Zoltán születésnapja után nem sokkal derült ki, hogy mi is utazhatunk a MÁV Nosztalgia által indított Kőműves Kelemenné Expressen Dévára. Teljes extázisba kerültünk, mert bevallom megint szükségünk volt egy "csak mi ketten" élményre, hogy aztán a gyerekeink kipihent szülőket lássanak viszont, arról nem beszélve, hogy egy igazán különleges szülinapi ajándéknak is beillett a kiruccanás, főleg hogy mi már jó ideje tárgyak helyett élményekkel ajándékozzuk meg egymást. A MÁV Nosztalgia és Élményvonatozás névre hallgató cég egyik útjához már volt szerencsénk. Akkor a Gyertyafény Expressen egy igazán elegáns étkező kocsiban fogyasztottuk el vacsoránkat, aztán Veresegyházon friss rétessel vártak népviseletbe öltözött asszonyok. Részletesen írtam akkor a blogban a romantikus élményről és arról, , hogy ajánlom mindenkinek, aki csak egy kicsit is rajong a régi vonatokért és a bársony üléshuzattal ellátott étkezőkocsikért.



Mivel ritkán utazunk vonattal, a magunk fajta autóhoz szokott embereknek külön élmény volt a hajnali Nyugati Pályaudvar látványa, zaja. A Kőműves Kelemenné Express összetéveszthetetlen szerelvénye már ott állt a 10. vágányon. Az ajtóknál jelmezbe öltözött utaskísérők köszöntöttek és irányítottak el minden utast. A mi jegyünk egy kevésbé régi, ám hálókocsivá alakítható kupéba szólt. Nem keseredtünk el, hogy kimaradunk a luxusabb érzést nyújtó vonatozásból, hiszen az út során kedvünkre sétálhattunk a többi kocsiban vagyis végig a szerelvényben. Ha kedvünk tartotta, akkor egy csésze teát ittunk a tea szalon kocsiban, ha megéheztünk, akkor a Gyertyafény Express élményből már jól ismert vörös bársony üléshuzattal ellátott, fügönyös ablakos, kis lámpás étkezőkocsiban ehettünk és az egyik leszebb kocsiban, a 100 éves kocsiban a gyönyörűen rendbehozott kárpitozott üléseken is olvasgathattunk.




Érkezéskor és még utána is egy rövid ideig a Szörényi-Bródy féle Kőműves Kelemen rockballada szólt. Itthon, előző este amolyan ráhangolódás képpen jó hangosan hallgattuk -hála a youtubenak- és megállapítottuk, hogy mi ezt fiatal korunkban is nagyon szerettük, így borzasztóan értékeltük a fogadtatás ezen részét is. Az odaút hat óráig tartott, ám kevésbé éreztük fárasztónak, mintha ugyanezt autóval tettük volna meg, hiszen a szervezők folyamatosan gondoskodtak a szórakoztatásunkról. Hol kis falatkákkal és áfonya likőrrel kínáltak, hol Déva váráról szóló totót töltettek ki velünk. Még képeslapot is tudtam írni a vonatról, mert egy kis mozgó postahivatal is üzemelt az egyik szerelvényben, igazi postás sapkás kísérővel.


A legfontosabb mozzanata az odaútnak azonban az volt, amikor kisorsolták az önként jelentkező utasok közül azt a tizenkettőt, aki egy nap erejéig belebújhat a kőművesek bőrébe, akarom mondani köpenyébe. A sorsoláson nem mosolygott ránk a szerencse, azonban később igen. Történt ugyanis, hogy két kőművesről a román-magyar határnál kiderült, hogy semmiféle azonosító okiratuk nincsen, így egyszerűen le kellett szállniuk a vonatról. Ekkor érkezett a felkérés a szervezőktől, hogy ugyan vállalja már el a beugró kőműves szerepét Zoltán. Aki ismeri az tudja, hogy nem kellett kétszer mondani neki, én pedig mosolyogtam magamban, mert reméltem, hogy ezzel a kis játékkal ha lehet, még különlegesebb emlék lesz a születésnapja. Minden kőművesnek a bőrövébe kellett akasztani a malteros lapátot, amelyek hátuljára a balladai nevük is szerepelt. Feladat várt rájuk. Déva várában be kellett falazniuk a szintén önként jelentkező és korhű ruhába öltöztetett Kőműves Kelemennét méghozzá igen nagy média felhajtás közepette...

Amikor itthon elmeséltük a lányainknak, hogy milyen különleges vonatozós kiruccanásra megyünk, felolvastuk nekik a balladát, amelyről Hanna megállapította, hogy elég durva és ma ezért simán lecsuknák az egész bandát. Durva vagy nem durva, azért kérte, hogy mégegyszer vetítsük le neki a a rockballada változatot. Mint megtudtam hatodikos tananyag a székely népballada. Nos, lehet, hogy tényleg felfoghatatlan még egy harmadikosnak és főleg két nagycsoportosnak, hogy egy várat, amelyik folyton összedőlt, csak úgy lehetett felépíteni, hogy egy ártatlan asszonyt tűzbe kellett vetni, majd testének hamvait mészbe kellett keverni ráadásul nem elég, hogy ő meghalt, de fia szíve is megszakad a bánattól, amiért elveszítette édesanyját. Na szóval Jancsi és Juliska meg a többi Grimm mese se kíméletes, de azért ezután érthető, hogy Hanna csak arra az egyre kért, hogy ne vállaljam el a befalazandó nő szerepét.

Déva vasútállomásra percre pontosan érkezett szépséges szerelvényünk. A Hunyadiak címerét követve haladtunk először a Böjte Csaba vezette Ferencesredi Árvaházba, ahol az ott lakó gyermekek műsorral leptek meg bennünket a templomban. Ennyi tehetséges gyerkőcöt régen láttam egyszerre. A Bródy számait éneklő, gitározó fiúval biztos hogy találkozunk még valamelyik tehetségkutató versenyben. Megható volt a pici kislány Só című meséje, a hosszú szöveget, amelyet gyönyörű magyarsággal és hangsúllyal adott elő. Volt még vicces jelent, tánc és olyan dalok, amelyeket velük együtt dúdoltunk. Meghatódtunk, nem bírtuk magunkba tartani a könnyeinket és persze azonnal a saját gyerekeinkre gondoltunk. Búcsúzóul előadták a Kőműves Kelemen-t, majd meleg teával, kávéval kínáltak bennünket. Adományokat szívesen fogadtak, mi meg nagyon de nagyon szívesen adtunk..
Az ott élő gyerekeknek egyébként magyar az édesapjuk vagy édesanyjuk csak éppen nem tudják, nem akarják nevelni őket, esetleg már nem élnek...Látva ezt a fiatalos életszemléletet, tehetséget, hallva a vezetőnő szavait azt gondolom nagyon-nagyon jó kezekben cseperednek fel.




Déva várába kétféleképpen lehet feljutni. Vagy egy fél órás sétával vagy egy nagyon modern, ám tériszonyosoknak rémálommal felérő felvonón. Mi ez utóbbit választottuk, mert gyanítottuk, hogy még sok séta vár ránk, meg egyébként is tetszett a funicular. Rövid sorbanállás után, feljutottunk magos Déva várába, aminek nagy része úgy húsz éve fel van állványozva így jól jönne újra 12 kőműves munkája, mégis úgy éreztük csodás és örültünk, hogy ott lehetünk, hogy megelevenedett a legenda.


Körbejártuk alaposan, közben reméltem, hogy nem találkozom a kövek között gyakran előforduló és a figyelmeztető táblákon jelzett homoki viperával... Amikor aztán az összes önkéntes kőműves megérkezett, elkezdődhetett Anna befalazása, méghozzá az erre a célra gyártott téglákal és valódi malterral. A fiúk mind nagyon komolyan vették a játékot és szívesen pózoltak az őket fotózóknak és a helyi televízió kamerásának. Elnézve őket megállapítottam, hogy eszméletlenül jól sikerült a casting. A ballada komédiává csapott át persze hamar, de senki nem vette zokon. Az akció után még elkapott egy helyi rádió riportere és egy tévés is, hogy meséljünk az élményeinkről. Nem is tudták, hogy a Kőműves Kelemen tananyag az iskolákban és örömmel hallották, hogy nem ez volt az első utunk Erdélyben.





Mivel hatalmas sor alakult ki a sikló előtt, úgy döntöttünk, hogy a várból lefelé már gyalog megyünk. Jól esett az őszi erdőben a séta, de ugyanolyan jól esett belehuppanni a ránk váró busz ülésébe is, hogy aztán a várak várába, az igazi Vajdahunyad várához repítsen. Odafelé izgalmas és érdekes történeteket osztott meg velünk egy helyi magyar idegenvezető. Már sötétedett, mire odaértünk, ám ez a kis díszlet még misztikusabbá, szebbé tette az amúgy gyönyörű állapotban lévő várat.




Itt hála az alapos idegenvezetésnek megint sokat okosodtunk, tanultunk, majd a buszba visszaérve csak arra vágytunk, hogy Déván az étteremben elfogyasszuk vacsoránkat, mert bizony nagyon megéheztünk. Ott aztán még volt alkalmunk helyi finomságok vásárlására, így hoztunk haza zakuszkát, hecsedli lekvárt és áfonya likőrt is.

A gyönyörűséges szerelvény már várt bennünket az állomáson és legnagyobb melepetésemre, hófehér lepedőkkel, kispárnával hálókocsivá alakult a fülkénk, amit azon nyomban ki is próbáltam volna ha hagytak volna, ám még hátra volt a totók kiértékelése és a nyereménysorsolás. Nos erről csak annyit, hogy érdemes volt várni, mert megnyertük a fődíjat, egy két személyes élményvonatozást Ausztria gyöngyszemébe Semmeringbe. Mivel Hanna születésnapja előtt egy nappal lesz az út, úy döntöttünk Zoltánnal, hogy visszük magunkkal legnagyobb lányunkat, aki úgyis oda van a vonatokért, ráadásul ez egy rövidebb, gyerekbarát útnak ígérkezik. Szóval újra szülinapot ünnepelünk a MÁV Nosztalgia szerelvényein. Mondjuk ennél klasszabb ajándékot aligha tudnék elképzelni.
Örömünk határtalan volt, így érthető, hogy boldogan táncoltunk az Orfeum kocsiban, ami discová alakult át egy időre. Jut eszembe! Nem is olyan egyszerű száguldozó vonaton táncikálni.

Aludni viszon annál kellemesebb, mert a zakatolás és a ringatózás megteszi a hatását...





Élmény volt a javából és csak szólok, hogy ha nem jut eszetekbe eredeti karácsonyi, szülinapi, névnapi, házassági évfordulós ajándék, akkor jusson eszetekbe a MÁV Nosztalgia útjai. Mi szerintem függők, akarom mondani törzsutasok leszünk.

Van néhány dolog, amiben nem értünk egyet Zoltánnal, de azzal igen, hogy ha lehet ne menjünk nyaralni kétszer ugyanarra a helyre. A Balatoni nyaralásokat is úgy szervezzük, hogy mindig más településben, városban töltsünk el egy vagy két hetet. Hiába kecsegtető Lelle a sekély vízpartjával, hiába éreztük jól magunkat Bogláron, hiába festői Alsóörs és a környék, egyszerűen pazarlásnak éreznénk ha mindig ugyanott mártóznánk meg a magyar tengerben. Nem is való nekünk nyaraló, bár lehet, hogy húsz év múlva más álláspontra jutunk. Addig azonban szeretjük a változatosságot a Balatonnál is. Így esett idén a választás a Balaton fővárosaként is ismert Keszthelyre, ahol eddig mindig csak átutazóban jártunk vagy csak egy gyors látogatás erejéig végigrohantunk a sétálóutcán, esetleg a kastély kertjébe is benéztünk és elmajszoltunk egy fagyit. Keszthely ennél többet ér és mi csak a megfelelő alkalomra vártunk mindig.

Az éjszakai kastélylátogatás idején aztán kiszakadt belőlem a mondat, hogy Igen! Érdemes volt ennyit várnunk ezzel, no de erre majd később visszatérek.

A ház, amit béreltünk csak egy ugrásra volt a gyönyörűen felújított Fő tértől. Ide ugrottunk el először, hogy valami harapnivaló után nézzünk. A patinás gimnázium épülete előtt egy kis időt eltöltöttünk, mert gondolom nem véletlenül hagyott helyet a szobrász, Farkas Ferenc a bronzból megformált padon ülő Festetics György gróf mellett, hanem azért, hogy boldog boldogtalan leülhessen mellé, hogy aztán ott pózoljon egy fénykép erejéig. Az egész város egyébént tip-top, rendezett, ahol pedig mégsem, az azért van, mert éppen építkeznek.


Persze főleg a Balaton és a kastély miatt mentünk, kaptunk is mindkettőtől jó sok élményt.
A Városi strand volt törzshelyünk, amelynek különlegessége az 1864-ben épült szigetfürdő. A Balaton partján egyedülálló módon korhű stílusban felújított épületet 2007-ben hozták rendbe és ha ránéztünk szinte láttuk a korabeli fürdőruhában, napernyőkkel sétáló hölgyeket. A strand másik vonzereje a Balaton alakú élménymedence, amin először megrökönyödtem, mert ugyan ki a fene akar medencében úszkálni, amikor ott a Balaton...

Aztán amikor a partra értünk rájöttem, hogy mégiscsak jó, hogy ott van, mert legalább abban volt víz bőven. Mondták nekünk, hogy alacsony a Balaton víz szintje és hogy hozzunk magunkkal pár hordó vizet Pestről, mert nagyon kell, de nem gondoltuk volna, hogy ennyire nagy a baj. Soha életemben nem láttam ilyennek a magyar tengert, de a helyiek sem. A lányok persze élvezték a sarazást, dagonyázást én meg nyugodtan hátra dőlhettem a nyugágyban, hiszen attól nem kellett tartanom, hogy elmerülnek a vízben. Hosszan kellett sétálnunk, hogy olyan részhez érjünk, ahol már valóban úszni lehetett. Egy kicsit aggódtam egyébként a kagylók miatt, mert vendéglátónk felhívta a figyelmemet arra, hogy a főbejárat előtti részen kicsit kevesebb a kagyló, ami nekem ugyanolyan, mintha azt mondta volna, hogy a bejárati ajtó előtti részen kevesebb a cápa. A kagylóba bele lehet lépni és elvágja az ember lábát. Juj ezt nagyon nem akartam. Erre vannak kitalálva ezek a strandcipők tudom, de nekünk éppen nem volt ilyen a csomagunkban. A lányokat ez se nagyon izgatta (kivéve Noémit, aki mindenben rám ütött). Boldogan emelték ki az időnként óriási méretű kagylókat, aztán alapos tanulmányozást követően visszatették persze természetes élőhelyükre- szóval jól elvoltak.





Vizibicikliztünk is. A mélyvízben aztán Zoltán leszállt a járműről, hogy egy kicsit edzzen a közelgő Öböl átúszásra, amin elhatározta, hogy jóbarátjával együtt részt vesz. Mi addig mellette vagy mögötte tekertünk és drukkoltunk neki vagy éppen a "Balatonnál sej haj de jó" című dalt énekeltük teli torokból.




Lángost ettünk, fagyiztunk, jégkrémeztünk, játszótereztünk és Hanna óhaját is teljesítettük. Kapott egy szép henna festést a kézfejére, mert erre vágyott. Nos a tartósság érdekében ajánlott legalább egy óráig tartó vízmentességet Hanna nem tudta maradéktalanul betartani.

Úgy terveztük, hogy a hangulatos Helikon parkon át sétálva közelítjük meg majd mindig a strandot, ám rá kellett jönnünk, hogy ennyi felfújható eszközzel, köztük egy három személyes gumikrokodillal és más fontos kellékel ez nem egyszerűen macerás, hanem kivitelezhetetlen.


A Festetics Kastélyban rendezett Helikoni éjszakák rendezvénysorozat igazán bőséges programlehetőségeket kínált. Rögtön az első nap estéjén fáklyás lovasbemutatóval szolgáltak és ellátogathattunk a Hintómúzeumba is, ahol normál esetben valószínűleg csak gyorsan végigsétáltunk volna, időnként megállva egy-egy nagyon míves darab előtt, ám így, szakavatott és rendkívül érdekfeszítő magyarázat mellett még okosodtunk, művelődtünk és csodálkoztunk is. A lovasbemutató után aztán hintóztunk a besötétedett és ettől sejtelmes parkban és ettől mind a három lányunk (sőt egy kicsit még én is) bárónőnek képzelte magát.





Szerdán aztán eljött az idő, hogy megnézzük a kastélyt közelebbről méghozzá az éjszakai tárlatvezetés keretein belül. Korhű ruhába öltözött tárlatvezető mesélt a Festetics család titkairól méghozzá úgy, hogy a gyerekek számára is élvezhető legyen. A könyvtárban ebből az alkalomból valódi gyertyák égtek, ami valljuk be nagy merészség ám zseniális ötlet.

Az este különlegessége az volt, hogy a gyertyafényes tárlatvezetés után a kastélyban fogyasztahattuk el a főúri vacsoránkat. No ezért mondtam az elején, hogy érdemes volt ennyit várni a Festetics kastély látogatásával. A Varázslatos esték a Helikon Múzeumban névre hallgató programnak köszönhetően tényleg emlékezetes marad mindannyiunk számára.





Keszthely egyébént tele van múzeummal, ám némelyik csak egy kicsiny gyűjteménynek nevezhető és előfordulhat, hogy csalódottan jön ki onnan az óvatlan látogató. Van ott Babamúzeum, Marcipán múzeum, Játékmúzeum, Történelmi Panoptikum, Csigaparlament, Nosztalgia múzeum, TV múzeum, régi autó múzeum, Kínzó múzeum sőt még Erotikus Panoptikum is. A Marcipánmúzeum kivételével kihagytuk mindet, pedig a babamúzeumot beígértük Eszternek, hiszen nála a játékok játéka még mindig a baba, ám annyi jobbnál jobb programunk volt, hogy csak útban Horvátország felé csaptam a homlokomra, hogy elfelejtettünk betérni. Sebaj. Ha arra járunk és Esztert még érdekli, bepótoljuk.


Aztán az is jó volt, hogy kedvenc színházi társulatom a Centrál Színház vendégszerepelt éppen Keszthelyen. Vendéglátónk vállalta a gyerekfelügyeletet, így Zoltánnal elszökhettünk, hogy megnézzünk egy igazi, nyári, könnyed vígjátékot, a Semmi Pánik-ot. Sokat nevettünk Woody Allen poénjain, a szünetben a kastély parkjában sétáltunk, majd a második részt is végignevettük.



Egyik nap béreltünk egy elektromos hajót is. Ez valami remek találmány. Nem kell hozzá hajós jogosítvány, 5 perc alatt megtanulható a jármű kezelése és csak arra kérnek, hogy ha lehet úgy 1,5 km-nél távolabb ne menjünk a parttól, egyébként pedig nyomkövető is van benne, így ha elsodorna a víz, amire kicsi az esély, majd kimentenek. A hajót valóban gyerekjáték kormányozni és azért jó, mert egy kicsit úgy érezheti magát , aki ezen utazik, hogy egy valódi yachton vagy vitorláson ringatózik, viszont semmiféle különleges erőfeszítésre nem volt szüksége. Ki merem jelenteni, hogy ez volt a csúcs programunk Balatonon. Óriási élmény egy nagyszerű találmányon, amit aki Keszthelyen jár semmiképpen ne hagyjon ki.




A Balatoni múzeum neo-barokk épülete már kívülről is csalogató volt, ám a lányoknak csak akkor, amikor elárultam nekik, hogy ez a múzeum 2011-ben egy olyan díjat kapott, amit csak a legjobbak, legérdekesebbek kapnak meg. Lányos program keretében néztük végig a Balaton kialakulásáról, élővilágáról, érdekességeiről, emlékeiről, hajóiról szóló kiállítást. Sokáig időztünk a nagyanyáink idejéből származó fürdőruhák előtt én pedig egy hatalmasat nosztalgiáztam és így anekdótáztam a SZOT üdülők, gyereküdülők és úttörő táborok fénykorát idéző részeken. A Zimmer Frei virágzó időszakához kapcsolódó tárgyak láttán lányaim nemigen értették miért sikongatok. A hűtőtáska, a táskarádió, a nyugágy, a Taurus gumimatrac erős nosztalgiázásra késztetett és folyton azt kiabáltam " Ilyen nekünk is volt kiskoromban!, Ezt ismerem!, Jaj talán a mamánál még van ilyen termosz és összacsukható pohár is biztosan!" Láttunk még hajózásssal, halászattal kapcsolatos tárgyakat de a legtöbb időt a madárhang felismerő játéknál töltöttek a lányok, ami azért volt jó, mert éppen a kávé történetéről szólt egy időszaki kiállítás, ami engem módfelett érdekelt, a lányokat voszont érthető okokból kevésbé.
Már azt hittük végeztünk a múzeummal, amikor megláttuk a biciklit, amivel - ha elég gyorsan tekertünk és kérdésekre okosan, ügyesen válaszoltunk -virtuálisan körbebiciklizhettük a Balatont.




Délután még a parton felállított színpadon Mutyi bohóc műsorát néztük meg, sőt Hanna egy rögtönzött ugrókötél versenyt is megnyert.



Zoltán ezalatt az Balaton Öböl átúszáson vett részt legjobb barátjával. (A távot egyébként sikeresen és egész jó idővel teljesítette, annak ellenére, hogy gyalázatosan rossz szervezésnek köszönhetően sokan már a sorbanállás alatt kidőltek.)

Másnap aztán újra egyesült a család és a kimondhatatlan nevű Krk Sziget felé vettük az irányt. Jó volt Balatonon, szeretjük a magyar tengert de ahhoz, hogy jövőre is hiányozzon nekünk, egy hét elég volt belőle. Keszthelyben az volt a jó, hogy nem győztünk válogatni a jobbnál jobb programok közül, sőt a közeli Hévíz is tartogatott meglepetéseket, át is ugrottunk egy jó kis Charlie koncertre és akkor még egy szót sem írtam a sétahajózásról, a hattyúk etetéséről, a szabadtéri edzőgépekről, a város legjobb pizzériájáról... Szóval egyhangúlag ki merjük jelenteni, hogy Keszthely nagyon klassz hely.















.

Vannak ezek a kuponos oldalak, amelyek közül egy csomót olvasatlanul kitörlök, időnként végigrágom magamat az akciókon és van olyan is, hogy megakad a szemem valamin és felkiáltok "Ez pont nekünk való!"
Nos, pont ez történt akkor is, amikor megláttam a Bledbe csalogató ajánlatot. Hiszen ez valami gyönyörű, ide nekünk is el kell utazni, ha nem is az ajánlatot elküldő céggel, hanem saját magunk által. Azt mondják nem árt letesztelni egy új autót egy viszonylag hosszabb úttal, hát Szlovénia még pont elviselhető távolságban van de mégis kellően messze Budapesttől. Ideális úticél gyerekeseknek. Az utolsó löketet az adta, hogy Hanna ovistársának szülei a fecebookon megosztották a mesebeli Bledről készült képeiket. Eldöntöttük, ez lesz a következő úti célunk.

A nemlétező határon átérve valahogy hihetetlennek tűnt a kontraszt, az a tökéletesség, a táj szépsége, rendezettsége. Hogyhogy nem tudtam én ezt eddig? Nem is kell Svájcig utazni a sokat emlegetett svájci tökéletességért, tisztaságért, tájképért. Valahogy minden szemet gyönyörködtető, turistabarát volt és az is maradt végig.



Amikor megérkeztünk Bledbe, Hanna a maga majdnem kilenc éves fejével azt kérdezte, hogy itt büntetik -e a szemetelést, mert annyira szokatlan volt az utcák tisztasága. Ezzel azt hiszem mindent elmondtam arról hová csöppentünk...

Bled várába keveredtünk először, ami azért jó, mert föntről egészben és egyszerre láthattuk, hogy micsoda mesebeli helyre érkeztünk. Mint egy terepasztal. Valószínűtlenül kék tó, a közepén egy kis szigeten egy templom. A tavakon csónakok és gondolák, a domboldalon egy extrém meredek bob pálya. Csodás erdő, csupa zöld és ez mind ránk várt. A Várban megnéztük a kiállítást, a kovácsműhelyt, a nyomdászt és újfent meglepődtünk a minőségen, a kedvességben vagy csak a belépőjegy szépségén (megjegyzem Visegrádon egy db. pénztár blokk a jegy..hihetetlen, hogy nem jut eszükbe egy Mátyás királlyal díszített kartonlapot nyomtatni....





Bled várából indultunk aztán szállást keresni. Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az tudja mi erről a módszerről a véleményem, mégis be kellett látnom, hogy a legeslegjobb hotelt találtuk meg egy másik hotel recepciósának ajánlása révén. A Sava hotel láncolathoz tartozó Savica ugyanis arról híres, hogy szereti a gyerekeket. Három csillagos, így megfizethető (főleg egy kis alkudozás után..) ráadásul a közvetlen mellette lévő négy csillagos testvér hoteljének élményfürdője korlátlanul igénybe vehető. Jó nagy, családi szobát kaptunk, amelyeknek különleges bájt kölcsönzött a bekeretezett gyerekrajz dekoráció. A szinteken játszórész volt kialakítva és egyáltalán, tényleg minden a gyerekek kedvére volt kitalálva. A hotel emblematikus figurájával, a hattyúval sokat találkoztunk és mivel az olimpia kellős közepén érkeztünk nyaralni ilyen képek is készültek rólunk.
Nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtjük hogyan drukkoltunk a magyar úszóknak és hogyan kiabáltunk az étteremben együtt, amikor Gyurta Dani világcsúcsot úszva beért a célba.


Meglehetősen intenzív napokat töltöttünk aztán Bledben, mert Bledben lehet hajókázni és kötelező megszámolni a szigeten lévő kis templomhoz vezető lépcsőfokokat. Ott aztán a "különleges vagy szép helyen iszom a kávémat" című fotó sorozatomhoz el kell fogyasztani egy fincsi capuccinot, majd visszaérni a ladikunkhoz, nehogy ott ragadjunk.


Bledben van egy irdatlanul nagy és meredek bob pálya. Még szerencse, hogy itthon elég sokat edzettünk és tudjuk mi fán terem az ilyen mutatvány, bár így is rémisztőnek tűnt, hogy egy olyan pályán csússzunk le, ahová libegőn kell feljutni. Lábunk alatt a gyönyörű kis város, a tó, amiben akár gyönyörködhettünk volna is, ha nem a fékezéssel és sikítozással lettünk volna elfoglalva. Túléltük!


Bledben van egy kukorica labirintus, amitől nem sokat vártunk, aztán nem győztük a szlovének igényességét, találékonyságát, kreativitását dicsérni. A 18 állomásból álló labirintus bejárása közben egy csomó feladatot meg kell oldani és mindent megtanulhatunk a kukoricáról, az erdőről és az állatvilágáról.


Bledtől pár percre található a Vintgar szurdok. Korán érkeztünk, mert tudtuk, hogy ez is egy kihagyhatatlan látnivaló. A kocsink csomagtartójában gyorsan kényelmes cipőkre és hosszú-ujjasokra váltottunk. Fapallókon sétálva csodálhattuk a természet szépségeit, vízeséseket, kristálytiszta patakot, benne a jó kövérre hízott halakat. A szurdokot Szlovénia legnépszerűbb természetes jellegzetességei között tartják számon. 1600 méter hosszan folyik rajta keresztül a Radovna folyó, mely a 16 méter magas Sum-vízeséssel hagyja el a szurdokot, ez Szlovénia legmagasabb folyami zuhataga. Az útvonal nagyrészt a meredek sziklafalakra épített pallókból áll - ezek elég szűkösek, nem egy helyen a szembeforgalom nem fér el mellettünk, félre kellett húzódnunk, de a lányaink már elég nagyok voltak ehhez a kétszer másfél kilométeres túrához is.





Bledben meg kell kóstolni az utánozhatatlanul finom és eredeti krémest, amit ugyan sok helyen mosolyog ránk, ám az igazit a Park Hotelben lehet kapni és annak a teraszán érdemes elfogyasztani. A krémes története annyi, hogy 1953-ban a Vajdaságból Bledbe költöző Lukács István a Park hotelben kezdett dolgozni és csapatával egy régi krémes receptjét felelevenítette és itt ott változtatott rajta.




A hazautat úgy időzítettük, hogy kényelmesen beleférjen még a kihagyhatatlan program, a túlzások nélkül világ legszebb cseppkőbarlangja a Postojnska Jama meglátogatása.
A nagy kánikulában külön jól esett a kilenc fokos barlangban a túra, ahová meglehetősen nagy sebességgel száguldozó kisvonattal lehet bejutni. Kiszálláskor különböző nyelven vezető csapatokhoz lehet csatlakozni. Mi az angol idegenvezetővel tartottunk de a lányok kedvéért kibéreltünk egy magyar nyelvű audio guide-ot is. Mesevilág volt ez a javából, a lányokkal a cseppköveket valamilyen állathoz vagy más formához hasonlítgattuk és arról beszéltünk, hogy mennyi, számukra (de még számunkra is) felfoghatatlan sok idő kell ahhoz, hogy ilyen nagyra megnőjön egy cseppkő, amelyek közül a függő cseppkövek neve sztalaktit, az álló cseppkő sztalagmit, az összeérő cseppkőoszlop pedig a sztalagnát. Még a bejáratnál kaptunk egy kis szórólapot, amelyben leírták hogyan óvjuk a barlangot és annak élővilágát, merthogy akármilyen hihetetlen a barlangnak van élővilága, amelynek leghíresebb példányai az emberhalak, más néven vak gőték. Az ő védelmük érdekében is arra kérték a látogatókat, hogy ha lehet ne fotózzanak vakuval, ám ez sok (főleg japán) turistát nem zavart...A Vivárium nevű kiállításon egyébként a többi kis élőlényt is megnézhettük a gyerkőcökkel, amely művelethez kaptak kis elemlámpát is.





Utolsó erőnkkel még megnéztük a cseppkőbarlangtól 9 km-re lévő mesebeli Predjamai várat, amelyet egy sziklafalba építettek a ravasz tulajdonosok és amelyről megtudtuk, hogy bevehetetlen. Amikor ott állsz a közvetlen közelében, nem tudod elképzelni, hogy mese vagy valóság amit látsz, így jobb ha belépsz és megnézed közelebbről a szépen felújított termeket, szobákat, falakat. Itt is szinte természetesnek vettük, hogy kaptunk magyar nyelvű prospektust a belépőjegy mellé.

Üdítő, pihentető, nyugtató, felemelő élmény volt Szlovéniai nyaralás. Ha kedvet kaptatok hozzá, böngésszétek a turisztikai honlapjukat, ami persze nagyon igényes és hasznos. Szerelmesek lettünk az országba. Mondjuk a mottójuk alapján szinte biztosak is abban, hogy a hozzájuk látogatóknak rabul ejtik a szívét:

I FEEL SLOVENIA