Két, autós daytrip van a hátunk mögött. Hannával nemrég azért keltünk útra, hogy az ország két különböző pontján a nyári munkájukat végző húgait meglátogassuk. Eszter és Noémi ugyanis három hetet tölt azzal, hogy szálláshelyek kis vendégeit szórakoztatják, amiért természetesen fizetés is jár.

Kedvenc kifejezésem ez a nyaralva dolgoznak, dolgozva nyaralnak szófordulat, de tényleg azt gondolom ez fejezi ki a legjobban a szállodai animátor munkáját. De ha valaki azt gondolná ez csak móka kacagás, akkor téved. Heti egy nap pihenőnapjuk van, és szoros menetrendet, programot kell követniük és persze mindig mosolyogni.

Mégis azt gondolom, hogy olyan képességekre, tudásra, tapasztalatra tesznek szert a lányok ezalatt a három hét alatt, hogy mindenképpen hasznukra válik majd, különösen az egyiküknek, aki egy ideje már eldöntötte, hogy gyerekekkel szeretne foglalkozni a jövőben.

*****

Első nap Tiszakécskére ugrottunk el, ahol a Barack Hotelben animátor Noémi és ha már ott voltunk, azon kívül, hogy büszkén figyeltük hogy teljesíti a vendég szórakoztatást, (érkezésünkkor pont a medencés reggeli tornát) ,mi is áztattuk magunkat a híres gyógyvízben és élveztük, hogy nem volt kibírhatatlan forróság és így tömeg se.

A terep ismerős volt, hiszen Hanna 2 és 3 éve ugyanitt teljesített szolgálatot, így most nosztalgiázott és örömmel találkozott régi ismerősökkel, miközben szakmai tanácsokkal látta el húgát, sőt egy ponton nem tudta visszafogni magát és kreatív vízi játékokat talált ki a gyerekeknek. :-).

Mivel Noéminek ez munkanap volt, ketten mentünk ki a gyönyörűen kialakított Tisza parti strandhoz ahol később a város legjobb hamburgeresénél a Nádas-ban vacsoráztunk és csak ezután indultunk haza. Jó volt látni Noémi mennyire ügyesen feltalálja magát, milyen kötelességtudó és mosolyogtunk mennyire szeret belebújni a hotel kabala figurájába, Csöpibe. Hazafelé a minidiszkó dalai jártak a fülemben és nagyon büszke voltam Noémire.

******

A Balaton meg gyönyörű. Meg Füred is. Hanna -ha már ott voltunk-, SUP-ozott én egy hintán gyönyörködtem a kilátásban és néztem Esztit tisztes távolságból. A pihenőidőben kiugrottunk Balatonfüred legjobb cukrászdájába, a Karolinába ahol isteni kávét ittunk és bámulatos süteményeket ettünk, este pedig még egy közös vacsorára is volt időnk, hogy aztán a minidiszkó idejére visszavigyem talpraesett lányomat a rezervátumba kempingbe.

Megint meghatódtam azon, hogy nemrég még a lányok táncikáltak mindenféle szállodák mini diszkójában és ők csüngtek a kedves animátorokon, most pedig a másik oldalon állnak és nekik kell olyan animátornak lenni, akire szeretettel gondolnak vissza a vendég gyerekek és persze szülők is.

Délután érkeztünk Athénba, ahol első dolgunk volt egy 3 napos napijegyet venni, de csak azért mert négy napos nem létezik, pedig nekünk jól jött volna, hiszen pont ennyi napot szántunk a városra. Metróra szálltunk és egy hosszúnak tűnő zötykölődés után az Omonia  állomáson kiszálltunk, hogy aztán a gyéren megvilágított aluljáróban felszínre felérve magunkba szippantsuk Athén belvárosi levegőjét. A szállásunkhoz igyekeztünk amit nagy bátran (hiszen még nem nagyon volt róla értékelés) ám annál remekebb áron foglaltam le a booking.com-on. A B21 hotel ideális helyen található-csak egy ugrásra a buszmegállótól és egy csomó jó kis pékségtől, kávézótól, ami mellett elhaladva azt mondogattuk: ide biztosan beugrunk.  Persze irtó éhesek voltunk úgyhogy gyors felfrissülés után azonnal valami autentikusnak tűnő éttermet kerestünk, amit tekintettel arra, hogy Athén egyik legforgalmasabb csomópontjától csak egy ugrásra szálltunk meg-nem volt nehéz. Így találtunk rá a kiváló értékelésekkel rendelkező,  és helyiekkel teli (vagyis nem turistás)  utcai éttermet, amiről később kiderült, hogy egy jól bejáratott helyi étteremlánc,  ahol elfogyasztottuk első gyrosunkat. Hmmm, az a selymes czaciki.  

Tele hassal indultunk tovább, hogy megnézzük Athén első számú látványosságát, az Akropoliszt, most csak ezért, hogy köszönjünk neki, így metróra szálltunk, hogy két megálló után a felszínre érkezve meglássuk azt, ami miatt jöttünk. A sétányon még nagy élet volt, utca zenészek, turisták sétáltak. Mi is magunkba szívtuk a város hangulatát és egy kiadós séta után, a buszra hiába várva újra metróra szálltunk, hogy a szállásra siessünk. Szerettük volna kipihenni magunkat, mert másnapra is beterveztünk sok látnivalót. De most nem rohanósan, mindenáron, hanem kényelmesen, meg-megállva. Ettől volt olyan jó. 

Nem bírom megállni, hogy ne írjam le, mennyire szörnyülködtünk a járdák minőségén. Mindkettőnknek ugyanaz jutott az eszébe:  hogy bizony ebben a városban extra kihívás látássérültnek, vaknak lenni, annyi csapda leselkedik rájuk. Bizony még nekünk is koncentrálni kellett hova tesszük a lábunkat. Az eső sokk után megszoktuk a káoszt, a graffitit, a kukák (nem kutyák)  és macskák látványát sőt a jellegzetes szagokat is és elfogadtuk, hogy Athén már csak ilyen. 

Hazafelé aztán nem bírtunk ellenállni a Verti pékség/cukrászda csalogató kínálatának és egy csinos dobozba becsomagoltattunk egy adag görög édességet, baklavát és kataifit és elhatároztuk, hogy ebben a gyönyörűséges pékségben reggelizünk egyik nap. 

Másnap a gyalogtávolságra elérhető piacra indultunk kezünkben a görögök nélkülözhetetlen reggeli napindító nedűjükével a jeges kávéval.  A Központi piac, vagy ahogy a helyiek nevezik, Varvakeios Athén legnagyobb piaca Az utca egyik oldalán hentesek kínálják a portékáikat, mindenféle hús- és halkülönlegességeket. Csak ámultunk bámultunk a tőkéket csapkodó hentesek látványán, akik hangosan kínálták portékájukat. Nekünk is, bár nyilvánvaló, hogy nem úgy néztünk ki mint két, ebéd alapanyagot beszerezni érkező görög háziasszony, de persze mosolyogtunk és azt sem bánták, hogy fotózunk. Néztük a húskínálatot, a kampókon lógó dinoszauruszhoz hasonlító tetemeket, amiről kiderült, hogy kedvenc húsuk a bárány. Egyszerre volt ijesztő és ámulatba ejtő ez a rész, aminek a végén a szagoktól és a látványtól már kicsit émelyegtünk, elszédültünk. A halas rész ámulatba ejtő. Hogy mi mindent kínál a tenger, hogy milyen kevés halat ismerek fel, arról nem beszélve, hogy az ízüket sem ismerem. A gyümölcspiac az út túloldalán már kevésbé volt izgalmas, bár a magokat és fűszereket kínáló bódék előtt azért sokáig álldogáltunk és pisztáciát, gyros fűszert is vásároltunk. 

A piaci kavalkád után metróra és villamosra szálltunk, hogy lássuk a tengert, hogy érezzük az illatát, lássuk a semmihez sem fogható színét. Alig akartuk elhinni, hogy februárban van, aki vígan úszkált benne. Leültünk két nyugágyra és élveztük, hogy a szél simogatja az arcunkat. Epret eszegettünk és nem siettünk. 

Megállapítottuk, hogy ha kóbor macskák lennék, akkor Athénban szeretnénk élni, mert az ott élő emberek gondoskodnának rólunk, kis házat is építenének nekünk és nem bántanának. Furi, hogy a  világ leggyönyörűbb ókori görög romjai vannak Athénban, és az összképhez hozzátartozik a rengeteg, kóborló cica. Mi macska mániások persze egy cseppet se bántuk, mindegyik cica mosolyt csalt az arcunkra. 

Este aztán újra az Akropolisz felé vettük az irányt, hogy megnézzük a nyitvatartást és a naplementét. Ha már ott voltunk, beugrottunk az Akropolisz Múzeumba, annak is a kávézójába, hiszen tudtuk, hogy onnan csodás látvány tárul majd elénk és egyébként is belépőjegy nélkül juthatunk be odáig. Az, csak Hanna szemfülességének köszönhető, hogy egy tökéletes pillanatban magával húzott, hogy menjek utána és mire kettőt pislogtam, már a múzeum terében sétáltunk, a felbecsülhetetlen értékek között-hmmm hmmm belépőjegy nélkül. ✨

Mesés kilátás tárult a szemünk elé és nem kizárólag a műtárgyak irányába, hanem a város felé is. 

A hangulatos   Plaka negyeden keresztül sétáltunk a szállás felé. A bazári hangulatot árasztó kanyargós kis utcákon turistáknak szóló boltok és antik árusok kínálják portékáikat, és tele van  hangulatos kávézókkal, éttermekkel.  Egyik másik boltocskába betértünk de tudtuk, hogy nem ott szerezzük be az otthonra szánt szuveníreket. A Monastiraki térre érkeztünk, ahol hatalmas élet volt. Persze ott mindig az van. A tér elnevezése az itt található kis ortodox templomhoz, a Pantanassa bazilikához kapcsolódik, a Monastiraki ugyanis 'kis kolostort' jelent. Fontos csomópontja ez a városnak, két metró is megáll itt, rengeteg bolt és étterem csalogatja be az embereket. 

Busszal mentünk haza, pont a szállásunk előtt tett le a kissé ütött kopott busz, aminek örültünk, mert ezen a napon is irdatlanul sok lépést számolt meg a lépésszámláló és bizony fáradtak voltunk. 

Reggel aztán megejtettük a csodás Veneti kávézóban a reggelinket. Imádtuk, hogy a galériáról mindent beláttuk és azt is, ahogyan a helyiek hangosan beszélgettek egymással és lapozgatták az újságot. Akkor még nem tudtuk, hogy biztosan arról is olvastak, hogy a közelmúltban történt vonat szerencsétlenség miatt hatalmas tüntetés és sztrájk készül.. Legszívesebben végig kóstoltuk volna az összes finomságot de végül az athéni specialitásra a kerek péksütire esett a választásom. Ezt a nagyon finom, ropogós, gyűrű formájú péksütit a görög koulourit utcán is árulják de ebben a kávézóban az orrunk előtt amolyan látványkonyhában  sodorták a pékek és ez elég volt ahhoz, hogy lemondjak a többi finomságról. Hanna egy isteni szendvicset evett, fincsi kávét ittunk hozzá és megállapítottuk, hogy ha itt élnénk, minden vasárnap ebben a csodás miliőben reggeliznénk. 

A Parlament felé folytattuk utunkat, amikor útlezárásra, rendőrökre és készülődésre lettünk figyelmesek. Az egyik templom előtt kamerák hada állt, úgyhogy éreztük, hogy valami fontos esemény kellős közepébe cseppentünk. Hannát most se kellett féltenem. Mint valami VIP vendég belibbent a templomba, majd később onnan üzent nekem messengeren, hogy menjek utána, mert ott imádkozik a fél görög kormány de legalábbis a legfontosabb miniszterek. Sajnos nem ismertünk fel senkit közülük de izgalmas volt maga a tudat, hogy köztük vagyunk és egyébként is- nem győzöm hangsúlyozni kedvenc mondásomat, miszerint úgy ismersz meg egy várost a legjobban, ha elmész a piacra, ha kipróbálod a tömegközlekedését és részt veszel egy istentiszteleten. Na most teljesült a 3. pont is, pedig bevallom ezt gyakran elmarad és helyette a "Fedezd fel a várost hajnalban vagy korán reggel" pontot szoktam bevetni. Kérdezgettük a rendőröket mi az oka a nagy felhajtásnak de nem nagyon tudták elmagyarázni így mi megint csak a vasúti szerencsétlenségre fogtuk. 

A görög politikai forrongástól (amiről később a hírekből hallottuk, hogy eldurvult, sőt  este a metró aluljáróban a könnygáz maradékát orrunkban érezve saját bőrünkön is tapasztaltuk) eltávolodva az Akropoliszhoz igyekeztünk, hogy gyönyörű, napsütéses, bárányfelhős időben felmenjünk a dombra és annyi  időt szánjunk Athén első számú nevezetességére, amennyit csak akartunk.

És megint mellettünk voltak a (görög) istenek. Mert a pénztárnál közölték, hogy bizony ma van az a vasárnap, amikor ingyenesen látogatható a műemlék. Alig akartunk hinni a fülünknek és el is határoztuk, hogy a Plaka negyed egyik éttermében verjük el a megspórolt pénzt. Újabb apró öröm  kis utazásunkban. ✨ Nem csoda, hogy végig fülig ért a szánk.

Szándékosan időzítettem az athéni kiruccanást márciusra, az előszezonra, amikor még éppen kellemes az időjárás az ilyen városnézéshez és turistából is még az elviselhető mennyiség van jelen. Az ókori lépcsőket megmászva ez hatványozottan eszünkbe jutott. Volt hely fotózásra, kényelmes ücsörgésre. Hanna biztosra akart menni és nagyon okosan ázsiai szelfi bajnok lányokat pécézett ki arra a feladatra, hogy jobbnál jobb anya-lánya fotókat készítsenek rólunk. 

Pallasz Athéné temploma, vagyis a Parthenón talán a legismertebb épülete az athéni Akropolisznak. Hatalmas, dór stílusú márványoszlopok adják meg az épület karakterisztikáját, én ezt csodáltam a legtovább. 

Kihagyhatatlan látványosságnak gondoltuk a Panathinaiko stadiont, ahogyan a hozzá tartozó múzeumot is, ami olimpiai relikviákat őriz. Az olimpiai lángot tartó fáklya szépségversenyén szerintünk a moszkvai fáklya lett az utolsó helyezett és a Sydney olimpia lángját tartó formatervezett fáklya a legszebb. Annyit azért tudtunk, hogy 1896-ban Athén adott otthont az első újkori Olimpiának. Ennek apropóján építették át az ősi stadiont, hogy megfeleljen a modern igényeknek. Ez az egyetlen stadion, ami teljes egészében márványból épült és az egyik legöregebb is a világon, melyet ma is az építési célnak megfelelően használnak.  A 2004-es nyári olimpiai játékok során az íjász versenyeket és a maraton befutóját rendezték a szokatlanul keskeny stadionban. Olyan szemmel néztük és olyan lábbal jártuk be a stadiont hogy tudtuk, hogy ez a hely ad otthont a mindenkori olimpiai játékok előtt megrendezett Olimpiai láng átadási ceremóniának, és egy csomó koncertet is itt tartanak.

Isten bizony nem szándékosan, de végül ide sem váltottunk belépőt, mert Hanna navigációja alapján annál a buszmegállónál szálltunk le, ahonnan a stadion hátulja felől lehetett megközelíteni a stadiont. Mi csak követtük a futókat meg a gps-t és akkor egyszercsak ott voltunk kívül majd egy kanyarral később már belül. Elképzeltük magunkat a dobogó legfelső fokán aztán pár idétlen fotót is lőttünk erről, Hanna pedig futott egy kört, amit nekem le kellett videóznom persze. 

Korán keltem, azért, hogy a Károly híd csak az enyém legyen -és az is lett. Még az utcaseprők is csak akkor kezdtek hozzá a munkához, amikor én már a híd peremén könyökölve néztem hogy ébredezik a város. Még sötét volt, a napfelkeltére is várni kellett, hogy meseszép színekre fesse az eget ami miatt olyan szép képeket készíthettem, amilyeneket az utazási katalógusokban látni, hogy kedvet csináljanak a városhoz. Örültem annak is, hogy nem kellett tülekednem, hogy megérinthessem a Nepomuki Szent János szobrán található domborművet, hogy szerencsét hozzon és persze kívántam is valamit. 

Célirányosan fordultam balra. Tudtam  merre találom  Cerny két bronz férfialakot ábrázoló szobrát, ( a Kaffka múzeum előtt hol máshol) akik egy Csehországot ábrázoló vizes medencében állnak és a medence vízébe pisilnek. Valahogy nem bántam, hogy egyedül szemlélem ezt a bizarr alkotást és magamban kuncogva fejtem  meg a jelentését (némi internetes segítséggel persze) 

Csak ezután indultam  Prága másik ikonikus látványosságához az 1410 óta, azaz több mint 600 éve működő Orlojhoz. Emlékszem, amikor a lányokkal jártam itt -nem is annyira régen-, mennyire csalódottak voltak, hogy alig pár perces órajáték miatt ekkora felhajtást csapnak a turisták és mi is. Igyekeztem nekik érdekes történeteket megosztani az óra keletkezéséről, arról, hogy a legenda szerint az órát Hanus mester készítette, és azért, hogy a művét más városokban ne tudja megismételni, a városatyák izzó vassal megvakíttatták, és hagyták elszegényedni. Az órás viszont bosszút állt: egy nap arra kérte segédjét, hogy kísérje fel az óratoronyba, ahol a finom szerkezetet kitapogatva eltávolított belőle egy nélkülözhetetlen alkatrészt. Az elkövetkezendő 100 évben senki nem volt képes az óramű megjavítására. Persze élveztem, hogy megint tömeg mentesen nézhettem végig az óra játékát, az ,,Apos­tolok menetét” amit a  Halált jelképező csontváz indít el. "Egyik kezében harang­kötelet húz meg, a másik kezében lévő ho­mokórát pedig megfordítja. Ekkor kinyílik a két ablak, és megjelennek az apostolok figurái Szent Péter vezetésével, hogy áldásukat osszák a tömegre: Tádé könyvekkel, Jakab pöröllyel, András ke­reszttel, Tamás lándzsával, János kehellyel, Barnabás papi­rusztekerccsel, bal oldalon pedig Szent Pé­ter kulccsal, Máté baltával, Fülöp kereszttel, Pál könyvvel, Simon fű­résszel, végül Bertalan bőrdarabbal. Majd a kakas kukorékolása zárja le a játékot, melynek során három – az elmúlás ellen fejrázással til­ta­kozó – negatív figura „ideje jár le”: az élve­zeteket hajszoló, a gyönyört, a kéjt jelké­pező töröké, valamint a Hiúságé és a Kap­zsiságé."-ahogy olvastam.

(Utálom a hűtőmágneseket, mert nekem vizuális környezet szennyezés   a hűtőn felhalmozva a látványa, de egy Orlojt ábrázoló mágnesnek nem tudtam ellenállni és vettem egyet, így jelenleg ez az egy büszkén ott feszít a hűtő ajtaján, magában azt mondogatva (kicsit "andersenesen") hogy "Lám-lám én tudok valamit, hogy a gazdasszony engedélyezte hogy ott feszítsek a hűtő ajtaján.") 

Tetszett, hogy még a karácsonyi vásár nyomait nem tüntették el, hogy egy kicsit érezhettem milyen az advent Prágában. Viszont valami finomságra vágytam és Ildikó útmutatása alapján meg is találtam a belvárosban, a prágai Óváros tér mellett, a Celetná utca 34-ben található  híres  kubista épület, aminek sarkán a névadó fekete madonna is látható. Ennek a földszintjén kávéztam és választottam a sok különleges cukrászati műalkotás közül egy  édességet amit aztán 20 perc gyönyörködés után elfogyasztottam. Volt koronavírus alakú is fecskendőbe töltött oltóanyaggal (pálinkával). Maradtam az zöldalmánál... 

Mivel csak este indult a buszom vissza Budapestre, volt időm arra is, hogy villamosról villamosra szálljak. Ha valami megtetszett az ablakból, akkor leugrottam,  majd egy másik megállóban egy random villamosra újra felszálltam, így jártam be keresztül kasul a vásrost. Egyébként is hiszem, hogy akkor ismersz meg egy várost a legjobban, ha azon kívül, hogy elmész a piacára, a tömegközlekedésüket igénybe veszed. Nézed a helyieket akik a turistákkal keverednek, elmész a kevésbé frekventált helyekre. Na én pontosan ezt tettem, amikor egyszercsak felismertem a bejáratát annak a helynek, ahol a legeslegeslegjobb autentikus cseh menzás étterem, a Svetozor található. Mivel addigra eléggé éhes voltam, gondolkodás nélkül leszálltam a villamosról és magabiztosan indultam le a régimódi áruház alagsorában szerényen meghúzódó vendéglőbe, ahol a legjobb knédlit és sertéssültet szolgálják fel, pontosabban tálalnak ki, mert ez egy önkiszolgáló kifőzde, ami puritán de tiszta, nem mellesleg normális áron árulja a cseh konyha remekeit. 

Ezután már csak az ajándék vásárlásra koncentráltam. A süni a ketrecben az egyik legnépszerűbb cseh fejtörő a gyerekek és a felnőttek körében és egy játékboltban be is szereztem egyet. Elterjedtsége Jaroslav Foglar ( a cseh Molnár Ferenc)  kalandos történeteinek tudható be, az ő (Pál utcai fiúkhoz hasonló regényében tűnik fel ez a tárgy egy tragikus kimenetelű esést követően). És igen, általában ha valaki egyszer rájön hogy szedhető ki a ketrecből a süni, másodszorra már nem okoz kihívást, így aztán a hozzánk érkező vendégek kezébe szoktam nyomni  a megfelelő pillanatban, hogy kicsit törjék a fejüket és persze ilyenkor azonnal előjön a Prága téma, hogy az mennyire klassz és megunhatatlan hely és igen, újra el kéne ugrani, mert maradt egy csomó látnivaló amit ki kell pipálni és azt érzem, hogy a kis ékszerdoboz város hangulatát újra és újra magamba kell szívni. 

Meg persze örömmel találkoznék Ildikóval is. Majd dedikáltatom a könyvet, amit ő írt. 

Aki szeretné ha tudásával, helyismeretével emelje a prágai tartózkodása színvonalát, írjon nekem és összehozom vele. 

Koránkelő vagyok és ezen a nyaralások, pihenések idején se tudok változtatni. Ha lehet ilyenkor méginkább azt érzem, hogy elvesztegetett minden idő, amit a hotel szobájában töltök. Ezek után talán nem meglepő, hogy én voltam az első az étteremben, aki elfogyasztotta a reggelijét, hogy azután nyakamba vegyem a várost, hogy  végre láthassam az ünnepelt cseh szobrász, David Cerny szobrait. Nem tagadom, rabja lettem műveinek.  Kicsit ahhoz hasonlítanám, mint itthon Kodlokó Mihaly mini szobrait, mármint az értük való rajongást, nem a méretet, merthogy David Cerny műalkotásai inkább monumentálisak vagy minimum nagyok. Prágában sok helyen találkozhatunk szobraival, némelyik jó meghökkentő de hétköznapinak semmiképp sem mondható. Szóval reggel az egyik legújabb alkotását akartam közelről szemügyre venni így metróval, villamossal a kissé távolabb eső városrészbe igyekeztem hogy ott egy most épülő negyedben tátott szájjal bámuljam a női alakot ami átöleli a házat és állítólag majd később a fejét is fogja mozgatni valamikor. Nem tudom, hogy az épület iroda- vagy lakóház, mindenesetre jó érzés lehet azon az emeleten lakni/dolgozni ahol pont bekukucskál a fej. 

David Cerny rajongásom annyira erős, hogy elhatároztam, hogy azalatt a pár nap alatt, amíg ott vagyok, legalább 4 alkotását keresem fel. Azt olvastam róla, hogy 1986-ban az akkor tizenkilenc éves cseh művész néhány barátjával manifesztumban közölte a nagyvilággal: tervei között szerepel, hogy gazdag és híres lesz. A csoport pár év múlva feloszlott, Cerny viszont mára elérte célját. 

Ebben a külvárosi részben beugrottam egy szupermarketbe, mert  gondoltam jobb áron be tudom szerezni azokat a jellegzetes cseh finomságokat, amiről Ildi idegenvezető barátnőm mesélt előző este. 

Pl a  Horické trubickyt, ami Napóleon kedvence volt és aminek az a története, hogy amikor a császár Oroszországból menekült seregével Csehországon keresztül, akkor megsérült a cukrásza, akit egy cseh asszony vett kezelésbe, aki hálája jeléül elárult a  titkos receptet. Na ebből vettem néhány csomaggal. Meg vettem az előző részben említett cseh negróból a Haslerkiből pár zacskónyit. Az Oplatki kerek ostyát már unom, abból most nem vettem. 

Innen siettem Cerny másik elhíresült alkotásához a mozgó Kaffka fejhez, ami egy bevásárlóközpont (Quadrio)  mögött bújik meg. Óránként kezd mozgásba, a turisták előtte már türelmetlenül toporognak körülötte. Imádtam, hogy kényelmesen odafértem, éreztem, hogy főszezonban ez nem ment volna ilyen könnyen. És igen. Ez is olyan látványosság, ami  csakúgy mint Kafka írásai - sokféleképpen értelmezhető, és jó ideig gondolkodásra készteti a bámészkodót. A 39 tonnás és 10.6 méter magas fej 42 szeletből áll, melynek mindegyike külön mozgatható. 

Itt villamosra ültem és lepattantam róla, hogy sétáljak a Prága Velencéjének hívott, egyedi, romantikus stílusú  Kampa szigeten, a  csendes Moldva-parti parkban, hogy Cerny újabb bizarr műalkotásait a  Csoszogó Baby-ket formázó szobrokat megnézzem.

Innen értem aztán Prága legfőbb nevezetességéhez A Moldva első állandó hídjához, a Károly hídhoz, ami addigra már hömpölygő turistákkal volt tele. Nem bánkódtam, hiszen tudtam, hogy a hajnali városi sétám idején, amit a következő napra terveztem, az egész az enyém lesz. 

A Kisoldali torony látogatható,  remek kilátást nyílik a hídra és az óvárosra amit én ki is használtam és a városról a legjobb fotókat innen készítettem el. Kényelmesen könyököltem a torony peremén, élveztem, hogy senki nem siettetett.

A megszámlálhatatlanul sok fotó után lesétáltam a falépcsőkön és folytattam utamat ahhoz a kis Jézus szoborhoz, aminek a története (remélem nem szentségtörés de) kis túlzással de engem a brüsszeli Manneken Pis-hez hasonlít. Ez tulajdonképpen egy öltöztető szobor, vagyis a ruhatára páratlanul gazdag. A köpenykéket fogadalomból ajánlották fel. Folyton felöltöztetik, új ruhát kap illusztris vendégektől (1743-ban  Mária Terézia is egy maga hímezte köpenykét ajándékozott neki),   így egész gyűjtemény van már ezekből a kis ruhákból. Természetesen kívánni is lehet tőle és állítólag teljesíti is a kívánságunkat, amit Coleho is megerősíthet aki 1982-ben ottjártakor azt kérte, hogy ünnepelt író legyen belőle. 

Kis vásárolgatás, szendvics, kávé után a Vencel térre igyekeztem, ott is a Hamley játékáruházba de célirányosan a legvégébe, ahol egy VR szemüveggel élvezhető programra fizettem be lazításképpen és nem is bántam meg. Amúgy is oda vagyok ezekért az érékszerveket becsapó kütyükért, de ez Prágáról szólt, azon belül is gólemről, a hatalmas agyagemberről, akit Jehuda Lőw rabbi alkotott meg, hogy segítsen a prágaiaknak de aztán rossz vége lett a történetnek és kiszállt belőle az élet, de  azt mondják, hogy a hatalmas agyagember a mai napig ott fekszik a zsinagóga padlásán. Tényleg elhittem, hogy a középkorba csöppentem, igazi patkány szaladt el a lában előtt és részt veszek Golem megalkotásában. Ez az attrakció nem volt olcsó mulatság, de egyedül valahogy az ember jobban megengedi magának az ilyen kiadásokat és mondom, élveztem is minden percét. 

Innen a szállásra sétáltam, megint csodáltam a változatosan lerakott macskakő mintákat. Mindenképpen szerettem volna egy kicsit pihenni és hagyni leülepedni a sok élményt mielőtt Ildikóval találkoztam, hogy együtt vacsorázzunk egy igazán klassz, étteremben, ahol a knédlit kissé újragondolva készítik el a vendégeknek és amiről látszott, hogy népszerű hely, mert alig kaptunk asztalt. A Parlament étteremben citromos sört ittam és hallgattam Ildikó történeteit, okosságait a városról, amit sokadszorra sem tudok megunni. Jegyzeteltem és azt éreztem, hogy egy egész hét kevés lenne ha végig szeretném járni azokat a kevésbé ismert látnivalókat amiről mesélt nekem.