultuk a Balaton haragos zöld színét, a távolodó és közeledő partot Révfülöpöt. Egy percig sem csodálkoztam azon, hogy félúton már nem a fedélzeten, hanem a hajóskapitány mellett álldogáltak a lányok, Zoltán vezetésével és még kormányozhatták is kicsit a vízi járművet. Révfülöpön már várt bennünket Zoltán régi, kedves osztálytársa, akinek az a különlegessége, hogy időközben maga is apukává vált, méghozzá ikres apukává.




Így ismerkedtek össze a lányok Bubával és Áronnal, a két tündéri 6 éves kisfiúval. Hogy ne csak a hattyúk etetésével teljen a rég tervezett találkozó, kitaláltuk, hogy elugrunk Zánkára, a valaha virágzó úttörő tábor területére, mert ott is nyílt egy kalandpark. A neve szerintem zseniálisan jó, nemes egyszerűséggel csak Zánkaland. Az elugrás egyébként maga is felért egy kalanddal, hiszen autónkat nem vihettük magunkkal a hajóra, így Dávid kocsijával kellett beérnünk hetünknek (az ottani anyuka igazoltan volt távol). Zoltán és a két lány így a kombi autó csomagtartójában utazott és mi a kertek alatt haladva igyekeztünk megúszni a szomszéd településig az autóutat. Talán nem meglepő, hogy visszafelé kisebb veszekedés alakult ki a gyerekek között, hogy melyikük utazzon maximálisan szabálytalanul az autóban. Egyébként csodálkoztam magamon, hogy bevállalom ezt a kalandot, hiszen aki kicsit is ismer tudja rólam, hogy a "para mama" kategóriába tartozom, azaz nekem egy sima játszótérről is először a potenciális baleseti helyszín jut eszembe és csak utána a szórakozás szó. Mégis kíváncsi voltam, hogy a gombamód elszaporodó kalandparkok mit tudnak, amitől egyre népszerűbbek és azt mondják, hogy még élvezik is a gyerekek (meg persze a nagyobbak is a felnőtteknek kialakított pályát) Az eső lába lógott, így reméltem nem lesz tömeg. Szerencsénk volt, mert szinte azonnal jutott kis narancssárga bukósisak, heveder és más kellék a gyerekeknek, akik közül az enyémeknek fogalmuk sem volt mi vár rájuk, mégis igen-igen lelkesnek tűntek. Alapos és türelmes okítás után a gyerekek egyedül veselkedtek nekik a fák között kialakított akadálypályának.











Hanna, fiúkat megszégyenítő ügyességgel és gyorsasággal mászott, kúszott, egyensúlyozott és nagyon büszke voltam rá. Noémi egyszerűen nem hagyta, hogy segítsek neki, egyedül kattintgatta ide-oda hevederjét, ahogy tanították neki és csak akkor fogadta el segítő kezemet ha éppen nem ért el valamit. Eszterkém száját hagyta le legtöbbször a Segíts! Valaki segítsen! Nem bírom! kiáltás de némi bátorítás és elismerés után már ő is egyre ritkábban kiabált.
Túléltük, mitöbb, Hanna kijelentette, hogy újra és újra szeretne hasonló pályán végigmászni. A kicsik is borzasztó büszkék voltak magukra, hogy a maguk alig négy évével legyőzték a hajmeresztő akadályokat. Persze beszélgetésre legkevésbé sem alkalmas egy ilyen hely, így már itthon és később Zoltán és Dávid inkább egy kávézóban elevenítették fel régi emlékeiket, meg persze újakat osztottak meg egymással.

Ezek után az erdei és fárasztó kalandok után nem meglepő, ha pillanatok alatt elaludtak ebéd után a lányok. Utána viszont újra útra keltünk de csak Boglár jelképéig, a híres természettudósról, Xantus Jánosról elnevezett Gömb kilátóig. Nos, ez nemcsak Boglár jelképe de Boglár szégyene is lehet, hiszen ki tudja mióta, mindenesetre lekopott betűkkel a csalódott látogató tudomására hozzák, hogy a Várdomb legmagasabb pontján álló kilátóba felmenni életveszélyes és tilos, a felújításra meg gondolom nincs pénz, így messziről csodálható. Megjegyzem még messzebbről és este, sötétben igazán különleges látvány a világító pontokkal ragyogó gömb. A kilátó körüli réten viszont szívesen futkároztak a lányok, aztán inkább Siófokra autóztunk és nem azért mert nem volt jobb dolgunk, hanem mert újabb találkozást ejtettünk meg a Balaton parton, nevezetesen Párizsban élő Andi barátnőm és családja nyaralt éppen ott, így kihagyhatatlannak tűnt a lehetőség, hogy ott találkozzunk.





Persze Sebi nem is lenne igazi francia, ha nem kötöttünk volna ki csakhamar egy étteremben, hogy ott együtt vacsorázzunk. A beszélgetés alatt derült ki, hogy közelgő Párizsban tartózkodásunk idején ők nem lesznek otthon, így nyugodtan lakhatunk otthonukban. Nagyon kedves felajánlás ez Anditól és azért örülök neki duplán, mert így még autentikusabb a francia érzés ott a fények városában. Különös volt velük itt Magyarországon, a nyaralás alatt találkoznunk. A gyerekek még játszótereztek egy nagyot, amíg az orruk hegyéig se láttak már, majd elbúcsúztunk.
Másnap Zoltán nélkül kellett eltöltenünk tartalmasan fél napot. Halaszthatatlan dolga akadt ugyanis Budapesten. Megígérte, hogy délutánra újra velünk lesz. Így is lett. És nem unatkoztunk aznap sem.

A hagyományokhoz híven és persze közkívánatra ismét játékra hívom azokat, akik végigolvasták úti beszámolómat.

Íme a hat (kissé kibővített) kérdés Erdélyről, amire szombatig várom a válaszokat. A játékban bárki részt vehet, aki arcát vállalva rendszeres olvasómnak tekinti magát. A válaszokat, -amelyeket reményeim szerint minél többen elküldtök a megjegyzésben-, csak én látom egy ideig, szombaton azonban majd közzé teszem őket. A nyeremény pedig a képen látható horgolt szerencsehozó angyalka lesz, amelyet Farkaslakán vettem egy ottani idős, ám annál ügyesebb kezű nénitől.

1, Hogyan nevezték el lányaink a panziót, ahol megszálltunk és melyik erdélyi településen volt?

2, Milyen színű tónak nevezik románul a Gyilkos tavat és mik állnak ki a víz mélyéből?

3, Milyen kerámiáról híres Csíkdánfalva és milyen tárgyat készített nekem agyagból ott Hanna?

4, Milyen étel a csorba, a zakuszka és a vineta?

5, Hová vezet a diáklépcsőn Segesváron és mire festettek a lányok?

6, Miről kapta a nevét a Medve tó és milyen ízű a vize?

Egész erdélyi pihenésünk alatt az várták a lányok, hogy mikor ülhetnek fel egy szekérre (Zsófi és Luca szerint hintóra), amelyet igazi ló húz és az országúton "száguld". Sikerült vállalkozó szellemű lovast találni, méghozzá a panzió közvetlen szomszédságában. Már ettől boldog volt minden lány, ám amikor megtudták, hogy egy kiscsikó is végig velünk együtt, pontosabban a szekeret húzó anyukája mellet fut, teljes extázisba jöttek.
Eszter nem tartott velünk, mert a nagykanállal falt erdei szamóca nem tett jót pocakjának és gyengélkedett...
A szekér elindult, mi pedig Gáborral a hátsó sorban gyönyörködtünk sugárzó arcú gyerekeinkben és a semmihez sem hasonlítható erdélyi tájban. Noémi minden székely kapu láttán felkiáltott, hogy de gyönyörű, én pedig csak fényképeztem, hogy legalább ezen a módon hazavihessek egyet.



Mire visszaértünk, Eszter jobban lett, így ő is velünk tartott az istállóba, ahol a kicsi borjút simogathatta. Csak nekünk súgta meg a gazda, hogy ez az állat azért nem megy a legelőre, mert hamarosan hús lesz belőle a hűtőben. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy azonnal vegetáriánus leszek és fogalmam sem volt arról, hogy ezek után hogyan fogon jó ízzel elkészíteni, netán megenni a borjú bécsit.





A kiscsikó alapos simogatása után, búcsúzóul még az összes lány külön-külön és egyszerre is felülhetett a nagy ló hátára, aztán átsétáltunk a szomszédban lévő panziónkba, hogy elinduljunk Szovátára, a Medve tóhoz. Hogy még vidámabb legyen a séta, magunkkal vittük Zsófit és Lucát, akik a játék kedvéért anyunak és apunak szólítottak bennünket, a lányainkat pedig tesónak. Kaptunk is elismerő pillantásokat, én pedig megállapítottam, hogy nem is olyan nehéz elbírni öt gyerekkel, főleg ha egy két óra után visszaadhatom őket jogos tulajdonosuknak. Szóval így, az öt lánnyal együtt tettünk egy nagy sétát a tó körül, amely onnan kapta a nevét, hogy alakja kiterített medvebőrhöz hasonlít leginkább. Ez is ugyanolyan sós és lebegtető, mint a parajdi strand vize és ebben is lehet fürdeni, ám mi ezt most kihagytuk és megelégedtünk a látványával. Néhány, az esti esőzéstől bepiszkolódott, sáros sóhegyet is láttunk, amelynek megnyalásától így eltekintettünk.




Teljes egyetértés volt köztünk abban, hogy mielőtt hazamegyünk másnap, a sóbányába még le kell mennünk, így a délutáni utolsó bánya járattal és két kürtős kaláccsal a kezünkben, hamarosan újra a világ csodájában találtuk magunkat. Ilyenkor estefelé teljesen más arcát mutatja a bánya. Alig néhány vendég lézengett, a kávézó és ugrálóvár már zárva volt, ettől az egész olyan misztikus és félelmetes hangulatot árasztott, amit persze azonnal ki is használtunk és azon versenyeztünk ki tud hitelesebb bányarém hangot kiadni. A lányok persze nagyon élvezték, hiszen igazán különleges akusztikával rendelkezik a hely, amely adottságot én sem hagyhattam ki, így csak rövid ideig kérettem magam, majd elénekeltem az Éj királynő áriáját. Nos, nem tudom melyik volt rémisztőbb. Az apukák bányarém hangja vagy az én áriám.




Mielőtt lejöttünk a bányába, nyomatékosan felhívták a figyelmünket arra, hogy figyeljük az óránkat, ha az utolsó busszal ki szeretnénk jutni a világosba, a felszínre. Eljátszottunk a gondolattal mi lenne ha elbújnánk és egy éjszakát ott töltenénk. Miután megtudtuk, hogy a lámpákat lekapcsolják és egyébként se tesz jót az egészségnek túl hosszú ideig a sós levegőt beszívni, inkább nekiiramodtunk, hogy időben a várakozó részen legyünk. Állítólag egyszer történt meg, hogy egy takarítónő lent ragadt. Volt annyi lélekjelenléte, hogy kitapogatta a vészjelző gombot és valaki visszajött érte és kiszabadította a bánya fogságából. Szerintem felmondott.
A buszról leszállva Gábort beöltöztettük bányaszörnynek, hogy még egy kicsit rémisztgesse a lányokat, akik sikongatva menekültek karmai közül. Kacagtak és bevallom nekem is folyt a könnyem a nevetéstől, attól az önfeledt játéktól, amit az Luca és Zsófi apukája egy pillanat alatt improvizált és ami miatt még azt sem vettük észre, hogy szakad az eső.





Lassan megszokjuk, hogy a nyaralásaink végét eső jelzi nekünk, így tudomásul vettem a figyelmeztetést, hogy ideje csomagolnunk és másnap haza indulnunk.
A csomagtartóba szerencsére befértek a vásárfiák és útközben is gyarapítottuk az itthon kosárállományunkat, amelyekről már a lányaink is tudják, sőt Zoltán is belenyugodott, hogy a gyengéim.
A csaknem végig esőben megtett autóút békességét csak egyszer zavarta meg Noémi hasfájása, amely az egyik szerpentines útszakaszt követő , kiadós rókázás után megoldódott. Csak rendkívül jó reflexeimnek és a Timiéktől kölcsönkapott rózsaszín játékkádnak köszönhetjük, hogy a hátralevő csaknem hét órát nem savanyú, erjedt szagban kellett megtennünk.

Erdély szépsége, hangulata minket is megfogott. Egész más szemmel nézünk mindenre -, egész más füllel hallgatunk mindent ami székely, ami erdélyi. És biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan visszatérünk!

JÁTÉK!!!!

A következő bejegyzésben, ahogy ígértem játékot hirdetek. Aki figyelmesen olvasta az erdélyi úti beszámolót, annak gyerekjáték lesz válaszolni helyesen. Hat részben írtam le élményeinket, hat kérdést teszek fel. A játékban rendszeres olvasóim vehetnek részt, azok akik blogom bal oldalán kukucskálnak, vagyis ha még nem nyomtad meg a "követés" gombot de játszani szeretnél, még nem késő megtenned. A nyeremény ezúttal egy horgolt angyalka lesz. Farkaslakán egy idős székely asszonytól vettem, az ő keze munkájának gyümölcse. Csak azok kaptak eddig ilyet tőlem, akiket nagyon kedvelek. Egy maradt, ezt az egyik játékosnak küldeném el. Nem nagy dolog de nagyon kedves és szerintem helyes. Az én angyalkám az autómban fityeg.