Sokan féltettek a repüléstől, pedig az út legveszélyesebb részét statisztikailag a Budapestről a bécsi repülőtérig való eljutás jelentette, közúti baleset sokkal gyakrabban fordul elő, mint légi katasztrófa ugye. Jelesre vizsgázott az Austrian Airlines a Bécs Bangkok közötti útvonalon nyújtott szolgáltatásáért. Kedves, piros egyenruhás, egyen frizurás légikisasszonyok kínálták megállás nélkül az italokat. Turbulenciamentes utunk alatt a Piroska barátnőmtől kapott Ízek Imák Szerelmek című könyvet kezdtem olvasni, amit időnként a UNICEF mappában lévő tudnivalókkal cseréltem fel. Később egyre többet fészkelődtem és rettenetesen irigyeltem azokat az utastársaimat, akik mélyen, időnként horkolva képesek voltak egyhuzamban fél óránál többet is aludni a szűk székekben. Nem szeretnék túl sok szót fecsérelni a repülésre (bár aki ismer tudja, hogy ez figyelembe véve repteres múltamat akár szakmai ártalomnak is betudható) de le kell írnom, hogy zseniális ötlet, hogy élőben közvetítik a le - és felszállást a kis monitorokon, így mindenki a pilótákkal együtt izgulhatott, hogy milyen lesz a landolás.






Bangkokban hat órával előrébb tekertük óráinkat és kissé elcsigázva szálltunk ki a repülőből. Három percre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, nem az utashidat fűtötték be túlságosan, hanem a hidegből a melegbe érkeztünk. Mivel Bécsben csak a szlovák csapattal sikerült összeismerkednünk, a tranzitban bemutatkoztunk a horvát delegáció tagjaival is, akik közül ketten a Nova tv-t képviselték, egyikük, Jana Vucic pedig befutott énekesnő mellesleg rutinos UNICEF nagykövet szerepben is tetszeleg.
A szlovákokat Maria Cirova, a számtalan tehetségkutató verseny győzteseként ismert, végtelenül szerény és barátságos énekesnő -, Lenka Jurikova újságíró lány - és a UNICEF szlovák irodájából, Jana Kelecsényi képviselte. (Most, hogy már itthon vagyok és az utat a hátam mögött tudhatom, leírom, hogy úgy érzem többet tettünk a szlovák magyar kapcsolatokért, mint minisztereink tíz év alatt összesen. Szóval kijelenthetem, hogy igazán jó barátságba kerültünk egymással és nem meglepő, hogy a búcsúzás is könnyesre sikeredett Bécsben)

Bangkok repülőtere káprázatos és hatalmas. Nehezemre esett megállni, hogy ne költsem el azonnal az ajándékokra szánt pénzösszeget a csillogó üzletek valamelyikében. Ázsiába érkeztem. Életemben először. Ide még egyszer biztosan eljövünk, mert ideális nyaralóhely télvíz idején, nem véletlenül volt tele a repülőgép több hétre érkező turistával.
A Thai Airways rózsaszín-sárga járatával aztán már meg se kottyant az egy órányi repülés Kambodzsa fővárosába Phnom Penhbe.



A zökkenőmentes belépéshez az is közrejátszott, hogy az interneten keresztül előre megvettük vízumjainkat. A csomagjaink is épen megérkeztek és addigra már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem érzéki csalódás..itt tényleg mindenki mosolyog. A teljesen korszerű repülőtér előtt óriási tömeg, felnőttek és gyerekek álldogáltak. A párás meleg és a hangzavar miatt olyan érzésem volt, mintha strandra érkeztem volna. Minket a UNICEF ottani képviselője Mark Vergara fogadott és három UNICEF terepjáró várt, amivel a szállás felé vettük az irányt.





Este volt de a város nyüzsgött. Két percenként használta sofőrünk a dudát és meg voltunk győződve arról, hogy előbb utóbb elgázolunk egy motorost, akik félelmet nem ismerve cikáztak előttünk, mellettünk, mögöttünk. Eddig nem hittem volna, hogy komplett, három vagy négy tagú család csecsemővel együtt is elfér egy kis robogón méghozzá csomagokkal együtt. A robogókon kívül még a csinos kis szekérszerű de motorizált jármű a tük-tük tűnt fel, mint közlekedési eszköz. Hát ilyen Ázsia- gondoltam magamban. Ma már becsukott szemmel is felismerném a szagokról és hangokról. Kambodzsa fővárosa a mi szemünkkel végtelenül szegény, elmaradott, piszkos, rendetlen városnak tűnik. De csak addig, amíg nem jártunk a kis falvakban. Hazaéve onnan már igazi Metropolis...







A hotel Cambodiana luxus, tágas, kellemes szobájának elfoglalása után örültünk, hogy lemoshattuk magunkról az út porát, majd egy gyors vacsorát követően megpróbáltunk a jetleggel dacolva mielőbb elaludni, hiszen tudtuk, hogy másnap vár ránk az igazi munka, az ügy amiért ennyit utaztunk, amiért jöttünk, amiről majd írunk és beszélünk.

Nem gondolkodtam sokat. Gyakorlatilag azonnal igent mondtam az útra, arra, hogy én is résztvevője legyek egy újságíróknak szervezett missziónak.

Az utat a Procter and Gamble és a Unicef karöltve szervezi. Akinek még pelenkás korú gyereke van biztosan olvasta a Pampers pelenka csomagolásán, hogy azzal, hogy azt a terméket választotta egy újszülött kori tetanusz oltással járult hozzá a fejlődő országokban élő babák egészségéhez. Lehet, hogy nem is azért vette, mert látta a szlogent: 1 csomag Pampers= 1 védőoltás. Pedig tényleg így van. Én elhiszem. De most saját szememmel láthatom és még jobban meggyőződhetek arról, hogy bármely UNICEF logóval ellátott Pampers termék megvásárlása után a Pampers egy vakcina beszerzéséhez szükséges összeget adományoz a UNICEF-nek, ők pedig eljuttatják többek között a Kambodzsában élő rászorultaknak.
Szlovák és horvát újságírók is jönnek, hiszen ugyanabba a régióba tartozunk. A kampány már tart, a polcokon már ott vannak a UNICEF logóval ellátott pelenkák és Pampers termékek, nyilván az a cél, hogy minél több fogyjon belőle.

Bizonyára van olyan, aki legyint és azt mondja csak üzleti fogás az egész nem kevés reklámmal megspékelve. Én hiszem, hogy ez valóban egy nemes cél és őszintén remélem nekik is beszámolhatok arról, hogy ez sokkal több ennél.

Az útra felkészültem. Lélekben is, hiszen nagyjából tudom mi vár rám. Testben is, hiszen túl vagyok 3 oltáson és szedem a malária elleni tablettát. Agyban is, hiszen annak ellenére, hogy magabiztosan beszélek angolul a kórházi, egészségügyi nyelvezettel nem voltam tisztában eddig, így vettem pár leckét Zoltán zseniálisan jó barátjától, aki történetesen angol tanár is. A témába pedig belevetettem magamat. Olvastam éjjel és nappal.

Olyan természetes hogy mi itt Magyarországon elvisszük a kötelező védőoltásra babáinkat. Vajon hányan vagyunk tisztában azzal, hogy milyen szörnyű betegségektől ment meg bennünket a "szuri". Belegondolunk abba, hogy a tetanusz, a merevgörcsnek nevezett betegség van, ahol még létezik? Hogy léteznek országok, ahol szörnyű kínok között halnak meg kisbabák és kismamák ezrei, mert nem jut el hozzájuk az egyébként nem is drága készítmény? Ma már senkinek nem szabadna meghalni tetanuszban, hiszen a betegség egyszerűen megelőzhető. Bevallom, eddig nem sokat gondolkoztam ezen...

A napirend szerint igen zsúfolt programban lesz részünk. Kis falvakba jutunk el, ahol megfigyelhetjük hogyan fogadják az ott élő emberek az orvosokat, akik beoltják őket. Találkozunk egy tetanuszból felépült kisgyerekkel, ami maga a csoda, hiszen a betegség halálos és kegyetlen. Elmegyünk kórházakba is, amitől egy kicsit tartok persze. Láthatunk majd oltásra váró édesanyákat,karjukban kicsi csecsemőkkel. Akik ugyanolyanok, mint mi, csak Kambodzsában élnek. Ők is ugyanúgy aggódnak a babájukért, mint mi itt a "jólétben".
Közben pedig előadásokat hallhatunk a helyi UNICEF képviselőitől ahol majd kérdezhetünk és kérdezhetünk, hiszen az egész utazás célja nem más, hogy felhívjuk a figyelmet a problémára és arra, hogy nemes célt érdemes támogatni.

Délután indul az autó a bécsi repülőtérre. Onnan repülünk majd. Bangkokba. Az út több, mint hosszú lesz de felkészültem. Könyvvel, magazinokkal és a kis laptoppal.

A lányoknak elmagyaráztam hová és miért megyek. Olyan édesek a kicsik, ahogy kiejtik az amúgy bonyolult szónak számító Kambodzsa nevet. Hannának megmutattam a földgömbön mekkora út vár rám. Almákkal fogják számolni a napok múlását. És szerencsére csak kicsit szomorúak. Mert Zoltán nagyon ért a nyelvükön. Megígérte hogy minden napra tart nekik meglepetést és egyébként is egy csomó dolgot csinálhatnak, amit én nem engednék meg. Például lehet az ágyon ugrálni! Nem bánom! Szép tőlük, hogy nem nehezítik meg az elválást, hogy higgadtan beszélhetünk a pár, anya nélküli napról velük. És biztos vagyok benne, hogy valami megváltozik a gondolkodásomban majd az ott látottaktól, hogy még jobban fogom értékelni azt ami körülvesz. Hogy valami oka van, amiért nekem most el kell mennem oda. Majd megfejtem.

By the way. Mondtam, hogy ott igen meleg lesz? Úgyhogy ezekre a cuccokra nem lesz szükségem.

És nem csíz. Mi ezt a szót mondjuk ki fényképezés közben ha valami miatt nem sikerül másképp belemosolyogni az objektívbe.
Jó előre lefoglaltam a dátumot Péternél a fotósnál, mert tudtam, hogy decemberben sokan fényképezkednek karácsonyi díszletben,mert az jó lesz ajándéknak, naptárnak vagy csak úgy maguknak a falra. Mi nem kifejezetten karácsonyi képekért mentünk, hanem, hogy a szokásos bolond család, bohókás gyerekek, tündérarcú lányok típusú képeket készíttessünk abban az összetéveszthetetlen stílusban, amilyet csak Péter tud.

Ismerve a lányok( és Zoltán) tűrőképességét viszonylag korán érkeztünk a kis lakásba, aminek parányi hálószobáját azonnal el is foglaltunk. Péter kikerekedett szemekkel (1point4) nézte, hogy mennyi felszerelést hoztunk magunkkal, de amikor arról beszéltem neki, hogy nyugodjon meg, van egy forgatókönyv félém arról, hogy milyen képeket szeretnék- kissé megnyugodott, illetve jobbnak látta, ha azonnal munkához lát. Később azt mondta egy stylist is megirigyelhette volna azt a futószalagon történő öltöztetést, fésültetést, kellék kézbe adogatását, amit ott műveltem. Tényleg igyekeztem, mert tudtam, hogy hamar elfáradnak majd a kicsik és akkor nyűglődés lesz az amúgy kellemesnek ígérkező délelőttből. Hanna rögtön a fehér háttér mögé állt és pózolt. Nem ízléstelenül, nem kidugott csípővel, nem szemérmetlenül, hanem olyan kedvesen és ártatlanul, amilyen az egy 7 éveshez illik. Örültem, hogy nem dobálja a haját, hogy nem kis felnőttként áll a fényképezőgép előtt. Nagyon élvezte azt hiszem és Pétertől ő is bezsebelt pár bókot.
A kicsik is elemükben voltak. Követték az utasítást, merre nézzenek ám be kellett látnom, hogy még egy profi fotósnak is meggyűlt a baja a 3 rakoncátlan lánnyal. Péter minden trükköt bevetett amikor Eszter a család udvari bolondja bojkottálni kezdte a jól beállított képet. Van, amikor alulmaradt a fotós de volt, amikor kicseleztük Esztert. Zoltán a háttérből figyelte az eseményeket és nagyon értékeltem, hogy amennyire ez egy férfitől kitelik, nagyjából partner is volt az egész eseményben. Később persze ő sem akart lemaradni a családi képekről. Azt hiszem igencsak természetes képek születtek. A fejlelógatás például mindennapos esemény nálunk. Ahogy a kicsi a rakás, nyomjuk agyon apát című mozzanat is.
Elővettük az ikres pólónkat is, mert 1. nem tudom eléggé kihangsúlyozni mekkora öröm, hogy ikerlányaink születtek Hanna mellé 2. szerintem jópofa 3. még soha nem lett megörökítve, pedig megvan négy éve.
A végén melegünk és ezzel együtt elegünk is lett. Szerintem Péternek is belőlünk. Az utolsó pár képen már látszik, hogy összeszűkült a szemünk, Noémi már aludt volna, Eszter enni kért, Hanna pedig inni.

Összecsomagoltunk és elveinket félretéve a leggyorsabb megoldást választottuk az étkezésre, amit a közeli Burger Kingben ejtettünk meg. És milyen jól tettük. Hiszen ha nem oda megyünk, nem köszön rám Magdi, akivel ugyanabban a kórházban szültünk, akinek szintén ikergyerekei vannak, aki a blogomon keresztül talált rám újra és akivel azóta időnként levelezünk is.

Igaz is. Elég a sok fecsegésből, beszéljenek helyettem a képek. Íme egy kis válogatás a nekem leginkább tetsző fotókból.


















Egy kis plusz infó: A stúdiónak azért 1pont4 a neve, mert ez a legnagyobb állás a lencsén a fényképezőgépben, márpedig a fotósnak, Aradi Péternek pont ilyen nagy szemei vannak és amikor még világjáró hajókon világjáró fotósként dolgozott, a kollégái ezzel a névvel ajándékozták meg. Itthon amikor megalapította saját stúdióját, ezzel a márkanévvel tette mindezt.

Este kilenckor jutott eszembe, hogy nem készítettem el a Hannának beígért kekszmorzsa alapú süniket, amiket másnap az iskolába szeretett volna bevinni, hogy még ezen a módon is megünnepelje osztálytársaival 7. születésnapját.
Vasárnap este ahogy gondolom más iskolás korú családoknál szokás, mi is különös figyelmet fordítottunk a készülődésre, a téli szünetet követő első tanítási napra. Időben kezdtük a fürdetést, hajmosást, körömvágást, táskából való kissé erjedt szagú almaital kihajítását és a tanszerek bepakolását, ceruzák hegyezését, vers kikérdezését, meseolvasást, altatást. És mire a végére értünk és legszívesebben bebújtam volna a kádba, hogy egy illatos habos fürdőt vegyek, csakhogy eszembe jutott, hogy nekem van még egy kis dolgom a konyhában. Zoltán a hálószobában dolgozott a laptopján és közben őrizte a lányok szokásosnál nyugtalanabb alvását.

Nekiláttam a süniknek. A massza összekeverése kb. 7 percet vett igénybe. De jó, gondoltam magamban, egy pillanat alatt itt sorakoznak majd Hanna szülinapi sünijei én meg végre lazíthatok. Egy perccel később rájöttem, hogy a megfelelő süni formázáshoz bizony idő kell. A mandulaforgácsokat se lehet csak úgy kapkodva beleszurkálni a masszába. Az első hármat igazán körültekintően formáztam meg,amelyik egérre hasonlított azt kíméletlenül újra gyúrmáztam. A tizediknél már kicsit untam, bekapcsoltam a rádiót halkan. A szemeket orrokat francia drazséval alakítottam ki és ettől a művelettől új lendületre kaptam. (Máig rejtély honnan volt nekem francia drazsém éppen akkor, de tény, hogy a görgős spejz polc legtetején egy mozdulattal a kezembe akadt egy zacskóval. Hiába, no, mindig is szerettünk mindent ami francia.) A mandulatüskék beszúrásához már végképp nem volt türelmem, így lehívtam Zoltánt, aki kissé kikerekedett szemekkel hallgatta végig kérésemet, majd bármilyen tiltakozás nélkül elvállalta a feladatot és becsületesen, precízen, egyetlen morgás nélkül csodás tüskéket gyártott mind a 26+2 süninek. Még csak bele sem kóstolt. Annyira szerettem érte.

Tálcára tettük őket, én egy darabig nézegettem a szépen sorban álló tüskés hátúakat. A gyertyafényes, kényeztető fürdő elmaradt persze. Helyette csak zuhanyoztam. Közben pedig megállapítottam, hogy vannak dolgok, amiket az ember csak a gyereke kedvéért tesz meg. Hogy ne okozzon csalódást neki, hogy kifejezze ilyen módon is mennyire szereti és talán egy kicsit azért is, mert - nehéz bevallani- de igenis jó érzés egy kicsit "szuperanyu" szerepben tetszelegni.



Íme a recept egy osztálynak való mennyiséghez:

Hozzávalók: 50 dkg darált keksz, 10 dkg olvasztott vaj, 10 dkg porcukor, 4 ek kakaópor, annyi tej, hogy könnyen gyúrható legyen
Kell még francia drazsé és mandulahasáb

Elkészítés: A hozzávalókat jól összegyúrjuk Kis süniket formázunk a masszából. Az eredeti recept szerint a hátukat olvasztott csokoládéba kell forgatni, ám én az ötödik után ezt meguntam és nem is igazán hiányzott, majd (férj vagy más munkaerejét felhasználva) beleszúrjuk a mandulahasábokat. A szemet, szájat francia drazséval alakítjuk ki.



Eredeti ötlet innen.

A Szilveszter számomra nem több, mint egy lehetőség, hogy visszatekintsek mi történt az előző 12 hónapban, hogy miben kéne változnom, hogy újabb terveket és fogadalmakat tegyek, még akkor is ha némelyiket évről évre megújítok. Általában ez az a nap amikor végérvényesen kitörlöm a telefonomból a memóriát feleslegesen foglaló telefonszámokat is. Idén kettőt..
Van itthon mindig pezsgő behűtve és amióta gyerekeim vannak alkoholmentes is. Virsli és beáztatott lencse is , hogy nehogy ezen múljon az anyagi helyzetünk. A nagy és erőltetett csakazért is jókedvem lesz típusú bulikat sosem kedveltem. Ezért is örültünk meg annak, hogy a Centrál színház éppen Szilveszter napjára tűzte ki vadonatúj darabját a Cabaret-t. Egy ilyen óévbúcsúztató egyszerűen nem sülhet el balul, ez csak emlékezetes lehet. Ahogyan a Népszabadság Magazin írta: zéró kockázat, maximális szórakozás. Egy előadás háromkor, egy másik pedig este kilenckor. Ez utóbbi éjfél előtt pár perccel ér véget, így átélhetjük milyen érzés vadidegen emberekkel, a közönséggel és a közismert színészekkel énekelni a Himnuszt és a színházi székek között átlépni a következő évbe. Emlékezetes!
Bozsik Yvette rendezése és saját társulatának előadása, jó kis húzó nevekkel kiegészítve (Marozsán Erika, Haumann Péter, Básti Juli) a világ bármelyik részén megállná a helyét. Csányi Sándor játékát én nem annyira kedvelem így külön öröm volt, hogy aznap este Simon Kornél játszotta Cliffet.
Egy pillanatra elmosolyodtam, amikor a táncosokban felismertem a nemrég Hannával látott Péter és a farkas című darabban táncoló színészeket, aztán persze mindenre gondoltam csak kiskorúakra nem... A szexis, erotikus jelenetek végigkísérték a darabot, Bozsik Yvette nem fukarkodott a sikamlós jelenetekkel de ezek mind nagyon is jól illettek a díszletbe, a jelenetekbe. Remek díszlet, ötletek, különleges jelmezek, tökéletes hangok és hangosítás jellemezte a darabot.

A szünetben egy pohár pezsgő várta a nézőket, Zoltánnal ekkor kívántunk egymásnak boldog új évet és mindketten ugyanarra gondoltunk közben.
A szünet hossza úgy volt kiszámítva, hogy a második felvonás és a vastaps éppen éjfélre érjen véget. Pont mikor sajnálni kezdtem volna szegény színészeket, akik ilyenkor is a mulattatással foglalkoznak, ahelyett, hogy ünnepelnének, megjelentek a családtagjaik, hogy együtt lépjenek át 2011-be. Kedvenc színészem Haumann Péter rövid köszöntőt mondott,majd az egész nézőtér felállt és közösen elénekeltük Himnuszt.



Búcsúzóul még megnéztük a színház repertoárját és megállapítottuk, hogy alig akad olyan előadás, amit nem láttunk volna gyerekekkel vagy kettesben a Centrálban, szóval 2010-ben igazán gazdag színházi élményben volt részünk és csak reméljük idén is így marad.

Hazafelé a kocsiból néztük, hogyan ünnepel a város, aztán siettünk haza, hogy édesen alvó gyerekeinknek is fülükbe súgjuk, hogy egészséges, vidám, boldog új évet kívánunk nekik.

Mielőtt elindultunk a színházba, Hanna kérésének eleget tettünk és Zoltán fellőtt pár tűzijáték rakétát a házunk fölé. Magam is meglepődtem azon mennyire nem ijedtek meg a fülsiketítő pukkanástól. Noémi még nálam is jobban féltette Zoltánt. Folyton azt kiabálta, hogy jöjjön el onnan és hogy vigyázzon magára. A családban ő az aggódós, a féltő. Gyakran hallani tőle azt is ahogy Eszter után szól és arra kéri ne rohanjon, nehogy elessen.





Anyukám, aki nélkül a mi Szilveszterünk nem jöhetett volna létre megkönnyebbült a vége szó hallatán. Érzékeny búcsút vettünk egymástól, koccintottunk kölyök pezsgővel és elindultunk a színházba. Akkor még csak reméltük, hogy felejthetetlen élményben lesz részünk. Ráadásul végre nem kapkodva, sietve érkeztünk és még a szomszéd utca Spajz nevű bárjában két forralt bort is kényelmesen meg tudtunk inni.



A Cabaret Bozsik Yvette féle feldolgozásáról egyébként remek cikket találtam a Heti Válaszban. Akit érdekel elolvashatja itt, akinek pedig felkeltettem az érdeklődését megnézheti idén is csak egy kicsit kevésbé ünnepi "díszben".

Szegény kislányaim pedig az Éjkirálynő áriámon kívül mostanság a Cabaret betétdalait is kénytelenek elviselni, hallgatni.

A meghívókkal nem volt sok dolgom. A miltonkapoccsal készült túlbonyolított változat nem nyerte el a tetszésemet, így egy egyszerűbb típusnál maradtam. Az más kérdés, hogy Zoltán ettől kis híján felrobbant, hiszen a karácsonyi vásárlási láz kellős közepén kértem meg, hogy az amúgy is zűrös napján álljon már meg egy hobbi boltban és vegyen jancsiszöget. Annyira aranyos tőle, hogy tényleg megállt, ami miatt majdnem megbüntették a rendőrök , ráadásul volt türelme kivárni, hogy az idős eladó hölgy 10 percig keresse a boltocskájának nevezett kupiban a kis dobozt, amire vágytam... Ami végül nem is kellett. de majd felhasználjuk valamire egyszer... Komolyan értékelem.

Végül is fekete papírlapra egy CD segítségével köröket rajzoltam, ezeket vágtam ki és fehér ceruzával olyan köröket rajzoltam rájuk némi árnyékolással, mintha lyukas golyók lennének. A szöveget ezekre a stilizált bowling golyókra írtam és ezeket osztotta szét Hanna az utolsó tanítási napon legkedvesebb osztálytársai és barátai között.




Mind eljöttek. Volt, aki vidékről autózott fel és ez nagyon jólesett Hannának és nekem. Viszont azt hiszem nem bánták meg.

Két pályát foglaltunk le a tumultus elkerülése érdekében a klubban. Csinos kis cipőre váltotta mindenki a hótaposóját és máris kezdődhetett a verseny. A pályákat ilyenkor átalakítják gyerekbaráttá, azaz két oldalt védőfallal látják el, ebben az esetben nem számít ha kimegy a pályáról a golyó, a lényeg, hogy valahogy elvánszorogjon a bábukig és legalább néhányat döntsön le.. Hamar kiderült, hogy a gyerekek közül korábban senki nem űzte ezt a sportot, így időbe telt, míg megtanulták a jó dobó technikát ahhoz, hogy a golyók megfelelő sebességet érjenek el de legalábbis haladjanak előre. A padló mindenesetre kiállta a terheléspróbát, a töréstesztet és nem szakadt be, pedig időnként inkább föntről lefelé érkezett a golyó és nem hátulról előre. Aztán ahogy belejöttek és megértették a szabályokat a játék kényegét egyre jobban élvezték a gurítást és várták, hogy ők következzenek. Izgatottan nézték az eredménykijelző táblát, megtapsolták az ügyeseket. Megjegyzem Zoltánnak nagy szerepe volt abban, hogy senki nem ejtette a lábára a golyókat és hogy a legkisebbeknek is jutott sikerélmény. Végtelen türelemmel és vidámsággal irányította a gyereksereget. Noémi és Eszter is feltalálta magát és boldogan vett részt a játékban. Cseppet sem érdekelte, hogy a golyót két kézzel kell cipelnie. Eszter hozta a formáját és amikor csak lehetett viccelődött. Bevallom egy kicsit tartottam attól, hogy ők ketten négy évesen hogyan érzik majd magukat a nagyok között, ám alaptalannak bizonyult az idegeskedésem. Maga a tény, hogy kis barátnőik Zsófi és Luca ott voltak elég volt ahhoz, hogy jól érezzék magukat. A játékba pedig szinte azonnal belelendültek és ugyanúgy élvezték a súlyos golyók dobálását, mint a nagyok. Szóval büszke vagyok rájuk nagyon.












Néhány szülő ott maradt a helyszínen, aminek én azért is örültem, mert így az iskolai aulában folytatott beszélgetéseket egy más, informális környezetben folytathattuk. Később játszottunk is. Az apukára, aki azt mondta még sosem játszott nagy nyomás nehezedett, hiszen az 5 anyuka árgus szemmel figyelte és reménykedtünk, hogy legyőzhető lesz. Persze ő nyert. A dobogós helyezetteknek mind jutott valami kis ajándék és a gyerekek se mentek haza üres kézzel, valami kis kincset, apróságot, gipszfigurát, csokit, buborékfújót, kagylót mindenki talált magának.
A szülinapi csomag egyébként tartalmazott egy hamburgert is, amit aki éppen nem volt elfoglalva a gurítással el is fogyasztott.



Hanna ragyogott és nagyon élvezte, hogy az ő kedvéért történik mindez. A játék végén, amíg a tortázás előkészületei zajlottak Zoltán levezényelte a két játékot. Itt egy az esküvőnkön már bejáratott játékot a Ki tud többet Hannáról típusú kérdőívet kellett kitölteni a csapatoknak ( az esküvőnkön természetesen a "Ki tud többet az ifjú párról? " címet viselte a totó) és három, Hanna korábbi szülinapjairól szóló képet kellett kirakniuk. Még viccelődtünk is, hogy micsoda személyi kultusz ez de persze természetes, hiszen Hanna nagy napja volt ez.





A tortázás is két felvonásban zajlott le. Az első részben a bowling klub által adott csokitortán égett a hét gyertya. Irdatlan hangerővel és többször énekelték el Hanna barátai az ismert szülinapi nótát, a fényképek láttán szinte újra halljuk és megértjük miért fogja be a fülét pár gyerek. Csak ezután érkezett az igazi meglepetés torta, Hanna vágya a Pavlova torta, amit nem tudok elégszer megköszönni Móninak! A könnyebb fogyaszthatóság kedvéért kis tortácskákat sütött meg egy nagyot is, amit hazahoztunk és szőröstől bőröstől felfaltunk. Öröm volt nézni ahogy kettesével ették a gyerekek Hanna kedvencét. Tudom, hogy mennyit dolgozott vele Móni és én teljesen meghatódtam ettől az önzetlen kedvességtől. ( a receptet több anyuka elkérte, a gasztro blogban megtalálható de Móni blogjában még autentikusabban le van írva, úgyhogy lehet próbálkozni)
















Alapvetően hangos esemény volt ez a születésnap. Zoltán hangereje nélkül kevés esély lett volna a sikeres lebonyolításra. Elismerem, hogy nélküle nem lett volna ilyen vidám, jól szervezett, gördülékeny (ha-ha szó szerint) a buli. Aminek a legvégén még várt rá egy kis feladat. Már kabátban, sapkában, a sok szép ajándékkal felpakolva kisétáltunk a Sugár - és az Árkád áruházat összekötő feljáróra, ahol a vendégek és az idegenek nagy örömére eleresztettünk egy kívánságlámpást. Ez tette fel végül a szülinapi bulira a koronát, itt búcsúztunk el a vendégektől és tértünk haza fáradtan de elégedetten, ahol Móni Pavlova tortáját még szétcincáltuk és tüzetesebben megnézte Hanna a kedvesebbnél kedvesebb ajándékokat, amelyek mindegyike mögött, úgy éreztük volt gondolat.






Legnagyobb örömünkre akadt saját készítésű ajándék is a sok szépség között. Egy festett ékszeres ládika, egy képkeret, egy gyönyörű üdvözlőlap a szintén csodás papírral bevont dobozban, Móniék mézeskalács tésztából gyártott dísze a ceruzákkal és Zina saját készítésű Ravasz Róka nevű társasjátéka, a mogyoróhéjból átalakított bábukkal amely osztatlan sikert aratott a lányok körében és amitől Hannával együtt teljesen meghatódtam.
Este a sok élménytől kimerülve egymás mellett feküdtünk Hannával és Zoltánnal és megállapítottuk, hogy remek osztálytársai, kivételesen kedves barátai vannak és reméljük, hogy ez így is marad még sokáig.
Este mindenesetre boldogan ölelt magához 7 éves nagylányunk és ragyogó szemmel annyit mondott (mint minden évben) : Ez volt eddig a legjobb bulim, köszönöm nektek!