Hogy mire használjuk még nem tudom. Lehet, hogy emlékeztető tábla lesz belőle majd és cetlikkel tűzzük tele, amelyekre olyanokat írunk, hogy tornacucc, színházjegy, ebédbefizetés, úszószemüveg...
Lehet, hogy piros pontokat lehet gyűjteni rajta, mert bizony újra esedékessé vált valamiféle jutalmazó módszer bevezetése a lányok között, mert elszaporodtak a veszekedések, rivalizálások, vagyis elkanászodtak, de úgy rendesen és nálunk speciel a pirospontozós, jutalmazós módszer vált be a leginkább, bár tudom vannak a pszichológusok körében is nagy ellenzői ennek.
Lehet, hogy szép kis piktogrammokat fogok gyártani, hogy senkinek se kelljen külön mondanom reggelenként, hogy mi következik a fésülködés, fogmosás után..
Lehet, hogy csak jópofa fotókkal fogjuk beborítani.
Lehet, hogy mindenkinek készítek egy saját karikát. Vagy mindenkinek rögtön hármat. És ajándékba is egyet, mondjuk egy doboz gombostűvel becsomagolva.
Az ötletet ha jól emlékszem az inspiraciok.hu alatt láttam, mindenesetre nem az útmutatás szerint gyártottam le, mivel a jó öreg, kiszolgált ragasztópisztolyom tönkrement. Egy sosem hordott, rugalmas anyagú, ezüst csíkkal díszített nyári pólómat áldoztam fel a cél érdekében. Erre fektettem rá az IKEA-ban meglehetősen olcsón kapható parafa edényalátétet. (Külön köszönet férjemnek, aki mérsékelt morgással illeti csak hóbortjaimat és aki első kérésre elment az előbb említett áruházba, hogy kívánságomat teljesítse és két garnitúra edényalátétet vegyen nekem)
Az anyagot kivágtam megfelelő méretűre, majd ragasztás helyett tűzőgéppel jó feszesen felerősítettem.
Persze lehet tarkább anyaggal is beborítani, kinek mi illik a lakásához.
A sorozatgyártásra mindenesetre felészültem.
Ötödikes lehettem, amikor a szokásos szavalóversenyen meglehetősen lámpalázasan eldaráltam valamelyik versemet, meghajoltam és örültem, hogy túl vagyok a megmérettetésen. Hogy mit adtam elő, arra már egyáltalán nem emlékszem, az előadást megelőző szívdobogásra viszont igen. Évfolyamtársam, Koponyás Rita versét és zseniális előadásmódját azonban még ma, harminc évvel később is képes vagyok felidézni, akkora hatást tett rám. (Vajon mit szólna ha tudná...)
Szabó Lőrinc, Lóci óriás lesz című versét mondta el, de olyan gyönyörűségesen, átéléssel, hogy végérvényesen egyik kedvenc versemmé tette.
Ez jutott eszembe, amikor Hanna egy nap azzal tért haza a suliból, hogy Ki-Mit- Tud lesz a Radnótiban és ő szívesen részt venne rajta és mondjuk a versmondó kategóriában indulna.
Hanna kérte, hogy olvassam el neki a verset, amiről beszéltem neki. Tetszett neki elsőre. Aztán ha már egyszer a kezemben volt a Szabó Lőrinc kötet, lapozgattuk és újabb és újabb verseket olvastunk el belőle.
"Hanna! Van kedved ezt elszavalni?"- kérdeztem és Hannának volt, ráaádul olyan sebességgel tanulta meg a nyolc versszakot, hogy észre sem vettem. Valahogy le kellett lassítanunk Hannát, aki eleve gyorsan beszél, gyorsan gondolkodik, egy igazi szélvész kisasszony ám ezeknek a tulajdonságoknak semmi keresnivalójuk nincs szavaláskor. Zsuzsi és Viki, a két nagyon kedves színésznő a Holdvilág Kamaraszínházból még azt is vállalta, hogy meghallgatja Hannát és ad neki pár jó tanácsot a nagy megmérettetés előtt. Hanna nagyon hálás volt az igazi előadóművészektől érkező bíztatásért, a technikákért.
Talán nekik is köszönhető, hogy a nagy napon olyan gyönyörűségesen, bájosan mondta el a verset, hogy magam is alig hittem el. Túlzások, erőteljes gesztusok, affektálás nélkül, mégis szépen hangsúlyozva és tagolva. Énekes Kati néni csak annyit tett még hozzá, hogy olyan hitelesen adta elő ez a kis másodikos a verset, hogy egy pillanatra elhitte, hogy ő az a nagy felnőtt,aki veszekedett a kisfiával, mint törpével egy óriás. Sokat jelentett Hannának Kati néni elismerése, ahogyan az is, amikor a néptánc tanár néni húzta magához, hogy a fülébe súgja, hogy mennyire bájosan, kedvesen szavalt az óriási színpadon Hanna.
Mert a színpad óriási volt tényleg. A Radnótinak nagy színházterme van, kellett a mikrofon, hiszen a nézőtér is zsúfolásig megtelt nézőkkel. Párizsis szendvicseket és szörpöt árultak az aulában, mert marathoni ki-mit- tudra készült mindenki. Fél négytől este kilencig tartott a sok tehetséges diák szereplése. Egymás után léptek fel a próza, dal, vers, tánc, hangszeres produkció és jelenet kategóriában a kicsik és a nagyok. Hát igen. Talán nem a legszerencsésebb egy kalap alá venni egy másodikos és egy tizedikes előadását, ám ezúttal nem tett különbséget a zsűri a résztvevők között, nem volt korosztály vagy legalább alsós, felsős, gimis kategória külön. Viszont nem győztünk összenézni a szülőkkel, hogy mennyi válogatott tehetség jár az iskolába és a kicsik is csodálhatták a nagyokat, hogy majd egyszer ők is így szavalnak, így énekelnek, így zenélnek és táncolnak.
Bevallom azt hittem, hogy a díjkiosztón már csak pár ember lesz a nézőtéren. Tévedtem. Kicsit fáradtan, de ugyanolyan lelkesen tapsoltak és minősítették a nézők a zsűri munkáját, mint az elején. A zsűri, amelynek az iskola igazgatója is tagja volt szigorúan pontozott és ahogyan ez lenni szokott, nem mindig értettünk együtt az értékelésükkel, ám összességében igazságos eredmények születtek.
Hannának semmi oka nem lehet a panaszta. 52 pontot kapott a lehetséges 60-ból. Az igazgató bácsi 9 pontra értékelte és az ő szavazata azért értékesebb, mint a mindenkit lepontozó testnevelés tanárnőé... Bizony volt olyan kategória, amelynél ez a pontszám elegendőnek bizonyult az első vagy második helyhez. A versnél sajnos nem, így nem ért el dobogós helyezést Hanna. Reméltem, hogy nem bánkódik emiatt.. Csodás eredményt ért el, hiszen a nagyok között szerepelt. Szerintem csalódott volt meg persze az öt óra hosszát tartó egyébként fergeteges rendezvény miatt fáradt is. Hazafelé olyan kifejezések jelentését magyaráztuk el neki, hogy szubjektív vélemény, azonos súlycsoport, sikerélmény, önbizalom, teljesítmény. Eszméletlenül büszke vagyok rá, hogy alig nyolc évesen kiállt egyedül arra a nagy színpadra a mikrofon mögé és elmondta a verset, amiről ötödikes korom óta álmodtam, hogy majd elmondok egyszer. Ő megtette helyettem. A pulzusom az egeket verdeste, potyogtak a könnyeim úgy figyeltem Hannát testvéreivel, anyukámmal és Zoltánnal együtt.
Az iskolában két évente rendezik meg az "össznépi" Ki Mit Tud-ot. Hanna negyedikes lesz a következő idején. Kíváncsi leszek lesz -e kedve újra színpadra állni és ha igen vajon milyen számban indul. Ha meglesz még ez a napló, elmesélem azt is.
ui. A verset persze megtanulta Noémi is és az első pár versszakot Eszter is. Jelenleg átiratokat gyártunk, olyanokat, hogy "Veszekedtem a kislányommal, mint törpével egy óriás, Hanna ne karmold az asztalt, Hanna hová futsz, mit csinálsz...rettenetes, már megint szétdobáltad a szobában a dolgokat....
Első hallásra talán nem tűnik túl érdekfeszítő programnak, főleg három lánynak ellátogatni a Vasúttörténeti Parkba, de szerintem csak azért, mert sikerült a legunalmasabb névvel ellátni a helyet. Ha mondjuk úgy hívnák, hogy Si-hu-hu élménypark vagy mondjuk Masiniszta park, biztosan jobban felkeltette volna lányaim érdeklődését és nem szavazták volna le folyton a programjavaslatomat.
Egy ideje már fűzöm őket, hogy menjünk el a Tatai úton lévő vonat skanzenba, higgyék el nem olyan unalmas, mint amilyen a neve, de mindig fanyalogtak. Jártunk már korábban is Közép-Európa legnagyobb vonatskanzenjában, nekem már akkor is tetszett, de olyan régen volt, hogy semelyik lányom sem emlékszik már a részletekre. Vasárnap aztán Zoltán állt elő az ötlettel, hogy kerekedjünk fel és menjünk el a családi matinéra. A Vasúttörténeti Park eddig télen nem fogadott látogatókat, aztán valakinek eszébe jutott, hogy miért is ne, vasárnap is biztosan eljönnének sokan, hogy megnézzék az óriási csarnokban pihenő kocsikat, amelyek majdnem mindegyikére fel is lehet mászni. Mivel azon a bizonyos vasárnap január ide vagy oda, még a nap is ragyogóan sütött, nem bántuk, hogy egy olyan programot iktassunk be a hétvégénkbe, amelyik félig a szabadban, félig zárt térben tölthető el. Mert bizony télen is nagy öröm a hajtányozás, (nyáron hosszú sorbaállás előzi meg többnyire ezt a tevékenységet) sőt garantáltan kimelegedik az, aki becsülettel végigrángatja a hajtókart a kijelölt szakaszon. Kesztyű viselete azért ajánlott.
Teljes extázisba kerültünk amikor belehuppantunk a vörös vagy éppen zöld bársony huzattal bevont ülésekbe, amikor elfoglaltuk a kupékat. Azonnal utasokká változtunk és eljátszottuk, hogy most indulunk a Balatonra vagy éppen a tengerpartra. Mivel nem voltak sokan, gátlástalanul énekeltük a Megy a lux' megy a lux' megy a luxusvonat kezdetű kuplét a kupéban... Leszálláskor megkérdeztük, hogy kellemesen utaztak -e a kisasszonyok és hogy esetleg óhajtják -e megtekinteni a szerényebb, fapados vasúti kocsikat is vagy maradnak az első osztály közelében? Kacagtak és örültem, hogy partnerek voltak az időutazás nevű színjátékban.
A kerti vasút is üzemelt csak éppen most nem kint a szabadban, hanem a
A lányok felmásztak az omnibusz tetejére, közben pedig megtudtam, hogy nyáron lovat kötnek a jármű elé és így igazi időutazáson vehet részt az összes vendég.
A terepasztal talán Zoltánt érdekelte a legjobban, bár a lányok is boldogan nézték mikor tűnik el a kisvonat az alagútban.
Az étkezőkocsik hozták a leginkább lázba a lányokat, főleg, amikor elmeséltük nekik, hogy nem is olyan régen egy ugyanilyen, ám valóban mozgó étkezőkocsiban, a Gyertyafény Expresszen fogyasztottuk el vacsoránkat a nem tudom már hanyadik házassági évfordulónk alkalmával. És mintha csak egy jótündér látta volna mennyire vágynak ők is egy hasonló élményre, ugyanaz a kocsi állt most a csarnokban és üzemelt büfékocsiként, mint amelyiken mi is utaztunk. Bécsi szeletet szolgáltak fel rizibizivel, aminél jobb akkor és ott nem is kellett volna és különbenis, a rendhagyó helyszín miatt azt hiszem ez volt a legemlékezetesebb elfogyasztott rántotthús a gyerekek életében.
Kitöltöttünk egy totót is, amivel ugyan nem nyertünk most, ám megtudtuk, hogy a Vsúttörténeti Parknak van egy kevésbé hivatalos, kedves elnevezése is. Legközelebb ha szeretném elcsalni a lányokat erre a szuper helyre, akkor úgy kérdezem meg őket: Van kedvetek a Füstibe menni? És biztos leszek benne, hogy nem fognak fanyalogni, mert a Füsti bekerült a család kedvenc szabadidős helyei közé, mert kellően interaktív, érdekes és ötletes, ráadásul a pénztáros nénitől kezdve a felszolgálóig minden egyes alakalmazott mosolygós és kedves.
A tavaszias január még azt is megengedte, hogy a mi három kis mozdonyunk a játszótéren kiengedje a gőzt.
