Advent harmadik gyertyáját barátainkkal együtt gyújtottuk meg. Nem is tudtam volna jobb programot elképzelni erre a vasárnapra, minthogy Henivel és összesen öt gyerekkel mézeskalácsot süssünk a konyhámban.
Heni felszerelkezett, hozott a lányoknak egy-egy kis gyúrótáblát és egy-egy sodrófát. Azonnal munkavédelmi oktatásban részesítettem a lányokat, és olyanokra hívtam fel a figyelmüket, hogy a sodrófa bizony nagyot tud ütni az ember fején, ezért ha lehet ne kardozzanak vele.
Heni és én is előző nap begyúrtunk egy adag mézeskalácsnak való tésztát,hogy aztán másnap csak a kiszaggatás és a díszítés kellemes része maradjon ránk. Talán vakmerőség volt részemről, hogy egy abszolút kipróbálatlan, referenciák nélküli recept utasításait követtem. Egy magazinból téptem ki még évekkel ezelőtt és az illusztráció elég meggyőző volt ahhoz, hogy ezt válasszam. Ha mégsem sikerül, akkor ott van Heni tésztája, biztosan nem maradunk mézeskalács nélkül, gondoltam.
A lányokat és az egy szem fiút kb. negyed óráig érdekelte a mézeskalács készítés, a különböző formákkal való kiszúrás, azután egymás után párologtak el a konyhából,hogy együtt játszhassanak. Az is igaz,hogy az óvodában már részt vettek hasonló programban, gyönyörűen díszített és nagyon jó ízű mézeskalácsok kerültek ki kis kezeik alól, amivel titokban szerettem volna versenyre kelni.




Henivel kettesben maradtunk a konyhában (a férjek a nappaliban semmiről és senkiről tudomást se véve beszélgettek) és egymás után tettük be a tepsiket a sütőbe,, szinte nagyüzemi mézeskalácssütőnek éreztük magunkat.
Az első kisült sütik egy szempillantás alatt eltűntek a tálról. Úgy ahogy volt, puhán, melegen. A másodiknak is ugyanez lett a sorsa, így csak a harmadik adagból tudtam légmenetes dobozba eltenni párat. A gyerekek közben tele hassal visszatértek az asztalhoz, hogy a díszítés mozzanataiban vegyenek részt. Nem kimondottan klasszikus mézeskalács díszítő elemek születtek, inkább az avantgarde stílust követték.

Már összepakoltuk magunk után a konyhát, már csak az önfeledt játék és beszélgetés maradt volna hátra, ám Eszter hasfájásra kezdett panaszkodni és igen rossz bőrben festett. Próbáltam felidézni vajon mennyi nyers tésztamasszát és mennyi meleg mézeskalácsot gyűrhetett le jó étvágyú kislányom, de nem tudtam használható információt begyűjteni. Az ebéd utáni alvást mindenesetre furcsa hangok szakították félbe és áldottam az eszem, amiért a lavórt odakészítettem Eszter ágya mellé, aki a hányást követően máris jobban kezdte érezni magát. Az incidens még egyszer ismétlődött meg délután, azután már könyörgött, hogy hagy egyen ő is tejbegrízt a többiekkel, amit igen jó étvággyal el is fogyasztott és ügyesen magában is tartott.
Hát, nekem gyerekkoromban gyakran mondták, hogy nem szabad melegen kelt tésztát és egyéb süteményt enni, mert nem lesz jó vége, ám sosem hittem el igazán. Eszter vagy megutálta egy életre ezek után a mézeskalácsot vagy örökre a szívébe zárta, még nem tudom.
A receptem (és ezzel együtt én is) viszont ötösre vizsgázott így elteszem jövőre is. Amellett, hogy nagyon finom íze lett, nem tartozik az ehetetlenül kemény kategóriába. Egy sorral azonban kiegészítem: a mézeskalácsot a hasfájások elkerülése végett kizárólag kihűlés után fogyasszuk

Le is jegyzem ide:

Hozzávalók:
-1kg liszt
-4dl porcukor
-2kkanál szódabikarbóna
-2kkanál fahéj
-2kkanűál őrölt szegfűszeg
-10dkg margarin
-3 tojás
-3dl méz
-só
-a díszítéshez egy tojásfehérje és 6 evőkanál cukor

Összekeverjük a lisztet, porcukrot, szódabikarbónát, fahéjat, szegfűszeget, majd hozzáadjuk a margarint, mézet és a tojásokat. Alaposan összegyúrjuk. Figyeljünk, hogy a tészta ne legyen túlságosan lágy (no ezt nem igazán értem miért írták ide, mert inkább kemény lett, tettem bele még egy tojást és még egy kicsi margarint is)

A gyúródeszkát beszórjuk liszttel és a kiszúrt darabokat margarinnal és liszttel kikent tepsibe tesszük és közepesen forró sütőbe kb. 8 perc alatt megsütjük.

A kisült mézeskalácsot a hasfájások elkerülése végett kizárólag kihűlés után fogyasszuk

Alig várom, hogy hazahozhassam a lányokat az oviból. Énekkart szeretnék készíteni velük, hogy aztán a kórustagokat elajándékozhassuk az óvónéniknek és más szerettünknek. Egy amerikai kreatív honlapon találkoztam először a figurákkal és beléjük szerettem azonnal. Két prototípust máris legyártottam. Az a baj, hogy nem tudom abbahagyni... Fél pár zokni a sapkája. de jó, hogy őrizgettem úgy húsz darabot.. Guriga kell hozzá, az is van jó sok. Minden nap lepottyan az adventi naptárról három. Szóval akkor hány tagú kórust gyárthatunk?

Nem adtam meg magam könnyen. Ha jól emlékszem, lassan egy éve vágyik kitartóan erre az ajándékra Hanna. Az oviban persze néhány kislánynak már van ilyen és természetesen a játékbevivő napon élnek is a lehetőséggel, hogy egymás orra alá dugdossák a gombócot, ami ebben az esetben szó szerint értendő, mert illatos. Hogy miért fontos, hogy gyümölcsillatot árasszon egy plüss állat vagy mi, nem tudom de lehet benne valami kábítószer, amit ha valaki beszippant addig nem nyugszik, míg újra nem érezheti.
Azt sem értem, hogy mit tud és főleg mennyi ideig játszani egy majdnem hat éves, általam és mások által is értelmesnek, okosnak mondott kislány ezzel az izével.
Szenteste után megtudom. Megesett a szívem Hannán, Zoltánt is meggyőztem, hogy a gyerek teljes öröméhez ez szükséges és becsukott szemmel, de megvettük az áhított szőrgombócot. Mondjuk nem ment könnyen. Mintha érezte volna ez az agyonreklámozott játék, hogy nem szívesen teszem a kosárba és nem a saját szépségéért perkáljuk ki érte a szerintem szélhámosan sok pénzt, hanem kizárólag Hanna lányunk mosolyáért. Amikor a harmadik üzletben, köztük a legnagyobb játékboltban mondták azt, hogy sajnos elfogyott és csak januárban lesz, kicsit megijedtünk. Bosszút állt a gombóc, amiért ennyit várakoztattuk leendő gazdáját- gondoltam magamban és csak akkor nyugodtam meg, amikor hazahoztuk és eldugtam..(remélem az illata nem árulja el idejekorán Hannának, hogy már a családhoz tartozik)
Vannak játékok és tárgyak, amiknek megszerzése több, mint presztízskérdés a gyerekek között. Mintha kevesebbet érne az, akinek nincs meg az éppen aktuális kedvenc. Régen is léteztek ilyen hülyeségek. Elég ha csak a Monchicire gondolok, amire kis nagylány koromban persze én is annyira de annyira vágytam, hogy máig emlékszem arra a bizonyos karácsonyra, amikor végül megkaptam.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én már az ajándékosztás előtt is játszottam vele titokban, mert galád módon bátyámmal kikutattuk az elrejtett ajándékokat. Amíg ő leendő Legóját csodálta én a majmocskát puszilgattam és Sydney Rome aerobic lemezének borítóját nézegettem. Ez úgy zajlott, hogy amíg egyikünk játszott, valahogy úgy, mint régen a hajókon a matrózok a zátonyt ,a másikunk az ablakból anya közeledését figyelte. Amikor ez bekövetkezett azonnal jelezte, mire visszapakoltunk mindent a szekrénybe. Évekkel később vallottuk be tettünket szüleinknek, azóta is emlegetjük és példaértékkel bír. Gyerekek voltunk no, felesleges a fejcsóválás. Megjegyzem nem kis teljesítmény két alig tíz évestől, hogy mi, ahogyan megbeszéltük, igazán meglepődött és boldog arcot vágtunk az ajándékok láttán-nehogy elrontsuk szüleink örömét, és persze nehogy lebukjunk..
Kicsit elkalandoztam, de talán Hanna és a kicsik is mosolyogni fognak majd ezen az ártatlan kis gyerekcsínyen, amit A Fur Berries és az az utáni vágy juttatott eszembe.
Kíváncsian várom mennyi idő után merül a feledés homályába az illatosított gombóc, amiből szigorúan egy darabot vettünk, vállalva ezzel a szinte elkerülhetetlen "nem adom, az enyém" típusú marakodást. Remélem tartós, masszív darab és kibírja a huzavonát.
ui. Sok-sok örömöt hozzá drága Hannánk.

Még Zoltán volt kolléganőjétől, Anettől kaptuk a karácsonyi üdvözlőlapot. Egy zöld kis cédula is volt mellékelve a jókívánságok mellé. Nem hiszem,hogy véletlen, hogy pont most került a kezembe, viszont hiszem, hogy sokaknak nem ártana elolvasni a kis szöveget. Naponta kétszer..de lehet többször is..
Én is ezt teszem.

Karácsonyi szeretethimnusz


Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs benne szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.
Ha a szegénykonyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.
Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a karácsony.
A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem múlik.
A videojátékok tönkre mennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak.
De a szeretet ajándéka megmarad.


Ismeretlen szerző

Nem szokásom csak képet betenni a blogba, mert a blog szöveges műfaj, most mégis ezt teszem, mert élethűen tükrözi a kicsik ikerszeretetét. Szilvi barátnőm, akinek a lányok rajongásig imádott Lackó nevű kicsi fia van- átugrott és azért készítette a fotót, mert megelégelte, hogy nem tudok normális képet átküldeni a lányaimról, amikor pedig ő a karácsonyi képeslapunk szerkesztésének terhét magára vállalta..
A kép csalóka. Ne gondolja senki, hogy az ikrek sosem veszekednek.
Tegnap azzal fogadott az óvónő, hogy a lányok összevesztek egymással. Még verekedtek is valami csaton, amit érkezésemkor Noémi hajában találtam, ám ha jól emlékszem a reggeli frizurakészítés során Eszternek adtam.
-Előfordul,- mondtam és eszembe jutott a csaknem minden napos ölremenő itthoni csata, amit egy-egy vacak, ám nekik annál értékesebb fröccsöntött mütyürért vívnak.
Az ütögetést, verekedést nem tűröm. Azért sarokba állítás -, a játékból való kivonás jár. Csak a mesében léteznek soha nem veszekedő ikrek. De amikor béke van nagyon érzem azt a bizonyos ikerkapcsot, amiről annyit lehet olvasni.
Amikor ébredéskor első dolguk megnézni, hogy testvérük is ott van -e a megszokott helyén és ha nem, akkor kétségbeesett hangon megkérdezni hol van a hugi. Amikor puszival ébresztik egymást, amikor látszik az aggódás a szemükben ha az egyiket megbüntetem, amikor együtt sírnak a másikkal és együtt találják ki a huncutságokat.
Az óvónő legtöbbször azért mégsem azzal fogad, hogy verekedtek lányaim. Gyakrabban számol be arról, hogy aznap megint egymás kezét fogva aludtak el...
Tudom, hogy imádják egymást.
Ugye látszik?

ui. Végül mégiscsak írtam szöveget..

Egy éve még arról írtam, hogy nem igazán szeretem az itthoni kreatívkodást a gyerekekkel, mert pacsmagolással, maszatolással, az eredeti állapothoz képest még nagyobb felfordulással jár. Előnyben részesítettem a tereken, művelődési házakban, múzeumokban felállított karácsonyi adventi készülődés címmel ellátott foglalkozásokat, ahol nem nekem kell keresni a celluxot, jancsiszöget, szalagot, rafiát és az ollót és nem nekem kell levakarni a falról és bútorról a festéket.
Egy éve még így gondoltam és bár most is szívesen veszek részt a gyerekekkel egy-egy össznépi kézműves foglalkozáson, itthon is nekiállunk egy műremeknek. És ami a legérdekesebb teljes extázisba kerülök tőle. Ez lehet az alkotás öröme. Azon kapom magam, hogy minden napra van egy ötletem és a lányok tökéletes partnerek. Egy év alatt nagyot nőttek,okosodtak, ügyesedtek lányaim, hát boldogan festegetek velük. Hanna kreativitása zavarba ejtő, szinte minden nap meglep valamilyen kis remekművel és a kicsik kézügyessége is sokat fejlődött. Rájöttem, hogy lehet, hogy nem tudok varrni és keresztszemesen se fogok soha hímezni, attól még igenis kikerülhetnek a kezem alól szép és kreatív dolgok. Sőt, a lányok keze alól.
Mint például a legfrissebb, szobaajtójukat díszítő közös művünk. Az ötlet Csiribiritől és egy amerikai 5!! gyerekes anyukától származik.
Pofon egyszerű. Kezecskéket körbe rajzolni, anyukának kivágni, gyerekeknek a kör alapra ragasztani és feldíszíteni, megfelelő helyet találni neki majd minden egyes szobába való bemenetkor felkiáltani a gyönyörű végeredmény láttán, aminek még metaforikus jelentést is találhatnánk ha nagyon akarnánk, mert ugye látszik a sok kis pracli, a közös munkánk gyümölcse, a családba tartozás -, az együtt várjuk az ünnepeket érzése..
Mindenképpen meg kell említenem, hogy a legnagyobb nehézséget a ragasztó keresése okozta. Mérgezett egér módjára szaladgáltam a lakásban, minden lehetséges helyet felkutattam, hogy befejezhessük a papírkoszorút. A végén már Hanna annyira megsajnált, hogy maga is keresésbe kezdett és különféle alternatív ragasztási technikára hívta fel figyelmemet. Aztán egyszer csak az uram valószínűleg nem bírta már nézni kétségbeesésemet, így fogta magát és a lányokat hogy vasárnap délután elmenjen venni egyet.
Én pedig ez idő alatt olyat csináltam, amit nagyon-nagyon régen nem. Gyertyafényes, nyugtató zenés, aromaterápiás fürdőt vettem. Az eltűnt ragasztónak onnan a kádból küldtem üdvözletemet.

Idén kicsit újítottunk. Nem magamtól jutott eszembe, Hanna állt elő az ötlettel, hogy tegyünk a kis asztalra tejet és kekszet is a Mikulásnak, éppen úgy, ahogy Angliában teszik a gyerekek. Én ugyan tengerentúli szokásnak hiszem ezt, mindenesetre meglepett lánykám, hogy máris fogékony más népek szokásaira és az abból tetszőt nem rest át is venni. Azért kicsit faggattam, hogy ugyan honnan tudja, hogy ott így szokták. Vártam, hogy majd valamelyik rajzfilmre hivatkozik de nem így történt. Kiderült, hogy a logopédus Judit néni mesélt erről de a Varázsoviban is hallotta ahogy a többi gyerekkel a mikulásvárásról cserélt eszmét és ha nem emlékeznék rá, olvastam is neki erről..
Miért is ne? Hatalmas karácsonyos csészébe (ezúton is köszönöm Viviennek) töltöttük a tejet és kistányérra tettük a sajnos nem házi kekszet. Talán megbocsátja Mikulás, hogy nem sütöttem házi sütit, ha Hanna előbb állt volna elő ötletével, Isten bizony nekiálltam volna szuper-mami módrjára sütni..

Csizmácskák kipucolva az ablakba kerültek és a kislányok viszonylag gyorsan el is aludtak, hogy én a tettek mezejére léphessek. Első körben felhoztam a cipőcskékbe szánt meglepetéseket. Második körben azon töprengtem, hogy vajon jó ötlet -e már este kitennem őket. Hanna, de a kicsik főleg előszeretettel trappolnak át hozzám az ágyba egy kis bújásért, hogy aztán visszacipeljem őket és saját ágyukba folytassák az alvást. Féltem,hogy ha ez aznap este is bekövetkezik meglátják az ajándékokat és oda lesz a varázslat. A kekszbe se mertem beleharapni még. Abban maradtam magammal, hogy majd az éjszakai vagy inkább hajnali betakaró, ellenőrző körutam valamelyikén kipakolok. Így is lett. Ekkor ettem bele a kekszbe, pedig cseppet se kívántam, ekkor ittam le a tejet, amibe később Zoltán is besegített és ekkor tettem a három zenélő kis körhintát az asztalra, a színes ceruzát és a tündéres pez cukorkát a csizmákba.
Hanna hajnalban átsétált. Szerencsére elég kába volt ahhoz, hogy észrevegye a dobozokat és a félig megdézsmált kekszeket, így reggel, meglepődve vették tudomásul, hogy itt járt a Mikulás és azt is, hogy maguk sem értik hogyan, de valahogyan megúszták virgács nélkül a látogatást.

Zavarban vagyok a sok mikulástól, mert egyre kevésbé érzem frappánsnak és kielégítőnek magyarázataimat,amiket Hannának szánok. Furfangosabbnál furfangosabb Mikulással kapcsolatos kérdéseire valóban kihívás válaszolgatnom. Most ott tartunk, hogy létezik egy igazi,annak pedig sok-sok segédje. A Noddy karácsonya című mese helyettem válaszolt az olyan kérdésekre, hogy hogyan tud egyszerre mindenkihez eljutni a Mikulás, és hogy fér be a kéményen... Arra már nem tér ki a mese persze, hogy mit keres apukája munkahelyén minden éveben az öreg.
Igen, munkahelyi mikulás ünnepségen vettünk részt csütörtökön. Ez nagyon fontos Zoltánnak is és a lányoknak is. A kicsiknek izgalmas látni hol dolgozik apukájuk, melyik iroda az övé és biztos vagyok benne, hogy különleges élmény a forgó székébe beleülni, hogy aztán a telefonját fontoskodva felvegyék és a laptopja gombjait is nyomkodhassák.

Zoltán pedig gondolom ugyanolyan büszke a családjára, mint amilyen büszke a többi összegyűlt szülő a sajátjára. Az ünnepségnek helyt adó terem díszlete mit sem változott. A falakon az eddigi elnökök arcképei, a megszokott helyen áll a gyönyörűen feldíszített fenyő és a székek háttámlájára csomózva szerencsére idén is ott lebegett a sok sok gázzal töltött zöld, sárga és piros lufi, amelyeknek megszerzése, csuklóra és copfra kötése éppen olyan fontos volt a lányoknak, mint maga az ajándék.
A Mikulás érkezésééig Ricsi bohóc szórakoztatta a gyerekeket, szerencsére interaktívan. Hanna és Eszter boldogan vett részt a hülyéskedésben, Noémi kicsit tartózkodóbb volt, sokkal jobban érdekelte a szaloncukor meg a kosarakban álló csomag.

Magam is meglepődtem azon, hogy milyen bátran és hangosan adta elő a Mikulásnak szánt versikéjét. Hanna csengőbongó hangján adott elő egy kevésbé ismert dalt és én Isten bizony nem elfogultságból írom, de azt vettem észre, hogy a teremben lévő alapzaj egy pillanatra megszűnt és mindenki őt hallgatja. Eszterkém sem volt bátortalan, nála inkább a szövegtudással volt gond, de persze senkit nem zavart.



Cukorfalat volt mindhárom csemetém, akik közül a legnagyobbal még egy rögtönzött interjú is készült a Színművészeti Főiskola hallgatói által, akik Ricsi bohóc munkásságáról készítenek dokumentumfilmet, és amely filmecske egyik része a gyerekek tetszésindexére is kitér- gondolom.

Zoltánnak megelőlegezek egy teherautó jogosítványt is,mivel az utastérbe tuszkolt hat lufi (amiből egyet büntetésből elröptettünk és amit a mai napig nagyon bánunk, mert szerintünk nagy szomorúságot okoztunk vele egyik lányunknak, -de hát mi mást tehettünk volna, ha egyszer a folyamatos nyávogás minden korábbi figyelmeztetésünk ellenére sem csitult..), teljesen betöltötte az autót, akadályozva ezzel a hátsó és az oldalt való kilátást is. Az már csak hab a tortán, hogy autóhoz szokott lányaimmal HÉV-vel és Metróval tettük meg a munkahelyre vezető utat, aminek következtében a "kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak" mondatok az utóbbi időben bizony gyakran elhangzanak.
Céges mikulás kipipálva. Jöhetnek a többiek.

Korábban, már írtam, hogy az adventi naptár ajándékai között a kis bigyók mellett, szolgáltatásokat is elrejtettem. Noémi rögtön, az első nyitáskor kihúzta magának a főnyereményt, az esti olajos masszázst, amit természetesen meg is kapott. Hanna és Eszti sóhajtozva, a finom érintésekre ácsingózva állták körül szerencsés testvérüket. Engem is anya! -suttogták és nekem nem volt szívem eltenni a levendulaolajos üveget, szépen sorban megmasszíroztam mindegyiküket.
Ráéreztek az ízére. Imádták. Hagyták, hogy kényeztessem őket, hogy a több, mint öt évvel ezelőtt, Hanna védőnénijétől tanult mozdulatokkal, - amiről még oklevelem is van valahol a szekrényben- simogassam hátukat, pocakjukat, combjaikat, karjukat és arcukat. Már ők is ismerik a mozdulatokat és ha elakadok súgják, hogy bajusz, mosoly, malomkerék, szív és I Love You..
Amikor Hanna kicsi baba volt, szinte minden este kapott anyai babamasszázst. Volt rá időm, energiám. Az ikrek ebből kimaradtak. A sorozatfürdetés után nem jutott már rá idő. Inkább lesütöttem a szememet, ha a masszírozó mozdulatokat bemutató füzetke került a kezembe. Szégyelltem magam, azt éreztem nekik is jár, ami Hannának és vívódtam magammal, hogy csak azért, mert ketten egyszerre születtek és ez némi plusz munkával jár, valahogy mégiscsak időt kellene szakítani rá. Talán volt is egy két próbálkozásom, de úgy emlékszem hamar feladtam. A masszírozáshoz csend és nyugalom kell, a kisbaba ikertestvére viszont a legritkább esetben veszi ezt tudomásul és a legjobb résznél jut eszébe ordítani, megtörve ezzel az áhítatot. Igen így történt, hogy ők baba masszírozás nélkül maradtak..
Talán a sors akarta úgy, hogy most pótoljam a kizárólag kényelmi szempontok miatt elmaradt kényeztetést. Mindenesetre az altatás, elalvás előtti rituálék sorába felvettük ezt is. Kettő pici és egy nagyobbacska hátat simogatok, masszírozok esténként és nem érdekel, ha lekésem a kedvenc filmemet, vagy hogy romokban hever a konyha mert érdekes módon ezek az érintések nemhogy kimerítenek, sokkal inkább feltöltenek. Egyébként pedig remekül alszanak tőle(m).

Azért ez most sok volt. Zoltán szerint is szép munka volt. 3X24 gurigát megtölteni tartalommal, becsomagolni, átkötözni, rákötözni, majd férj segítségével megbízhatóan a falra helyezni. Mégis minden percét élveztem és magam előtt láttam kislányaim arcát!
Idén a számozással már nem bíbelődtem, a lányok random módon választhatnak egy krepp papíros"cukorkát" reggelente.
Majdnem legurultak a lépcsőn, annyira rohantak a füzérekhez. Noémi egy szaloncukorral és egy esti olajos masszázs utalványt lobogtatva (anya a ez mi? ) rohant hozzám, Hanna kis színezőt, Eszter pedig két filctollat szorongatott mancsában. Mielőtt kitört volna a pánik, hogy neki miért ez és nekem miért az, elmagyaráztam nekik, hogy előbb utóbb mindegyikük találkozik a másik ajándékával is, azaz mindenkinek egyforma tárgyakat rejtettem el a gurigákban, a kérdés csak az ki mikor talál rá.
Hanna már jól tudja, hogy az advent várakozást jelent. A kicsiknek most magyarázom..
Egyébként pedig, ha lehet, még jobban várom a reggeleket. Ők is. Már előző nap este.