Idén nyáron történt, hogy a káprázatosan hangulatos Kotor egyik ajándékboltjának kirakatában egy doboz 36-os Kodak filmtekercset vettünk észre. Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy ki használ még ilyet amikor ma már a digitális fényképezőgép is lassan kimegy a divatból, hiszen átvette a helyüket a hiper szuper okostelefonok. Aztán a lányokat is megkérdeztük, hogy tudják -e mi az a sárga doboz és azóta is a válaszukon nevetünk, mert akkor Noémi azt mondta, hogy szerinte valamilyen vitamin, Eszter pedig a számból kiindulva azt, hogy 36 gigabite. Hát igen. Ezek a mai gyerekek már nemcsak a kazettát, bakelitlemezt nem ismerik fel, hanem a valaha ikonikus jelentéssel bíró Kodak filmdobozt se.
Eszembe jutott, hogy mennyi befűzős filmet vásároltam párizsi életünkben, mert minden pillanatát meg szerettem volna örökíteni és mennyit költöttem aztán előhívásra majd fényképalbumra.
Ezt csak amolyan bevezetőnek szántam, mert igazából arról akartam írni, hogy milyen jó, hogy a sok elrontott, soha elő nem hívott vagy felesleges képek mellett azért évről évre akad olyan, ami profi és ennek az az oka, hogy a blogíráson kívül még családi fotósunkhoz Péterhez vagyok hűséges, akit (ha jól számolom) 8. éve kérem meg, hogy hol műtermi, hol szabadtéri képeket készítsen a lányokról, hiszen olyan gyorsan nőnek. Írtam már korábban arról, hogy gyerekkoromban a szüleim nem sajnálták az időt és a pénzt se, hogy időnként műtermi fotózásra vigyenek. Én nagyon élveztem, bátyám már kevésbé ha jól emlékszem. Szerencsére a lányaim nem bánják, sőt kifejezetten izgatottak lesznek ha az 1point4 fotószalonba megyünk. Születtek már nyári képek, kedvenc játékokat ölelősek, hangszeresek, karácsonyfás, sőt pizsamás képek a lányokról. Mindig az aktuális kedvenchez igazodva vittem magammal a kis bőröndömet, amibe egy-két (na jó három) váltás ruha és egyéb kellékeket tömtem be, hogy aztán azokkal kapja le őket Péter. Hűségünk oka nemcsak az, hogy családi fotósunk kitűnően ért a gyerekek nyelvén, hanem az is, hogy soha nem szállt el az árakkal, valóban családbarát ezen a téren is.
A szabadtéri fotózásnak más a hangulata és mivel abban régen volt részünk, most újra esedékessé vált egy friss sorozat, főleg azért , mert az a régi a Városligetben nagyon jól sikerült. A Római partra beszéltünk meg találkozót, ahol a természetes díszlet, a pompás színekben játszó fák (amíg ki nem vágják őket) és a Duna, ideális feltételei voltak egy megszokott, laza hangulatú fotózáshoz. És bár többen sétálgattak a parton, mint a Váci utcában, a lányok profin, fesztelenül állatak, pontosabban pózoltak a fényképezőgép előtt, hiszen Pétert régóta ismerik. Nálunk az sem ritka, hogy nevetésbe csap át a fényképezkedés.
Azért ide is hoztam magammal kabát és sapka variációkat. Kellék most nem kellett, mert csak elterelte volna a figyelmet a valódi szépségről, a természetességről. Mondjuk Péter megszokta, hogy ötletekkel felszerelkezve érkezünk és valóban így van. Ha látok valami jópofa ötletet mondjuk a Pinteresen, akkor azt felírom, megjegyzem, Péter pedig a nemlétező bajsza alatt csak mosolyog és megpróbálja a lehetetlent (is).
Ebből a sorozatból is lettek kedvencek, amelyek aztán képkeretbe kerülnek. Szerintem legközelebb egy téli, korcsolyázós fényképezésre kérem meg. Addig is azon gondolkodom, hogy kit lephetnék meg karácsonyra egy 1point4 fotózásra szóló ajándékutalvánnyal, kire férne rá, hogy a családi mosolyalbumukat felfrissítsék.
Lábnyomok a facebookon is, itt:
